Alapító: Bódis Gábor & Németh Árpád (MCMXC)

MiNapló Irodalmi Napló Itthon/Otthon KülNapló TegNapló Délvidékum BulvárNapló Tapló

Fiók

Legnépszerűbb

Végre egy örömhír: a kvótareferendumon a határon túli magyar állampolgárok is részt vehetnek

És ez még jobb: akinek nincs magyarországi lakcíme, levélben adhatja le szavazatát. >

Egy „Széchenyi-idézet” nyomában

„Minden nemzetnek olyan kormánya van, aminőt érdemel. Ha valami oknál fogva ostoba vagy komisz emberek >

Szeles Mónika exkluzív

1986-ban Mónika valahol Dél-Amerikában megnyerte a korosztályos világbajnokságot, s amikor hazajött, akkor készítettem vele ezt >

Európa, a vén kurva

E sorok írójának csak az a törté­nelmi tapasztalat jutott osztályrészéül, hogy hintalovazás közben hallgassa végig az >

The Orbán family’s enrichment with a little government help

„Azt hiszem elképednénk a jelenlegi magyar miniszterelnök korrumpáltságának mélységétől.” Hungarian Spectrum: >

Churchill és Bódis békés szivarozása helyett jaltai konferencia

Tulajdonképpen egy farsangi szivarozáson kellett volna találkoznia a krími félszigeten Churchillnek és Bódisnak 1945 februárjában – >

A gyertyák csonkig égnek

„Az ember lassan öregszik meg: először az élethez és az emberekhez való kedve öregszik.” Márai Sándor >

Egyik gyakornokunk szülinapját ünnepeltük

A bohókás ünnepeltet a kezében tartott tábláról lehet felismerni, amelyik egyben az életkorát is jelzi. Még fiatal, >

A kiválasztott nép ilyennek látja Európát

Spitzertől: >

A fehér kabát

Gabor,I like your white coat.Your pal,Tony Curtis >

A Napló Naplója

Kissé élcelődve azt meséltük, hogy minden a Magyarzó Pistike bálján kezdődött, amikor Árpád a söntésnél találkozott >

Szeretet

Amíg egy férfi új autóját fényezte, a kisfia felvett egy követ, és vonalakat karcolt az autó >

Rossz nézni ezt a megtévesztően „bölcs" relativista zsibvásárt. A bölcsességet azért említem, mert manapság a bölcsesség szinonimája az óvatos, kocsonyás relativizmus. Azt vettem észre, hogy ebben az anarchiában az irodalomnak sikerül az elsikkasztott, ellopott, meghamisított történeteink nyomába szegődni. – A hónap szerzőjét, Végel Lászlót a Litera szerkesztői kérdezték.

„A politikai verőlegények az esztétákat és a kritikusokat küldték ki a „csatatérre”, akik addig csűrték-csavarták az esztétikai érveket, míg ki nem derítették, hogy az illető író műve esztétikailag nem üti meg a mércét. Esetleg megjegyezték, hogy az író politizál, ami nem tesz jót az irodalmi műnek. Ez történt Danilo Kiš Borisz Davidovics síremléke című kötetével is. A szakmabeliek sorakoztatták fel az – úgymond – irodalmi jellegű kifogásaikat. Azzal az érvvel kiegészítve, hogy az irodalom autonómiáját védték a politika rontásai ellen" – ezt a Két tükör között című, naplójegyzeteket tartalmazó, 2016-ban megjelent kötetben írja. A kisebbségi létmód általában, s ennek posztjugoszláv, háborús kontextusa pedig fokozottan ösztönzi/kényszeríti az írót társadalmi-politikai kérdések számba vételére, feltételezi a politikára való közvetlen rákapcsoltságát. Hogy látja esztétikai autonómia és politikai rontások viszonyát, s ennek a viszonynak a megítélését az elmúlt másfél évtized vajdasági és magyarországi magyar irodalmában?

