Alapító: Bódis Gábor & Németh Árpád (MCMXC)

MiNapló Irodalmi Napló Itthon/Otthon KülNapló TegNapló Délvidékum BulvárNapló Tapló

Fiók

Legnépszerűbb

Végre egy örömhír: a kvótareferendumon a határon túli magyar állampolgárok is részt vehetnek

És ez még jobb: akinek nincs magyarországi lakcíme, levélben adhatja le szavazatát. >

Egy „Széchenyi-idézet” nyomában

„Minden nemzetnek olyan kormánya van, aminőt érdemel. Ha valami oknál fogva ostoba vagy komisz emberek >

Szeles Mónika exkluzív

1986-ban Mónika valahol Dél-Amerikában megnyerte a korosztályos világbajnokságot, s amikor hazajött, akkor készítettem vele ezt >

Európa, a vén kurva

E sorok írójának csak az a törté­nelmi tapasztalat jutott osztályrészéül, hogy hintalovazás közben hallgassa végig az >

The Orbán family’s enrichment with a little government help

„Azt hiszem elképednénk a jelenlegi magyar miniszterelnök korrumpáltságának mélységétől.” Hungarian Spectrum: >

Churchill és Bódis békés szivarozása helyett jaltai konferencia

Tulajdonképpen egy farsangi szivarozáson kellett volna találkoznia a krími félszigeten Churchillnek és Bódisnak 1945 februárjában – >

A gyertyák csonkig égnek

„Az ember lassan öregszik meg: először az élethez és az emberekhez való kedve öregszik.” Márai Sándor >

Egyik gyakornokunk szülinapját ünnepeltük

A bohókás ünnepeltet a kezében tartott tábláról lehet felismerni, amelyik egyben az életkorát is jelzi. Még fiatal, >

A kiválasztott nép ilyennek látja Európát

Spitzertől: >

A fehér kabát

Gabor,I like your white coat.Your pal,Tony Curtis >

A Napló Naplója

Kissé élcelődve azt meséltük, hogy minden a Magyarzó Pistike bálján kezdődött, amikor Árpád a söntésnél találkozott >

Szeretet

Amíg egy férfi új autóját fényezte, a kisfia felvett egy követ, és vonalakat karcolt az autó >

1943-ban történt, emlékezik vissza, hogy Belgrádban egy meredek utcán lefelé ereszkedve megtorpant: „Ki vagyok én? Zsidónak nem szabad lennem. Vajon kevésbé szörnyű szerbnek vagy magyarnak lenni?” – Trianoni nősorsok című új sorozatunkban Radics Viktória írását olvashatják.

Kelemen Évának hívták

...és Eva Panić Nahirként halt meg Izraelben 2015. július 18-án, 96 évesen; a sírkövére héberül van fölvésve a neve egy Haifa és Názáret közötti kibuc temetőjében. Én pedig véletlenül pont a születése napján írom ezeket a sorokat, ugyanis 1918. augusztus 3-án jött erre a világra Magyarországon, Csáktornyán, vagyonos, neológ magyar zsidó családban. Az apja, Kelemen Béla Nagykanizsáról települt át a közeli horvát–magyar kisvárosba, ahol európai színvonalú divatüzletet nyitott, estente pedig a magyar szecessziós stílusú (Böhm Henrik tervezte) Kereskedelmi Kaszinóba járt preferánszozni. A szülők nem beszéltek horvátul – abban az időben a város fele magyar volt, és németül is el lehetett boldogulni.

