2021. december 1. Szerda
Ma Elza, Natália, Blanka, Bonita névnap van.
Alapító: Bódis Gábor & Németh Árpád (MCMXC)

Fiók

Felhasználónév:

Jelszó:

Legnépszerűbb

20 logó, amelyen csak mi, magyarok röhögünk

A Fika cafe egy svéd kávézó- és gyorsétteremlánc. A fika szó svédül kávét jelent. >

Tovább

Vajdasági magyar-magyar szótár

Remélhetőleg segítségével jobban megértjük egymást. >

Tovább

Kínai fogamzásgátló

Trkala gyűjtéséből: Kínai fogamzásgátló tabletta magyar nyelvű tájékoztatója. Az OGYI úgy visszavágta, mint a kertajtót. A fogalmazványt eredeti >

Tovább

Kézikönyv nőknek 1955-ből

1955-ben kézikönyvet nyomtattak nőknek, amit háztartástannak neveztek. Néhány tanács következik a kézikönyvből: >

Tovább

“Hálát adunk, hogy Erdély Romániához tartozik”

„Ordítani Kárpátia koncerteken és hullarészegen üvölteni, dögölj meg büdös zsidó.” Ille István ( Kanadai Magyar Hírlap): >

Tovább

Rendőrségi jegyzőkönyvekből

Szebenitől. Egyszóval hiteles. >

Tovább

A legjobb motor a világon

István barátunk (a pocsolya túloldaláról) néhány szerkezet működését hasonlította össze: >

Tovább

Beatles (összes)

Valaki nem kis erőfeszítéssel összegyűjtötte a bogarak összes dalát, amit egyik kedves látogatónk küldött csokorba szedve. Íme, >

Tovább

Végre egy örömhír: a kvótareferendumon a határon túli magyar állampolgárok is részt vehetnek

És ez még jobb: akinek nincs magyarországi lakcíme, levélben adhatja le szavazatát. >

Tovább

A zsemle ára

Ma már semmi szükség sincsen se villanyórára, se gázórára! Miért? Mert ezek a mérőórák eredetileg azt >

Tovább

A rikkancs ismét jelenti (18.)

Megőrültem. Ezt már kezdem felfogni, de lehet, hogy csak hülyülök. Tizenöt éve nem engedem Sára lányomnak >

Tovább

Apám tyúkja

A Rádiókabaré felvétele. >

Tovább

Napi ajánló

A presszók népe

Szerbhorváth György
Szerbhorváth György

„A szocialista italbolt egészen más, mint rosszemlékű elődjei, a sötét lebuj kocsmák.”  Szerbhorváth György (Átlátszó):

Zeke Gyula nem csak az irodalmi életben ismert, de úgy magánemberként, mint történészként is a budapesti kávéházak, eszpresszók jól felismerhető vendége: zakóban-nyakkendőben, kis kofferrel a kezében. Benne olvasnivaló, füzet, tollak, egykor levélpapír s boríték, a rántottát feljavítandó őrölt pirospaprika és/vagy zöldpaprika, a kávéhoz fahéj, kakaó, szivarok, cigarillosok. Tehát kutatott témája után személyesen is elkötelezett, részvevő megfigyelő, bár ez csak a kötet befejező szakaszára igaz, mely az eszpresszók 1973-92 közti történetét idézi fel. S noha bevallása szerint nem akart sem „népszerű, ismeretterjesztő”, sem „tudományos” lenni, módszere ez utóbbi: levéltárakban, könyvtárakban, fényképarchívumokban kotorászott, a szak- és szépirodalmat értő módon tekintette át, interjúzott, nem mellékesen éveken, évtizedeken át „befurakodott” a már hajlott korú nyugdíjasok hetente-havonta összeülő társaságába, a legértékesebb, exkluzív információkat tudva meg – még ha az emlékezet lyukacsos szűrőjén át is.

