2019. december 16. hétfő
Ma Etelka, Aletta, Adelaida névnap van.
Alapító: Bódis Gábor & Németh Árpád (MCMXC)

Fiók

Felhasználónév:

Jelszó:

Legnépszerűbb

Végre egy örömhír: a kvótareferendumon a határon túli magyar állampolgárok is részt vehetnek

És ez még jobb: akinek nincs magyarországi lakcíme, levélben adhatja le szavazatát. >

Tovább

Szeles Mónika exkluzív

1986-ban Mónika valahol Dél-Amerikában megnyerte a korosztályos világbajnokságot, s amikor hazajött, akkor készítettem vele ezt >

Tovább

The Orbán family’s enrichment with a little government help

„Azt hiszem elképednénk a jelenlegi magyar miniszterelnök korrumpáltságának mélységétől.” Hungarian Spectrum: >

Tovább

Európa, a vén kurva

E sorok írójának csak az a törté­nelmi tapasztalat jutott osztályrészéül, hogy hintalovazás közben hallgassa végig az >

Tovább

Churchill és Bódis békés szivarozása helyett jaltai konferencia

Tulajdonképpen egy farsangi szivarozáson kellett volna találkoznia a krími félszigeten Churchillnek és Bódisnak 1945 februárjában – >

Tovább

A gyertyák csonkig égnek

„Az ember lassan öregszik meg: először az élethez és az emberekhez való kedve öregszik.” Márai Sándor >

Tovább

Egyik gyakornokunk szülinapját ünnepeltük

A bohókás ünnepeltet a kezében tartott tábláról lehet felismerni, amelyik egyben az életkorát is jelzi. Még fiatal, >

Tovább

A kiválasztott nép ilyennek látja Európát

Spitzertől: >

Tovább

A Napló Naplója

Kissé élcelődve azt meséltük, hogy minden a Magyarzó Pistike bálján kezdődött, amikor Árpád a söntésnél találkozott >

Tovább

A fehér kabát

Gabor,I like your white coat.Your pal,Tony Curtis >

Tovább

Kik vagyunk, mit akarunk

Egy rossz hírű könyvnek van hasonló címe. A szerzőpáros ezzel akarta lejáratni az 1956-os magyarországi forradalom >

Tovább

Szeretet

Amíg egy férfi új autóját fényezte, a kisfia felvett egy követ, és vonalakat karcolt az autó >

Tovább

Napi ajánló

Védtük Szerbiát Horvátországban…

Aki nem volt ott, az nem tudhatja, hogy milyen érzés elvágni valakinek a nyakát. Az ott egyszerű volt. Minket közvetlenül az után vittek be a faluba, hogy Arkan katonái kivonultak. Az a borzalom, amit ők véghezvittek, elmesélhetetlen. Még friss volt minden. Szitává lőtt bútorok, drága goblen képek a falakon. Nem részletezem... Szabó Angéla:

Az Óbecsén élő Tóbiás Lajos így kezdte a háborúban szerzett élményeinek felelevenítését:

– Az én mozgósításom úgy történt, hogy hajnali 3 órakor átlépték a kerítést és már vittek is. Éppen előtte kérdeztem egy barátomtól, hogy mit teszünk majd: megyünk-e engedelmesen a harctérre, vagy pedig erőnek erejével visznek el bennünket?

Védtük Szerbiát Horvátországban. Néha ma is eltöprengek rajta, mi keresnivalóm volt nekem ott. Azt hiszem, mindenki fel kell, hogy tegye magának ezt a kérdést, aki abban az időben átkelt a Dunán… Én a Vinkovcétől öt és fél kilométerre levő Cerićen kötöttem ki. Ez egy picike, de nagyon gazdag horvát falu volt akkoriban, Nuštar községben. Katonai beosztásom szerint az egészségügyiekhez tartoztam, a vinkovcei kórházban, Marinko Sajenković bácskossuthfalvi orvos mellé kerültem, és nagyon leegyszerűsítve az volt a dolgom, hogy ha holttestet találtunk, akkor műanyag zsákba kellett helyezni, és az enyém volt a legutolsó művelet: a zsákon behúzni a cipzárt.

 – Volt-e más választása akkoriban? Dönthetett volna úgy is, hogy nem megy el a harctérre?