Éva sorsa három hónapos korában rosszra fordult, mert a „zöld káderek”, vagyis a Monarchia katonaszökevényei kifosztották a boltot, zavargások voltak a városban, hol a horvátok, hol a szerbek törtek be, „összeszedték” a magyarokat, és Kelemen Emma hazamenekült a lányaival Nagykanizsára az övéihez. Miután Csáktornyát a Szerb–Horvát–Szlovén Királysághoz csatolták, és az apa szerencsésen hazaért a háborúból, visszamentek a Muraközbe a saját lakásukba. Az életszínvonaluk hamarosan ismét megugrott, csak már nem „Kelemen Béla”, hanem „Bela Kelemen” és a „Međimurski Magazin“ felirat szerepelt a cégtáblán. Ezt a feliratot Kelemen a visszacsatolás után sem cserélte le. 1941-ig tilos volt az iskolában magyarul beszélni („Ne lajaj madžarski!”, ami annyit tesz, hogy ne ugass magyarul), de Éva az anyjával gyakori vendég volt Budapesten a rokonoknál, magyar irodalmat olvastak, színházba, koncertre jártak. Itt mászhatott a fülébe Chopin gyászindulója. Azt nem tudta a mama, hogy Éva illegális kommunista kiadványokat csempész ide-oda az első osztályú vasúti kocsiban.

Tizenhét évesen, az akkor már a Szerb-Horvát-Szlovén Királysághoz tartozó Čakovecen Éva halálosan beleszeretett egy ott állomásozó, sudár szerb lovastisztbe, akit Radoslav Panićnak hívtak. „Ő lesz a jövendőbelim!” – jelentette ki az anyjának, aki igencsak megbotránkozott. Amikor ez a Rade mesélt a lánynak a falujabeli szegénységről, hogy a fél fizetését hazaadja, mert azok otthon együtt hálnak az állatokkal, és az ágyat nem ismerik, Éva szerelme elmélyült. A szülők Csáktornya legvagyonosabb polgárai közé tartoztak, személyzetet, korábban nevelőnőt is tartottak, hát ellenezték egybekelést a szerb ágrólszakadttal. A csáktornyai rabbi, Grünwald Illés azonban 1940-ben azt tanácsolta Kelemen Bélának, hogy adja csak hozzá a lányát ahhoz a nyalka szerbhez, akivel korzózni látják a városban, mert egész Európa Hitler alatt nyög, és a zsidókra balsors vár; a házasság talán megmentheti Éva életét.

A lánykérés megtörtént, Rade térdre vetette magát a papa előtt, és kezet csókolt neki. „Egy szerb katonatiszt egyenruhában letérdel egy öreg zsidó előtt! Vigye a lányomat, és sebtében álljon fel!” – ezekkel a szavakkal adta beleegyezését a nászba Kelemen Béla, akinek a visszacsatolás után elutasították a kérelmét, hogy mentesítsék a zsidók közéleti és gazdasági térfoglalásának korlátozásáról szóló törvény alól, és „az állandó puhatolást végző csendőrnyomozó hadosztály” mint „fajilag és világnézetileg egyaránt idegen intellektuel elemen” rajta tartotta a szemét.

A fiatal pár a Kelemen szülők segítségével, sok pénzért, pravoszláv keresztlevelet vásárolt, és 1940-ben Belgrádban pravoszláv templomban esküdtek meg. A szerb fővárossal határos Zimonyban telepedtek le, lakásukat Kelemen Emma rendezte be vajszínű jugendstil bútorokkal. Kelemenék a vejük szülőfalujába is ellátogattak, és valóságos kulturális sokkot éltek át, fürdőszoba gyanánt ugyanis a patakpart és az erdőszél szolgált. Emma valósággal rosszul lett, és az ünnepi lakomán egy falat sem ment le a torkán, Béla pedig diszkréten jelentős összeget nyomott a nászura kezébe.

