2019. december 16. hétfő
Ma Etelka, Aletta, Adelaida névnap van.
Alapító: Bódis Gábor & Németh Árpád (MCMXC)

Fiók

Felhasználónév:

Jelszó:

Legnépszerűbb

Végre egy örömhír: a kvótareferendumon a határon túli magyar állampolgárok is részt vehetnek

És ez még jobb: akinek nincs magyarországi lakcíme, levélben adhatja le szavazatát. >

Tovább

Szeles Mónika exkluzív

1986-ban Mónika valahol Dél-Amerikában megnyerte a korosztályos világbajnokságot, s amikor hazajött, akkor készítettem vele ezt >

Tovább

The Orbán family’s enrichment with a little government help

„Azt hiszem elképednénk a jelenlegi magyar miniszterelnök korrumpáltságának mélységétől.” Hungarian Spectrum: >

Tovább

Európa, a vén kurva

E sorok írójának csak az a törté­nelmi tapasztalat jutott osztályrészéül, hogy hintalovazás közben hallgassa végig az >

Tovább

Churchill és Bódis békés szivarozása helyett jaltai konferencia

Tulajdonképpen egy farsangi szivarozáson kellett volna találkoznia a krími félszigeten Churchillnek és Bódisnak 1945 februárjában – >

Tovább

A gyertyák csonkig égnek

„Az ember lassan öregszik meg: először az élethez és az emberekhez való kedve öregszik.” Márai Sándor >

Tovább

Egyik gyakornokunk szülinapját ünnepeltük

A bohókás ünnepeltet a kezében tartott tábláról lehet felismerni, amelyik egyben az életkorát is jelzi. Még fiatal, >

Tovább

A kiválasztott nép ilyennek látja Európát

Spitzertől: >

Tovább

A Napló Naplója

Kissé élcelődve azt meséltük, hogy minden a Magyarzó Pistike bálján kezdődött, amikor Árpád a söntésnél találkozott >

Tovább

A fehér kabát

Gabor,I like your white coat.Your pal,Tony Curtis >

Tovább

Kik vagyunk, mit akarunk

Egy rossz hírű könyvnek van hasonló címe. A szerzőpáros ezzel akarta lejáratni az 1956-os magyarországi forradalom >

Tovább

Szeretet

Amíg egy férfi új autóját fényezte, a kisfia felvett egy követ, és vonalakat karcolt az autó >

Tovább

Napi ajánló

Füstbe ment szerv

Azt hiszem elég volt, ezt az egész cudarságot, nekünk, egymást kézen fogva, mindenáron el kell kerülnünk. Most még úgy vagyunk, hogy a zebrán át kell engedni a gyalogost, függetlenül attól, hogy kire szavazott. A dohányzó gyalogosra esetleg váratlanul és hatalmasat rá lehet dudálni, hogy ijedtében, kerékpárját elhajítva, az első bokorba vetődjön. De elütni nem szabad. Ne változtassunk ezen. Komáromi Ákos:

Megbabonázva nézem a lyukat a cigis dobozomon. Barátkozom a szöveggel: „a dohányzás növeli az impotencia kockázatát”. Lehet. Nem vitatkozom. Annyit hozzátennék, hogy ha igen, akkor szerintem sajnos nem eléggé. Nem tudom mennyire fickós legények azok, akiknek agyából ezeket a pofás kis képek, huncut szövegek kipattannak, és csak remélhetem, hogy a dohányzás helyett nem vetemednek valami még kockázatosabb cselekedetre. Használják az irányjelzőt, minden kényszerítés nélkül, rendszeresen kezet mosnak, és csak ezt követően nyúlnak saját szájukba, zsebkendővel fogják meg a szabad gyököket, használt szőnyegen szűrik át a csapvizet, hogy ne vesszenek el a nyomelemek, a lábnyom-elemek, vagy csak egészen egyszerűen nem hagyják a nyugtájukat a bevásárló kocsiban, nem szemetelnek, mert ez meg kiváltképp növelni szokta az én haragom kockázatát. Nekem egy kissé kevésnek tűnik, hogy ebben a cintányéros, cudar világban csak ennyire telik: dögcédula a halott dermedt lábujján, üszkösen, foghíjasan tátott száj, káposztafejnyi daganat a nyakon, csupa sokkoló felvétel egy olyan terméken, melynek hatalmas adója nélkül alig tud létezni a társadalom. Közben aggódom.

