Ma Kármen, Anita, Péter, Marcellinusz névnap van.
Fiók
Jelszó:
Legnépszerűbb
Végre egy örömhír: a kvótareferendumon a határon túli magyar állampolgárok is részt vehetnek
És ez még jobb: akinek nincs magyarországi lakcíme, levélben adhatja le szavazatát. >
Szeles Mónika exkluzív
1986-ban Mónika valahol Dél-Amerikában megnyerte a korosztályos világbajnokságot, s amikor hazajött, akkor készítettem vele ezt >
Európa, a vén kurva
E sorok írójának csak az a történelmi tapasztalat jutott osztályrészéül, hogy hintalovazás közben hallgassa végig az >
Egy „Széchenyi-idézet” nyomában
„Minden nemzetnek olyan kormánya van, aminőt érdemel. Ha valami oknál fogva ostoba vagy komisz emberek >
The Orbán family’s enrichment with a little government help
„Azt hiszem elképednénk a jelenlegi magyar miniszterelnök korrumpáltságának mélységétől.” Hungarian Spectrum: >
Churchill és Bódis békés szivarozása helyett jaltai konferencia
Tulajdonképpen egy farsangi szivarozáson kellett volna találkoznia a krími félszigeten Churchillnek és Bódisnak 1945 februárjában – >
A gyertyák csonkig égnek
„Az ember lassan öregszik meg: először az élethez és az emberekhez való kedve öregszik.” Márai Sándor >
Egyik gyakornokunk szülinapját ünnepeltük
A bohókás ünnepeltet a kezében tartott tábláról lehet felismerni, amelyik egyben az életkorát is jelzi. Még fiatal, >
A kiválasztott nép ilyennek látja Európát
Spitzertől: >
A fehér kabát
Gabor,I like your white coat.Your pal,Tony Curtis >
A Napló Naplója
Kissé élcelődve azt meséltük, hogy minden a Magyarzó Pistike bálján kezdődött, amikor Árpád a söntésnél találkozott >
Szeretet
Amíg egy férfi új autóját fényezte, a kisfia felvett egy követ, és vonalakat karcolt az autó >
Hontalanul (12)
Pesszimista tragikomédia
Szerb szocialista színjátszók szórakoztató szemfényvesztése
Bódis Gábor
Véletlen? Korántsem, és mindent a Szerbiai Televízió elképesztő propagandájával sem lehet magyarázni. Észérvek itt már nem sokat segítettek, amennyiben nem hívjuk segítségül a kevésbé empirikus tudományokat. Az a nép (vagy legalábbis annak többsége), amely hajlandó gyökeret enni és megutáltatni magát az egész világgal, mást nem érezhet, mint erotikus vonzalmat a vele legszenvtelenebbül bánó hódító iránt... Minden hasonlóság a 2010-es évek orbáni Magyarországával merő véletlen. Bódis Gábor:
Ideje visszatérni a jövőbe. Akárcsak öt évvel azelőtt, 1993 márciusában is egyik barátommal eléggé el nem Ítélhető módon üldögéltünk egy vendéglátóipari objektumban. Asztaltársamról (Bane Brkljač) csak annyit, hogy ő volt az az ifjúsági vezető, aki megszüntette Jugoszlávia egyik legmagasztosabb szocialista csodáját, az ifjúsági stafétát, amely az akkor még létező országban hirdette volt az igét „Tito nélkül is Titóval!” Nos, azokban a békés nyolcvanas években döbbentünk rá arra a mára már világossá vált történelmi igazságra, hogy a szocializmus (keleti értelmezés) utolsó fázisa a fasizmus. Tettük ezt annak alapján, hogy a szerb kommunisták berkeiben történt puccs után egy olyan garnitúra került hatalomra, amely csak egyetlenegy dologtól riad meg: a hatalma elvesztésétől. A cél szent, az eszközökről azóta tudomást szerezhetett az egész világ. A mi helyzeti előnyünk (beszélgetőtársamé és jómagámé) az volt, hogy egzisztenciális szempontból is érzékenyen érintett bennünket az akkori antibürokratikus forradalom, amelyet elképesztően primitív volta alapján csupán a kínai kulturális forradalommal lehetne összehasonlítani. Napidíjas utazó forradalmárok készítették elő a talajt a totális hatalomátvételre.
