2020. június 7. vasárnap
Ma Róbert, Robertina, Arianna, Fülöp névnap van.
Alapító: Bódis Gábor & Németh Árpád (MCMXC)

Fiók

Felhasználónév:

Jelszó:

Legnépszerűbb

Végre egy örömhír: a kvótareferendumon a határon túli magyar állampolgárok is részt vehetnek

És ez még jobb: akinek nincs magyarországi lakcíme, levélben adhatja le szavazatát. >

Tovább

Szeles Mónika exkluzív

1986-ban Mónika valahol Dél-Amerikában megnyerte a korosztályos világbajnokságot, s amikor hazajött, akkor készítettem vele ezt >

Tovább

The Orbán family’s enrichment with a little government help

„Azt hiszem elképednénk a jelenlegi magyar miniszterelnök korrumpáltságának mélységétől.” Hungarian Spectrum: >

Tovább

Európa, a vén kurva

E sorok írójának csak az a törté­nelmi tapasztalat jutott osztályrészéül, hogy hintalovazás közben hallgassa végig az >

Tovább

Churchill és Bódis békés szivarozása helyett jaltai konferencia

Tulajdonképpen egy farsangi szivarozáson kellett volna találkoznia a krími félszigeten Churchillnek és Bódisnak 1945 februárjában – >

Tovább

A gyertyák csonkig égnek

„Az ember lassan öregszik meg: először az élethez és az emberekhez való kedve öregszik.” Márai Sándor >

Tovább

Egyik gyakornokunk szülinapját ünnepeltük

A bohókás ünnepeltet a kezében tartott tábláról lehet felismerni, amelyik egyben az életkorát is jelzi. Még fiatal, >

Tovább

A kiválasztott nép ilyennek látja Európát

Spitzertől: >

Tovább

A Napló Naplója

Kissé élcelődve azt meséltük, hogy minden a Magyarzó Pistike bálján kezdődött, amikor Árpád a söntésnél találkozott >

Tovább

A fehér kabát

Gabor,I like your white coat.Your pal,Tony Curtis >

Tovább

Szeretet

Amíg egy férfi új autóját fényezte, a kisfia felvett egy követ, és vonalakat karcolt az autó >

Tovább

Kik vagyunk, mit akarunk

Egy rossz hírű könyvnek van hasonló címe. A szerzőpáros ezzel akarta lejáratni az 1956-os magyarországi forradalom >

Tovább

Napi ajánló

A lélekharang megkondul

Tamás Gáspár Miklós
Tamás Gáspár Miklós

Ha Az aranyembert meg a Rab Rábyt már csak irodalomtörténész professzorok ismerik és élvezik, ha Platónról az embernek már csak egyetemi szemináriumok jutnak az eszébe, nem pedig ez az egész búvalbélelt egzisztencia, akkor persze fájront, be van fejezve. Akkor mi a fészkes fenéért ne Trump kormányozza Amerikát, aki még egy terjedelmesebb újságcikket se képes megérteni, és aki nem hajlandó az asztalára tett előterjesztéseket és kormánydokumentumokat, jelentéseket elolvasni; talán nem is tudná. Tamás Gáspár Miklós (hvg.hu):

Magyarok nincsenek.

Azt nyilatkozta a pedagógusmozgalomban aktív, haladó szellemű magyartanárnő pár hete: Petőfi és Arany nem érdekli a gyerekeket, Petőfi és Arany nem érdekli a gyerekek szüleit, Petőfi és Arany nem érdekli a gyerekek tanárait.

Hát jó.

Évtizedek óta folyik már erről a beszéd: Jókai meg Mikszáth, Móricz meg Déry, Gelléri meg Mándy, Ottlik meg Mészöly, Esterházy meg Nádas túl hosszú, Græca sunt, non leguntur: görögül vannak, nem olvastatnak. (Vagy ahogy önök mondanák: nem kerülnek olvasásra.) Csökkenteni kell a tananyagot, készségeket kell fejleszteni a huszonegyedik században, nem információkat halmozni „az agyakban”, gyorsuló-digitálglobalista-instantkommunikációs-plázacica korunkban csak twitterhosszúságú üzenetek... ismerik a mantrát, nohiszen.

Jól van, jól van, ne tessék idegeskedni.

Amikor a brit birodalom létrejött on the playing fields of Eton, akkor – a krikett, futás, úszás és a real tennis mellett – az oktatás lényegét az uralkodó osztály számára az ókori klasszikusok jelentették, ógörög és latin nyelvtan, memoriter. Elég jó tudomány, elég ügyes kormányzás, elég csinos világhódítás lett belőle.

