2021. február 25. csütörtök
Ma Géza, Cézár, Vanda névnap van.
Alapító: Bódis Gábor & Németh Árpád (MCMXC)

Fiók

Felhasználónév:

Jelszó:

Legnépszerűbb

Végre egy örömhír: a kvótareferendumon a határon túli magyar állampolgárok is részt vehetnek

És ez még jobb: akinek nincs magyarországi lakcíme, levélben adhatja le szavazatát. >

Tovább

Szeles Mónika exkluzív

1986-ban Mónika valahol Dél-Amerikában megnyerte a korosztályos világbajnokságot, s amikor hazajött, akkor készítettem vele ezt >

Tovább

Európa, a vén kurva

E sorok írójának csak az a törté­nelmi tapasztalat jutott osztályrészéül, hogy hintalovazás közben hallgassa végig az >

Tovább

The Orbán family’s enrichment with a little government help

„Azt hiszem elképednénk a jelenlegi magyar miniszterelnök korrumpáltságának mélységétől.” Hungarian Spectrum: >

Tovább

Churchill és Bódis békés szivarozása helyett jaltai konferencia

Tulajdonképpen egy farsangi szivarozáson kellett volna találkoznia a krími félszigeten Churchillnek és Bódisnak 1945 februárjában – >

Tovább

A gyertyák csonkig égnek

„Az ember lassan öregszik meg: először az élethez és az emberekhez való kedve öregszik.” Márai Sándor >

Tovább

Egyik gyakornokunk szülinapját ünnepeltük

A bohókás ünnepeltet a kezében tartott tábláról lehet felismerni, amelyik egyben az életkorát is jelzi. Még fiatal, >

Tovább

A kiválasztott nép ilyennek látja Európát

Spitzertől: >

Tovább

A Napló Naplója

Kissé élcelődve azt meséltük, hogy minden a Magyarzó Pistike bálján kezdődött, amikor Árpád a söntésnél találkozott >

Tovább

Egy „Széchenyi-idézet” nyomában

„Minden nemzetnek olyan kormánya van, aminőt érdemel. Ha valami oknál fogva ostoba vagy komisz emberek >

Tovább

A fehér kabát

Gabor,I like your white coat.Your pal,Tony Curtis >

Tovább

Szeretet

Amíg egy férfi új autóját fényezte, a kisfia felvett egy követ, és vonalakat karcolt az autó >

Tovább

Kentaurbeszéd

Zsarnokra várva

Zsarnokra várva

Végre sikerült rálelni a fenyegetően csírázó demokrácia ellenszerére, a magyar veszélyre. Az elmúlt harminc évre visszatekintve, Európának ebben a legalább száz éve saját identitásával – helyesebben: identitásaival – küszködő csücskében be lehet helyettesíteni persze sok egyébbel azt a szót, hogy magyar. Lehet ez migránsveszély, balliberális veszély, Soros-veszély, lehet sok egyéb, mind alkalmas az erős kéz nosztalgiájára. Markó Béla:

Az idén Romániában majdnem minden harmincéves. Szervezetek, folyóiratok, újságok, sőt, remények és csalódások is. Harminc éve reménykedünk egy konszolidált demokráciában, és harminc éve csalódunk is nap mint nap.

A restitúció jegyében

Egészen pontosan: majdnem minden és majdnem semmi sem harmincéves, hiszen a romániai forradalom 1989 decemberében nem annyira a modernizáció, mint inkább a restitúció jegyében zajlott, ami egyébként általában jellemző ennek a régiónak az országaira. Az erdélyi magyar értelmiség is hatalmas lendülettel látott neki ezelőtt három évtizeddel, hogy még megmaradt intézményeit átalakítsa, illetve új intézményeket hozzon létre, de többnyire az újat is a régihez, a kommunizmus előttihez próbáltuk igazítani. Sokszor felidézem dilemmánkat a marosvásárhelyi irodalmi folyóirat, az Igaz Szó szerkesztőségében, amikor rögtön a diktatúra összeomlása után, 1989. december 23. reggelén, miután menesztettük a főszerkesztőt, azon ötleteltünk, hogy mi legyen a lap új címe, hiszen addigi tartalmának egyik részét igen, másik részét, a szinte minden számban jelenlevő pártpropagandát viszont nem lehetett vállalni. Mi is, akárcsak más régi kiadványok új vezetői, először a két világháború közötti, kollektív emlékezetünkben némiképpen idealizált erdélyi magyar művelődési életből próbáltunk meríteni.