Nehéz erre a kérdésre röviden válaszolni, mert bármit is mondok, patthelyzetbe kerülök. Sokféle példa és ellenpélda sorakoztatható fel, azonban nem rejtem véka alá, hogy legdurvább politikát a politikamentesség jelszavában vélem felismerni. Erről sok tapasztalatot szereztem a néhai Jugoszláviában, ahol a hatalom sokkal rugalmasabban alkalmazkodott az autokrata korszemékhez, mint a reálszocialista nomenklatúra. Nálunk a pártvezetőség és annak értelmiségi holdudvara invitálta az írókat az összkomfortos elefántcsonttoronyba, még a fegyverropogások idején is. Az elefántcsonttorony nem a tiltakozás tornya volt, hanem szubtilis lojalitás szalonja. Jugoszláviában a szocialista realizmus igen korán a trágyadombra került, következett a modern irodalom sterilizálása. A pártirodák falain absztrakt képek függtek, a Központi Bizottságban avantgárd költők, az ideológiai bizottságban heideggeriánus filozófusok foglaltak helyet, annyi izmus létezett, ahány csillag ragyogott az égen, mindez nem jelentett problémát, ha nem szólt bele a világ dolgaiba. A titói rendszer puha, gyakran kedélyesen puha autokratizmusa lehetővé tette a gáláns behódolást, különbséget tett a „jó lázadók" és a „rossz lázadók" között, a „jó lázadókat" felemelte, magas tisztségekkel, díjakkal jutalmazta, akik aztán az ellenzékiség legitimációjával marginalizálták a „rossz lázadókat". Danilo Kišt sem a pártfórumok és a pártvezetők átkozták ki, hanem írók, kritikusok, egyetemi tanárok, akik szelíd ellenzéki álarcot viseltek. Nem politikai érveket sorakoztattak fel ellene, hanem esztétikait. Pár évtized múlva megjelent a Szerbiai Kommunista Szövetség volt elnökének naplója, amelyből kiderült, hogy mégis miről volt szó. Szerinte Kiš fő bűne a zsidóságában és a kozmopolitizmusában rejlett. A diktatúra poétikája a szocialista realizmus, a puha autokratizmusé viszont a „formabontó eszképizmus". A behódoláshoz ennyi is elég volt. Mindig akadnak azonban olyanok, akik megzavarják az értelmiség és az autokrata hatalom közötti kiegyezést. Általában a fiatal nemzedék, vagy pedig a marginalizált középnemzedék volt a szerződésszegő, rendszerint ők borították fel a hatalom és az értelmiség között születő idillt. Azt hiszem, ebben a kérdésben Camus előrelátó volt. Egyik előadásában arról beszélt, hogy a klasszikusok korában az író az aréna lelátójáról figyelte a vadállatok és az ember harcát, manapság azonban az író is az arénába került, a küzdelem része lett. Arénába kényszerülve azonban nem érezzük jól magunkat, ezért arról álmodozunk, hogy milyen jó lenne a lelátóról figyelni az ember és a vadállatok harcát. Se itt – se ott, se az arénában, se a lelátón, így születik meg a paradoxon, hogy az esztéta Flaubert Érzelmek iskolája című regényében több a politika, mint a mai regényekben – valószínűleg azért, mert pontosan tudta, hogy a helye a lelátón van, mi pedig a vakrémületben csak álmodozunk a lelátóról. Nem tudnám kiegyenlíteni a magyarországi és a vajdasági író pozícióját. Magyarországon 1990 után úgy tűnt, hogy újra vissza lehet térni a lelátóra, hiszen az arénán valóban csak egy játék folyik. Szövegjáték. Főleg a legfiatalabb nemzedékeket ringatta el a rájuk törő szabadság, azok viszont, akiknek volt némi tapasztalatuk az előző rendszerről (például Esterházy, Nádas, Parti Nagy Lajos, Závada), gyanakvással, szkepticizmussal figyelték az arénában folyó „játékot". Az utóbbi években azonban a fiatalabbaknál is érzékelhető egyféle váltás: a játéknak vége. Új prózájának utolsó mondatával Nádas Péter, a „Nagyon sajnálom"-mal, elviselhetetlenül súlyos ajándékot nyújtott át a fiatal nemzedéknek, amely az első lelkesedés után (az ajándékozás első óráiban nem is tehetnek mást) majd rádöbben arra, hogy mit kapott, vagyis azt, hogy egyszer majd nekik is ki kell mondaniuk ugyanazt: „Nagyon sajnálom".