 „Szenvedélyesen érdekel viszont a kávés nyilvánosság különféle korszakainak egyszerisége és megismételhetetlensége.” – írja Zeke, s e szenvedélye nem csak a történészi tudományosság igényével párosul, hanem a szellemes szubjektivitással is. Nem hasonlíthatjuk hát Jürgen Habermas alapművéhez, A társadalmi nyilvánosság szerkezetváltozásához, de a párhuzam adott. A kávés nyilvánosság már a törökök idejében kialakult e tájékon is, de akkor a budai várban még nem magyarok okoskodtak nyilvánosan. Mi ezt sokkal később kezdtük, a 19. század második felében alakul ki igazából e kultúra, midőn nem a dzsentri vedel és kártyázik, hanem a polgár kávé mellett beszélget, infót cserél, vitatkozik.

Persze a hely neve (és szelleme!) sem mindegy: létezett akkoriban szálloda, vendéglő, kifőzde, kávéház, büffé,cukrászda, kocsma, kávésok és kávémérők – más-más típusú vállalkozások, más önszabályzó formákkal (hogy kamarájuk, ipartestületük vagy ipartársulatuk volt-e, nem mindegy). A kávémérések voltaképp csehók, de kávéházak akartak lenni, innen az 500 kávéház századfordulós mítosza Budapestről.

Zeke tehát a húszas évektől indít, a kávégépek kb. 1924-től remegnek (illetve az eszpresszót mint szót talán Kosztolányi írta le először 1924-ben.) Előnye a kávéminőség, jobb, mint a kávémérőknél. A kifőzdésektől az olcsóbb szendvicsek és saláták vonzzák el a vendégeket. Hogy helyesen hogy’ kell írni az eszpresszót? Hát így, de a presszó is helyes, hisz összenyomódik itt valami a gépben a gőznyomás révén: a kávé. Sajtolódik – pressz és eszpresszó. De míg a kávéházban az urak komótosan újságot olvasnak, az eszpresszóban inkább az egymásnak való elújságolás a lényegesebb. És a térkialakítás is más: kisebb, szűkebb, a cilinder és a sétabot hordozói helyett inkább a barátok, kollégák, a magányosok, de már az összesúgó, ismerkedő párok helye ez.

Ugyan röviddel előtte ámulatba ejtette az embereket az „automata-büffé”, az, hogy a gép helyettesíti az embert, de akkor még ráértek, rövid ideig mulattatta őket e találmány, ejtették a ma oly népszerű és minőségtelen kávéautomatákat. A két világháború közti időszak ráadásul a kávéházak, egyszersmind a polgárság válságát hozza magával, Trianon, az összeomlás után vagyunk, jön a világgazdasági krízis is. Új idők ezek: a rohanó ifjúságé. Az olaszos presszók olcsóbbak, s a pultnál állva még inkább. Egyre nagyobb a női jelenlét, és a tulajdonosok-felszolgálók közt is egyre nagyobb lesz az arányuk (korábban a konyhában vagy takarítóként dolgoztak). A kasszírnő is felírónő lesz, s már nem énekesnő vagy aki fogyasztásra ösztönöz, csábít… A presszóban dolgozó nőket már nem tartották prostituáltaknak; s az új női nemzedék már nem elégszik meg az alárendelt szereppel a párkapcsolat-teremtés terén sem, és kezdetben éppen a félszáz eszpresszó az, ahol szabadabban ismerkedhetnek, miután szétesett a monarchia bigottabb világa.

De már az újabb világégés ellőtt sem idilli e világ, folyik a konkurenciaharc: a kávéházak ellenségesek, feljelentések jönnek-mennek, azért is, mert mondjuk a presszóknak idegen neve van (bezzeg a New York, az echte magyar…). A szaklapok is berzenkednek, mert magyar neveiket meg csúnyának vélik, s az, amit ma mi szendvicsnek írunk, össze-vissza írják (a nyelvi purizmus örök). Csúnya magyar szó volt hát a TERE-FERE, a FECSEGŐ, a MAGYAR vagy a tulaj neve után a ZALÁN Tibor a Pozsonyi úton? A kávéháziak azért is panaszkodnak, mert „a kávéházi márvány nem íróasztala többé az íróknak, akik regényeiket és színdarabjaikat talán espressóban írják”. Jó kérdés, ma az a sok (amerikai típusú) kávézóban, romkocsmában egyedül ülő, senkivel sem beszélgető és folyton laptopozó, mobilján netező (fiatal, legalább úgy ötvenéves koráig) vajon alkot-e, vagy csak csettel és netezik? És ez leírható lesz-e majd úgy, ahogy Zeke dolgozta fel e korszakot, aki prüdériamentesen idézi korabeli, vaskos leírását az eszpresszóknak: „Picsányi asztaloknál asztalnyi picsák.”

