Ma Valér, Detre névnap van.
Fiók
Jelszó:
Legnépszerűbb
Végre egy örömhír: a kvótareferendumon a határon túli magyar állampolgárok is részt vehetnek
És ez még jobb: akinek nincs magyarországi lakcíme, levélben adhatja le szavazatát. >
Szeles Mónika exkluzív
1986-ban Mónika valahol Dél-Amerikában megnyerte a korosztályos világbajnokságot, s amikor hazajött, akkor készítettem vele ezt >
The Orbán family’s enrichment with a little government help
„Azt hiszem elképednénk a jelenlegi magyar miniszterelnök korrumpáltságának mélységétől.” Hungarian Spectrum: >
Európa, a vén kurva
E sorok írójának csak az a történelmi tapasztalat jutott osztályrészéül, hogy hintalovazás közben hallgassa végig az >
Churchill és Bódis békés szivarozása helyett jaltai konferencia
Tulajdonképpen egy farsangi szivarozáson kellett volna találkoznia a krími félszigeten Churchillnek és Bódisnak 1945 februárjában – >
A gyertyák csonkig égnek
„Az ember lassan öregszik meg: először az élethez és az emberekhez való kedve öregszik.” Márai Sándor >
Egyik gyakornokunk szülinapját ünnepeltük
A bohókás ünnepeltet a kezében tartott tábláról lehet felismerni, amelyik egyben az életkorát is jelzi. Még fiatal, >
A kiválasztott nép ilyennek látja Európát
Spitzertől: >
A Napló Naplója
Kissé élcelődve azt meséltük, hogy minden a Magyarzó Pistike bálján kezdődött, amikor Árpád a söntésnél találkozott >
A fehér kabát
Gabor,I like your white coat.Your pal,Tony Curtis >
Kik vagyunk, mit akarunk
Egy rossz hírű könyvnek van hasonló címe. A szerzőpáros ezzel akarta lejáratni az 1956-os magyarországi forradalom >
Szeretet
Amíg egy férfi új autóját fényezte, a kisfia felvett egy követ, és vonalakat karcolt az autó >
Megszólalt a Napló Kör (2.)
A véres fehér ing
Radics Viktória
Radics Viktória a belgrádi Atelje 212 Zoran Đinđić c. előadását értékeli.
2003. március 12-én történt: Zoran Đinđić államférfi, aki szíve szerint kivezette volna Szerbiát a napvilágra, ötvenéves korában merénylet áldozata lett. Az utcán, a kormányépület bejárata előtt orvul agyonlőtték. A szerb demokrácia sorsa azóta is a hanyatlás.
Kilenc év múlva Belgrádban egy horvát rendező, Oliver Frljić igazi, kemény politikai színházat csinált ebből a sötét kalamajkából, a brechti és az artaud-i színházi hagyományokra egyaránt alapozva, ami azt jelenti, hogy a darab az elmét is, meg a testet is megmozgatja. Felelősségre vonó, megszólító színház született: a Zoran Đinđić címet viselő darab, melyet a rendező írt, kész vocativus. A színészek a közönséghez beszélnek, a közönségre kiabálnak, az interakció nem hagy ki egy percre sem, és ez borzasztó intenzívvé teszi a röpke másfél órát az Atelje 212-ben.
Az előadás azzal kezdődik, hogy a színészek könyékig mártják a karjukat az „Újabb szerb történelem” feliratú pléhhordóba, mely vérrel van teli, és a szó szoros értelmében „vértől csöpögő” vádbeszédet mondanak a közönség ellen: miattatok öltek meg ennyi meg ennyi embert Srebrenicában, miattatok fojtották mészbe Stambolićot, miattatok ölték meg Zoran Đinđićet, és így tovább, tűrhetetlenül hosszan… pedig ez csupán kicsiny töredéke a fekete krónikának. Aztán fölmosófára tekerik a szerb zászlót, és fölmossák vele a vércsöppes padlót. Sok-sok minden színre kerül még: Amfilohije Radović pópa, revolverrel a kezében, crnagoraiul prédikál, Koštunicát kihallgatják a gyilkosság ügyében, a temetésen egy vérszomjas farkas maszkja strázsál… A legvégén a nagyszerű szőke színésznő (Tamara Krcunović) fölveszi meztelen keblére Zoran Đinđić véres ingjét, szomjúhozva fölhajt fél liter ásványvizet, majd lenyomja a torkán az ujját, és ráokádik a szerb zászlóra.