Zimonyt csakhamar bekebelezte a fasiszta Független Horvát Állam, Rade pedig a szlavóniai fronton usztasa fogságba került. Eva Panić Krušovicéba menekült az apósához, ahol sár volt, éhínség és német megszállás; a szerb após a testével védelmezte a zsidó menyét, és még az a hallatlan esemény is megtörtént, hogy együtt dohányoztak az ökrösszekéren. Evának a közeli Varvarinban, hibátlan német nyelvtudásának köszönhetően, egy ott állomásozó német tiszttől sikerült Ausweisst szereznie, és az apósával elindultak a férj, a fiú felkutatására, aki megszökött a fogságból, és súlyos hasi sérüléssel kúszott haza Zimonyba. Eva a véletlennek köszönhetően botlott bele a bokrok alján a sebesült szerelmébe. Az anyja briliánsgyűrűjének fejében parasztkocsit bérelt a megszállt városban, és a félholtat hazaszállították a dél-szerbiai faluba, ahol nem volt más orvosság, mint a gyógyfüvek.

Éva már Csáktornyán, a polgári iskolában tagja lett előbb a baloldali cionista ifjúsági mozgalomnak, majd a kommunista ifjúsági szervezetnek, és ebben nőemancipációs motívumok is szerepet játszottak. 1942-ben Radéval együtt csatlakoztak a partizánokhoz. A „Beogradski Ilegalci” nevű konspiratív antifasiszta szervezet tagjaként Rade hírszerzői feladatot kapott: a csetnikek közé beépülve jelentett a kommunisták ellen tervezett likvidálási akciókról. Ez az illegális partizán szervezet embereket mentett, náciellenes merényleteket, diverziókat és szabotázsokat hajtott végre a megszállt Belgrádban, többek között kiszabadították a börtönkórházból azt az Aleksandar Rankovićot, aki a felszabadulás után a jugoszláv belügy főnöke lett.

1945-ben megszületett a lányuk, Tijana – aki ma Amerikában él, a lányát pedig Emilynek hívják, mint a nagyanyját, Emmát, akiről a nevét kapta, és akit nem ismerhetett meg. Kelemen Emmát és Bélát az egyik unokájukkal együtt 1944 áprilisában a csáktornyai gettóból a nagykanizsai gettóba, onnan pedig Auschwitzba deportálták; velük volt Grünwald Illés is, a csáktornyai rabbi. Valamennyiüket elgázosították.

A felszabadulás után Rade a lovasrendőrségnél szolgált. 1948-ban döntő fordulat következett be a jugoszláv politikában: Tito szakított Sztálinnal, és ekkortól kezdve a JKP, a szovjet inváziótól tartva, üldözte a sztálinista vagy sztálinistának bélyegzett, ruszofil régi kommunistákat, és melyik kommunista nem volt ruszofil? Hogy kiknek az ötlete volt a kopár adriai szigeten, pontosabban szigeteken, a Goli otokon és Sveti Grguron átnevelő táborokat létesíteni, azt máig homály fedi, de bizonyára Aleksandar Rankovićé, aki a belügy, a rendőrség és a titkosrendőrség főnöke volt. Lábra kaptak a följelentgetések, és 1949-től 1956-ig, a táborok feloszlatásáig 16 200 „népellenségnek” nyilvánított kommunista, partizán, vagy épp se kommunista, se partizán férfi, nő és kamasz raboskodott a Goli otokon. A letartóztatott nők a szomszéd Sveti Grgurra kerültek, mely ugyanolyan ivóvíz és növényzet nélküli, nap- és szélverte kősivatag volt, mint mellette a Csupasz sziget.