Jó magyar szokás szerint, hagyományt teremtve mái napig, e hősidőkben is nem hogy ádáz küzdelmet folytatott a konkurencia, de feljelentették egymást, s gyaníthatóan egymásra küldték az ellenőröket, illetve az eszpresszósokra, mert azok már sült malacot is árultak (pedig ekkor már 1942-őt írunk) – csak hát éppen kifőző iparengedélyük is volt. S még mielőtt vendéglátóipari aranyidőkre emlékeznénk (nem találkoztam még vendéglőssel-kocsmárossal, aki ne panaszkodott volna az ellenőrökre, az adókra), íme egy példa, miképp küzdött a kávés ipartestületi elnök az eszpresszósok ellen: „Érdemes megemlíteni, hogy egy kávés például 27 féle adónemmel többet fizet, mint az eszpresszóüzem tulajdonos.” Sajnos azt azonban már nem tudjuk meg, összességében mennyi adónem volt.

Majd jött a német megszállás – kuriózum, hogy Olaszországban már 1939-ben betiltották a kávét, Pesten viszont még ekkor is volt fekete, no és feketézés a presszókban. A zsidók csak kettőbe járhattak, s egyes adatok arra utalnak, az eszpresszók fele az kezükben volt (legalábbis strómanok révén, akik közül nem kevesen átverték őket). S miközben zajlik a magyar zsidók elgázosítása, a pesti „vicc” még él: Schwarz bácsi Feketére magyarosít, hátha könnyebben jut iparengedélyhez. A kommunista rendszer aztán szintén rájátszott erre az antiszemita „nyelvjátékra”.

E helyek a koalíciós időkben, azaz 1945-48 közt „tündökölhettek”, azaz amíg úgy tűnt, a neobarokk társadalom polgárivá válik, s így nyilvánossága is – a viták majd a racionális érvek küzdelmét jelentik a politikában és a kisasztaloknál is. Csak még nem tudhatták: az ország szovjet érdekszféra lesz, és minden a kommunisták kezébe kerül, a palotáktól kezdve az eszpresszókon át az utolsó szögig. A fogyasztók egy részét meg szépen kitelepítik vidékre (lásd ehhez Esterházy Péter kiváló új regényét, az Egyszerű történet vessző száz oldal – a Márk-változat címűt).

Ám már 1945-ben, a Szabad Nép hecckampányának „hála” a randalírozások eszpresszó-ellenes pogromokba torkollottak (!), kávézni az Andrássy úton akár életveszélyes is lehetett: a kapitalizmus- és polgárellenesség a nem szűnő zsidóellenességgel párosult. A kommunista vezérkar elsődleges céltáblái épp az eszpresszók, s kevésbé a kávéházak (és most aktualizálhatnánk is egy kicsit: gondoljunk csak néha a VII. kerületi romkocsmák ifjúsága – aminek egy része külföldi szórakozni vágyó – elleni konzervatív kirohanásokra…) Az ideológiai harc rögtön kitört, Gerő Ernő kereskedelmi, Erdei Ferenc belügyminiszter felemelik mutatóujjukat: amíg az asszonyok kenyérért állnak sorba, nehogy már lokálok és eszpresszók legyenek. Utóbbiak cselhez folyamodván kávéházzá nevezik át magukat, és még nincs diktatúra… Ugyanakkor – mondjuk már ezt mi – érthető az MKP rájátszása arra, hogy a romokban heverő fővárosban, országban, ahol a túlnyomó többség éhezik, szemet szúrnak a kényelmesen kávézgató, szépen öltözött hölgyek s urak.

De a szakszervezet a női munkavállalók ellen is harcot vív: még a férfi az, akinek állása kell legyen, ő a „családfenntartó”, kell a munkahely a hazatérő hadifoglyoknak, az ilyes helyeken a nők erkölcse meg „könnyebben romlik”. Újdonsággá válik a háború előtt ismeretlen élőzene és az éjjeli nyitva tartás. S ugyan a szerző nem teszi idézőjelbe az e három évről szóló rész fejezetcímét – Eszpresszók tündöklése –, ami az iróniát jelezné, annak ellenére, hogy a sajtóban egyesek védték e békebeli hangulatot idéző világot, a közvélekedés (vagy amit egyes véleményformálók, újságírók és pártkatonák annak tartottak) az eszpresszókat a léhűtéssel, naplopással, „felületes nagyvárosiassággal” azonosította, ami az újjáépítést gátolja, szembe megy az „új világgal”.

