2020. január 24. péntek
Ma Timót, Ferenc névnap van.
Alapító: Bódis Gábor & Németh Árpád (MCMXC)

Fiók

Felhasználónév:

Jelszó:

Legnépszerűbb

20 logó, amelyen csak mi, magyarok röhögünk

A Fika cafe egy svéd kávézó- és gyorsétteremlánc. A fika szó svédül kávét jelent. >

Tovább

Kínai fogamzásgátló

Trkala gyűjtéséből: Kínai fogamzásgátló tabletta magyar nyelvű tájékoztatója. Az OGYI úgy visszavágta, mint a kertajtót. A fogalmazványt eredeti >

Tovább

Vajdasági magyar-magyar szótár

Remélhetőleg segítségével jobban megértjük egymást. >

Tovább

“Hálát adunk, hogy Erdély Romániához tartozik”

„Ordítani Kárpátia koncerteken és hullarészegen üvölteni, dögölj meg büdös zsidó.” Ille István ( Kanadai Magyar Hírlap): >

Tovább

Kézikönyv nőknek 1955-ből

1955-ben kézikönyvet nyomtattak nőknek, amit háztartástannak neveztek. Néhány tanács következik a kézikönyvből: >

Tovább

Rendőrségi jegyzőkönyvekből

Szebenitől. Egyszóval hiteles. >

Tovább

A legjobb motor a világon

István barátunk (a pocsolya túloldaláról) néhány szerkezet működését hasonlította össze: >

Tovább

A rikkancs ismét jelenti (18.)

Megőrültem. Ezt már kezdem felfogni, de lehet, hogy csak hülyülök. Tizenöt éve nem engedem Sára lányomnak >

Tovább

Végre egy örömhír: a kvótareferendumon a határon túli magyar állampolgárok is részt vehetnek

És ez még jobb: akinek nincs magyarországi lakcíme, levélben adhatja le szavazatát. >

Tovább

A zsemle ára

Ma már semmi szükség sincsen se villanyórára, se gázórára! Miért? Mert ezek a mérőórák eredetileg azt >

Tovább

Beatles (összes)

Valaki nem kis erőfeszítéssel összegyűjtötte a bogarak összes dalát, amit egyik kedves látogatónk küldött csokorba szedve. Íme, >

Tovább

A legszebb női arc

Niki fedezte fel. >

Tovább

Néhány gondolat a polgári értékrendről

Mák Ferenc
Mák Ferenc

Ma már a kellő historikus távolság hiányá­ban sem kétséges, hogy az 1989-es esztendő történelmi év volt, a közép- és kelet-európai országok csendes és véres forradalmainak esz­tendeje, megannyi ígérettel, megannyi lelkesedéssel és – ma már ez is megállapítható – tisztességesnek hitt, de félbenmaradt, elkalódott szándékkal.

Akkor, az események forgatagában, a (poszt)sztálinista diktatúrák őszi hullásában sok-sok jóindulattal és megalapozatlan reménnyel azt hittük, elegendő ledönteni a totalitárius diktatúrák hatalmi bástyáit, s máris ott ringató­zunk a demokrácia langymeleg hullámverésé­ben. A régió társadalmainak többsége szinte természetesnek vette, hogy a demokrácia „van”, s csak kevesen tudták, hogy a demokráciát is meg kell alkotni. Ám a marosvásárhelyi magyar­ság, a bukaresti románság – mi több: Közép- és Kelet-Európa úgyszólván valamennyi nemzeti és etnikai kisebbsége – a maga bőrén tapasz­talhatta, hogy a demokrácia egyszersmind civili­záció kérdése is, és mint ilyen, része egy olyan értékrendszernek, amelyről ázsiai körülménye­ink folytán sok-sok évtizeden át vajmi keveset tudtunk. Nagyon kevesen vetettek számot azzal, hogy a templomok és a sírkertek meggyalázása, a nemzeti és a vallási kisebbségek gyűlölete mögött ugyanaz az indulat munkál, mint a leti­port kertek, a letarolt ligetek, a szennyes utcák mocska mögött; hogy az internálótáborok, az éjszakai begyűjtések és kihallgatások embertelensége indulat tekintetében milyen közel van a könyvégetéshez és a másként gondolkodók zak­latásához, a „feketelisták” gyakorlati alkalmazá­sához. Ahol zsarnokság van, ott a kínokban minden összefügg – tanulhattuk Illyés verséből. S hogy minderre sor kerülhetett, az életnek kellett valahogyan nagyon megnyomorodnia, megrokkannia, elveszítenie és feladnia minden érvényes értékrendjét, azokat az erkölcsi paran­csokba foglalt értékeket, amelyek hagyomány­ként örökölhetők, s amelyek egyedi és közösségi jövőnk értelmét és lényeget is meghatározzák.