Történelmi igazság az is, hogy a vajdasági értelmiség egy-egy, különben egymással alig szót értő része nem látta vagy nem akarta meglátni a Milošević-féle vörösbarna végveszélyt. Az addigi, kétségkívül dogmatikus vajdasági vezetőség megbuktatása fölött érzett örömük elhomályosította előttük a valós képet.
A szemfényvesztés
Az említett vajdasági értelmiségiek mentségéül szolgáljon, hogy a nagy szemfényvesztésnek nemcsak ők voltak az áldozatai, hanem az egész szerb nép (tisztelet a kevés kivételnek) és a délszláv válsággal ügyetlenkedő Nyugat is.
Vegyük szemügyre először a népet. Beszélgetőpartnerem ebből a szempontból nemzeti előnyökkel rendelkezett (mivel szerb származású volt), ezért fogadtam megnyugvással az én nézeteimmel azonos megállapításait, amelyeket ilyetén lehetne sommázni: Milošević akkoriban megtette azt a szívességet ellenzékének és népének, hogy háromszor engedte szavazóurnák elé járulni őket. Mindhárom alkalommal, ha nem is a legnagyobb fokú áhítattal, de félelemmel vegyített tisztelet jeleként ők juttatták vagy hagyták meg a mindenható bársonyszékben. Véletlen? Korántsem, és mindent a Szerbiai Televízió elképesztő propagandájával sem lehet magyarázni. Észérvek itt már nem sokat segítettek, amennyiben nem hívjuk segítségül a kevésbé empirikus tudományokat. Az a nép (vagy legalábbis annak többsége), amely hajlandó gyökeret enni és megutáltatni magát az egész világgal, mást nem érezhet, mint erotikus vonzalmat a vele legszenvtelenebbül bánó hódító iránt. Milošević, mint ahogy a legközvetlenebb munkatársait is keresetlen szavakkal utasítgatta (általában rendre), a népet is a legmesszebbmenőkig lenézte. Ha jónak tartotta – és ezt csak igen ritkán tette –, mondott neki egy beszédet, amely csak fokozta az erotikus impulzusokat. Nem szól hozzá, hanem parancsol neki. Lehet, hogy mindez az államfő és a nép természetéből fakadt, de valószínűbb, hogy Milošević ezt tudatosan tette. Ugyanezt gyakorolta azokon a nyugati vezetőkön és diplomatákon, akik még mindig azt hitték, hogy elképzelhetetlen farkasszemet nézve a legszenvtelenebbül hazudni. Térképkészítés helyett inkább Bizánc történetét tanulmányozták volna! Ahelyett, hogy évekkel ezelőtt közönséges köztörvényes bűnözőkkel számoltak volna le, most már nemcsak egy regionális, hanem egy újabb globális válsággal kellett számolniuk. Milošević erotikus varázsára ugyanis felfigyeltek mások is ebben a színét vörösről vörösbarnára váltó Kelet-Európában. A recept kiváló, a páciens szinte holtbiztosan belehal.
Minden hasonlóság a 2010-es évek orbáni Magyarországával merő véletlen.