Ízlelgettük, hogy új címnek melyik régi felelne meg. Pásztortűz? Termés? Helikon? Bevallom, számomra mindegyik túl rusztikusnak, túl modorosnak tűnt, taszított ezeknek a címeknek a stílromantikája, bár a Helikont el tudtam volna fogadni, de arról azonnal kiderült, hogy a velünk egyidejűleg Kolozsváron ugyanezen töprengő Utunk-szerkesztők már lefoglalták.

Így aztán kénytelen-kelletlen újat kellett kitalálni, így lettünk Látó, ami csak folyóiratcímként új persze, Batsányi Jánostól kölcsönöztük, nem véletlenül. A látó című Batsányi-vers ugyanis híven tükrözte akkori, de sajnos, hamar elmúló optimizmusunkat: „Vídulj, gyászos elme! megújul a világ, / S előbb, mint e század végső pontjára hág.” Nincs mit szégyellnünk ezen az optimizmuson, Petőfitől errefelé így van ez, lelkes értelmiségiek kezdik, és pragmatikus politikusok rontják el a forradalmakat. De ezt akkor decemberben még nem sejthettük. A marosvásárhelyi napilapból, a Vörös Zászlóból Népújság lett, a kolozsvári Igazságból Szabadság és így tovább. Egyedül a második világháború előtti nevét a kommunizmusban is megtartó Korunk maradt a régi címmel. Akkor mindenképpen kivétel volt Erdélyben egy lap valamennyire mindenképpen kompromittált „leánynevének” a megőrzése, a folytonosság ilyetén vállalása. De az ő esetükben, azt hiszem, mégis így volt rendjén, a háború előtti, vállalható hagyomány továbbviteléről volt szó. Mint ahogy a kommunizmus évtizedeiben semmilyen formában nem létező intézmények is, például az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) vagy az Erdélyi Múzeum Egyesület (EME) szintén a két világháború közötti vagy még azelőtti tradíciót keltették életre, a nevükben is.

Savanyú a szőlő

Ez a kilencvenes évek elején egyáltalán nem volt meglepő egyébként, mert ismétlem, nemcsak az erdélyi magyar közéletben, hanem az egész romániai politikában is egy régebbi helyzet visszaállítása, az úgynevezett restitúció volt a cél. Régi pártok újraalakítása, elállamosított javak visszajuttatása, egykori jogok visszavétele, betiltott szimbólumok használata. Mindez magától értetődő volt, csakhogy miközben a múltat próbáltuk reprodukálni, félig-meddig szem elől tévesztettük a jövőt. Folyamatosan célként jelöltük meg az európai integrációt, de egyre inkább az az érzésem, hogy nem a XXI. századi, hanem a XX. század eleji Európához kíséreltünk meg csatlakozni. Harminc év távlatából mondom ezt, és persze ez a három évtized összességében mégis elégtétel lehet nekünk, Romániában élő magyaroknak, akik 1989 decemberében egészen mélyről indultunk, és ahhoz képest villámgyorsan felépítettünk egy később sok vitán átesett, de végső soron stabil politikai szervezetet, az RMDSZ-t, közben pedig – új név, régi név ide vagy oda ˗ működtettünk egy erős magyar intézményrendszert, és természetesen megfelelő jogi alapot is teremtettünk mindehhez.

