2019. december 16. hétfő
Ma Etelka, Aletta, Adelaida névnap van.
Alapító: Bódis Gábor & Németh Árpád (MCMXC)

Fiók

Felhasználónév:

Jelszó:

Legnépszerűbb

Végre egy örömhír: a kvótareferendumon a határon túli magyar állampolgárok is részt vehetnek

És ez még jobb: akinek nincs magyarországi lakcíme, levélben adhatja le szavazatát. >

Tovább

Szeles Mónika exkluzív

1986-ban Mónika valahol Dél-Amerikában megnyerte a korosztályos világbajnokságot, s amikor hazajött, akkor készítettem vele ezt >

Tovább

The Orbán family’s enrichment with a little government help

„Azt hiszem elképednénk a jelenlegi magyar miniszterelnök korrumpáltságának mélységétől.” Hungarian Spectrum: >

Tovább

Európa, a vén kurva

E sorok írójának csak az a törté­nelmi tapasztalat jutott osztályrészéül, hogy hintalovazás közben hallgassa végig az >

Tovább

Churchill és Bódis békés szivarozása helyett jaltai konferencia

Tulajdonképpen egy farsangi szivarozáson kellett volna találkoznia a krími félszigeten Churchillnek és Bódisnak 1945 februárjában – >

Tovább

A gyertyák csonkig égnek

„Az ember lassan öregszik meg: először az élethez és az emberekhez való kedve öregszik.” Márai Sándor >

Tovább

Egyik gyakornokunk szülinapját ünnepeltük

A bohókás ünnepeltet a kezében tartott tábláról lehet felismerni, amelyik egyben az életkorát is jelzi. Még fiatal, >

Tovább

A kiválasztott nép ilyennek látja Európát

Spitzertől: >

Tovább

A Napló Naplója

Kissé élcelődve azt meséltük, hogy minden a Magyarzó Pistike bálján kezdődött, amikor Árpád a söntésnél találkozott >

Tovább

A fehér kabát

Gabor,I like your white coat.Your pal,Tony Curtis >

Tovább

Kik vagyunk, mit akarunk

Egy rossz hírű könyvnek van hasonló címe. A szerzőpáros ezzel akarta lejáratni az 1956-os magyarországi forradalom >

Tovább

Szeretet

Amíg egy férfi új autóját fényezte, a kisfia felvett egy követ, és vonalakat karcolt az autó >

Tovább

Napi ajánló

Ökomama

Radics Viktória
Radics Viktória

Arra nem emlékszem, hogy a „természet” fogalmát úgy általánosságban emlegették volna. Hanem csak konkrétan: kukorica, karfiol, föld, répalevél, jégcsap, eső és a többi. Azt, hogy „környezet”, tán sose ejtették ki a szájukon, ellenben volt a falu, az utca, az udvar, a határ, az árok, amit tisztán kellett tartani, vigyázni, nehogy elduguljon. Megvetették azt, aki nem tartotta karban az árkát, és cirokseprűvel nem söpörte el az utcát a háza előtt, nem hányta el a havat. Szégyenben maradt, aki nem söpörte föl az avart. Radics Viktória:

Az üres üvegeket, palackokat fölvitték a padlásra. Nagy szükség volt rájuk befőzéskor, vagy ha a fekete szederből szörpöt készítettek. A paradicsomlét ilyen üvegekben tették el, dehogy pillepalackban. Ezt a fogalmat nem is ismertem. Az eltört üvegek, cserepek, téglák számára volt az udvar hátsó sarkában egy kupac. Erre azért emlékszem, mert ott lehetett találni krétaként „író” tégladarabkákat, csak aszfalt volt kevés, amire írni lehetett volna. Örököltem a nagyapámtól egy palatáblát palavesszővel, és a színes kréta kincs volt. A szabótól lehetett kapni háromszögletű fehér és kék krétát, és a darálósnak volt a legszebb sötétkék krétája, amivel a zsákokra írt. A papírral csínján kellett bánni, és írószerből csak két-három akadt. A tintaceruzát, amit a nyelvünkkel meg kellett nedvesíteni, késsel hegyezte a nagyapám, az örökírók fém belét pedig cserélték. A papa konyhakredenc hosszúkás ajtajának belső részére meg egy kalendáriomba jegyezte fel a címeket, adatokat. Ez a magyar nyelvű kalendárium egész évben kéznél volt, és vonalazott féloldalak szolgáltak a jegyzeteléshez. Ide írta be például a nagyapám, hogy hány kilós a göbe, és mikor „görög”.