A jugoszláviai történet másmilyen, de persze azt is lehet különbözőképpen értelmezni. A legtöbben úgy vélik, hogy volt egyszer egy háború, a balkáni törzsek egymás torkának estek, volt sok szenvedés, életveszély, üldöztetés stb., ha pedig esetleg magyar részről ítélik meg, akkor a kultúrfölény hangján teszik szóvá az anakronisztikus szellemiséget és a barbár mentalitást. Létezik azonban másféle megközelítés is, mely szerint Európa leggyengébb láncszeme a Balkán, ezért itt pattant el először az, ami később máshol is pattogni fog, csak a kultiváltabb hangnemben, mivelhogy a terepszínű egyenruhákat felváltják a Versace öltönyök. Nézzünk csak körül a széles régiónkban: a Kelet-Közép-Európában jelenleg elhangzó a nemzetről, a nemzeti egységről, a másságról elhangzó mondatok nagyon hasonlítanak a kilencvenes években elhangzó balkáni mondatokhoz, csak kissé dallamosabbak, jobban komponáltak, és elegánsabban mondják ki őket. Mások viszont „kiváltságban" részesültek és felismerték: a „leggyengébb karikának" köszönve Európa pulzusán tartják a kezünket, s ebben a kontextusban az úgynevezett délszláv háború figyelmeztető szimptóma. Karl Edelman gondolata telitaláló. Szerinte a boszniai háború Hitler posztumusz győzelme. A „törzsi jelleg" csak mez volt, amelyben a játékosok játszottak. Nem csoda, hogy ebben a térségben, a kilencvenes években, s esetleg 2000 után írt első háborús prózát gyorsan felváltották, azok a művek, amelyek a „háború" archeológiáját tárták fel, ezért szembesülni kellett a XX. századdal. A Neoplanta avagy az Ígéret Földjének és Balkáni szépség, avagy Slemil fattyújának megjelenése után meglepődve vettem tudomásul, hogy a „jugoszféra irodalmában" hasonló törekvésekkel találkoztam, és arra döbbentem rá, hogy nem én találtam fel a spanyolviaszt, csupán arról van szó, hogy a XXI. században nem tudjuk eltemetni a XX. századot, annak holtteste bűzlik mindenfele, s az a felismerés végleg eltávolított bennünket az oly kedves „eszképista formabontástól" – még a „háborús prózában" is.

A nacionalizmusok megerősödése hogy hat az irodalomra? Tudunk az irodalomtörténetből olyan szerzőket, akiket ideológiailag megérintett, de műveiken nem hagyott nyomokat. Miként néz ez ki az ön egykori köreiben?

