Alapító: Bódis Gábor & Németh Árpád (MCMXC)

MiNapló Irodalmi Napló Itthon/Otthon KülNapló TegNapló Délvidékum BulvárNapló Tapló

Fiók

Legnépszerűbb

Végre egy örömhír: a kvótareferendumon a határon túli magyar állampolgárok is részt vehetnek

És ez még jobb: akinek nincs magyarországi lakcíme, levélben adhatja le szavazatát. >

Egy „Széchenyi-idézet” nyomában

„Minden nemzetnek olyan kormánya van, aminőt érdemel. Ha valami oknál fogva ostoba vagy komisz emberek >

Szeles Mónika exkluzív

1986-ban Mónika valahol Dél-Amerikában megnyerte a korosztályos világbajnokságot, s amikor hazajött, akkor készítettem vele ezt >

Európa, a vén kurva

E sorok írójának csak az a törté­nelmi tapasztalat jutott osztályrészéül, hogy hintalovazás közben hallgassa végig az >

The Orbán family’s enrichment with a little government help

„Azt hiszem elképednénk a jelenlegi magyar miniszterelnök korrumpáltságának mélységétől.” Hungarian Spectrum: >

Churchill és Bódis békés szivarozása helyett jaltai konferencia

Tulajdonképpen egy farsangi szivarozáson kellett volna találkoznia a krími félszigeten Churchillnek és Bódisnak 1945 februárjában – >

A gyertyák csonkig égnek

„Az ember lassan öregszik meg: először az élethez és az emberekhez való kedve öregszik.” Márai Sándor >

Egyik gyakornokunk szülinapját ünnepeltük

A bohókás ünnepeltet a kezében tartott tábláról lehet felismerni, amelyik egyben az életkorát is jelzi. Még fiatal, >

A kiválasztott nép ilyennek látja Európát

Spitzertől: >

A fehér kabát

Gabor,I like your white coat.Your pal,Tony Curtis >

A Napló Naplója

Kissé élcelődve azt meséltük, hogy minden a Magyarzó Pistike bálján kezdődött, amikor Árpád a söntésnél találkozott >

Szeretet

Amíg egy férfi új autóját fényezte, a kisfia felvett egy követ, és vonalakat karcolt az autó >

Az elnök mostani, eredményértékelő nyilatkozatát olvasva, amelynek legfőbb mondanivalója a másik politikai szervezettel szembeni lincshangulat ébrentartása, s amelyből az következik, hogy  önsorsrontó meghunyászkodásunk, elvtelen hallgatásunk, szolgasorsba belenyugvásunk lehet „jó sorsunk” záloga, hogy kussoljunk, ha jót akarunk, anyanyelvünkön pedig csak egymás fülébe suttogva merjünk megszólalni, hiszen többségi nemzethez tartozó polgártársaink meggyőződése szerint bűncselekményt követünk el, ha nem titkoljuk el nemzeti hovatartozásunk, netán még mesélünk is egymásnak e nyelven gyerekeinkről, most is csak arra gondoltam, jó, hogy nincs itthon. Bence Erika:

Körülbelül ugyanabban az időben, amikor a vajdasági média közzétette Pásztor István, Vajdaság Képviselőháza és a VMSZ elnöke eredményértékelő nyilatkozatát, s amikor McAllister német néppárti EP-képviselő megállapította, hogy Vajdaságban példaértékű a kisebbségek helyzete, az Újvidékről Zomborba tartó városközi taxiban megfenyegetett bennünket egy nálunk fiatalabb – feltehetően szerb vagy magát annak valló – férfi. Az incidens kiváltó oka az volt, hogy a kolléganőmmel, egymás mellett foglalva helyet a járműben, természetesen, magyarul beszélgettünk. Eszünkbe sem jutott, hogy nem tehetjük.

