Ma Emma, Flóra, Virág névnap van.
Fiók
Jelszó:
Legnépszerűbb
Végre egy örömhír: a kvótareferendumon a határon túli magyar állampolgárok is részt vehetnek
És ez még jobb: akinek nincs magyarországi lakcíme, levélben adhatja le szavazatát. >
Egy „Széchenyi-idézet” nyomában
„Minden nemzetnek olyan kormánya van, aminőt érdemel. Ha valami oknál fogva ostoba vagy komisz emberek >
Szeles Mónika exkluzív
1986-ban Mónika valahol Dél-Amerikában megnyerte a korosztályos világbajnokságot, s amikor hazajött, akkor készítettem vele ezt >
Európa, a vén kurva
E sorok írójának csak az a történelmi tapasztalat jutott osztályrészéül, hogy hintalovazás közben hallgassa végig az >
The Orbán family’s enrichment with a little government help
„Azt hiszem elképednénk a jelenlegi magyar miniszterelnök korrumpáltságának mélységétől.” Hungarian Spectrum: >
Churchill és Bódis békés szivarozása helyett jaltai konferencia
Tulajdonképpen egy farsangi szivarozáson kellett volna találkoznia a krími félszigeten Churchillnek és Bódisnak 1945 februárjában – >
A gyertyák csonkig égnek
„Az ember lassan öregszik meg: először az élethez és az emberekhez való kedve öregszik.” Márai Sándor >
Egyik gyakornokunk szülinapját ünnepeltük
A bohókás ünnepeltet a kezében tartott tábláról lehet felismerni, amelyik egyben az életkorát is jelzi. Még fiatal, >
A kiválasztott nép ilyennek látja Európát
Spitzertől: >
A fehér kabát
Gabor,I like your white coat.Your pal,Tony Curtis >
A Napló Naplója
Kissé élcelődve azt meséltük, hogy minden a Magyarzó Pistike bálján kezdődött, amikor Árpád a söntésnél találkozott >
Szeretet
Amíg egy férfi új autóját fényezte, a kisfia felvett egy követ, és vonalakat karcolt az autó >
Napi ajánló
Ne tiszteld!
Van egy paradox melléktermék is, a nem silány fajta, ami tényleg a miénk, határon innen és túl közös, ezért aztán szó se essék hülye parancsokról a kultúra tiszteletéről azok szájából, akik mind a kultúrát, mind a tiszteletet ugatják. Csáki Judit (168 Óra):
Ez talán a legjobb: „Ha nem mész Magyarországra, nem kell tiszteletben tartanod a kultúrájukat.” Szokásos kék óriásplakát az Urbán András rendezte Magyar című előadás legfőbb díszleteleme, végig ott van a játszók mögött. A produkció, amelyet most a Zsámbéki Színházi Bázis fogadott be két estére, két határon túli színház, a szabadkai Kosztolányi Dezső Színház és a temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház összefogásából született – önmagában is rávilágít az abszurditásra.
Miért is? Emlékszünk az eredeti szövegre – lehetetlen feledni: „Ha Magyarországra jössz, tiszteletben kell tartanod a kultúránkat.” Némi formállogikai okfejtéssel ez a következőt jelenti: akinek a plakát üzen, nem magyarországi magyar, hiszen nekünk nem kell jönni, mert itt vagyunk. Nem is menekült, hiszen a menekült nem tud magyarul, vagyis egy szót sem ért belőle. Ugyanezért nem is turista. Ki marad? A határon túli, más szóval „külhoni” magyarok. Ők a célszemélyek. (Tudom persze, csak játszom itt a naivat, hogy nem ők a célszemélyek, hanem az itt, Magyarországon élők, a „magyar magyarok”, a legmagyarabbak; az ő gyűlöletük, legaljasabb indulataik fölkeltése és ébren tartása a cél, nekik szól az összes kormányplakát, a régebbiek meg a mostaniak is.)