Találhatók ilyen példák, de csak a zsenik esetében. Környezetemben nem találkoztam ilyen zsenivel. Ám a nacionalizmus nem annyira a művekben, hanem azoknak a megítélésében, az értékrendek, a kánonok felállításában érhető tetten. Feltűnő, hogy a nacionalista írók is inkább nyilatkozataikban, cikkeikben demonstrálják a „tiszta" nacionalizmust, mint a műveikben, ami nem jelenti azt, hogy a műveik nem mutatnak a nacionalizmusra emlékeztető/felhívó jegyeket. Lehet lobogtatni a nemzeti zászlót, de a toll tompa marad mégis. Fülep Lajos írta egy alkalommal, hogy a nemzetinek nem okvetlenül a nemzetközi az ellentéte, hanem az álnemzeti, nos, meggyőződésem, hogy ez esetben inkább álnemzeti művekről van szó, mint kimondottan nacionalistáról. Az álnemzeti művek általában túlhevítik a nemzeti érzést, idealizálják saját nemzetüket, ártatlan áldozatoknak vagy szuperhősüknek mutatják be nemzettársaikat, és nagyon sok külsődleges vonással élnek. Azt sem állítom, hogy ezeket csak tehetségtelen vagy csak karrierista írók írták, nem, akad köztük értékes alkotó is, de a beszűkülő horizontok leegyszerűsítik az emberi sorosokat, s gátat vetnek a szerzők tehetségének. A legtöbb esetben tehát a szocrealizmus narratívájára emlékeztető szolid középszer születik. Hogy mire is gondolok, amikor beszűkülő horizontról beszélek, azt legfrappánsabban egy Musil-idézettel tudnám kifejezni. „Azok, akiknek számára a nemzet egyszerűen nem létezik, túlságosan megkönnyítik a maguk dolgát. De akik nem ismerik a nemzetfelettiség eszméjét, ők is túlságosan egyszerű megoldást választanak", írta az osztrák író. Szóval, a nacionalizmus az egyszerű megoldást választja, de ez is csak az előző mondattal együtt érvényes: sehogyan sem tudnánk annyira steril és hermetikus prózát írni, amelyben a nemzeti identitás nemlétezőnek nyilvánítható. Többször is ironizáltam azokkal a kozmopolitákkal, akik bármelyik reptéren kirántják a bőröndjükből a gyökereiket, és máris otthon érzik magukat. De mit érnek a gyökerek, ha a lombozat elhervad, a virágok pedig lekonyulnak? Nem véletlen, hogy Danilo Kiš mindig annyit emlegette a gesztenyefákat. Pillantsunk csak annak az égboltra mutató virágjaira. A nemzeti érzésről nem a pesti kandallók mellett, nem a budai villák kertjében merengtem vagy szónokoltam. Természetesen számomra ez hangsúlyosabb kérdés, azért, mert a mindennapok pórusaiba is behatol. De ez nem lehet alfa és omega, mert akkor magamat zárnám be a nemzeti rezervátumba, ami egyben a vég kezdete lenne. Ugyanakkor nem várhatom el, hogy egy anyaországi író is ugyanolyan érzékeny legyen erre az állapotra, mint én, viszont fontos, hogy a magyar kultúrában értelmezni tudjuk ezeket a különbségeket, amelyek értéket jelentenek. Erről a kérdésről is Esterházy Péterrel tudtam legjobban szót váltani, mint ahogyan ezt ő a Hasnyálmirigynaplóban jelezte. Benne rendkívül erőteljes volt a modern nemzeti érzés tudata, a nemzeti kisebbségek iránti empátia. Halála után elmondhatom, hogy amikor Frankfurtban átvette a Béke-díjat, kimondta, hogy ellenzi a vajdasági magyarság elleni atrocitásokat, s a mondata nagyobb visszhangot keltett a német közvéleményformáló elit körében, mint bármelyik jobboldali vagy baloldali magyar politikus nyilatkozata. A Frankfurter Allgemeine Zeitung az első oldalon tudósította az olvasóit, meg is látszott az eredménye, kopogtattak az EU-delegációk. Nem hiszem, hogy a nemzetről vagy a nemzeti kisebbségről való gondolkodást át kellene engedni a régimódi meddő nacionalistáknak, ellenkezőleg, meg kellene újítani, végre el kellene ismerni a poszttrianoni kisebbségi diskurzus kudarcát. Aki nem veszi észre, hogy a Kárpát-medencében rendszerváltás után félelmetesen csökken a magyar kisebbség lélekszáma, a Vajdaságban pedig tragikus méreteket öltött, az struccpolitikát folytat, hasztalan írja a strucc testén, hogy „éljen a magyar". Persze ehhez a kisebbségi értelmiségieknek, íróknak is le kellene mondaniuk a viktimológiai diskurzusról, s ennek nevében nem kérhetnek bebocsájtást a magyar irodalomba, hanem a saját államukban is versenyképesnek kell lenniük, mint ahogy az élet más területein a kisebbségi polgárnak is versenyeznie kell. Kisebbséginek lenni – ez egyszerre nagy hátrány, de nagy előny is. Hogy kiderüljön az előnye, érdemes elolvasni Deleuze – Guattari könyvét (Kafka – A kisebbségi irodalomért) s nagy kár, hogy ezt nem magyar irodalomteoretikusok írták meg. Ebben a kontextusban a gyökerek fontosak, de nem kell mitizálni őket, azok mindennapi kérdések, amelyek a tragikus fordulatok idején esetleg jobban felszínre jutnak. Ilyen például a háború. Nem szakítottam el a gyökereimet a nagy próbatételkor, a háború idején nem menekültem, hanem maradtam. Nincs ebben semmi rendkívüli. Mondjuk azt, hogy kíváncsi voltam, s a kíváncsiságnak ára van. A NATO-légitámadások idején egy órára sem szakadtam el a közösségemtől, de ugyanakkor felismerem, hogy a mai globalizált világban szüntelen nyitottságra vagyunk ítélve, nincs hova menekülnünk, nincs sziget, a nemzet sem lehet többé sziget, s ebben a helyzetben aligha áltathatom magam a nemzeti és a nemzetfelettiség harmonikus ötvözetével, inkább a kettő állandó küzdelme formálja képzeletemet és mondataimat. A kettő permanens konfliktusát élem át, ez érzékelhető a prózámban is.

„Létezik egy peremsznobizmus is, főleg a peremországok fővárosaiban, amelyek nem vesznek tudomást saját tágabb környezetükről, hogy ne mondjam, saját peremvidékükről. Napjainkban ez végzetes lehet, hiszen a vidéket teljességgel kiszolgáltatja a szélsőjobbnak" – írja szintén a Két tükör közöttben, illetve szarkasztikusan, idézőjelek között jegyzi meg, hogy „a perem nem lehet eredeti. Csak akkor méltó az elismerésre, ha hasonlít a centrum valamelyik képviselőjére". Miként írná le centrumnak és (fél)perifériának a viszonyát a Nyugat és a kárpát-medencei magyar kultúra, illetve Budapest és a térség (Ká-Európa, de akár csak a posztjugoszláv régió) vonatkozásában?

