Ma Tamás, Péter névnap van.
Fiók
Jelszó:
Legnépszerűbb
Végre egy örömhír: a kvótareferendumon a határon túli magyar állampolgárok is részt vehetnek
És ez még jobb: akinek nincs magyarországi lakcíme, levélben adhatja le szavazatát. >
Egy „Széchenyi-idézet” nyomában
„Minden nemzetnek olyan kormánya van, aminőt érdemel. Ha valami oknál fogva ostoba vagy komisz emberek >
Szeles Mónika exkluzív
1986-ban Mónika valahol Dél-Amerikában megnyerte a korosztályos világbajnokságot, s amikor hazajött, akkor készítettem vele ezt >
Európa, a vén kurva
E sorok írójának csak az a történelmi tapasztalat jutott osztályrészéül, hogy hintalovazás közben hallgassa végig az >
The Orbán family’s enrichment with a little government help
„Azt hiszem elképednénk a jelenlegi magyar miniszterelnök korrumpáltságának mélységétől.” Hungarian Spectrum: >
Churchill és Bódis békés szivarozása helyett jaltai konferencia
Tulajdonképpen egy farsangi szivarozáson kellett volna találkoznia a krími félszigeten Churchillnek és Bódisnak 1945 februárjában – >
A gyertyák csonkig égnek
„Az ember lassan öregszik meg: először az élethez és az emberekhez való kedve öregszik.” Márai Sándor >
Egyik gyakornokunk szülinapját ünnepeltük
A bohókás ünnepeltet a kezében tartott tábláról lehet felismerni, amelyik egyben az életkorát is jelzi. Még fiatal, >
A kiválasztott nép ilyennek látja Európát
Spitzertől: >
A fehér kabát
Gabor,I like your white coat.Your pal,Tony Curtis >
A Napló Naplója
Kissé élcelődve azt meséltük, hogy minden a Magyarzó Pistike bálján kezdődött, amikor Árpád a söntésnél találkozott >
Szeretet
Amíg egy férfi új autóját fényezte, a kisfia felvett egy követ, és vonalakat karcolt az autó >
Napi ajánló
Hitelvesztetten?
Végel László
Végel László Közéleti naplója (a nyomtatott változat a Családi Körben jelent meg):
Bizakodás és közöny között
Reménykedésre biztatom magam, hisz végső elkeseredésemben mi mást tehetnék. Fájlalom, hogy nem tudok tökéletesen elzárkózni a külvilágtól. Olyan jó lenne közömbösnek lenni! Pesten gazdag társasági életet élek, az ünnepek alatt nagyobb társaságokban is megfordultam, és rájöttem, hogy Újvidéken majdhogynem teljes magányban élek. Csak olyankor mozdulok ki ebből a zárt világból, amikor könyveim vagy a színházi előadások szólítanak. Aztán menekülök vissza az „odumba”, az „egérlyukba” (Dosztojevszkij), ahol Füst Milán mondatán töprengek: „A tisztességnek az a dolga, hogy mindenkor ellenzék legyen”. Feljegyzem magamnak a mondatot, mert rövidesen visszatérek a Vajdaságba, ahol ilyesmit szóba hozni kockázatos.
Magyar Faust – ma!