1951. október 13-án Radoslav Panić lovasrendőrt, aki nemrégiben leesett a lóról, és gipszben volt a válla, azzal a váddal, hogy szovjet spion, letartóztatták és börtönbe csukták. Október 16-án a férfi öngyilkos lett a börtönben; arra a gézre akasztotta fel magát, amivel a felesége bélelte ki a törött vállán a gipszet, hogy ne dörzsölje a csupasz bőrét. A csonttörést lovasbaleset okozta, az öngyilkosság pedig a vádra adott válasz volt. Másnap, október 17-én becsöngettek Evához a halálhírrel, és egy füst alatt le is tartóztatták. Rá akarták venni, hogy nyilvánosan tagadja meg a férjét, írja alá, hogy Radoslav Panić a nép ellensége volt. Ha nem írja alá, börtönbe csukják, a kislányuk pedig az utcára kerül. Eva nem volt hajlandó aláírni, ellenben ettől kezdve életfeladatának tekintette, hogy bebizonyítsa a férje ártatlanságát. Fél évig volt vizsgálati fogságban, és a magánzárkában végig Chopin gyászindulóját vélte hallani. A férje olyan erővel akasztotta fel magát, hogy szinte a nyakát szegte: ezt a képet látta maga előtt. Erre a zenére és egy ilyen képre emlékszik. A cellából vonatra tették, majd belökték a hajó gyomrába, ahonnét a hajánál fogva cibálták ki a karsztra.

Ezekben az átnevelő táborokban egészen sajátos rezsim alakult ki, mintegy magától jött létre a megosztottság, amit „differenciálódásnak” nevezett a pártzsargon. A foglyok az átnevelendő „bandára”, az árulókra, és a már „revideált”, vagyis „megjavult” „aktivistákra” oszlottak (akik aláírtak mindent, és bevágták a frázisokat); az utóbbiaknak az volt a feladatuk, hogy üssék-verjék, minél kegyetlenebbül gyötörjék és változatos módszerekkel megalázzák az előbbieket – a Sveti Grguron nők a nőket. Egy sor részletesen kidolgozott kínzási, kigúnyolási és porrá alázási módszer honosodott meg, amelyek saját találmányok voltak, például a vesszőfutás, az ún. bojkott és a rituális gyűlöletszínház, amihez ők maguk írták a szöveget. A „nem revideált” rabnőkkel a saját kőbarakkjaikat építtették, emellett sziszüphoszi munkát végeztettek velük, sziklát, tengervizet, küblit kellett ide-oda hordozniuk a kőszigeten, miközben ütlegelték őket. Evát azzal vádolták, hogy bombamerényletet akart elkövetni Tito elvtárs ellen, és tizenkilenc hónapon keresztül gyalázták. Három hónapig bojkott alatt volt, ami azt jelenti, hogy nem aludhatott, nem ülhetett, nem beszélhetett, minden rabtársának ütnie, rugdosnia kellett és köpködni rá, szidalmazni, gúnyolni. Amikor elájult, a kübli alá tolták az arcát. Az „aktivisták” ritualizált gyűlöletkinyilvánítása volt ebben a lágerben a „megjavulásuk” jele. Az aktivizmus megnyilvánulhatott verbálisan, rigmusok, csúfolók, káromlások formájában, vagy tettlegesen, kézzel, bottal, szögesdróttal ütlegelve a „passzívakat”.

Eva nem revideált és nem aktivizálódott. Kőhordás közben megfogalmazott magában egy fohászt, amelyben a lánya neve volt az energiaforrás. 1953-ban szabadult; két évvel korábban történt, hogy maga a rendőrfőnök, Ranković a szigetre látogatott, és még ő is besokallt attól a kommunista önszorgalomtól, amit ott látott. Eva nem tudta, milyen bűnöket kellene megvallania, hogy „tehermentesüljön” (ez is egy frázis volt a pártzsargonban), amiként azt sem tudta, hogy bő másfél év múlva miért engedték szabadon.

Tijana közben árvaházba került, majd a magyarlakta Lendvára a nagynénjéhez. Kelemen Klári a férjét és a kisfiát vesztette el Auschwitzban, második férje, Lajos pedig a feleségét és a lányát. A két sérült ember között úgy nőtt fel a kislány, hogy a lábával dobogott és a „meg-akarok-halni” rigmust ismételgette; a szótagszámból arra következtetek, hogy az apja nyelvén. Klári rettegett, és elküldte a háztól a semmiből fölbukkant, csontsovány húgát, amikor önmaga kísérteteként, rabruhában megjelent az ajtóban.