A Kelet-Közép-Európa is, akárcsak a posztjugoszláv régió, a nyugati politológusok jugoszférának nevezik, mindig is a peremen érezte magát, s ebben a helyzetben született meg egy-egy államon belül a sajátos kelet-közép-európai perem-centralizmus. Magyarország e tekintetben kényszerhelyzetbe került, a trianoni határok meghúzásával egynemzetű ország, Budapest pedig Gyáni Gábor szerint „modernizációs gettó" lett. Lehet, hogy ez az utolsó trianoni magyar trauma, amelynek semmi köze a „bűnös Budapest" jelszóhoz. Budapest túl sok terhet vállal magára, vagy sajátít ki, a vidék pedig sértődékeny lett, a kisebbségiek pedig a napi politika játékszere, akiken néha sajnálkozni kell, ugyebár, nem pedig a modern magyar kultúra része. A „modernizációs gettó" szerepe Budapestet szellemi magányosságra ítélte, és akarva-akaratlanul horizontját is beszűkítette. Ettől nem tud megszabadulni, s így alakult ki fokozatosan az a vélekedés, hogy Budapesten kívül nincs szellemi élet. Budapest befogadóképessége manapság gyenge. Igaz, volt egy korszak, a nyolcvanas évek második fele, amikor másféle arcot mutatott, s erre képes lenne ma is. Ebben a helyzetben sérül (hogy az önök nagyon pontos kifejezésével éljek) a kárpát-medencei magyar kultúra, mert a szellemi térképe pontosan olyan, mint Magyarország közlekedési térképe. A plurális, színes, mozaikos értékrend helyett centralista értékrend születik. Persze, kettőn áll a vásár. A kisebbségi irodalmakban is jelen van az önkolonizációs reflex, de a jelenlegi struktúrában nem is történhet másként. A nyolcvanas évek végén, a magyarországi demokratikus ellenzék fénykorában úgy tűnt, hogy ez a struktúra felülmúlható, mert volt egy erőteljes közép-európai nyitottság, s ebben a kisebbségi irodalom (és természetesen: kultúra) is megfelelő helyet kapott. Mert egyrészt a kisebbségi irodalom a magyar irodalom szerves része, de nem értelmezhető csak a magyar irodalmi kánonokon belül, kell hozzá a közép-európai prizma, továbbá az adott állam irodalmának és állapotának kontextusa is, tehát van egy hiteles kettős kötődése. Az úgynevezett kisebbségi kultúrák új világot nyithatnak meg a magyar kultúra részére. Ha növekedne Budapest befogadóképessége, akkor az egész régióban felerősödne a magyar kultúra hatása. A nyolcvanas évek végén és a kilencvenes évek elején reméltem, hogy Budapest él ezzel a (kisebbségi) szellemi tőkével, kiérdemli az egykori Bécs szerepét, sajnos, jelenleg ez nem tűnik reálisnak, ami nem jelenti azt, hogy a jövőben ne legyen az, hiszen az adottságok továbbra is fennállnak. De nem árt emlékezni Németh László egyik mondatára, mely szerint a közép-európai gondolat magyar vonzereje az, hogy a kényszerűséget, amely ránk szakadt, küldetéssé alakítja át. Ezt a küldetést nevezem Bécs-szerepnek.

Épp két hónapja, 2017 decemberében egy tavaly újjáéledt hírügynökségnek adott interjújában arra figyelmeztet, hogy a magyar kultúra egyre inkább magába fordul, az egynyelvű, egynemzetű magyarországi kultúrát nem inspirálja a másság, nyitást számára például a határon túli magyar kultúra jelenthetne, amit viszont zárványnak tekint, s mintha szégyellne. Ugyanakkor a határon túli kisközösségeket a klausztrofília veszélye fenyegeti, mely az értékrend beszűküléséhez, a sokszínűség elsorvadásához, a távlatok elveszítéséhez vezet. Hogyan befolyásolja ezeket a folyamatokat a politika, a migrációs válság és az arra adott válaszok?