– Nem volt más lehetőség. Adai születésű vagyok, de 1951 óta Óbecsén élek. Nem sokkal a háború kitörése előtt épült fel a házunk, akkor már megszületett a két kisfiunk… Mi mást tehettem volna? Nem könnyű azokról az időkről beszélni. Az egyik Péterrévén élő ismerősömmel esett meg: gumibotos egyenruhások három alkalommal is beugrottak a kapu tetején, és úgy megverték, hogy képtelen volt a lábára állni, bedobták a kocsiba és elvitték. Én nem akartam így járni. Őket is Vukovár felé irányították volna, de két hét után 20-25 személyt valami ok miatt hazaküldtek, ő is köztük volt, s így legalább a háborút megúszta. Később belemerült az italozásba. Óbecsén is ismerek néhány embert, aki a harctérről hazatérve, rendszeresen a pohár után nyúlt. Nem mindenki képes feldolgozni azt, amit ott átélt. A háború utáni időszakban újabb csapás érte az embereket, akkor kezdték eladni, magánosítani a vállalatokat. Sokan munka nélkül maradtak, segítségre viszont sehonnan nem számíthattak, akkor többen föltették a kérdést, hogy minek is voltak a háborúban.

– Azt tapasztalom, hogy a hadviseltek egy része nem szeret ezekről a régi történésekről beszélni. Pedig azóta eltelt már majdnem 3 évtized. Magukban eltemették, és az emlékek „sírhelyét” nem szívesen bolygatják meg. Félnek, tartanak valamitől?

– Nem félnek. Higgye el nekem, hogy aki a háborús poklot megjárta, abban az emberben nincsen félelem! Inkább kellemetlen vagy kényelmetlen ez a visszatekintés, mert felkavarodnak az emlékképek, és miközben felidézik a múlt szörnyűségeit, kénytelenek mindazt újra átélni. A régi sebek feltépése traumát okoz, olyan lelkiállapotba kerülnek, hogy aztán jó ideig megint nem heverik ki. A félelem nagyon nagy ellenség, de amióta a horvátországi háborút megjártam, semmitől nem félek.

– Lehet a hallgatással védekezni?

– Lehet.

– De amit megtettem, azt megtettem. Akár beszélek róla, akár magamba zárom, a történteken ez nem változtat.

– Ez is igaz. A mi családunkban minden generációnak kijutott a háborúból. A nagyapám az I. világháború alatt Galíciában harcolt, apám a II. világégés idején Batinánál megsebesült, engem a 90-es évek nemzetiségi öldöklésébe rángattak bele, az én fiam pedig a húsz évvel ezelőtti NATO-bombázások idején szolgált a hadseregben. 1944-ben a nagyanyám testvére eltűnt. Anyósom testvérét agyonverték. Mit mondjak még? És a családban senki nem kapott harcos nyugdíjat, kárpótlást – öt para hasznunk nem volt ebből a sok háborúból. Most, amikor súlyos beteg vagyok, semmiféle előnyt nem élvezek, ha orvoshoz kell mennem, ha gyógyszert kell kiváltanom. Viszont ezek a múltbéli dolgok soha nem voltak a családi beszélgetések témái. Nagyapám sem mesélt soha a háborúról, csak annyit mondott, hogy: Isten őrizzen meg minket a háborútól! Ugyanígy én sem beszéltem soha a gyerekeimnek arról, hogy merre jártam, mit láttam, mit csináltam. Mái napig sejtelmük sincs semmiről. Fogalmam sincs, hogy fogadnák, ha a tudomásukra jutna. Nekem már korábban is, itthon is volt fegyverem, egy Magnum, de soha nem használtam.

– Milyen szörnyűségeket éltek át? Hány zsákot kellett becipzároznia?

– Aki nem volt ott, az nem tudhatja, hogy milyen érzés elvágni valakinek a nyakát. Az ott egyszerű volt. Minket közvetlenül az után vittek be a faluba, hogy Arkan katonái kivonultak. Az a borzalom, amit ők véghezvittek, elmesélhetetlen. Még friss volt minden. Szitává lőtt bútorok, drága goblen képek a falakon. Nem részletezem...

Három holttestet tettem zsákba. Meghalt három apa, akinek nem kellett volna meghalnia. Azonnal el is szállították őket, vitték temetni, mentek a katonák, a díszőrség... Jött hozzánk Šešelj is, hogy buzdítson bennünket... Megtörtént, hogy 24 órán át egyfolytában lőttek ránk... Most is tisztán látom magam előtt azt a sárkányrepülőt, amire egy közönséges fürdőszobai bojlert szereltek rá, azt megtöltötték trotillal, szegekkel és csavarokkal. Amikor találat érte, a bojler tartalma szétrepült, és akit egy ilyen szeg vagy csavar eltalált, az rosszabbul járt, mint ha egy golyót kapott volna. De volt ott egy jóféle helyi különlegesség, a cerityi korai érésű szilvából készült pálinka, abból jó két deci két szem Aspirinnal minden bajunkat enyhítette. Minden pince tele volt pálinkával, hordószámra folyt az ital. Cigarettát is kaptunk. 