Már ennyi is élesen megmutatja, hogy a silányságon túl mekkora marhaság ez a szöveg. Urbán András – aki rendezőként még mindig nincsen bent a legmagyarabb színházművészetben, miközben nagyon is ráférne – egy nagyjából nyolcvanperces performance-t szerkeszt a plakát elé, magyar színészekkel, akik egy szót sem szólnak magyarul. Néhány angol mondattól eltekintve máshogy sem – énekelnek, táncolnak, jönnek-mennek, vannak a színen. Az a dolguk, hogy színházi eszközökkel próbáljanak meg választ adni a „mi a magyar?” (és mögötte: „ki a magyar?”) nagyjából megválaszolhatatlan kérdésére.
Mi tagadás, az előadás elején mind tartalmilag, mind színházilag kétségbeejtő a válaszkísérlet. Bejönnek a színészek – fekete bakancs, fekete nadrág, fehér blúz, illetve ing, fekete mellény –, és egyre hangosabban, némi élőzenei kísérettel éneklik számtalan nyelven a „magyar” szót. Eleinte fegyelmezetten állva, majd egyre jobban bemozogva, egészen a transzig. Jóval hosszabban, mint az kellemes; és annál is hosszabban, mint az kellemetlen. A hatás ugyanis először megteremtődik, aztán fokozódik, egy ponton túl azonban tompul és kiüresedik, szimpla zaj lesz, ami lehet ugyan jelentéses, de erősen el lehet unni.
Utána azonban egy – a rendezőtől egyébként nem szokatlan – brutális jelenetben harapófogóval kitépik három színész nyelvét, felszögezik egy táblára, a táblát a nyakukba akasztják. Ezt könnyű érteni, mármint nekünk, magyaroknak, akik a „nyelv” szó kettős jelentésével tisztában vagyunk. Megszűnt a nyelv, ennyi. Utána ugyan eléneklik-elüvöltik a többiek, akiknek még van nyelvük, hogy „I’am Hungarian”; ebben van düh, elszántság, kín és agresszió is, de még mindig az ismétlés dominál.
Aztán betolnak egy szép lovat – lószobor és tényleg szép. Ez már valami magyarságszimbólum, a lovasnemzeté vagy mié; és ezen az sem változtat, hogy különféle durva szexuális interakciók történnek, de felvillan egy pillanatra a Romulust és Remust szoptató capitoliumi farkas képe is, tán az államalapítás asszociációjaként. És jönnek egyéb ikonikus figurák is, csodaszarvas meg turul, tombol az erotikusnak csöppet sem nevezhető erőszak és meghágás, mindenki mindenkivel, mármint nem a személyek, hanem a szimbólumok.
Mindeközben a játék tere egyre koszosabb: a magyar föld, a magyar vér, a magyar bor, a magyar liszt igazi magyar mocsokká lényegül át – és nem, nehogy már átugorjunk arra a hamis vágányra, hogy itten gúny van űzve a legszentebb jelképeinkből és a legszentebb érzelmeinkből, a hazafiságból, a hazaszeretetből, mert nem így van. Hanem úgy, hogy Urbán egyszerűen – még azt is mondanám, hogy teátrálisan – elénk teszi mindazt vagy majdnem mindazt, amit a magyarságunk kifejező eszméjének, tárgyának szoktunk gondolni, és szabad utat ad a nézői fantáziának, hogy hogyan rakja ezeket egymás mellé és mire véli az egymásmellettiségből született egészet.
Szóval nincsen szó hazafiatlanságról, nemzetárulásról – a meg nem gondolt gondolatról van szó, amelyet, mint tudjuk József Attilától, az ős patkány terjeszt; az „új gyalázatról”, amely „egymás ellen serkenti föl a fajokat”. Ahogy megy előre az előadás, sírnak, ölelkeznek, a földdel szeretkeznek, emlegetik a keresztet is több nyelven, előkerül a kard (mindjárt a bő gatya után), a lovon ülő turul tartja a kezében, aztán jut mindenkinek – mit is kéne csinálni vele, jut eszembe.
Mezítelen lányokat fektetnek a földes földre, megszórják liszttel és vörösborral – színes és szagos a produkció –, majd mint hullákat görgetik őket egy fekete nejlonra és ki a színről. Nem mondhatni, hogy a szánkba rágják a megfejtést.