1989 májusában az egypárti diktatúra elle­nére is igen erőteljesen forrt a magyar társada­lom, igaz, akkor még több volt a tagadás, mint az igenlés, hiszen még a szociológusok, a polito­lógusok, a társadalomtudósok, a közgazdászok és a jogászok is módfelett bizonytalanul álltak a kérdés előtt: hogyan teremteni meg a társadal­mi megújulás feltételeit, hogyan hozni létre a békés átmenetet a kommunista diktatúrából a polgári demokráciába, az egypárti totális hata­lomgyakorlásból a jogállamiságot jelentő de­mokratikus parlamentarizmusba úgy, hogy elke­rüljék a polgárháború fenyegető veszélyét. A bizonytalanság és a tanácstalanság jószerével érthető volt, efféle átalakuláshoz a civilizációk története nemigen szolgáltatott eligazító taná­csokat. Ilyen súlyos társadalmi és politikai fe­szültségek közepette került sor Szegeden a Bibó-konferencia megrendezésére, ahol a nagy gondolkodó szelleméhez méltó módon Közép­- és Kelet-Európa jövőjéről, a demokrácia kérdé­séről, s mindenekelőtt a békés átalakítás le­hetőségeiről esett szó.

Ezen a tanácskozáson hangzott el először – ha jól emlékszem a Párizsban élő Kende Péter fogalmazta meg, hogy a továbbiakban a viták és az érvelések legtöbbjének központi gondolatává váljon –, hogy a demokratikus átalakításhoz feltétlenül szükség van egy olyan biztos közép­osztályra, amely annak ígéretével, hogy idővel a polgári eszmék és gondolatok hordozójaként és a polgári értékek vállalójaként biztos támasza lesz a revitalizálódó társadalmaknak, vállalja az átalakulásban a vezető szerepet. Más szóval: a társadalmi átalakulás elképzelhetetlen egy ma­gabiztos világképpel és értékrenddel rendelkező polgári réteg nélkül. 1989 májusában mindez bátor megállapításnak tűnt, lévén, hogy a sajtó és a közélet akkoriban tele volt a hangzatos kijelentésekkel: „többpárti demokráciát igen, polgári restaurációt nem!”, s hogy: „piacgazda­ságot igen, kapitalista gazdálkodást nem!”, ami persze már önmagában is ellentmondás volt. A messzebbre látó, józan elemzések már a tanács­kozáson rámutattak: a térség „délamerikanizálódásához” vezetne, ha a politikai-gazdasági át­alakulás a biztos értékrendet képviselő polgár­ság nélkül jönne létre, s a jelenleginél még határozottabban olvasná a fejünkre a „nagytőke szertelenségét”, az egymást váltó diktatúrák, ha­talmi pozícióharcok és puccsok veszélyét. A polgári osztálynak és az általa képviselt gazdasá­gi, politikai és kulturális értékrendnek kétségte­lenül stabilizáló ereje kell, hogy legyen. Feltéve – mondták a kételkedők –, ha ennek létező és tapintható hagyománya van, ha újra felfedez­hető – főleg az intézményesen biztosított jog­rend működésében – az eleven örökség. Hi­szen a jogállam titka nem az új jogrend megal­kotásában, hanem annak demokratikus műkö­désében van.

1989 májusában Szegeden hangzott el tehát először nyilvánosan is – rossz szóval élve – a „polgári restauráció” határozott igénye, ami egy­ben a polgári értékrend legalizálását is jelentet­te. Hogy a polgári értékrendnek végül is mi a lényege, azt nagyon nehéz pontosan leírni. Ne­héz már azért is, mert Közép-Európában „az emberélet útjának felén” járók sem igen talál­koztak vele. A polgári értékrend mögé odaképzeljük az abszolút humánumra – s annak évez­redes hagyományaira – épülő jogrendet, ke­resztény erkölcsiséggel latin – és ősi, népi és nemzeti – hagyományokkal, európai toleranci­ával. Mégis, mindez csak általános meghatáro­zás. A lényeg, hogy mindennek a hétköznapok­ban is működnie kellene, lehet, hogy éppen virágzó kertek és ápolt parkok formájában, ét­kezési kultúrában, mindennapi találkozásaink­ban és köszönéseinkben.