Még két estémet töltöm színházban. Az esztendő utolsó napjain a Katona József Színházban Schilling Árpád Faustját néztem meg. Rokonszenves a modernizáló szándék! Márton László erre az alkalomra a Faust II új fordításával jeleskedett, ami valóban nagy vállalkozás. A Faust I bemutatásának szünetében találkozom Márton Lászlóval, aki a tőle megszokott szerénységgel nyilatkozik próbálkozásáról. A következő nap a Faust II előadás után, elbizonytalanodva hagyom el a színház épületét. A Petőfi Sándor utcán baktatok a kellemes december végi éjszakában miközben azon morfondírozok, lehet, hogy nagy fausti dilemma nincs is többé; minden eleve elrendeltetett? Próbálok vigasztalódni. Marad a fáradt, öregedő Faust, a felelőtlen csábító… A második részben feltűnik Faust álomvilága, az élettel való játéka és végül a halál. Túl súlyos bírálatnak számít, vagy csak homályos célozgatás. Miközben az előadást néztem Schilling Árpádnak a HVG-ben közölt cikke jut eszembe. „Magyarország kultúrája most olyan, mint egy verem, amely egyre szélesedik, s mélyül. Zuhangatunk bele önként és dalolva, mit sem törődve erkölcsi megfontolásokkal, hiszen a veremben mire mennénk a morállal”. „2016-ban - folytatja a jeles rendező - sokszor hangzik majd el, először halkan szégyenlősen, csak úgy gallér mögé brummogva, majd egyre bátrabban, idővel eszelősen, hogy: ez jár nekem. Miért jár? Mert megszenvedtem érte. Mert eleget hallgattam, eleget tűrtem, s most már nekem is kell a jó. Nem akármilyen jó: az állami jó. Nekem is jár a támogatás, nekem is jár a kedvező hitel, nekem is, nekem is, nekem is. Nem érdekel, hogy Nyugaton máshogy, nem érdekel, hogy rajtam is múlik, nem érdekel, hogy csak össze kellene fogni. Nem, nem, nem. Én akarok most nyerni, én akarom most megmutatni magam. És ha kell, kezet fogok bárkivel, ha kell, olyan segget is kinyalok, amelyiknek a szagát már senki sem bírja elviselni.” Ugyan milyen Faust születik ebben a közhangulatban? Rögzítem a HVG-cikket, afféle vajdmagyar útibatyunak szántam, hogy a hosszú téli éjszakákon legyen mire emlékeznem. Elhelyezem a vajdmagyar herbáriumban. Érdekes, amit Belgrádban vagy Budapesten lehetséges kimondani, a vajdmagyarban lehetetlen. Kiírom az idézetet, amennyiben egy-két évtized után elmúlnak az ólomévek, legalább lesz mire emlékezni, ha egyáltalán akad olyasvalaki, akinek lesz emlékezőképessége.
A Keleti pályaudvaron
Betolakodtak Budapest utcáira, tereire a fagyos, hideg szelek. Anikóval egy számunkra kedves társaságban Budán bevártuk az újesztendőt, aztán búcsúlátogatásokat tettünk, majd beültünk az Avala Expresszbe. A Keleti pályaudvaron ezúttal nem tartottam magam bevett szokásomhoz, nem ácsorogtam a peronokon, nem figyeltem az utasokat, hogy valamennyivel többet tudjak meg a magyar világ apró, hétköznapi gondjairól. A Keleti pályaudvarra is belopakodott a kegyetlen, csontig hasító jeges szél. Ezúttal igyekeztem mielőbb elhelyezkedni a szerelvényen. Az utasokkal foglalkoztam. Időigényes megfigyelésekbe bocsátkoztam. Az apró gesztusok foglalkoztatnak leginkább, amelyről az újságok nem szoktak írni, mert nem az a feladatuk. Ezeket az apróságokat csak az ismerheti, aki ugyanazokat a hétköznapokat éli. Egy szemvillanásból, vagy az arcjátékból sokat meg lehet tudni. Ezt a szemvillanást csak Újvidéken ismerem. Csak ott tudom az arcjátékot igazából megfejteni. A Keleti pályaudvaron ezúttal nem tudhattam meg semmit, mert a csoportosan érkező utasok behúzott nyakkal siettek helyet foglalni, nem volt kedvük beszédbe elegyedni egymással. Vége az ünnepeknek. Elfáradt, átfagyott emberek. Az év utolsó hónapjában Magyarország boldogan költekezett, a kereskedők elégedetten dörzsölik a markukat, a kormánypárt szószólói tudálékosan megállapítják bizony költekezett a nép, mert kormánypártjuknak köszönve volt miből. A hangosbemondó különböző magyarországi városneveket sorol, hallgatom, miközben azon bánkódom, hogy egyikben sem jártam. Igaz Szegeden többször megfordultam, Pécsett is voltam néhányszor, egyszer egy jeges decemberben Miskolcon is eltöltöttem három napot, aztán egy-egy délutánra vagy estére kirándultam még valamelyik vidéki városkába. Az igazság azonban az, hogy minden út Budapestre vezet. Még ebben is osztom a kisebbségi írók sorsát. Budapest-centrikusak lettünk. Lehajtott fővel rohanunk, hogy találkozzunk a barátainkkal, miközben belátjuk, hogy soha sem tudjuk meg, miért villan meg az egyik vagy a másik ismeretlen járókelő szeme.