Más kérdés, hogy ma valóban egyre aggasztóbb a román demokrácia általános állapota, mint egyébként körös-körül a többi újsütetű EU-tagállamoké is: a sáros cipőre rákenve a fekete cipőkrém, miközben itt is, ott is kiütközik alóla a rászáradt piszok. Kellett a restitúció tagadhatatlanul, de legalább ennyire kellett volna a modernizáció, ami sokkal közelebb vihetett volna a nyugati rendszerekhez. Mert hát a mostanában ismét fellángoló nacionalizmusok, a nemzetállami autarchia lázálma, a közös Európától való irtózás, a folyamatos nagyotmondás, a mell- és asztaldöngetés, a sok gyűlölködés mind-mind arról szól szerintem, hogy: savanyú a szőlő. Visszatértünk ugyan Európába, csakhogy nem a maiba, nem is a holnapiba, hanem a tegnapi vagy tegnapelőttibe. Attól tartok, az idei Trianon-centenárium is erről fog szólni: időutazás tanulságok nélkül. Márpedig a kritikátlan nosztalgia gyávaság. Ha nem arra használjuk fel például ezt a százéves évfordulót, hogy veszendőbe ment dicsőségünk felidézése mellett arról is szót ejtsünk, mi vezetett Trianonhoz, azt jelenti, hogy félünk szembenézni a mával. Mindaddig, amíg nem leszünk képesek leszámolni a múlt egy részével, legalább annyira, amennyire Erdélyben 1989 decemberében a régi intézményekből is félig-meddig újakat fabrikáltunk, addig valóban savanyú lesz a szőlő. Ahelyett, hogy tényleg felegyenesedtek volna, Kelet-Közép-Európa és a Balkán egyik-másik állama újabban megint nekiállt valamiféle pót-diktatúrát építeni, amelyek remélhetőleg ugyanolyan erőtlenek lesznek, mint annak idején Romániában a csicseriborsóval kevert kávé – csakis ilyent lehetett kapni már a nyolcvanas években -, ám az életünket mindenképpen megkeserítik.

Leltárkészítés

Trianon élő seb ma is, de a sejthetően önsajnálattól csepegő centenárium nem fog segíteni ennek a sebnek a gyógyításában. Meg kell mondanom, hogy ehhez képest az elmúlt hetek folyamatos harmincévezése, ahogy például az RMDSZ megyei szervezetei vagy akár a civil szervezetek is sorra ülték meg születésnapjukat, összességében megnyugtató volt. Ugyanis egyfajta leltárkészítésre kényszerítettek mindenkit ezek az ünnepségek, és szóba kerültek a kudarcok is persze, de az is kiderült, hogy mindent egybevéve nagy utat tettünk meg egy emberöltőnyi idő alatt, és az utóbbi évek sűrűn cserélődő román kormányainak sokszor törvény- és alkotmánysértő kisebbségpolitikája ellenére még mindig előrébb tartunk mi, erdélyi magyarok a közösségépítéssel, mint Románia a demokráciával. Ami természetesen közös mulasztásunk – mármint a demokrácia roskatag mivolta -, és közös veszély is, hiszen az elmúlt harminc év egyik nagy tanulsága, hogy a modernizáció nélküli restitúció – restauráció? – könnyen a múltba visz, nem a jövőbe. A másik tanulság pedig, ezt is sokszor ismétlem mostanában, hogy működő demokrácia nélkül a nehezen kiküzdött kisebbségi jogok sem sokat érnek.

Nem sok idő telt el, egészen pontosan másfél hónap a forradalom eufóriája és a Ceaușescu-házaspár karácsonyi kivégzése után, 1990. február 10-én már százezernyi elkeseredett magyar tüntetett jogaiért Marosvásárhelyen, elsősorban az anyanyelvű oktatásért és a magyar nyelv nyilvános használatáért. Ez volt az a bizonyos gyertyás, könyves tüntetés, és tényleg körülbelül százezren voltunk azon a tüntetésen, ami azt jelenti, hogy a környékbeli kisvárosokból és falvakból is bejöttek sokan, ugyanis a városban valamivel több mint hatvanezer magyar élt, kisgyerekestül, mindenestül. Mi szerveztük, tudhatom: számoltuk minden módon, a sorokat, a sorközöket, a vonuló tömeg hosszát, kilencven- és százezer között jött ki mindig a végeredmény.