A kérdés egyik részére talán válaszoltam, a másik részre aligha tudok válaszolni, mert úgy érzem, vakon tapogatózom a sötétben. Az biztos, hogy a világegész, a világrend ma törékenyebb, mint valaha, s a migránsválságról a napi politika szintjén folyó durva politikai vitákat is magasabb szinten a törékenység egyik, valóban csak az egyik szegmensének tartom, amelyre nem találtak ellenszert sem a „héják", sem a „galambok", éppen azért, mert ezt a jelenséget elszigetelik a globális társadalmi folyamatoktól. Igazat adok Slavuj Žižeknek, aki azt írta, hogy aki nem beszél a kapitalizmusról, az ne beszéljen a migránsokról. A migránskérdés túl súlyos és drámai kérdéseket vet fel ahhoz, hogy csak a politikusok oldják meg. Inkább reménykedem az átfogó kulturális megújhodásban, amely egyszerre európai és nemzeti. A nemzeti identitás alapvető védelmét a kultúrában látom – főleg a kisebbségi közösségben. Ha ez a gát szakad – akkor minden szakad, főleg napjaink zűrzavarában, amelyben több elismert író új világháborút vizionál, például Kertész Imre is. Claudio Magris pedig tavaly júniusában Belgrádban vendégszerepelve azt nyilatkozta, hogy a 3. világháború már elkezdődött, csak nem tudjuk. Kínkeserves optimizmusom miatt nem akarom ezt elfogadni, viszont úgy érzem, hogy máris folyik valamiféle háború, amely cseppet sem hasonlít az előzőkhöz, csak nem tudni, hol folyik, az sem kizárt, hogy az emberek lelkében kezdődik. 1999-ben átéltem a NATO-légitámadásait, írtam is róla az Exterritórium című dokumentumregényemben, azzal ébredtem, és azzal tértem nyugovóra. Nem titok, hogy ez a háború egyben átgondolt experimentum volt, amely alapján tovább tökéletesítették a hadi technológiát. A „digitális háború" egészen másféle szemléletmódot diktál, másféle narratívát feltételez. Odafenn tényleg folyt a háború, de Újvidék utcáin zajlott az élet, a kávéházak teraszai tömve, az éjszakák zajosak voltak, soha annyi virágcsokrot nem láttam az emberek kezében, sok jelenet valamiféle vidám apokalipszisre emlékeztetett. Minden működött, mintha mi sem történt volna, egyedül csak a sajtócenzúra kapott nagyobb szerepet. De nem kellett sokat cenzúrázni, a polgárok cenzúrázták magukat. Hasonlót észlelek mostanság is: baljós jelek tűnnek fel, de minden működik; vitáznak a parlamentben, működnek a demokratikus intézmények, a költők a búbánatról írnak, a szórakoztatóipar teljes gőzzel üzemel, ám a szabadság körei egyre kisebbek, viszont ezt nem a kényszer szüli, a polgárok önként húzódnak be az egyre kisebb körökbe. Boldogok, mert egyhelyben toporoghatnak a kör közepén. Veszélyt szimatolnak, úgy vélik, ki vannak szolgáltatva a globalizmusnak, ezért nem csak a kisebbségben, hanem a nemzetállamokban is erősödik a klausztrofília. Nem tartozom azok közé, akik lebecsülik az új népvándorlás konfliktusteremtő erejét, nem tartozom az globalizmus bálványimádói közé sem, hiszen látom, hogy az csak felgyorsítja a szociális egyenlőtlenséget, a végzetes tőkekoncentrációt, ami arra int, hogy a kapitalizmus függvényében tárgyaljuk a migránskérdést is. Tetszik vagy nem tetszik, de tudomásul veszem, hogy a mindennapi életemet a globális trendek határozzák meg. Bármi történjék a világ bármelyik sarkában, következményeit Újvidéken is megérzem. Néha jobban, mint egy New-York-i polgár. Megérzi az egész társadalom, de megérzi a kisebbség is, amelyhez tartozom. Tudják ezt a gondolatok, a mondatok, a szavak, amelyeket a papírra vetünk. Holnap ugyanaz a mondat nem azt jelenti, amit tegnap jelentett. Mindez bevésődik az emberi sorsokba és a sorsokról szóló regényekbe.

„Magyarországon nem volt 1968, ami máig érződik, mivel nem volt igazi baloldali mozgalom. Belgrádban napjainkban újjászületik a baloldal, nem a jövedelmező pártvilágban, hanem spontánul, a fiatalok között. Kudarcot vallottunk, újra össze kellett szedni magunkat. 1968 után büntetésből realistáknak kellett lennünk, mert a lehetetlent akartuk, most újra a lehetetlenre kell gondolnunk, hogy realisták lehessünk" – mondja egy Orcsik Rolandnak adott interjújában. Milyen stratégiáit látja annak (akár a Vajdaságban), hogy újra realisták lehessünk, hogy (XXI. századivá) fel/kitaláljuk önmagunkat? Mennyire szükségesek ehhez XX. századi mintázatok, adaptációk, transzgenerációs technikák?