Frenetikus előadás, tényleg elgondolkodtató, ugyanakkor zsigerekig hatoló. A mellettem ülő fiatal szerb kolléganőm azt mondta, hogy végig ökölbe szorult a gyomra. Pedig igazából nagyon parodikus, morbid humortól habzó ez a darab -- azonban Belgrádban a végig megvilágított nézőtéren senki nem nevetett egy mukkot sem. Csak én nevetgéltem magamban, többek között arra gondolván, hogy bezzeg Magyarországon nem lehetne ilyen politikai színházat csinálni; ha valaki merné is, azonnal repülnének a följelentések.
Belgrádban a Politika kritikusa esztétikailag kérdőjelezi meg Frljić színházát, azzal a régi közhellyel rukkolván elő, hogy a politizálás az esztétikum rovására megy. Ez a kifogás nevetséges és tudatlanságról árulkodik. A politikai színház a szellemi élet legaktívabb módozata, ilyenkor érezni azt, amit most: valami történt. Valami moccant az obskúrus nemzeti gondolkodás állóvizében, nagyot ugrott egy béka, és hopp, királyfivá változhat annak az elméjében, aki odafigyel, és akinek az erkölcsi tudata még nem fásult el.
A politikai színház: erkölcsi tett. Nem csoda, hogy a premieren a politikus díszvendégek közül néhányan tüntetően kivonultak az előadásról. Menjenek!
Kommentek
Ehhez a cikkhez még nem fűztek megjegyzést.
Komment írásához be kell jelentkeznie.
Legfrissebb
„Idegen”, „másik nyelv” lett a magyar!?
A magyar nyelv használata a közigazgatásban most már nem csak joghátrányt okoz az itteni magyaroknak, de >
Néhány szó a magyar parlamentről
De ha a polgári állam a saját alkotmányos formáihoz se ragaszkodik, akkor nem érvényes a magyar >
Bőnyi rendőrgyilkos?
A fölfegyverzett és elszánt, nyílt fasizmus – amelyet érzelmileg és „szellemileg” ma is fűt a szélsőjobboldali >
Lesz-e Vajdaságban intézményes kisebbségkutatás?
Amennyiben egyáltalán megalakul egy ilyen intézet, nem lenne elfogadható – de az emberi valamint a nemzeti >
A színház az új CEU
Így tehát az ilyen harcokban nem az a tét, hogy jön a konzervatív váltás, hanem hogy >
Einstand. Avagy a Viktor utcai fiúk
A cím maradhat? A címmel nincs semmi baj. Ennél jobb címet mi sem találhattunk volna. A >
Mengyán: A Magyar Szó és a Hét Nap „mélyrepülésben van”
Tanulmányozni kellene, hogy a közpénzek iránti ilyen – felelőtlennek is nevezhető – viszonyulásban (meg)vannak-e a gazdasági >
Szerpentin a Kárpátokban
Akármennyire is lehangoló ma a román politika távlattalansága, az erdélyi magyar közvélemény figyelmét ismét rá kellene >
A szájzár és a nemzet
Az ellenzéktagadásnak nevezhető meggyőződés, amelyről azt mondtuk, hogy fertőzésként terjedt el, itthon gyakorta még azzal a >
„Egy ilyen országban, amelynek, sajnos, nem látjuk a jövőképét”…
itt egy formálisnak is alig nevezhető kulturális autonómia létezik, ami egy (költséges) pénzelosztó és (döntő többségében) >
Most már komolyan veszem...
Akkor talán én is megmosolyogtam volna ezt a mondatot. Most azonban komolyan kellene venni. Nem vágyni >
„Vajdaságban nagyon jó a helyzet”?
A Vajdaságban a nemzeti kisebbségi jogok az ún. joghurtforradalom előtt valóban példa értékűek, európai szintűek voltak. >