Utólag akár bájosnak is tűnhet ama háború utáni világ, például az egyedüli irodalmi eszpresszónak tartott Darling a Károlyi utcában, a Bölcsészkarral rézsút szemben, melyről Galsai Pongrác így írt: „Pénze meg soha senkinek. Legalábbis olyan összeg, amit pénznek lehetett nevezni. Sokszor ketten rendeltek egy szimplát, s várták, mikor jön a harmadik, hogy kifizesse…” De a túlélt világégés után mindenkiben ott volt az életvágy és öröm, a túlélés öröme, a gyász, a kifosztottság ellenére is. S már-már megrendítő, ahogyan kortárs irodalmi és egyéb forrásokból – és Zeke ebben is nagyon erős, akár a pár kikacsintó, szellemes, az olvasóhoz szóló üzenetben – idéz arról, ahogyan a KZ-ek és óvóhelyek egykori „lakói” egymáshoz szorulva ülnek e kis helyeken, akár órákon át: mert ehhez hozzászoktak már ama helyeken is. Hiszen hely még mindenütt kevés volt – nem úgy, mint ma.

S jött a diktatúra, de a Rákosi-érában az eszpresszók államosítása fokozatosan ment végbe, még 1952-ben is folyt, s ennek lényege Zeke szerint, hogy az államosítás mai fogalmával ellentétben ez „a jogi következmények nélküli eltulajdonítás”: „A nagy rablás kollektív – bár az elszenvedettek számára korántsem személytelen – tettese maga az államhatalom volt. Nem csupán elvette a tulajdonosoktól üzletüket, fényes és drága kávégépeiktől az utolsó szögig, de (…) meg is büntette őket, amiért tőkésként kizsákmányolták alkalmazottaikat – családi vállalkozás esetében nyilván: önmagukat –, s evvel késleltették, hogy dolgozóik az osztálynélküli társadalom boldogságában részesüljenek.” Az új „vállalatvezető” pedig többnyire az egyik alkalmazott lett. Tekintély, hozzáértés nélkül, a kollégák így gyakran zsebre (is) dogoztak a központosított vendéglátás érájában. S ne higgyük, Rákosi bukása után enyhült a szituáció, Gerő Ernő továbbra is pipa volt a megmaradt maszek eszpresszókra. Pedig ott már kiválóan meg lehetett figyelni azt, akit akartak.

A kötetben egyébként remek fényképanyagot találhatunk, a végén pedig 32 színes reklámban, plakátban, árlapban gyönyörködhetünk. S röviden még annyit: a levert forradalom után az eszpresszók száma tíz év alatt megduplázódott, 1957-ben 158 volt, a zuhanás 1987, de különösen a rendszerváltáskor következik be (az 1989-es 336-ról az 1990-es 232-re). Ám a Kádár-érában a presszó sok tekintetben kitüntetett terep: közhely, hogy a III/III-as tartótisztek itt beszélgettek el a besúgókkal, a „társadalmi megbízottakkal”, de e színterek nélkülözhetetlenek a kortárs filmekben is. Sőt, az ügynökképző oktatófilmben magában is van eszpresszós jelenet.

Már 1957-től szokás, hogy olimpiai bajnok, sikeres sportoló jutalomként a presszónyitás jogát kapja meg. Ám a nők korántsem egyenjogúak – magányosan bemenni egy bárba a hatvanas évek elején ugyanúgy tűrhetetlen, mint volt másutt/máskor a zsidóknak, a feketéknek, a kutyáknak. A vendégekért küzdelem zajlik, de nem akárhogy. Aztán a hetvenes évektől a szerző már maga is az „eszpresszók népe” része, s így bevallottan szubjektívebb.