Magyarországon tényleg nem volt hatvannyolc, nem akarok nagyképű lenni, hogy is lehetett volna ötvenhat után? Hiánya azonban mindmáig érezhető a magyar közéletben. Nem volt 1968, de volt egy lazaság. Nem is értem, miért nevezik átkosnak a gulyáskommunizmust, amelyben az ellenzékinek számító írók állami díjat kaptak. Ez a jelenlegi VMSZ-világban elképzelhetetlen. 2008-ban Berlinben tartózkodtam, s nem tudtam összeszámolni, hány, a 1968-as egyetemista lázadásnak szentelt színházi előadást láttam. Fiatal avantgárd írók hivatkozási alapnak tekintették. Távol áll tőlem, hogy eszményítsem a belgrádi 1968-as egyetemista lázadást, annál is inkább, mert jól tudom, hogy ennek a nemzedéknek nagy része cserben hagyta fiatalkori eszményeit, és sokan lettek a nacionalizmus szószólói. Úgy látszik, minden nemzedék többségét saját ifjúságának kiárusítása fenyegeti. Főleg manapság, amikor minden a Nagy Kiárusítás prédája lesz. Kiárusítjuk a szocializmust, a kapitalizmust, az intimitást, a liberalizmust, a nemzetet, a női testet, az intimitást, a magánéletet, mindent, de mindent. Ezért a kelet-közép-európai tiltakozó fiatal rendszerkritikus nemzedék előtt hatalmas akadályok tornyosulnak. Az új oligarchia és annak intellektuális holdudvara a rendszerkritikus mozgalmakat azzal vádolja, hogy vissza akarják állítani a szocializmust. Szerintük a fennállónak nincs alternatívája. A kommunizmus és a szocializmus egyszerű szitokszó lett. Nem hiszem, hogy bármit is vissza kellene állítani, főleg nem az autokrata államszocializmust. Különben is a posztszocialista államokban jelenleg más szelek fújnak, úgyhogy ezért mondtam azt, hogy a lehetetlenre kell gondolnunk, hogy realisták lehessünk. A lehetetlen pedig nagyon szerény, szinte elemi dolog: az, hogy mégis van alternatíva. Ez a minimum.

A legutóbbi, a fiatal vajdasági irodalomról szóló, Élőlánc című, szegedi konferencián arra jutottak, hogy ennek a mostani irodalomnak döntő traumája a háború, de közös poétikai jellemzők alig lelhetők fel. Ön hogyan látja, irodalmi szempontból mi esett szét, és mikre esett szét?

Olvasóként némileg árnyalnék: a fiatal vajdasági írónemzedék esetében inkább a posztháborús állapot kifejezéséről van szó. Ez magától értetődő, hiszen a kilencvenes évek háborús következményei felforgatták az életüket. Másként nem is kezdhettek. A többit nem az én tisztem megítélni, ezt majd elvégzik a fiatal nemzedék kritikusai, teoretikusai, közírói.

„Nem találtál szavakat a történetekre. Csak képek és jelenetek tünedeztek fel, jelenetek, amelyek lassan-lassan további apró jelenetekre bomlottak. Nem akadt egy történet se, ami összefogta volna őket. Hiszen a történetet két dolog fogja össze: vagy az igazság, vagy a hazugság" – írja az 1999-es NATO-bombázások idejéről írt Exterritórium című könyvében. Van-e még, lehetséges-e még történet, van olyan igazság vagy hazugság, amely történetté képes rendezni a világot?

Nagyon jó lenne, ha tényleg lenne ilyen nagy történet, lehet, hogy egyszer valaki megfogalmazza, ám azt is gyanúval fogadnám, mert a mindent összefogó történet csak akkor fogalmazható meg, ha mindennek vége lesz. A vég mítosza csábító, de még nem csábított el bennünket véglegesen. Addig nem marad más hátra, mint az eltüntetett, elrejtett történetek keresése. A meghamisíttatott világunk megtisztítása. A történelmet elidegenült hatalmak mindig újraírjak, az idő felgyorsulásával párhuzamosan egyre gyakrabban átírják, s ebben a napi politika által szervezett anarchiában a múltam a múló pillanatok függvénye, olyan, mint egy nagy zsibvásár, ahol minden kiárusítható. Ahány pillanat – annyi igazság és hazugság. Rossz nézni ezt a megtévesztően „bölcs" relativista zsibvásárt. A bölcsességet azért említem, mert manapság a bölcsesség szinonimája az óvatos, kocsonyás relativizmus. Azt vettem észre, hogy ebben az anarchiában az irodalomnak sikerül az elsikkasztott, ellopott, meghamisított történeteink nyomába szegődni. Nyomozni az igazság érdekében, és a hazugság ellenében – ez fontosabb, mint megtalálni. Akkor is, ha ez a törekvés kudarcra van ítélve. A demokratikus tömegszenvedélyek korában a tömeges igazságtól majdnem annyira óvakodom, mint a tömeges hazugságtól. Legalább a történelem elfecsérlett nemzedéke legyen magányos nyomkereső, úgy sincs már mit vesztenie. Jaj annak a nemzedéknek, amelyet arra kényszerítenek, hogy a permanens jelenben éljen.