A többiek
Visszatérve szűkebb témánkhoz, Jugoszláviához, fölvetődött akkoriban (is) a kérdés, hogy van-e kiút. Lenne, csak nincs, aki végigvezesse az országot rajta. Mert az erotizmus mellett Milošević kezére játszott, hogy mást aligha lehetett találni, aki hozzá hasonló szenvtelenséggel tudott volna irányítani. 1992-ben történt egy elég ügyetlen kísértet a biciklibajnok-üzletember Panićtyal, aki azonban eladhatatlan termékeket kínált. Aki Szerbiában a demokráciát és a piacgazdaságot kínálta, az jobb, ha azonnal elmenekült, mert félő, hogy zárt intézetbe kerül. Panić eredeti munkaadója, a Nemzet Atyjának is nevezett Ćosić (Dobrica, a partizán író), aki befejezetlen inasiskolájával tornázta fel magát a szocialista, majd a nacionalista irodalom fellegvárába, a szerb politikai színpad legszánalmasabb figurájává vált. Csak ő nem tudta, hogy Miloševićnek (akit ő akart eszközként felhasználni a Nagy-Szerbia nevű lázálma megvalósításához) egyetlen kézmozdulatába került, és máris mehetett. Šešelj csetnikvajda már arra sem méltatta, hogy a parlamentben megbuktassa. Minek?
Maradt az ellenzék, amelynek tömegbázissal rendelkező része nem rendszer-, hanem csak hatalomváltást akart.
Ennek ellenére – és most nem a kötelező szocialista optimizmusról van szó! – azt kell mondani, hogy nincs reménytelen ügy. Akkor sem volt. Ki gondolta volna ugyanis, hogy valaha is megszűnik a Varsói Szerződés? Miért ne történhetett volna Belgrádban is egy csoda? Örök szerelem ugyanis nem létezik.
Nos, a csodára azért egy kicsit várni kellett, mondjuk röpke 7 évet, amikor is a joghurtforradalom 13. évfordulóján, 2000. október 5-én, a nép, az istenadta lemondásra kényszerítette a Balkán Mészárosát.
Kommentek
Ehhez a cikkhez még nem fűztek megjegyzést.
Komment írásához be kell jelentkeznie.
Legfrissebb
Milyen országban élünk? (4.)
Azt mondják, egy ország vagy közösség (lát)képét a sajtóban közölt adatok, szakértői vélemények, a hírügynökségek és >
Milyen országban élünk? (3.)
Azt mondják, egy ország vagy közösség (lát)képét a sajtóban közölt adatok, szakértői vélemények, a hírügynökségek és >
Ilyen hangulatban lépkedtem az Akadémia lépcsőjén
Nyugalmas délelőtt, nem érdekelnek a hírek. Ébredezik bennem a politikai csömör. Attól tartok, hogy a jelenlegi >
Milyen országban élünk? (2.)
Azt mondják, egy ország vagy közösség (lát)képét a sajtóban közölt adatok, szakértői vélemények, a hírügynökségek és >
Mi is elpilledtünk
A bűnösökre lehet felfelé mutogatni, de sokkal nehezebb lenne arról a mélységében rejtezkedő kollektív eszmékről szólni, >
Milyen országban élünk? (1.)
Azt mondják, egy ország vagy közösség (lát)képét a sajtóban közölt adatok, szakértői vélemények, a hírügynökségek és >
Egy nagy játszma névtelen szereplői lettünk
Ez a közérzet túlvan a szokásos politikai vitákon, nem nevezhető szimpla Orbán-ellenességnek, sokkal inkább a rendszerváltási >
Hol a Lovas? Itt a Lovas!
Családi ügyek címmel közölt terjedelmes írást a Magyar Narancs legújabb számában Krusovszky Dénes a hetilap állandó >
Pásztor István: „Büszkén vagyunk őrkutyák”
A „tisztújítás” abból áll, hogy Pásztor Bálint nevű fia maradt a párt második számú alelnöke, és >
Gyenge biztosítékok – téves cím(ké)zés
Balla Lajos, a Szabad Magyar Szó (SZMSZ) oldalán szólt hozzá a blogomon közölt „utolsó (??) két >
Minden egyes fogalom bumeráng lett
Sinkó dilemmák - ma. Megbuktatható-e az autokrácia parlamentáris úton vagy pedig csak erőszakkal? Választásokkal? Forradalommal? Nem >
NEM „ŐRKUTYÁK”, HANEM TÁNYÉRNYALÓ PINCSIK
Varjú Márta főszerkesztő és Máriás Endre főszerkesztő-helyettes irányításával a Magyar Szó nem az itteni magyar közösséget, >