Mondhatnánk, teljesen banális eset, amilyen már korábban is történt velünk. Másokkal is. Súlyosabb is. Ezután is megtörténik majd még sokszor.  A korábbi esetekhez képest most azért volt sokkal nehezebb lelkileg és érzelmileg is túltenni magunkat a bennünket ért sérelmen, mert míg korábban eleve tisztában voltunk alávetett helyzetünkkel, s ennek politikai vezetőink is hangot adtak,  sőt, tiltakoztak emiatt, most – a realitásokkal ellentétben – a vajdasági magyar politikai elit, az élükön Pásztor Istvánnal, a meghasonlottságig durva öntömjénezéssel sulykolja nap mint nap a médiában, miszerint minden rendben van, helyzetünk sohasem volt sem jogilag, sem társadalmilag, sem gazdaságilag jobb.  Mi több, az elnök nyilatkozataiból az is kiderül, hogy eltakarítani való nemzetáruló vagyok, amennyiben az általa képviselt véleménynek ellent merek mondani.

Válaszoltunk a férfinak. A kolléganőm kicsit zaklatottabb módon reagált. Kilátásba helyezte, hogy feljelentést tesz az ügyészségen, panaszt emel a taxitársaságnál a bennünket ért zaklatás miatt. A férfi azt mondta, ő is feljelentést tesz ellenünk, rendőrt hív, hiszen épp őt érte nemzeti alapú támadás, mivel Szerbiában magyarul beszélünk többségi nemzethez tartozók jelenlétében. Aztán megkérte a sofőrt, hogy hangosítsa fel a taxiban addig diszkrét háttérzenét szolgáltató rádiót, és elsütötte a mindenki által ismert szlogent: „Govori srpski da te ceo svet razume!” És ezt komolyan gondolta, miként azt is, hogy Vajdaságban törvénysértést követünk el, ha mások jelenlétében az anyanyelvünkön társalgunk.

Én is megszólaltam, „illedelmesen” fordultam hozzá, feltehetnék-e neki egy kérdést. Arról érdeklődtem, hol fáj neki, milyen fájdalmat okoz számára magyar nyelvű társalgásunk. Azt mondta, „vigyázzak”, nehogy nekem fájduljon meg „valamim”! 

A jelenet legkínosabb pillanata az volt, amikor kolléganőm megkérdezte a sofőrt és a többi férfit, hogy tűrhetik szótlanul, amikor egy férfi a társaságukban nőket inzultál. Mondanom sem kell, úgy lapítottak, mint szar a gazban. Bizonyára volt közöttük, aki egyet is értett a garázdával, de volt, akiről tudom – hiszen némelyikükkel hosszú évek óta utazom együtt ugyanazon a vonalon –, hogy rendkívül kellemetlenül érezte magát, és kiszálláskor – mint a sofőr – még a tekintetemet is elkerülte. 

A kínosan hosszúnak tűnő másfél órás út alatt – miközben megpróbáltunk önkéntelenül is valami középutat tartani, azaz nem teljesen elhallgatni, de nem is forszírozni a magyar nyelvű beszélgetést – támadt egy megérzésem arra vonatkozóan, hogy a férfi hol fog Zomborban kiszállni. Nem tévedtem. A „büntetés végrehajtási intézmény”, pontosabban a börtön – javítóintézetnek nevezett – nyitottabb épülete előtt.  Megmondom őszintén, nevettem, amikor a férfi kiszállt mellőlünk. De a nevetésem inkább keserű, mintsem felszabadult volt. Nem arra gondoltam ugyanis, hogy ez „csak egy börtöntöltelék”, hanem azon morfondíroztam,  ha egy elítélt –  még ha nem is köztörvényes bűnöző, mert talán erre utal, hogy nem a börtön zárt részében tölti büntetését, illetve, hogy hétvégére kimenőt kap – Vajdaságban, a szülőföldünkön, bennünket, törvénytisztelő, magasan képzett értelmiségieket büntetlenül sértegethet és zaklathat nemzetiségi alapon, mi történhet egy idős, szerbül még csak válaszolni sem tudó magyar, szlovák, ruszin, román vagy más nemzetiségű, más etnikai csoporthoz tartozó asszonnyal, vagy (kiskorú) gyermekeinkkel, akik (indítson nemzeti tanácsunk bármilyen felzárkóztató programot, vezessenek be bármilyen differenciált tantervet a szerb mint környezetnyelv oktatásában!) már a büdös életben nem fognak megtanulni szerbül. És nem fognak tanulóink sem az általános, sem a középiskolában, s főleg nem a felsőoktatásban – nem azért, mert buták lennének, hiszen pl. az angol társalgási nyelvet a legtöbbjük könnyedén elsajátítja már az általános iskola felső tagozatán! – mindaddig, amíg a szerb nyelv oktatása során csak megaláztatások és kudarcélmények sorozata éri őket. Amíg nem segítik, hanem megszégyenítik őket azért, mert nem tudnak szerbül – akár még magyar anyanyelvű, vagy magyarul jól beszélő tanáraik is. Amíg a szerbet környezetnyelvként és nem az idegen nyelvek tanításának módszereivel fogják oktatni a tömbmagyarság körében.