Mi több: a régi munkásmozgalom és a régi népi mozgalom a magaskultúra hagyományának az elragadására törekedett a hűbéri, nagypolgári és főhivatalnoki elitektől: parasztgyerekeknek és proligyerekeknek is kijárt az aszklepiádészi strófa, a disztichon, a szonett, Platón, Spinoza, Kant, a relativitáselmélet, a kvantummechanika, a pszichoanalízis és Rembrandt.

Nyugodjunk bele: most se azoké a sorozatfüggő lumpenburzsoáké a jövő, akik max arra jók, hogy bejelöljék az ismerőseiket a fészbúkon, és minden babonát, rémhírt, konteót és előítéletes marhaságot elhisznek; nem tudnak csöndben maradni pár óra hosszat, ameddig elolvashatnának néhány fejezetet egy-egy „komolyabb” könyvből, akik azt hiszik, hogy az alkotmányelmélet nem lényeges a politikában, s akik szerint a közigazgatás abból áll, hogy tudatlan csinovnyik leordítja az ügyfél fejét.

Mindez az oktatási reformduma – meg az olyan fecsegések, amelyek szerint a normatív nyelvhelyesség, a jó helyesírás, a kollokviális (esetünkben: magyaros) stílus nem számít, stb. – csak a válság defenzív dicsőítése: legyünk barbárok, úgyse számít, az üvegházhatás pár évtizeden belül megoldja a gondjainkat. Akit nem visz el a cunami, majd szénné ég vagy megfullad. Addig meg nézzünk kommersz filmeket, és igyunk koffeinmentes bio flat white-ot, s hallgassunk olyan számokat, amelyekből a végső bölcsesség árad: don’t have sex with your ex. (Ez ment a kávézóban, ameddig vártam a soromra.)

A műveltség önmagában nem garancia semmire: művelt emberek robbantották ki az első világháborút, és így tovább. De itt most a magaskultúrát (művészeteket, filozófiát, tudományt) azért nem a társadalmi siker eszközeként kell szemügyre vennünk, noha nem is lárpurlár.

Ha a magaskultúra – beleértve első renden a nemzeti kultúrát, amely a szellem anyanyelve – pusztán specialisták szakismeretévé meg ráérő amatőrök szektahobbijává válik, ha Az aranyembert meg a Rab Rábyt már csak irodalomtörténész professzorok ismerik és élvezik, ha Platónról az embernek már csak egyetemi szemináriumok jutnak az eszébe, nem pedig ez az egész búvalbélelt egzisztencia, akkor persze fájront, be van fejezve. Akkor mi a fészkes fenéért ne Trump kormányozza Amerikát, aki még egy terjedelmesebb újságcikket se képes megérteni, és aki nem hajlandó az asztalára tett előterjesztéseket és kormánydokumentumokat, jelentéseket elolvasni; talán nem is tudná. Globális fölmelegedés szerinte nincs: fárasztó lenne ugyanis erre gondolni. Újra fogják választani.

Az egyik budapesti főpolgármester-jelölt kijelenti, hogy amúgy is az ellenfele fog nyerni, ő meg semmit nem ért a főváros problémáihoz, tehát nincs is róluk véleménye. (Pedig értelmes, energikus fiatalember, pár hónap alatt át tudná tekinteni ezeket a kérdéseket és irodalmukat: de tanácsosabb azt állítania, hogy nem tud semmit, még akkor is, ha sokkal jobban informált, mint állítja.) Sikere lesz.

Győzedelmes kortendenciákkal – mint ma a tudatlanság, a műveletlenség és a stílustalanság kultusza – nincs mit kezdeni, s ha drága felebarátaink azon versenyeznek, hogy ki az ostobább és ki az irracionálisabb, akkor hiába bizonyítja be valaki, hogy ostobák és irracionálisak, hiszen erre büszkén kihúzzák magukat, és azt harsogják válaszul: „naná hogy!”

Az, hogy a nemzeti kultúra ma 230 Wass Albert-szoborból és emléktáblából áll, no meg a nem ismert és nem tisztelt hagyomány külsődleges bálványozásából, nem azért ártalmas csak, mert önsorsrontó honfitársaink kizárják magukat Berzsenyi verseinek és Kossuth cikkeinek élvezetéből (amiért őszintén sajnálom őket), hanem azért is, mert egységes népi kultúra híján (amely utoljára a reneszánsz idején lehetett összefüggő egész) a politikai közösséget nem tartja össze semmi – hiszen maga a politikai hagyomány olyan országban, amely újkori története során alig volt független, a nemzeti műveltségen kívül nincs úgyszólván semmi. Semmink se. Ki tudja, ki volt három darab Ferdinánd nevű királyunk? S kit bánt, hogy nem tudja? Csakugyan idegenek voltak, fikarcnyit se törődtek velünk soha, és viszont. Tudni róluk: csakugyan puszta szakmai ügy. De Vörösmarty? Kaffka Margit? Füst Milán? Illyés? Weöres? Nemes Nagy? Tandori? Petri? Bartók? Kurtág? Jeney? Vajda Lajos? Schaár Erzsébet?