Anya és lánya végül Belgrádban húzta meg magát, és további nehéz évek következtek, súlyos nélkülözés és megalázás. A stigma rajtuk maradt. Tijanát csúfolták az iskolában, az anyja lelkibeteg volt, folyton a Goli otok-béli történeteket mesélte, és mindenáron be akarta bizonyítani, hogy a férje ártatlanul halt meg. Veszélyes ajtókon kopogtatott. Exhumáltatta a név nélkül, számjegy alatt elföldelt tetemet, melyet a fogsora alapján azonosított. A deszkakoporsót hímzett fehér szőttessel és piros ćilim szőnyeggel borította; Radét a szülőfalujában újratemette. Végül még azt is elérte, hogy kézbe kapja a dossziéját, amiből egy az egyben kiderült az igazság: hogy a férfi ártatlan, és a följelentője le van csukva. Ekkor Evával madarat lehetett volna fogatni. Tijana nem bírta tovább elviselni a sebek tépkedését; 1964-ben Izraelbe emigrált; két év múlva két kofferrel az elviselhetetlen anyját is utána küldte a Párt. Eva Panićot az a kibuc fogadta be, ahol aztán nyugdíjaztatásáig dolgozott; ott ismerte meg második férjét, a romániai származású, arab-barát Moshe Nahirt, akit az őrangyalának nevezett.

1986-ban Danilo Kiš jugoszláv író Izraelben járt, és összehozta őt a sors Evával. Ötórás beszélgetés következett. Talán magyarul is beszéltek egymással? Hiszen Kiš apja is Zala megyei magyar zsidó volt, és hajdanán mindkét család a Kohn vezetéknevet viselte. Eduard Kiš/Kiss Ede vasúti ellenőr, aki Újvidéken szolgált, a Vajdaság visszacsatolása és a „hideg napok” után, amikor kis híján a Dunába lőtték, észvesztve menekült a családjával haza, Kerkabarabásra; őt Zalaegerszegről transzportálták Auschwitzba.

1989-ben Danilo visszatér Izraelbe Aleksandar Mandić rendezővel, hogy dokumentumfilmet forgassanak Eva Nahir és egy másik, hasonló sorsú szerb zsidó nő, a Gestapo által is meghurcolt Ženi Lebl/Jenny Loebl életéről, a jugoszláv büntetőtáborokra összpontosítva. Kiš addigra már földolgozta Auschwitzot és a Gulagot – még ez hiányzott neki. A beszélgetés szerbül folyt, Eva gyakran horvát szavakat használ, melyek még Csáktornyán ragadtak rá, hiszen a férjével szerbül beszélt. Danilo Kišnek, aki a beszélgetést vezette, a forgatás utolsó előtti napján, éppen a Siratófal előtt, Jeruzsálemben nyilallt a vállába a fájdalom, ami a tüdőrák metasztázisának jele volt. Ez év október 15-én, 55 évesen halt meg Párizsban. Ez volt az utolsó alkotása. A véletlenek sorát tovább fűzve, utolsó alkotótársa, Eva éppen október 17-én hajnalban értesült a kibucban halálhírről, akkor, amikor Rade halálát gyászolva minden évben virrasztani szokott.

A négyrészes filmet Goli život cím alatt mutatta be 1990 márciusában a még jugoszláv televízió a szarajevói stúdióból. Ez volt az utolsó adás, amit együtt, élőben nézhettek az emberek az egész Jugoszláviában, Horvátországot kivéve, ahol néhány nap múlva mutatták be, miután „utána jártak néhány dolognak”.