Micsoda különös ötlet, nem is a majdnem mindenki kezében ott levő könyv, hanem az égő gyertyák, amelyeket időnként újragyújtottak a tüntetők, de a legkisebb szél is kifújta őket, és menetelés közben a szélirányban mellettük tartott könyvvel sem lehetett megóvni a lángot. Akkor láthattam igazán, hogy mekkora erő van egy ilyen gyengeségben, mert valahol, valakik kezében mégis égett minden pillanatban a gyertya. Azt mondhatnám, tipikusan értelmiségi ötlet volt ez a város egyik végétől a másikig végighömpölygő százezres mozgókönyvtár. Milyen jó lenne most egy lista azokkal a könyvcímekkel! Arra sem emlékszem, hogy én mit vittem magammal, hirtelen két teljesen különböző író jut eszembe: Kós Károly és Weöres Sándor, de nem tudom, melyik volt. Lenne erre is, arra is magyarázat. Ami a lényeg: igen, talán ez volt az utolsó igazán értelmiségi indítású tömegmegmozdulás a román politikában. Rá ugyancsak másfél hónapra nem gyertyával és könyvvel, hanem botokkal felfegyverkezve vonultak március 19-én a görgényvölgyi románok Marosvásárhely utcáin, mert azt mondták nekik, hogy meg kell védeni a magyaroktól Erdélyt. Végre sikerült rálelni a fenyegetően csírázó demokrácia ellenszerére, a magyar veszélyre.

Az elmúlt harminc évre visszatekintve, Európának ebben a legalább száz éve saját identitásával – helyesebben: identitásaival – küszködő csücskében be lehet helyettesíteni persze sok egyébbel azt a szót, hogy magyar. Lehet ez migránsveszély, balliberális veszély, Soros-veszély, lehet sok egyéb, mind alkalmas az erős kéz nosztalgiájára. Hiszen már 1990-ben megjelent Bukarestben és Románia-szerte a festékszóróval készített tréfás falfirka, afféle karikatúra: egy angyalszárnyakkal ellátott Ceaușescu-portré és alatta az írás: „Csak hívjatok, és öt perc múlva jövök”. Hát ne hívjuk!

 

2020. február 2.
Küldje tovább ezt a cikket.

Kommentek

Ehhez a cikkhez még nem fűztek megjegyzést.

Komment írásához be kell jelentkeznie.

Legfrissebb

„Nesze semmi, fogd meg jól!”

Aki csak teheti, továbbra is tartson ki az elvett ingatlanok természetben való visszakövetelése mellett, ne fogadja >

Tovább

A közéleti vákuum depresszív hatása

A covid19 befagyasztotta az állapotokat, ami nem jelenti azt, hogy a társadalmi feszültségek nem növekszenek. Ezt >

Tovább

A harmincas évek újra meg újra felbukkanak

Az antifasiszta Európa kerekedett felül, az képviselte a többséget, és rossz érzéseim ellenére elégedett vagyok azzal, >

Tovább

Haiku és kapitalizmus

Inkább azon csodálkoztam, hogy ezek az államkapitalista kommunista milliárdosok verseket írnak. Mégpedig haikukat! Környezetünkben ilyesmi nem >

Tovább

Független sajtó

Aki saját eszmei értékrendjéhez ragaszkodik, legyen az akár szocialista, konzervatív vagy liberális, az Arthur Koestlerrel elmondhatja, >

Tovább

Bűn

Lehet, hogy a legnagyobb bűn a bűnhődéstől való menekülés. Azokra gondolok, akik Pilátusként nem akartak hallani >

Tovább

Kamberi: „Így még Milošević uralkodása idején sem volt”

A képviselők nem éltek/élnek az anyanyelv használatának jogával a szerb parlamenti felszólalásaik alkalmával. Kovács Elvira, a >

Tovább

Ami az embert igazából feszíti, azzal kéne foglalkozni

„Hogy az irodalom csak irodalom. Ennek vége van. Ez nem azt jelenti, hogy vissza kellene fordulni, >

Tovább

Pásztor Bálint és a szabadkaiak folyamatos átverése

Pásztor Bálintnak a hatalmi koalícióban ülve nem most kellene ellenzékit játszania utólag, hanem még a tervek >

Tovább

Az Utolsó Vajdasági

Nem csak tőle, a most már halhatatlan énekes-költőtől búcsúzunk, hanem egy kicsit Vajdaságtól is. Attól a >

Tovább

A demokrata jelszavakkal sáfárkodók

Továbbra is rejtély előttem, hogy azok, akik húsz-harminc évvel ezelőtt tisztességgel kiálltak a szabadság mellett, miért >

Tovább

Sinkó, Herceg és Tito

Az a pár mondat mélyebben ragadta meg az összefüggéseket, mint azok a kaméleonok, akik versben továbbá >

Tovább