Múltkor megreszkíroztam, vettem a sarki kínainál egy szép új szemetesládát/szemetesvödröt/szemétkosarat... kánát... egy egyszerű szemetest, hogy is mondjam? Nem jön a nyelvemre a megfelelő szó, és az annak köszönhető, hogy kisgyerekkoromban, amikor otthonossá kezdtem válni a magyar nyelvben, Bezdánban, a nagymamáméknál egyáltalán nem létezett se szemét, se szeméttároló alkalmatosság. Hogyhogy nem? Mert az én nagyszüleim ökonagyszülők voltak.

Rég volt, tán igaz se volt. A konyhai szemetet, a hagyma- és krumplihéjat, borsóhéjat és egyéb szerves hulladékot ki kellett vinni a „ganéra”, vagyis a hátsó, az úgynevezett „földes” udvarban terpeszkedő trágyadombra, amelyen és amely körül tyúkok, csirkék kapirgáltak, olykor libák vagy kácsák is, és persze mindig volt egy uralkodó kakas. (Féltem tőle, ustorral szaladtam ki a budira.) Az ételmaradékot a moslékba öntöttük, azaz egy csúnya, nagy fazékba, amit úgy neveztek, hogy „a moslék”. Ide került a jó zsíros – vegyszermentes! – mosogatólé is, amit szigorúan tilos volt csak úgy kiloccsantani. Ezt kapták a malacok az ólban.

Nejlon nem fordult meg a házban. Nem is jártunk bevásárolni, a nagyanyámnak csak aprópénze volt a bugyellárisában. Csupán élesztőt, cukrot, sütőport, lisztet és sót vettünk a boltban, ezeket papírba csomagolva vagy tasakban, papírdobozban adták. A papír nagy érték volt, és az újságokkal együtt a sparhelt ládájába került – arra már nem emlékszem, hogy azt konkrétan hogy nevezték. Volt egy külön fásláda is az aprófának meg a tüzelnivalóknak, felülről nyílott. Az újságlapok – azaz a vasárnapi Magyar Szó – java részét késsel téglalapokra nyesegette a nagyapám, és a klozetbe rakta, egy szögre akasztotta. Kint a hátsó udvarban, a fából készült budiban nagyon jól lehetett újságot olvasni a zümmögésben. Némi túlzással elmondhatnám, hogy az árnyékszéken tanultam olvasni. Az elvágott szavak és mondatok akkor nekem érdekesek voltak. Ha került valami fényes, színes, német katalógus vagy divatlap a házba, azt nagy becsben tartottuk, évekig nézegettük az unokatestvéremmel, és firkálgattunk bele, játékszer lett belőle. A játékaink fából és fémből készültek, a nagyapám eszkábálta őket számunkra, vagy a háború előtt a hajós útjairól hozott fa építőkockát, cserép fiúbabát, mely belül szalmával volt kitömve. Ja, és az ablakmosás! Ahhoz se kellett más, csak egy bádoglavór meg összegyűrt újságpapír. A régi naptárak fényképei a budi ajtajára kerültek: azokon láttam először hegyet és tengert fakulni.

Tejért a szomszédba jártunk alkonyatkor a zománcos kandlival. A tej felét a mama kiöntötte a porcelánbögrékbe, és minden reggel és este volt aludttej. Jó vastag föllel. Túrót is csöpögtetett. Húsfélét nem vásároltunk, legföljebb a szomszédoktól, disznóvágás idején. Otthon is minden évben volt disznóvágás, a füstölt kolbász, a sonka meg a szalonna a kamrában lógott néhány rúdról (be kellett osztani), a baromfihús pedig az udvarban kapirgált. Egy csirkéből, ritkábban tyúkból egy hétig volt ez meg az. Nem fogyasztottunk sok húst. Vajra nem emlékszem, inkább zsíroskenyeret ettünk, sárga libazsír is volt otthon, néha májdarabkák akadtak benne. Nagy értéke volt ennek! A nagyapám általában szalonnával kente meg a kenyeret. A szalonnabőrkét is mindig gondosan félretették a bableveshez.