Bizonyára a polgári értékrendhez tartozik, hogy az ember végre szabadon olvashatja száza­dunk – és benne a magyar irodalom – legőszintébb szerzőit, Márai Sándort, Szabó Zoltánt, Kovács Imrét, Cs. Szabó Lászlót, akik azért lettek száműzöttek, mert a polgári világ értékrendjének rendíthetetlen képviselői voltak; s mellettük Bibó Istvánt és persze Konrád Györgyöt és Szelényi Ivánt, akik a totalitárius rendszer legelszántabb bírálói lettek. Bizonyára a polgári értékrendhez tartozik, hogy immár szabadon olvasható Trockij és Szolzsenyicin, és mellettük Jung és Freud is, és a televízió jóvol­tából sokszáz millió emberrel együtt élvezhetem José Carreras, Placido Domingo és Luciano Pavarotti közös fellépését, amikor a latin teno­rokat az indiai Zubin Mehta vezényelte zenekar kíséri. Bizonyára az is a polgári értékrendhez tartozik, ha Habsburg Ottó Közép-Európa tör­ténelméről, Tőkés László pedig a megbékélésről és a szeretetről beszél, s hogy megborzonghatok Goya háborús metszetei láttán, s hogy megnyugtathat a kőben, bronzban és agyagban meg­örökített kelta derű. Bizonyára a polgári érték­rendhez tartozik, ha az embernek nem kell a családját és az otthonát féltenie, s ha minden elérhető vagy csak a vágyaiban megközelíthető szellemi kincset bátran birtokolhat, meghódíthat és hirdethet, ha maga választhatja meg gondolkodása és világképe bölcseleti forrásait, és sza­badon elutasíthat minden tanítást, ami nem fér össze erkölcsi meggyőződésével. Bizonyára a pol­gári értékrendhez tartozik a tolerancia, a de­mokratikus párbeszéd előfeltétele és a véle­ménykülönbség joga is. És bizonyára a polgári értékrendhez tartozik a legfőbb parancs: tisztel­ni mások értékeit, megtanulni elviselni a mássá­got, a különbözőséget, s nem avatkozni be a másik ember szellemi-lelki törvényeibe.

Hogy néhány bizonytalan lépésen túl tettek-e a régi totális rendszerek egykor kiszolgáltatott szellemei egyebet is a polgári demokráciák, a parlamentáris jogrend, a klasszikus erkölcsiség s a polgári értékrend – egyszóval a megbékélés, a kölcsönös megbecsülés felé, nehéz ezt ma eb­ben a nagy közép-európai fölfordulásban meg­ítélni. Az persze jó lenne, ha minden osztályhar­cos ideológia ellenében végre eljutnánk emberi méltóságunk sérthetetlenségének tiszteletben tartásáig. Mert ez is a polgári értékrend paran­csainak egyike, talán mindegyik közül a legfon­tosabb.

1990. július 25.
Küldje tovább ezt a cikket.

Kommentek

Ehhez a cikkhez még nem fűztek megjegyzést.

Komment írásához be kell jelentkeznie.

Legfrissebb

„Vékony léc” a határ?

Egyesek szemében az egykori vajdasági Keresztapa, aki szervezett bűnözésért kilenc évet töltött fegyházban, regényeit százezrek olvassák. >

Tovább

Cigányellenesség most

Az ellenzéki politikai osztály, Parteiwesen és értelmiség rémületes sunyítása a menekült- és a romakérdésben semmi jóval >

Tovább

Találkozás Mengelével Auschwitzban – egy hiteles szemtanú

A The Times páratlan kortörténeti dokumentumnak minősíti azt a naplót, amelynek legfontosabb részét Auschwitzban, titokban írt >

Tovább

Én (is) szóltam

A legfélelmetesebb és a legromlottabb mozzanata a Norbi-ügynek az, hogy valójában nem is a kövérek ellen >

Tovább

A második világháborút a zsidógyűlölet okozta

Yehuda Bauer, aki egyben a Yad Vashem tudományos tanácsadója, élesen bírálja, hogy Közép- és Kelet-Európában kiforgatják >

Tovább

Tizenhárom behívót kaptam

A fiam nem folytatja az én „mesterségemet”, itt áll az udvarban három traktor meg a teljes >

Tovább

„Orbánnak jó Vučić politikája”

A Magyar Nemzeti Tanács (MNT) – ismereteim szerint – ebben az esetben sem hallatta a hangját! >

Tovább

Foglyul ejtve a senki földjén

Az iránit most azzal fenyegetik a magyar hatóságok, hogy közvetlenül a hazájába küldik vissza, de ott >

Tovább

Szempontok a börtönbizniszhez

Mint oly sokszor, engem csak a reformkorunk vigasztal. Wesselényi, a zsibói nagybirtokos ellenezte a jobbágyságot, nem >

Tovább

A nagytőke felelőssége

Az üzletembereknek, bankároknak és politikusoknak megvan a maguk felelőssége, hiszen gerjesztik az egyenlőtlenséget, elősegítik a korrupciót, >

Tovább

Izzó türelmetlenség

Ha valaki a Marsról figyelné országunkat, úgy vélhetné, érdektelen, tunya társaság népesíti be. E látszat alatt >

Tovább

A szuperkapitalizmus kora

Én azonban csak gyors feledésre ítélt mostohafia lehetek, a magyar nemzetállamnak is, meg a szerbnek is. >

Tovább