Boldog politikusok
Szürkeség, piszkos hó, sár, locspocs fogad Újvidéken. A letakarítatlan járdán alig tudjuk húzni az utazótáskákat. Rengeteg küldemény halmozódott fel a postaládában. Fellapozom az újságokat, úgy tűnik, nem történt semmi, amióta távol voltam. Kisebbségi vonalon folytatódnak a csatározások. A szocialisták kielégítették a haladók elvárásait, a haladók elégedettek a szocialistákkal meg a Vajdasági Magyar Szövetséggel, miután a Vajdasági Magyar Szövetség természetesen boldog a haladók és a szocialisták társaságában, következésképp minden a legnagyobb rendben van. Idillikus a hangulat kormánykörökben. Idén ugyan még nem, de jövőre már felvirágzik az ország! Alig érkeztünk meg, órákon belül magas láz dönt ágyba. Előérzetem volt, bizonyára emiatt igyekeztem hazafelé. Kénytelen voltam lemondani néhány találkozót meg interjút, mert valami belső kényszer hajtott haza. Gyengélkedést csak Újvidéken engedhetek meg magamnak. Az orvosi szolgálat ünnepek idejére lebénul, barátoknak köszönve jutok gyógyszerhez, bizakodom, hogy szerencsém lesz és gyorsan felépülök.
Karácsony Szerbiában
Kora reggel szenttamási barátom telefonál és elújságolja, hogy szülőhelyem kihalt, szellemvárosra emlékeztet. Egy lelket sem látni az utcán. A beszélgetés után én is kitekintek újvidéki toronyházi lakásomból, ahonnan két sugárút is látható. Az utca elnéptelenedve. A magyarázat egyszerű, ortodox karácsonykor az emberek otthonukba maradnak. Húsz éves népnevelés után végre erre is sor került. Cseppet sem zavar a néptelen utca, jobb lenne, gondolom, ha a vallásosság eme dimenziója kerekedne felül, nem pedig a mániákusan lövöldöző, petárda durrogtató hitvilág.
Az irodalom lelkiismeretéről
Egyre gyakrabban hallom, hogy az irodalomnak éppenséggel semmi hatása sincs a közösségre, kiszorult az életből; valójában „lélegeztető gépen van” és csak addig marad fenn, amíg az állam támogatja a lélegeztető működését. Nem örülök ennek a helyzetnek, az ilyen hozzáállásnak és nem nyugtat meg az sem, hogy a szellemi élet más területei sem élvezik az emberek bizalmát. Az előállt állapotot sokan a modern világgal, a kommunikációs formák változásával, az általános értékválsággal, elbarbárosodással magyarázzák. Nem vonom kétségbe a felhozott érveket, nyilván ez is, az is szerepet játszik, azonban arról se ne feledkezzünk meg, hogy az irodalom is ludas a saját marginalizálódásában. Emlékeztetnék, vajon nem mi voltunk azok, akik a nyolcvanas évek végén, a berlini fal ledöntése előtt azt hirdettük, hogy a szabadság a legfőbb érték? A bársonyos forradalmak végül is arról szóltak, hogy a tömegek is ezt akarták. Ezekben az években a kelet-közép-európai értelmiség és írók tekintélye megerősödött. Először emberarcú szocializmust akartunk, de aztán meggyőztek bennünket, hogy ez fából vaskarika, mire mi lelkesen kijelentettük: jó, akkor legyen emberarcú kapitalizmus. Így kezdődött... a bukásunk! A folytatás csalódást okozott. Egy-két évtized alatt kiderült, hogy a bársonyos forradalmak bársonyos tekintélyelvűséget hoztak létre. A tömegek kiábrándultak az „új demokratákból”. Megtörtént a közvagyon privatizációja, amelyet a polgárok nagy fosztogatásként éltek meg. Az értelmiség elnémult, többé nem beszélt a