Gyümölcsöt sem vásároltunk, a kertben termett sárgabarack, őszibarack, körte, alma, meggy, szilva, cseresznye, málna, büszke (piszke, egres), ribizli, eper. A fáról ettem a szedret meg a meggyet. Az aztán bio volt. A kukac nem volt valami nagy vaszizdasz. Nem undorodtam tőle. A lehullott gyümölcsöt összeszedték, pálinkát főztek belőle, a szőlőből otthon készült a savanyú bor. Gyerekként én is tapostam. A pincében tárolták, ahol halmokban állt a krumpli, és homokba dugdosva a sárgarépa. A sárgabarackmagot föltörték, és megettük a belét, vagy süteménybe került. Természetesen lekvárt is főztek és befőttet készítettek („dunsztot”), a zöldséget pedig savanyították. A savanyú káposzta egy fahordóban állt, hatalmas kővel lenyomva, ezt árulta is a nagyanyám. A lekvár meg a dunszt a kamrában sorakozott a papírszegéllyel díszített polcokon. A meggyet sütésre és főzésre is használták. A kukorica csutkája ment a sparhelt ládájába meg zsákokba (zsákvászon zsákokba, nem műanyag!), azzal fűtöttünk télen. Mintha a dióhéjat is a tűzre vetették volna, pattogott, ropogott. A dióból sem volt semmi eldobó, egy részét fölvitték a padlásra és szétterítették, a másik részét a nagymamám egy kis kalapáccsal megtörte, a dióbél felét egészben hagyta, felét pedig ledarálta és süteményt sütött belőle, sőt még diós és mákos cukrot is csinált valahogyan, amit nyalogatni lehetett. A mák is a kertben termett, és a kamrában vászonzsákokban telelt a fejtett bab mellett. A bab fejtése meg a kukorica morzsolása egy-két napos esemény volt, abba minket, gyerekeket is bevontak, és a szomszédok is átjöttek segíteni. Hatalmas kosarakat ültünk körül.

Csokoládé csak módjával akadt, néha este, alvás előtt egy-egy kocka. Az étcsokoládét a nagymamám eldugta, mi pedig kutattunk utána és csentünk belőle. A csoki „ezüstpapírját” félretettük, a körmünkkel kisimítottuk vagy labdát göngyöltünk belőle, a csomagolásról kivágtuk a kis képecskét. Csokipapírról tanultam meg az első szerb szavakat. „Životinjsko carstvo” – ebben állatképek voltak. Műanyag doboza csak egy volt a mamának, anyámtól kapta; abban tartotta a piskótát, amit természetesen ő maga sütött, sokáig verte hozzá a habot. A házban egyébként nem volt műanyag, zacskó sem, és ha valaki a városból hozott egyet, azt gondosan átmosta, megszárogatta és félretette a nagymamám, megtöltötte terméssel és visszaadta az anyámnak. Ő fiatalasszonyként büszke volt a „nájlonruháira”, a „nájlonharisnyákra”, és a halálig gyűjtötte a zacskókat. A papír zsebkendőt, papírpelenkát azonban ő se nagyon értette, az utóbbit képes volt kimosni, a vászon zsebkendőket pedig élére vasalta.

Az üres üvegeket, palackokat fölvitték a padlásra. Nagy szükség volt rájuk befőzéskor, vagy ha a fekete szederből szörpöt készítettek. A paradicsomlét ilyen üvegekben tették el, dehogy pillepalackban. Ezt a fogalmat nem is ismertem. Az eltört üvegek, cserepek, téglák számára volt az udvar hátsó sarkában egy kupac. Erre azért emlékszem, mert ott lehetett találni krétaként „író” tégladarabkákat, csak aszfalt volt kevés, amire írni lehetett volna. Örököltem a nagyapámtól egy palatáblát palavesszővel, és a színes kréta kincs volt. A szabótól lehetett kapni háromszögletű fehér és kék krétát, és a darálósnak volt a legszebb sötétkék krétája, amivel a zsákokra írt. A papírral csínján kellett bánni, és írószerből csak két-három akadt. A tintaceruzát, amit a nyelvünkkel meg kellett nedvesíteni, késsel hegyezte a nagyapám, az örökírók fémbelét pedig cserélték. A papa a konyhakredenc hosszúkás ajtajának belső részére meg egy kalendáriomba jegyezte fel a címeket, adatokat. Ez a magyar nyelvű kalendárium egész évben kéznél volt, és vonalazott féloldalak szolgáltak a jegyzeteléshez. Ide írta be például a nagyapám, hogy hány kilós a göbe, és mikor „görög”.