Nem lesz ez így jó. Igen, persze, nincs mentség, nem felmentő körülmény, hogy a mi időnkben dohányzott a lábak közt serénykedő nőgyógyász, az osztályteremben előadó tanár, a beteg és az ápolónő a kórteremben, egyaránt. Füstöltünk a szerkesztőségben, a buszon, a repülőn, a stúdióban; Humphrey Bogart csak a csókok idejére vette ki a szájából a cigit, a számomra annyira kedves sorozat, a Mad Men (Reklámőrültek), pedig Guinness rekordot állított fel az elszívott cigaretták mennyiségét illetően. A mai tárgyú filmekben előre tudni a gyilkos kilétét, rágyújtott a tettét megelőzően, nem kell gondosan építgetni a karakterét, mert elvetemült senkiházi, ebből már bárki láthassa. Aggódó szülők rántják félre gyermeküket, és takarják el a szemét, ha dohányzó ember vetődik útjukba, mert itt jön a rákos, csak még nem tudja. És minket is meg akar ölni. És igen, minden normális ember már abbahagyta, vagy el sem kezdte. És mindenki egyetért abban, hogy mennyire káros, nem menő, másokat veszélyeztető (upsz: már bevallottan irreleváns kutatási eredményekkel alátámasztva) dolog a dohányzás, amihez jóvátehetetlen módon, ám szorgosan muníciót szolgáltatnak azok, akik valóban undorító szokásból eldobják a cigarettacsikket, füstfelhővel buzdítják a tó körül kocogókat, vagy az első emeleti erkélyről, a hetedikre lehelik a halált. Lehet, hogy valamelyik nagyteljesítményű agytekervényben már érik a javaslat, hogy a dohányzókat meg kellene jelölni, mondjuk sárga karszalaggal, hogy tudni lehessen: bár most épp nem szívják, de képesek arra vetemedni. A többi ember pedig elhiszi magáról, hogy jámbor, kegyes és jószívű, mert még az olyanokat is hagyja élni mint én, igaz, a magasabb rendűek által meghatározott, mindig szigorodó keretek között. Ere mondom, hogy nem lesz ez így jó, rossz irány.

Meredek hasonlat, de megkockáztatom, hogy ötven évvel ezelőtt - a kockázat szempontjából - a dohányzás olyasmi volt, mint mondjuk most a wifi. A vezeték nélküli kapcsolatok kusza rendszere, mely lehet, hogy növeli a megháborodás kockázatát. Károsodhat tőle az agy, a test, a lélek, még nem tudjuk. Sejtjük, hogy ebből még lehet valami baj, de arra még senki sem gondol, hogy harminc év múlva ott áll előtte szörnyülködve, megvetően, a ma még egy-két éves gyerek: „A nappalinkban, az én gyerekszobámban is volt wifi? Igaz ez? Kockára tettétek az életemet?” És akkor lehet szépen azzal védekezni, hogy mindenkinek volt, ez volt a normális, elfogadott, általános. Csakhogy akkorra már kötelező lesz a routerek antennájára döglött varjút tűzni, a szerkezet dobozát koporsó alakúra formázni, és ráírni, hogy a használata növeli a családirtás kockázatát, lehet, hogy mind elpusztulunk. Kicsit túl lett tolva a dolog, a valódi rosszaságok pedig röhögnek a markukba, és serényen segítenek a cigisekre mutogatni. Minden sikeres Csík be Rózsika mögött áll egy lisztes orrú Jancsika, vicces videók tanúsága szerint az ő portékájuk nem növeli az impotencia kockázatát, derék egy szer, mint a fehérjék, csodálatosak a fehérjegyárak, mint az általuk százszor, ezerszer meggyilkolt folyók. Mindenki boldog. Nem kell a csipsz zacskójára háromszáz kilós, daruval felemelt fogyasztó képét rakni, nem kell az autó motorháztetőjére széttrancsírozott szarvas képét matricázni, és senkinek sem jut eszébe, hogy az ablaktörlő helyett megtenné a szarvasagancs, mely karistol ugyan, de mindig emlékeztet a veszélyre.