Avner Faingulernt izraeli pszichológus és rendező 2002-ben egy filmet készített Eváról, melyben a Dallasban élő aranyműves lánya, Tiana/Tijana és az unokája, Emily is megjelennek: a három nő együtt zarándokol el Csáktornyára, Lendvára, Belgrádba, Krušovicére és a Sveti Grgurra. Héberül, szerbül és angolul beszélgetnek. A film készítése közben történik meg a szívbéli megbékélés anya és lánya között, Tiana ugyanis mindaddig fájlalta, hogy az anyja nem írta alá azt a bizonyos nyilatkozatot, és a becsületet meg szerelmet választotta ahelyett, hogy a lánya lett volna neki az első. Tiana abszurdumnak tartotta ezt a döntést. Az anyja jobban szerette a halottat, mint őt, az élőt. Ha aláírja azt a papírt, együtt maradhattak volna, s ő nem szenved annyit gyerekkorában a Klári nagynéninél, és nem éli meg az anyja börtöntörténeteit és nyughatatlan igazságkeresését úgy, mintha a bőrét nyúznák. Mintha a bőrét nyúznák, ezt ő mondja angolul. Ez az egyetlen pillanat, amikor Eva könnyezve tördeli a kezét a filmben, és fenntartja, hogy így kellett tennie. Később Moshe Nahirral, akivel héberül beszéltek, ellátogatott az első férje szerbiai szülőfalujába, és gyertyát gyújtottak a sírnál. Eva apósa a fia helyett a fiává fogadta Moshét, és megköszönte neki, hogy gondját viseli „ennek a mártírnak” – mutatott a menyére –, így mondta: mučenica. A zimonyi vajszínű szecessziós bútorok, a tükrös szekrénnyel együtt, ebben a filmrészletben a kruševicai viskóban láthatók.

Az izraeli filmben az amerikai unoka, Emily végig nagyon figyel, és mindent meg akar érteni. Nagy szeretettel öleli át zsidó nagyanyját, aki szerbhorvátul és héberül beszél az ő anyjával. Keresztbe-kasul fordítanak, mint korábban, amikor Éva az anyjának fordított mindent szerbhorvátból magyarra, és viszont. 1943-ban történt, emlékezik vissza, hogy Belgrádban egy meredek utcán lefelé ereszkedve megtorpant: „Ki vagyok én? Zsidónak nem szabad lennem. Vajon kevésbé szörnyű szerbnek vagy magyarnak lenni?”

Emily elkíséri az anyját és a nagyanyját a kopár szigetre is, és a helyszínen újból meghallgatja a történeteket, amelyeket nagyjából már ismert. Ez egy több nyelven beszédes család, valahogy úgy, ahogy Danilo Kiš írja A rózsafanyelű kés című novellájában Hana Krzyżewskáról: „a lány torkából román, lengyel, jiddis, ukrán szavak gurguláznak elő, mintha a halála csupán valami végzetes félreértés következménye volna, melynek gyökerei a bábeli nyelvzavarba nyúlnak vissza”. „Tisztán jöttem ki abból a pokolból”, mondta Eva végül a rendezőnek. „Én ott egy ujjal sem bántottam senkit.”

A film végén a három nő szembefordul a tengerrel, és Eva a szigeten töltött 19 hónapot jelképező 19 követ hajít a vízbe. Süt rájuk a nap, kézről kézre adják a köveket: „Hangosabban, grandma, üvölts, azon a nyelven, amelyiken akarod!” Eva a hullámverést túlkiabálva számlálja a dobásokat. Ez a rítus, ötven év után, meghozta a katarzist a három nő számára; összeborulnak, mintha meg kellene bocsátaniuk egymásnak valamit, és mintha csak együtt lehetne megszabadulni a múltból sugárzó feszültségtől. Azt ezt követő levelekben, melyeket Tiana szerbül írt az anyjának Izraelbe, cirill betűkkel, nyoma sincs a neheztelésnek. A Goli otokról szabadult más rabok tanúvallomásaiban is úgy szerepel a kő, az a sómarta fehér, éles kő, ami ott van, mint amihez a szeretet vagy az ártatlanság valamely, számunkra ismeretlen mellékjelentése kapcsolódik.