szabadságról, az egyenlőség eszményét pedig egyenesen kerülte. Az irodalom a megrettent és a tanácstalan tudat terméke lett. Az írók egyik része belépett a pártokba, vagy meghunyászkodott a holdudvarban, gondolván, hogy belülről végzi javító munkáját. Sok írónak ízlett a hatalom, pártkatona lett. Akik látták, hogy mindez nincs összhangba a kezdetekkel, visszavonulót fújtak, marginalizálódtak, valamiképpen „megtűrtek” lettek. A kultúrpolitikában ébredeztek a régi egypártrendszerű formák, nemegyszer éppen az egykori funkcionáriusok intézték az új „ demokratikus káderpolitikát”. Paradox dolog kezdődött: a bársonyos forradalmat az értelmiség kezdeményezte, folytatását azonban az értelmiségellenesség jellemezte, amelyben a kultúra az ebek harmincadjára került. Akik a nyolcvanas években bíztak az irodalomban, úgy érzik, hogy az írók becsapták, cserbenhagyták őket. Új világról álmodoztunk, majd gyáván, lesütött szemmel elhatárolódtunk. Megbosszult bennünket a tömeg. Olvasni, mit olvasni, falni kezdték az új szerelmi tanulságról írogató kisasszonykák műveit. A tömegek megüzenték nekünk, hogy amennyiben mi nem tudjuk mi a durva igazság, akkor ők betérnek a szép hazugságba. Elvesztettük hitelünket? Eltaszítottuk magunktól az olvasóinkat? Visszafojtottuk az igazságot, nem mertünk kimondani ezért valamilyen érthetetlen nyelven kezdtünk kommunikálni?
Következő cikk: Vörös hóvirágok
Kommentek
Ehhez a cikkhez még nem fűztek megjegyzést.
Komment írásához be kell jelentkeznie.
Legfrissebb
Pásztor Bálint „egyeztetett” a sajtóval!?
A sok tárgyalás, „segítés” azt jelzi, hogy a VRTV is felsorakozik – méghozzá önként! – a >
A küszöb előtt várakoznak
Az „ártatlan nemzedék” egyelőre figyel és tanul. Van ideje. Készülnek a múlt elleni lázadásra? Vagy beletörődésre? >
A RENDSZER A VÉGÉT JÁRJA!
Szerbiában az intézmények már huzamosabb ideje nem működnek. Az ország egyre jobban sodródik a rendkívüli állapot >
A nemzeti identitásról…
Siránkozhatunk miatta, de gyümölcsözőbb lenne a korszellemre reflektáló életképesebb komplexebb identitás megformálása, amely nem rombolná a >
EZ A RENDSZER ELHASZNÁLÓDOTT!
Már minden értelmes ember érzi, tudja, hogy ez a rendszer elhasználódott. Az elégedetlenség egyre nagyobb méreteket >
Az Akadémia győzött!
Az akadémikusok nagy része elégedett volt, kisebbik része bölcsen hallgatott, s nagyon kevesen utasították el. Radomir >
A kormányhű celebek országa
A kilencvenes években az ellenzéki táborban az értelmiségiek vállalták a vezető szerepet, de a nacionalista táborban >
„Mikor korlátozható a szabadság?”
A VMTT közösségi oldalán az utolsó bejegyzés négy évvel ezelőtti, a Magyar Tudomány Napja a Délvidéken >
„Előrelépés a kisebbségi jogérvényesítés útján”?
A cikkből nem tudjuk meg, hogy melyek azok a jogok, amelyeket „részlegesen” az MNT-re ruháztak, de >
Erkölcs(telenség)
Juhász Bálint, rövid elnöksége alatt már szembesülhetett a ténnyel, hogy a politika nem is olyan veszélytelen, >
Erkölcs(telenség)
A vajdasági magyar közösség szemében bizony bizarr volt az is, hogy a pártelnök posztban gyászolja Dragan >
Erkölcs(telenség)
A Vajdasági „Magyar” Szövetség vezetői számos, politikailag és erkölcsileg téves döntést hoztak, a magyar közösséget „képviselve” >