Csakhogy így az újságok fejlécén is elférne, hogy a vetélytárs nélküliség növeli az egyhangúság és a hiteltelenség kockázatát. Mint ahogy nem véletlenül vesz részt több ló egy lóversenyen, mert kevesen kíváncsiak arra, ha egy versenyen csak egy állat fut. A focimeccsen sem azért nem zárják be egyik csapatot az öltözőbe, mert úgy nem könnyebb a másiknak ezer góllal nyerni, hanem mert azt a meccset (még) kevesebben néznék. És ezek után még meghökkentőbben hangzana a győztes csapat szájából, hogy az ellenfélnek lejtett a pálya, neki húzott, csalt a bíró. Na, ez a kijelentés, ez a kockázat már nem csak a dohányosokat érinti. A híradót sugárzó képernyő sarkába odaférne a figyelmeztetés, hogy a háborús uszítás növeli a háború kockázatát. Mindez erkölcsi, intellektuális és akár biológiai felsőbbrendűség érzésével fűszerezve pedig növeli az elveszített háború kockázatát. Az orosz rulett növeli a csendháborítás kockázatát, az emberek listázása, nyilvántartása pedig növeli egy másik listára való kerülés kockázatát. A családon belüli erőszak növeli a baljós hangulatú, kevésbé meghitt karácsony kockázatát, a fondorlatos, semmilyen határt nem ismerő karaktergyilkosságok pedig növelik a megalázás, a sárba tiprás, a megbecstelenítés, tehát majd a valamikori a bosszúállás kockázatát. És ha nem feded fel a valódi célodat, ha nem annak megvalósítására végzed a toborzást amiben valójában sántikálsz, akkor megkockáztatom, hogy ez a végzetes sunyiság növeli annak kockázatát, hogy nem lesz belőled köztéri szobor, se utcanév, se imára kulcsolt kézzel, áhitattal, milliószor újraolvasott lap a történelemkönyvben.

Azt hiszem elég volt, ezt az egész cudarságot, nekünk, egymást kézen fogva, mindenáron el kell kerülnünk. Most még úgy vagyunk, hogy a zebrán át kell engedni a gyalogost, függetlenül attól, hogy kire szavazott. A dohányzó gyalogosra esetleg váratlanul és hatalmasat rá lehet dudálni, hogy ijedtében, kerékpárját elhajítva, az első bokorba vetődjön. De elütni nem szabad. Ne változtassunk ezen. A rokon az rokon, a munkatárs az munkatárs, a szomszéd az szomszéd, tartsuk tiszteletben a véleményét, ha úgy gondolja, hogy jól megy a szekér, és akkor is, ha a hasa, ettől az egésztől. Az eredményeket, amennyiben jók, akkor is elismerjük, ha a teljesítmény a „rossz” oldalról jön, és nem vagyunk boldogok, midőn valamiért elmarasztal minket a világ, csak mert az okot „amazok” szolgáltatták. Ezen se változtassunk, mert jobbak csak együtt lehetünk.