Min dolgozik most, milyen témák, formák foglalkoztatják? A mozaikos naplójegyzetek, esszék és a (pszeudo)fikciós nagy formák Bermuda-háromszögében merre tart?

Az a bajom, hogy sok tervem van, és kevés időm. Szeretném befejezni a regénytrilógiám harmadik részét. A Bűnhődés afféle bevezető volt, Európáról szól, de alulnézetből, hiszen európai kalauzom egy vendégmunkás-autóbusz jegykezelője volt. Ezt követte a Neoplanta, avagy az Ígéret földje, ahol egy fiákeros a főhős, majd következett a Balkáni szépség, avagy Slemil fattyúja, amelyben egy mesterember. Az egyik kritikusom éles szeme észrevette, hogy ezekből nyílik egy kapu, a harmadik részre. Igaza van: a Török család történetére nyílik az a kapu. Előtte azonban úgy véltem, hogy körül kell írnom azt az időt és teret, amelyben ezek a regények megszülettek. Már huzamosabb ideje ezen dolgozom, és nagy szerencsém lesz, ha ebben az évben befejezem a Temetetlen múltjaink című önéletrajzi esszépróza-kötetet.

Fehér Renátó – Jánossy Lajos – Nagy Gabriella – Seres Lili Hanna

 

Kommentek

Ehhez a cikkhez még nem fűztek megjegyzést.

Komment írásához be kell jelentkeznie.

Legfrissebb

Süllyedő „zászlóshajó”

Az MNT – az eredeti elképzelésekkel ellentétben – a magyarországi adófizetők pénzéből költekező, káderkinevező, elbürokratizálódott, közigazgatási >

A néhai

Elsétáltam az egyik standtól a másikig, és egy rövid időben a néhai Jugoszláviában éreztem magam. A >

Üzenet Szerbiából

Teofil Pančić írja a mai Danasban, hogy Orwell regénye, az 1984 ma Szerbiában nem utópikus regénynek >

Két horvát Trump

Ha a választási térképeket egymásra helyeznénk, a színpalettától vibrálna a szemünk. S ez így mind szép >

Legitim parlamenti képviselet nélkül

Kovács, Bájity és Juhász is ékes példája annak, hogy Szerbia a korlátlan lehetőségek országa. Elég csak >

Együtt

Zolikám, királyság van, duruzsolás van a bogrács körül, úgy élünk mint az igaziak, mint ahogy a >

(ÁMOK)FUTÓ A „KITAPOSOTT ÚTON”

Pásztor Bálint a Szerb Haladó Párttal, a Szerb Fogadalomtevők Pártjával és a Szerb Radikális Párttal szövetkezésben >

Fake news és post-truth!

Szerinem ez a két szintagma korunk legveszélyesebb kórja. Sokan ebből arra következtetnek, hogy semmi mellett sem >

A fegyverek dörögnek, mi pedig bulizunk

Igaz, a remény csak azokat hagyhatja cserben, akiknek voltak reményeik, illúzióik vagy utópiáik.  Az értelmiségi filiszter távol >

A demagóg lojalitás jutalma

Az EP-képviselői jelölése alkalmából Vicsek a Magyar Szó nevű véemeszes napilapnak elmondta, hogy az Európai Parlamentben >

VMSZ-POFONOK A VAJDASÁGI MAGYAROKNAK

Az utóbbi időben többen is rámutattak, köztük jómagam is, hogy a magyar közösség jelenlegi válságán – >

Torontáltordára kéne menni

Az alkalmi nyelvészkedés után a hölgy visszatért az eredeti kérdéséhez: hogy fog eljutni Torontáltordára személygépkocsi nélkül. >

1990-2009 © Napló. | Impresszum | Tartalomjegyzék | Médiaajánlat | Szerzői jogok | Kapcsolat |