Kenyérért egy nagy, fonott szatyorral jártam, nem kellett hozzá nejlonzacskó. A szatyrot többször reparálták, madzaggal megerősítették a fogantyúját. Ha piacra mentünk, akkor is szatyrot vagy kosarat vittünk. A piacon papírt használtak csomagolóanyagul, régi újságokat. De nem gyakran jártunk piacra, mert otthon minden megtermett a petrezselyemtől a zöldbabon át a káposztáig. Melynek a torzsáját megettük. Tojás volt bőven, tojtak a tyúkok rendesen, én hordtam be, és papírtálcán tárolta őket a nagyanyám a kamrában. A tojáshéjat is ki kellett vinni a ganéra. Óriás répalevél nőt körötte, azt csipegették a libák.

Nem volt mosógép, egy nagy vájdlingban, kézzel, mosószappannal mosott a nagyanyám, és egy másik vájdlingban öblített. A szagosszappan kincs volt, eldugta a szekrénybe a ruhák közé. Fürdőszoba sem volt, lavórban mosdottunk a gangon, a drótkötélen lógó lenvászon törölközővel törölköztünk. Tehát semmi flakon, ezt a szót nem is ismertem. A hajmosás is szappannal történt, az esővizes hordóból vett vízzel, amitől fényes lett a haj.

A faluban nem is volt szemételhordás. A mi utcánkban legalábbis nem. Az ócskavasas cigány elvitte a fémhulladékot, a tollas cigány a libatollat, hacsak nem a mama készített belőle párnát, dunyhát. Voltak kéregetők is, ők is mindig kaptak valamit. A szomszéd fogyatékos vénlegény segédkezett fát vágni. A gallyat a fészerbe hordták. Az avart elégették. A kamillát megszárították. A csalánt összeaprították a nénik, összekeverték kásával, és a kiskacsák, kislibák eledeléül szolgált. Kenyérmaradék vagy nem volt, vagy prézlit darált belőle a nagyanyám az ügyes kis darálói egyikével. A morzsa az asztalról ment a moslékba. A csontot megette a kutya, a belsőséget a macska.

És a söprés? Porszívó nem volt. Ami por a szemétlapátra került, azt kiszórtuk a kertbe. A vizet, amivel fölmostunk, szintén a kertbe vagy a gyepre loccsantottuk – vegyszert felmosáshoz sem használtunk. A vízzel nem kellett ugyan spórolni, de mivel a kútból húztuk vödörszám, nem pazaroltuk. A vödör alján maradt vizet egy külön hordóban gyűjtöttük. A kútkáván mindig állt egy zománcos bögre, ha inni akartunk. Vigyázni kellett, bele ne essen a kútba. A kerekeskút, tetővel fölötte, a virágoskert közepén állt, és úgy éreztem, hogy valami tisztelet övezi.

Arra nem emlékszem, hogy a „természet” fogalmát úgy általánosságban emlegették volna. Hanem csak konkrétan: kukorica, karfiol, föld, répalevél, jégcsap, eső és a többi. Azt, hogy „környezet”, tán sose ejtették ki a szájukon, ellenben volt a falu, az utca, az udvar, a határ, az árok, amit tisztán kellett tartani, vigyázni, nehogy elduguljon. Megvetették azt, aki nem tartotta karban az árkát, és cirokseprűvel nem söpörte el az utcát a háza előtt, nem hányta el a havat. Szégyenben maradt, aki nem söpörte föl az avart. Nyáron öntözőkannával fel is kellett locsolni a port.

„Holnap bemegyek a faluba.” A szomszéd városba (hozzánk) évente egyszer-kétszer jártak, nem szerettek utazni. A nagyapám korábban dunai hajós volt, ismerte fél Európát, de ezt a tizennyolc kilométert csak ritkán tette meg. Nem volt miért, hivatalos ügy nem sok akadt, a turizmus ismeretlen volt, még a szüleim is csak vendégségbe jártak, országot, várost nézni soha. Kirándulóhelynek ott volt a Duna-part, hűsölésnek a nagy diófa árnyéka. A kút mellett ez a vén diófa volt a másik centrális pont, nyáron a család a diófa alatt ebédelt, és a nagyapám oda hívta össze vasárnaponként a kártyapartit. Spriccert ittak, és fémből volt a szódásüveg feje. Viaszosvászonnal volt leterítve az asztal, és babra ment a játék (babszemekre). Ultiztak vagy heteseztek a „magyar kártyával”, amit én is jól ismertem. Néha vezethettem az eredményeket a palatáblán.

Légypapírt igen, szúnyogirtót azonban nem használtunk, lombos faággal hessegettük el a szúnyogokat. A szőlőt kékkővel permetezte a nagyapám, és valahogy védekeztek a krumplibogarak ellen. Azokra mérgesek voltak. A kertben madárijesztő tartotta távol a seregélyeket (volt ingje, nadrágja, kalapja), vagy néha lőtt egyet a levegőbe a légpuskájával a papa.