 „Hogyhogy nem tudsz szerbül? Hát ti hol éltek a szüleiddel?” – ezt kérdezte a fiamtól tanára, miután azért kapott egyest az otthon írt szerb fogalmazására, mert élőszóban nem tudta ugyanazt a nyelvi szintet produkálni. Vagyis otthon, szülői segítséggel írta a fogalmazását. Én javítottam ki – és ezt nem is tagadtam a tanára előtt sem! – fogalmazásában az olyan mondatokat, mint: „Moja tetka kuva u špageti!” Életemben ekkor kerültem legközelebb ahhoz a ponthoz, hogy elveszítem a türelmemet, s hogy minden, az erőszakról szóló meggyőződésemnek ellentmondva, tettlegesen lépek fel valaki ellen. Hogy megverem a tanárt. Vitánk során ugyanis a – magyar felmenőkkel is rendelkező, magyarul anyanyelvi szinten beszélő – pedagógus beszédéből az derült ki, gyermekem igen is megérdemli, hogy az említett, nevetségesen félresikerült mondatok elhangozását követően közröhej tárgyává váljék tanára és osztálytársai előtt – már ha ez utóbbiak számára elég nagy intenzitással figurázzák ki, lévén arról szó, hogy egy-két gyerek kivételével a többiek sem értettek szerbül. (Szerencsére, indulataimon győzedelmeskedett a józan ész. Egyébként, lehet, én is egy ilyen „popravni dom”-ba kerültem volna, mint ahol a rajtunk verbális erőszakot elkövető férfi magatartását korrigálják – szemmel láthatólag – „nagy sikerrel”.)

Ott, abban a pillanatban, amikor vélt igaza fölényével tüntetőleg fordított hátat nekem tanártársam, hiszen akár kollégák is lehettünk volna, ha magam néhány évvel korábban nem távozom másik munkahelyre épp az adott intézmény magyartanári munkahelyét odahagyva, ott dőlt el, hogy a fiam sohasem fog megtanulni államnyelven. Majd később – a szabad (ha úgy tetszik: liberális!)  gondolatért síkra szállókat (köztük engem)  ért támadásokat követően –, hogy nem tanul tovább ebben az országban.