1952-ben hivatalos minisztériumi papíron még azt írták le, hogy: „A szocialista italbolt egészen más, mint rosszemlékű elődjei, a sötét lebuj kocsmák. Az italboltban módjában van a munkába siető, vagy hazafelé tartó dolgozónak, hogy azt a pohár bort, vagy más italt elfogyassza, amit szervezete megkíván” – ami kb. olyan, mintha ma azt írnák Kocsis Máté irodájában, hogy: „A NER-féle dohánybolt más, itt módjában van a munkába sietőnek, hogy elszívja azt a spanglit, amit szervezete megkíván”. Ám a hetvenes évektől épp a meglódult alkoholfogyasztás visszaszorítása a cél, s hogy kávéval, sütivel kell harcolni az alkoholizmus ellen. Ám a presszók kezdenek elkocsmásodni, s ennek a hanyatlásnak már/még a mi generációnk is tanúja le(het)ett, bár a budapesti presszómúltba való lemerülés (főleg egy vidékinek, különösképp egy határon túlinak) inkább revelatív erejű volt.

S végül, minthogy Zeke Gyula szépíró is, a hetvenes-nyolcvanas évekből az irodalmi helyekre koncentrál, vagyis ahol az írók gyűltek össze, s íróktól idéz igényes, ám annál szórakoztatóbb szemelvényeket. Mert megérdemli az olvasó e „lazaságot”, hisz a könyv komoly szaktörténészi teljesítmény, nem (ál)nosztalgiázó képeskönyv, amelyekből minden évben akad egy könnyedén átlapozható új.

Ugyan ez is egy új könyv, de másképp.

Zeke Gyula: Volt egy feketém – A budapesti eszpresszók története. Budapest, Balassi Kiadó, 2014

2015. január 16.
Küldje tovább ezt a cikket.

Kommentek

Ehhez a cikkhez még nem fűztek megjegyzést.

Komment írásához be kell jelentkeznie.

Legfrissebb

Az antifasizmus szerbiai módra

Erre azért is kénytelen vagyok utalni, mert az elmúlt években egyre több fasiszta jelvényt látok Újvidéken >

Tovább

Putyin kockázatos ukrán játszmája

A háború óta eltelt 7 év nagy változásokat hozott az ukránoknál: a lakosság nemzeti tudata erősödött, >

Tovább

Uniós hírszerkesztőség az álhírek ellen

Az Európai Unió fel akarja venni a kesztyűt az álhírek ellen, ezért közös hírszerkesztőséget hoz létre >

Tovább

A siker kényszere megint mocskos trükkökre csábítja a Fideszt

A követeléseknek része, hogy a külföldön dolgozó magyarok is szavazhassanak levélben, ne csupán a határon túliak.  >

Tovább

„Megveszem az unokáimnak ezt a csokoládégyárat!”

Annyi bizonyos, hogy a vállalat székhelye átkerült Belgrádba, csak a gyárcsarnokok maradtak Szabadkán. A tulajdonosa és >

Tovább

Kelet-Európának új tervre van szüksége

Közép-Európában alapvető gazdasági koncepcióváltásra van szükség, mert az már nem megy sokáig, hogy a térség a >

Tovább

Lenin álma helyett Sztálin valósága

Közvetlen környezetemben is tapasztaltam, hogy a kisebb vagy a nagyobb ortodox pártfunkcionáriusok minden belső vívódás nélkül >

Tovább

Kihalófélben levő kentaur

Jugoszlávia nincs többé, ám a „jugoszféra” kulturális tere ma is izgalmas, bár nyilvánvaló, hogy ez a >

Tovább

Európa-ellenes Komintern

Adam Michnik szerint egyértelmű, hogy Kaczynski meg akarja gyengíteni az uniót, e célból összefogást készít elő >

Tovább

Nincs részarányos foglalkoztatás!

Ökrész Rozália parlementi felszólalása egyenesen botrányos. Nem, hogy számon kérte volna az illetékesektől, hogy a foglalkoztatásban >

Tovább

Novemberi helyzetkép

Az Európai Unió felcsútizálása vagy Felcsút európaizálása – ez itt a kérdés; „a világ esze épp >

Tovább

Sajtószabadság-akadályozók (2.)

A KJI konferenciájáról szóló riport közlése a Vajdasági RTV Napjaink c. november 22-ei műsorának végén nem >

Tovább