Voltak, akik nem tudták elviselni, és megszöktek, talán 20-25-en. Mi, óbecseiek nagyon összetartottunk, védtük egymást. Most eszembe jutott a két évvel ezelőtt elhunyt Könnyű Tibi barátom (neki kapitányi rangja volt), akivel sok mindent átéltünk. Egy nap kiszemeltünk egy tyúkot ebédre: Tibi lelőtte, az orvos megkopasztotta, én pedig megfőztem. De olyan is volt, miután már visszavonultunk Berakra, hogy megismerkedtünk egy Zsuzsa nevű magyar asszonnyal. Két fia volt, az egyik a hadsereg katonája éppen, a másikat meg a horvát honvédők mozgósították. A 30 fejőstehenet viszont mindennap el kellett látni. Mi segítettünk neki, rendbe tettük az udvart, elvégeztünk a jószág körül. Ez volt a szép a háborúban. A Nuštar, Bršadin, Bobota, Orolik, Jankovci, Mirkovci stb. helységneveket ott tanultam meg, korábban nem is hallottam róluk.   

– Járt-e azóta Horvátországban?

– Nem. Kerülöm. Nem tudom, miért. Politikával nem foglalkozom, hagyom, hogy engem is sodorjon az ár, mint a legtöbb embert. Mindenem megvan, nyugdíjasként még boldog is vagyok, csak az bánt, hogy a gyerekeink nincsenek velünk, Németországban élnek, akárcsak a bátyám, az unokatestvérem, vagy az egykori munkatársaim meg azoknak a gyerekei. A feleségemmel ittmaradtunk egy 200 négyzetméteres házban (és ebben a „gyönyörű” politikai-gazdasági helyzetben. Néha felteszem magamnak a kérdést: Mi köt engem ide? Hol van az én hazám?) A felső szinten még minden úgy áll, érintetlenül, ahogy az unokánk itthagyta. Én azóta nem is jártam az emeleten. Csak az ő szeretetük hiányzik.

 

 

2019. november 29.
Küldje tovább ezt a cikket.

Kommentek

Ehhez a cikkhez még nem fűztek megjegyzést.

Komment írásához be kell jelentkeznie.

Legfrissebb

„Idegen”, „másik nyelv” lett a magyar!?

A magyar nyelv használata a közigazgatásban most már nem csak joghátrányt okoz az itteni magyaroknak, de >

Tovább

Néhány szó a magyar parlamentről

De ha a polgári állam a saját alkotmányos formáihoz se ragaszkodik, akkor nem érvényes a magyar >

Tovább

Bőnyi rendőrgyilkos?

A fölfegyverzett és elszánt, nyílt fasizmus – amelyet érzelmileg és „szellemileg” ma is fűt a szélsőjobboldali >

Tovább

Lesz-e Vajdaságban intézményes kisebbségkutatás?

Amennyiben egyáltalán megalakul egy ilyen intézet, nem lenne elfogadható – de az emberi valamint a nemzeti >

Tovább

A színház az új CEU

Így tehát az ilyen harcokban nem az a tét, hogy jön a konzervatív váltás, hanem hogy >

Tovább

Einstand. Avagy a Viktor utcai fiúk

A cím maradhat? A címmel nincs semmi baj. Ennél jobb címet mi sem találhattunk volna. A >

Tovább

Mengyán: A Magyar Szó és a Hét Nap „mélyrepülésben van”

Tanulmányozni kellene, hogy a közpénzek iránti ilyen – felelőtlennek is nevezhető – viszonyulásban (meg)vannak-e a gazdasági >

Tovább

Szerpentin a Kárpátokban

Akármennyire is lehangoló ma a román politika távlattalansága, az erdélyi magyar közvélemény figyelmét ismét rá kellene >

Tovább

A szájzár és a nemzet

Az ellenzéktagadásnak nevezhető meggyőződés, amelyről azt mondtuk, hogy fertőzésként terjedt el, itthon gyakorta még azzal a >

Tovább

„Egy ilyen országban, amelynek, sajnos, nem látjuk a jövőképét”…

itt egy formálisnak is alig nevezhető kulturális autonómia létezik, ami egy (költséges) pénzelosztó és (döntő többségében) >

Tovább

Most már komolyan veszem...

Akkor talán én is megmosolyogtam volna ezt a mondatot. Most azonban komolyan kellene venni. Nem vágyni >

Tovább

„Vajdaságban nagyon jó a helyzet”?

A Vajdaságban a nemzeti kisebbségi jogok az ún. joghurtforradalom előtt valóban példa értékűek, európai szintűek voltak. >

Tovább