Eva szerbhorvátul és héberül folyékonyan, németül hibátlanul, angolul elég jól beszélt, magyar szót azonban nem olvastam és nem hallottam tőle, pedig lestem minden szavát. Mígnem a Yad Vashem digitális archívumában megtaláltam a kétnyelvű, héber—magyar emléklapokat Kelemen Emma és Kelemen Béla nevére kiállítva – ezeket Éva töltötte ki, és itt magyarul adja meg a neveket meg az adatokat. Ebből tudtam meg, hogy Béla Kaposváron született 1877-ben, Gábriel és Cili Klein gyermekeként, Emma pedig Nagykanizsán, 1878-ban, szülei Jakob és Josephina Kohn voltak. „Gázolás” – ez van feltüntetve a halál okaként. Nézem az emléklapok kitöltésének dátumát, 2007-et látok. Nem tudom megmondani, miért örültem meg annak, hogy Eva Panić Nahir kilencven évesen sem felejtett el magyarul.

(Litera)

 

Kommentek

Ehhez a cikkhez még nem fűztek megjegyzést.

Komment írásához be kell jelentkeznie.

Legfrissebb

Két horvát Trump

Ha a választási térképeket egymásra helyeznénk, a színpalettától vibrálna a szemünk. S ez így mind szép >

Legitim parlamenti képviselet nélkül

Kovács, Bájity és Juhász is ékes példája annak, hogy Szerbia a korlátlan lehetőségek országa. Elég csak >

Együtt

Zolikám, királyság van, duruzsolás van a bogrács körül, úgy élünk mint az igaziak, mint ahogy a >

(ÁMOK)FUTÓ A „KITAPOSOTT ÚTON”

Pásztor Bálint a Szerb Haladó Párttal, a Szerb Fogadalomtevők Pártjával és a Szerb Radikális Párttal szövetkezésben >

Fake news és post-truth!

Szerinem ez a két szintagma korunk legveszélyesebb kórja. Sokan ebből arra következtetnek, hogy semmi mellett sem >

A fegyverek dörögnek, mi pedig bulizunk

Igaz, a remény csak azokat hagyhatja cserben, akiknek voltak reményeik, illúzióik vagy utópiáik.  Az értelmiségi filiszter távol >

A demagóg lojalitás jutalma

Az EP-képviselői jelölése alkalmából Vicsek a Magyar Szó nevű véemeszes napilapnak elmondta, hogy az Európai Parlamentben >

VMSZ-POFONOK A VAJDASÁGI MAGYAROKNAK

Az utóbbi időben többen is rámutattak, köztük jómagam is, hogy a magyar közösség jelenlegi válságán – >

Torontáltordára kéne menni

Az alkalmi nyelvészkedés után a hölgy visszatért az eredeti kérdéséhez: hogy fog eljutni Torontáltordára személygépkocsi nélkül. >

Folytatódik a kis bácskai sárdobálás

Azok, akik hűségesen kiszolgálták Lovas Ildikót, vagy akiket ő helyezett fontos tisztségbe, most majd rá hárítják >

RENDSZERÖSSZEOMLÁS: AZ ÚJVIDÉKI BÖLCSÉSZKAR AUTONÓMIÁJÁNAK BOTRÁNYOS TIPRÁSA

A bölcsészkar blokádja olyan példátlan, mesterségesen generált, megengedhetetlen botrány, amely még véletlenül sem csupán dr. Dinko >

Ismét

Egy harmincnégy évvel ezelőtti Hét Nap harmadik oldala. Sajtótörténeti jelentőségű impresszum, még mindig izmos, jóval negyvenezer >

1990-2009 © Napló. | Impresszum | Tartalomjegyzék | Médiaajánlat | Szerzői jogok | Kapcsolat |