Közel harminc éve, egy nyomokban kísértetiesen hasonló helyzetben, az írástudásnak és az értelemnek ezen az igazságtalanul szerény szintjén, mellyel a sors megáldott, azt írtam le, szinte könyörögve, hogy meg kell állni, mert még van visszaút. Mindig van visszaút. Nos, nincs, se mindig, se mindenhonnan. Az újonnan megszerzett, vagy felépített kastélyokon elférne a felirat, hogy a feudalizmus növeli a társadalmi igazságtalanságok kockázatát. És ha van még hely a homlokzaton: érszűkületet okoz a társadalomban nélkülözhetetlen, függőleges irányú vérkeringésében. A tornácon álló hűbérúr most még úgy hordozza körül tekintetét a végeláthatatlan birtokon, hogy, aggodalomra semmi ok. A törvény, az ügyész és a bíró is a vendége, nála lakik, élvezi minden kegyét. És az ég, a búzavirág, a szarkaláb no meg a kökény és a recece vakító kékségében, a sikeresen vett akadályok, a megvívott küzdelmek emlékével bekeretezett bódító látvány hatására, lassan a vére is kékülni kezd. Pont akkor, amikor már biztosan megszületett az a gyerek, aki majd egyszer, mindenki megrökönyödésére, a színe előtt kiböki: barna. Nem kék, hanem barna.

De most még van visszaút. A kastélyt meg lehet érdemelni, meg lehet dolgozni érte, meg lehet menteni az enyészettől, és az is lehet, hogy azok, akiknek momentán nincs, egyszerűen csak elszívták, elfüstölték az árát. Írhatta volna éppenséggel a dobozon, hogy ez lesz a vége.

(facebook)

 

2019. november 19.
Küldje tovább ezt a cikket.

Kommentek

Ehhez a cikkhez még nem fűztek megjegyzést.

Komment írásához be kell jelentkeznie.

Legfrissebb

„Idegen”, „másik nyelv” lett a magyar!?

A magyar nyelv használata a közigazgatásban most már nem csak joghátrányt okoz az itteni magyaroknak, de >

Tovább

Néhány szó a magyar parlamentről

De ha a polgári állam a saját alkotmányos formáihoz se ragaszkodik, akkor nem érvényes a magyar >

Tovább

Bőnyi rendőrgyilkos?

A fölfegyverzett és elszánt, nyílt fasizmus – amelyet érzelmileg és „szellemileg” ma is fűt a szélsőjobboldali >

Tovább

Lesz-e Vajdaságban intézményes kisebbségkutatás?

Amennyiben egyáltalán megalakul egy ilyen intézet, nem lenne elfogadható – de az emberi valamint a nemzeti >

Tovább

A színház az új CEU

Így tehát az ilyen harcokban nem az a tét, hogy jön a konzervatív váltás, hanem hogy >

Tovább

Einstand. Avagy a Viktor utcai fiúk

A cím maradhat? A címmel nincs semmi baj. Ennél jobb címet mi sem találhattunk volna. A >

Tovább

Mengyán: A Magyar Szó és a Hét Nap „mélyrepülésben van”

Tanulmányozni kellene, hogy a közpénzek iránti ilyen – felelőtlennek is nevezhető – viszonyulásban (meg)vannak-e a gazdasági >

Tovább

Szerpentin a Kárpátokban

Akármennyire is lehangoló ma a román politika távlattalansága, az erdélyi magyar közvélemény figyelmét ismét rá kellene >

Tovább

A szájzár és a nemzet

Az ellenzéktagadásnak nevezhető meggyőződés, amelyről azt mondtuk, hogy fertőzésként terjedt el, itthon gyakorta még azzal a >

Tovább

„Egy ilyen országban, amelynek, sajnos, nem látjuk a jövőképét”…

itt egy formálisnak is alig nevezhető kulturális autonómia létezik, ami egy (költséges) pénzelosztó és (döntő többségében) >

Tovább

Most már komolyan veszem...

Akkor talán én is megmosolyogtam volna ezt a mondatot. Most azonban komolyan kellene venni. Nem vágyni >

Tovább

„Vajdaságban nagyon jó a helyzet”?

A Vajdaságban a nemzeti kisebbségi jogok az ún. joghurtforradalom előtt valóban példa értékűek, európai szintűek voltak. >

Tovább