Imádtam ezt az ökoháztartást, kisgyerekkén én ott semmiben sem szenvedtem hiányt, egyáltalán nem hiányzott a fürdőszoba. Télen-nyáron a gangon mosakodtunk egy horpadt bádoglavórban, esővízzel, ha nagy volt a hőség, kitettek az udvarba egy nagy, henger alakú alumíniumkádat, és abban locspocsoltunk. A kútból húzták a vizet, fölmelegedett a napon. A nagyanyám egy fa mosódeszkával (ennek is volt valami neve, mosószék volt talán) rongyszőnyeget mosni járt a csatornára, magával vitt, és olyankor úsztam a libák közt. A keksz meg a csoki sem hiányzott. A mama nyolc-kilenc tojásból sütött piskótája, a baracklekváros piskótatekercs, a szilvalekváros gombóc, a lindzer, nyáron a tojásfehérjéből, kézzel vert málnahab, eperhab, télen a diós birsalmasajt untig elég volt édességnek. „Szaladj el, kislányom, a boltba a Csoszihoz, hozzál tíz deka élesztőt!” – a kelt kalácsok (például a hájaskifli) isteniek voltak. Később lett villanysparhelt, nem kellett a sütéshez begyújtani, hűtésre azonban sokáig a pince szolgált.

Ma a pesti lakásomban jó néhány szemetesláda és papírkosár van, szelektíven gyűjtöm a hulladékot. Minden helyiségben akad valami kis szemetesvödör-féle, és papír- meg műanyag hulladék, szerves szemét annyi van, hogy másnaponta kell üríteni. A fekete zacskó életem részévé vált. Még a dossziéim fele is plasztik.

(Élet és Irodalom)

 

2019. november 18.
Küldje tovább ezt a cikket.

Kommentek

Ehhez a cikkhez még nem fűztek megjegyzést.

Komment írásához be kell jelentkeznie.

Legfrissebb

„Idegen”, „másik nyelv” lett a magyar!?

A magyar nyelv használata a közigazgatásban most már nem csak joghátrányt okoz az itteni magyaroknak, de >

Tovább

Néhány szó a magyar parlamentről

De ha a polgári állam a saját alkotmányos formáihoz se ragaszkodik, akkor nem érvényes a magyar >

Tovább

Bőnyi rendőrgyilkos?

A fölfegyverzett és elszánt, nyílt fasizmus – amelyet érzelmileg és „szellemileg” ma is fűt a szélsőjobboldali >

Tovább

Lesz-e Vajdaságban intézményes kisebbségkutatás?

Amennyiben egyáltalán megalakul egy ilyen intézet, nem lenne elfogadható – de az emberi valamint a nemzeti >

Tovább

A színház az új CEU

Így tehát az ilyen harcokban nem az a tét, hogy jön a konzervatív váltás, hanem hogy >

Tovább

Einstand. Avagy a Viktor utcai fiúk

A cím maradhat? A címmel nincs semmi baj. Ennél jobb címet mi sem találhattunk volna. A >

Tovább

Mengyán: A Magyar Szó és a Hét Nap „mélyrepülésben van”

Tanulmányozni kellene, hogy a közpénzek iránti ilyen – felelőtlennek is nevezhető – viszonyulásban (meg)vannak-e a gazdasági >

Tovább

Szerpentin a Kárpátokban

Akármennyire is lehangoló ma a román politika távlattalansága, az erdélyi magyar közvélemény figyelmét ismét rá kellene >

Tovább

A szájzár és a nemzet

Az ellenzéktagadásnak nevezhető meggyőződés, amelyről azt mondtuk, hogy fertőzésként terjedt el, itthon gyakorta még azzal a >

Tovább

„Egy ilyen országban, amelynek, sajnos, nem látjuk a jövőképét”…

itt egy formálisnak is alig nevezhető kulturális autonómia létezik, ami egy (költséges) pénzelosztó és (döntő többségében) >

Tovább

Most már komolyan veszem...

Akkor talán én is megmosolyogtam volna ezt a mondatot. Most azonban komolyan kellene venni. Nem vágyni >

Tovább

„Vajdaságban nagyon jó a helyzet”?

A Vajdaságban a nemzeti kisebbségi jogok az ún. joghurtforradalom előtt valóban példa értékűek, európai szintűek voltak. >

Tovább