Ők nem Ferdinándok.

Ők nincsenek, magyarok sincsenek.

A főmondat alanyára alárendelt mellékmondatban akkor is személyes névmással utalunk vissza, ha az alany nem személy. Igekötővel igenelünk. Ettől vagyunk magyarok, nem a melldöngető nagynemzeti hencegéstől. Amelyből mindig kitetszik az egyébként alaptalan és oktalan kisebbrendűségi érzés.

Szokták mondani jó szándékú írástudók – hát épp ez az: írástudók! –, hogy büszkék lehetünk a magyar nemzeti műveltségre, különösen a magyar irodalomra.

Nem nagyon lehetünk büszkék arra az irodalomra, amelyet senki se akar már olvasni (hosszú!), s amelyről hivatásos ápolói-gondozói, a magyartanárok és a magyartanárok magyartanárai is azt állítják, hogy dögunalom és fejfájás. S amelyet olyan nyelven írnak, amelyről a magyartanárok és a magyartanárok magyartanárai azt állítják, hogy a nyelvtanát és a helyesírását nyugodtan (és derűsen! lazán!) figyelmen kívül lehet (kell) hagyni. Hát jó: mind ezt mondják. (Kivéve Balázs Gézát, a kormánylap magányos és – szerintem – kitűnő nyelvőrét.)

Nézegetem a román nyelvtudás nélkül megírt Erdély-történeteket meg a némettudás és latintudás nélkül megírt reformkor-történetecskéket, a magyartudás nélkül elkövetett, ünnepelt – majd elfelejtett – novellásköteteket. Nincsen semmi baj, a jelek szerint már úgyse tart sokáig ez az ügy.

Londont, Amszterdamot, Velencét, Palermót meg fél Bangladest csakhamar ellepi az ár, addig is jó mulatást és szelektív hulladékgyűjtést a fesztiválon, fiatalok! Csak óvatosan a piával meg a fűvel! Kondomot a retikülbe! Csá, csumi, csá!

 

2018. november 6.
Küldje tovább ezt a cikket.

Kommentek

Ehhez a cikkhez még nem fűztek megjegyzést.

Komment írásához be kell jelentkeznie.

Legfrissebb

l. Péter király Szabadkán?

A VMSZ megalkuvó, a magyar közösséget megalázó politikájának folytonossága egyre szembetűnőbb. Ennek a gátlástalan politikának a >

Tovább

Öndicséret – lábasszimfónia kíséretében

Nem vagyok hivatott megítélni a járványellenes rendelkezéseket, viszont annyit konyítok a joghoz, hogy megítéljem: a rendkívüli >

Tovább

A haza ment el, mert mi nem mentünk sehova – a Vajdaságtól Szombathelyig

A hatalom által üldözött háborúellenes csoport tagjaként, vajdasági magyar újságíróként, kalandos úton került Magyarországra Komáromi Ákos >

Tovább

Húsz éve (5. rész)

A Bódis-cukrászda történetének zárórészét átengedném Tolnai Ottó barátomnak, akit nemcsak az ihletett meg, hogy a cukrászda >

Tovább

Húsz éve (4. rész)

Közgazdasági bravúrjaimról bárki tudomást szerezhetett, ha elolvasta a Bódis-cukrászdáról szóló eddigi élményfoszlányaimat. Az üzleti partnerek megválasztásában >

Tovább

Amiről nem beszélünk...

A kommunikáció először arról szólt, hogy tragédia előtt állunk, egy hónappal később pedig, hogy minden a >

Tovább

Keresik az ajándékot

Eluralkodtak a minden nagyobb szenvedély nélküli, intelligens, művelt és óvatos szeretők. Megcsodálom őket, ám sajnálom, hogy >

Tovább

Húsz éve (3. rész)

Az ünnepélyes megnyitás után azonnal beütött a ménkű: Bogár Laci és neje (a partnerek) úgy gondolták, >

Tovább

Szerbia nem demokratikus ország

Amennyiben nem lesz biztosíték a szabad és tisztességes választási kampányra, a választások legitimitása elkerülhetetlenül kérdésesé válik. >

Tovább

Szabadulás Trianontól

Nincs más a magyar nacionalizmuson kívül. Csak versengő nacionalizmusok vannak. Két kirekesztő diskurzus verseng egymással: az >

Tovább

Az idegen nő

Az idegen nő egyszerre vonz és taszít. Felcsillant a szemem, amikor Tišma-regényben feltűnt Dornstädter kávéház. Ugyanott >

Tovább

Soknyelvű ország – egynyelvű álom és emlék(mű)

A mesterséges nevek százai azonban bekerültek az Akadémiai Nagylexikonba, emiatt tévelyegnek úttalan utakon a magyar GPS-t >

Tovább