Két évvel ezelőtt, amikor a kormányzásban részt vevő magyar politikai elit, köztük Pásztor István, elvtelen támadást indított a más véleményen levők, a vele egyet nem értők tábora ellen, pamfletben tettem felelőssé a fiatalok (köztük az én gyermekem) kilátástalanságát, reményvesztettségét és távozását előidéző helyzetért. Ezért sok minden lettem. Hülye, ostoba liba, balliberális, nemzetáruló, kurva. Egy karaktergyilkos, mocskos cikkben véleményemet összefüggésbe hozták annak a civil szervezetnek a tevékenységével, amelynek tagja vagyok, s amelyet választási csalással vádoltak meg. „Anyuék csaltak!” – üzenték a fiamnak. Akkor csak arra gondoltam, hogy jó döntés volt. Mármint, hogy elment ebből az országból. Az elnök mostani, eredményértékelő nyilatkozatát olvasva, amelynek legfőbb mondanivalója a másik politikai szervezettel szembeni lincshangulat ébrentartása, s amelyből az következik, hogy  önsorsrontó meghunyászkodásunk, elvtelen hallgatásunk, szolgasorsba belenyugvásunk lehet „jó sorsunk” záloga, hogy kussoljunk, ha jót akarunk, anyanyelvünkön pedig csak egymás fülébe suttogva merjünk megszólalni, hiszen többségi nemzethez tartozó polgártársaink meggyőződése szerint bűncselekményt követünk el, ha nem titkoljuk el nemzeti hovatartozásunk, netán még mesélünk is egymásnak e nyelven gyerekeinkről, most is csak arra gondoltam, jó, hogy nincs itthon. Mert ha hiszik, ha nem, barátnőmmel – mint a legtöbb édesanya – a gyerekekről beszélgettünk, akik nem ebben az országban tanulnak, s akikről – most már, az események tükrében – azt is biztosan tudom, hogy nem is fognak soha visszajönni!

 

 

 

 

 

Kommentek

Ehhez a cikkhez még nem fűztek megjegyzést.

Komment írásához be kell jelentkeznie.

Legfrissebb

A fegyverek dörögnek, mi pedig bulizunk

Igaz, a remény csak azokat hagyhatja cserben, akiknek voltak reményeik, illúzióik vagy utópiáik.  Az értelmiségi filiszter távol >

A demagóg lojalitás jutalma

Az EP-képviselői jelölése alkalmából Vicsek a Magyar Szó nevű véemeszes napilapnak elmondta, hogy az Európai Parlamentben >

VMSZ-POFONOK A VAJDASÁGI MAGYAROKNAK

Az utóbbi időben többen is rámutattak, köztük jómagam is, hogy a magyar közösség jelenlegi válságán – >

Torontáltordára kéne menni

Az alkalmi nyelvészkedés után a hölgy visszatért az eredeti kérdéséhez: hogy fog eljutni Torontáltordára személygépkocsi nélkül. >

Folytatódik a kis bácskai sárdobálás

Azok, akik hűségesen kiszolgálták Lovas Ildikót, vagy akiket ő helyezett fontos tisztségbe, most majd rá hárítják >

RENDSZERÖSSZEOMLÁS: AZ ÚJVIDÉKI BÖLCSÉSZKAR AUTONÓMIÁJÁNAK BOTRÁNYOS TIPRÁSA

A bölcsészkar blokádja olyan példátlan, mesterségesen generált, megengedhetetlen botrány, amely még véletlenül sem csupán dr. Dinko >

Ismét

Egy harmincnégy évvel ezelőtti Hét Nap harmadik oldala. Sajtótörténeti jelentőségű impresszum, még mindig izmos, jóval negyvenezer >

Mikor tévesztettünk utat és miért?

Mikortól kezdődött a Magyar Nemzeti Tanácsban a VMSZ kétharmados többsége.? Milyen erők marginalizálták a többi kisebbségi >

SZEREPZAVARBAN

Az írásokból az is jól kivehető, hogy Pásztor Bálint tisztségek halmozásával él vissza, fellépései szerepzavarosak: pártelnöki, >

Újvidék elvesztette a régi identitását, és nem talált újat

Tudom, felesleges nosztalgiázni, hiszen a nagyvárosokat a szüntelen változás jellemzi. Újvidéknek is változni kell. A változás >

A VMSZ-ES PROPAGANDA TÁMOGATÁSA KÖZPÉNZBŐL

A VMSZ és az MNT vezetői a médiába visszahozták a szocialista időkből ismert demagóg beszédet, a >

Aki tanú akar lenni, pokolba kell annak menni

Ráadásul vannak tévedések, amelyek csak a mai szemmel nézve tűnnek tévedéseknek, holnap esetleg kiderül, pontosak voltak. >

1990-2009 © Napló. | Impresszum | Tartalomjegyzék | Médiaajánlat | Szerzői jogok | Kapcsolat |