Szarvasbőgést hallunk – a zsámbéki éjszaka tücsökciripelése kíséri. A csodaszarvast meghágja a turul, olyan magyar mindkettő, hogy csak úgy zúg; és szinte észrevétlenül hoznak a színre három bölcső alakú dróthálót, apró pengék sorakoznak a drótokon. Szép gömb lesz belőle, csillog, mint a diszkóban, amikor felhúzzák a plafonra. Pengekerítés labda a nap.
És szürkemarhák bóklásznak be a színre – a mezítelen színészek fején óriási maszk. Elbámul az ember, micsoda szomorú képe van ennek az állatnak; ráadásul tengenek-lengenek, tétován forognak, és nagy csönd van, játszók és nézők közös csöndje.
Urbán performance-a nem a hagyományos színházi előadás dramaturgiáját használja, hanem különféle szekvenciák, repetitív részek és röpke – képszerű, nem sztorit építő – jelenetek követik egymást. Van köztük jobb és rosszabb is, de a tempó és az olykor túlzó eklektika ellenére mégiscsak összeállni látszik.
Hogy mi? Hát nagyjából az, ami nem állhat össze; az, hogy mi a magyar ebben a leghétköznapibb, legavíttabb és legsilányabb beszédmódban. Csakhogy – mivel valóban nem politikai manifesztumról, hanem színházi aktusról van szó – van egy paradox melléktermék is, a nem silány fajta, ami tényleg a miénk, határon innen és túl közös, ezért aztán szó se essék hülye parancsokról a kultúra tiszteletéről azok szájából, akik mind a kultúrát, mind a tiszteletet ugatják.
Következő cikk: No reaction, good reaction?
Kommentek
Ehhez a cikkhez még nem fűztek megjegyzést.
Komment írásához be kell jelentkeznie.
Legfrissebb
Vučić szava felülírja a törvényt?!
Mindeközben a Magyar Nemzeti Tanács (MNT) és a Vajdasági „Magyar” Szövetség (VMSZ), amelyek állandóan azt hangoztatják, >
VMDK: „A történelmi sebek felszínes kezelése és az érdemi tettek hiánya”
A szervezők célja nem is az 1944/45-ben történt eseményeknek a legújabb kutatások függvényében való újraértékelése, hanem >
Szili Katalin eltörölné azt, ami nincs!
A szerb és a magyar nemzet megbékélésének történelmi folyamata korántsem tekinthető befejezettnek. A Boris Tadić és >
Megérdemelt díj
Varjú Márta jóvátehetetlen kárt okozott a közösségnek, alkotmánysértő módon megfosztotta a vajdasági magyarságot a széleskörű, sokoldalú >
Sajtótájékoztató után - harcolni és túlélni
Magyar Péter olyan nyomás alatt áll, amibe mindenki más már beleőrült, belerokkant volna. Ő egyelőre bírja, >
Határeset
Ami megszokhatatlan, az inkább a határ nehéz átjárhatósága. A hatósága. A hatóság hatósága. Az egyenruha oldalán >
A SZHP/VMSZ hatalom 100 napja
A szabadkai és a zentai „számadás” arra utal, hogy a VMSZ és a SZHP – a >
Csantavéren galoppol a bűnözés!
Mindez – csodával határos módon – a falu vezetőségét nem irritálja. Az ő szemüket ez nem >
A KULTÚRDIKTATÚRA FOLYTATÓDIK!
A nyilvánosság A VMSZ elnökétől megtudta a Létünk pályázat eredményét, mielőtt a felhívást kiírták volna. Pásztor >
Egyoldalú politikai oktatás
Minden akadémián, így a diplomáciain is tanuláskor elsősorban a tudományosságon, a tények megismerésén és nem az >
Miféle nyitás?!
Pásztor Bálint és az apja nemhogy az értelmiség felé voltak képtelenek nyitni, hanem egyáltalán a magyar >
A politikai felelősség elkerülésének kísérlete
II. Pásztor állítása, miszerint a sorkatonaság bevezetése ügyében Vučićtyal „közösen találnak mindkét fél számára elfogadható megoldást”, >