Ma Emma, Flóra, Virág névnap van.
Fiók
Jelszó:
Legnépszerűbb
Kézikönyv nőknek 1955-ből
1955-ben kézikönyvet nyomtattak nőknek, amit háztartástannak neveztek. Néhány tanács következik a kézikönyvből: >
Boszorkányperek Németországban
A németországi boszorkányperek jogtörténeti jellemzői A rengeteg ártatlan emberi életet követelő boszorkányperek tipikusan az újkori Európa, méghozzá >
Budapesti fotók a harmincas évekből
Frank Csontos gyűjtötte össze a megsárgult fényképeket. Érdemes összevetni, mi változott (vagy nem változott) az eltelt >
Boszorkányper Magyarországon
A szegedi boszorkányper 1728/29 „De strigis vero quae non sunt, nulla questio fiat” [1] – olvassuk Kálmán >
Az igazi Wass Albert
Azoknak, akik nem tudják, vagy nem akarják tudni: Wass Albert a XX. század másik embertelen rendszerével >
Fejezetek a vajdasági zsidók történetéből (8.)
MINJÁN – (héber, a. m. szám) 13 évesnél idősebb férfiakból álló tízfős csoport – ennyi jelenlevőre >
Székely Éva esete a kétféle szemű nyilassal
Székely Éva, a legendás úszóbajnok 85 éves. Életrajza szerint: „Az apukám Erdélyből jött, az anyukám >
Kormányrendelet
Dr. Szórád gyűjtéséből származik a kormányrendelet, amelyiknek szöveghű leiratát itt tesszük közzé. A dörgedelmes dokumentum több mint fél >
Budapest, 1936
A svéd közszolgálati tévé archívumában egy több mint hetvenéves, a magyar székesfővárost bemutató turisztikai filmet őriznek. >
A porcelán unikornis
A porcelán unikornis az amerikai Keegan Wilcox rendezésében nyerte el a legjobb rövidfilm díjat. >
A magyarok hullottak, mint a legyek
Amint azt egy korábbi írásunkban már megígértük, az e-novine engedélyével teljes egészében közöljük Bojan Tončić >
Így kezdődött...
Kicsit megsárgult már... de olvasható még mindig. Nemrég lett nagykorú, tavaly töltötte be a tizennyolcadikat. >
Boszniai menekültek, deportáltak Magyarországon
Emberség az embertelenségben
Mucsi Géza
„Isten, áldd meg a magyart!” Nem ismerik ezeket a sorokat a muzulmán deportáltak, de tekintetük, hálás kézfogásra nyújtott kezük, ezt sugallja. Hvala! Köszönöm!” – mondogatják a kelebiai vasútállomáson hol egy vöröskeresztesnek, hol egy kiskatonának, határőrnek. „Nyújts feléje védő kart!” – jut eszembe önkéntelenül. Nagy szükségünk van rá, a jókedvre is meg a bőségre is, mert valamennyi fogytán, pedig egyre több kell mindből. Nekünk is, és az itt menedéket keresőknek is.
Kelebia, vasúti határátkelőhely. Tovarobognak a gyorsvonatok keletről nyugatra, nyugatról keletre. Napközben nincs is nyüzsgés, rutinmunkát végez a határőrség, a vámszolgálat. Menekültekről, deportált bosnyákokról faggatom az ügyeleteseket beosztottakat. Korán van még – mondják. A szerbek este, de főleg éjjel pakolják fel őket egy-egy expresszvonatra százas-kétszázas csoportokban. Szabadkáról érkeznek a szerencsétlenek, a palicsi deportáló táborban töltenek egy rövid időt, kiállítják nekik a vadonatúj útlevelet, egy nem létező ország nem létező fényképes igazolványát nyomják kezükbe, és irány Kelebia. Magyarország majd kezd velük valamit.
A muzulmánok fogadására felkészült a határőrség a kísérőszolgálattal együtt. Varga Lajos parancsnok meséli, hogy már napok óta ugyanaz a forgatókönyv. Kelebián segítenek a menekülteknek, már amennyire tudnak, azután reggel menekülttáborokba irányítják őket. Nagyatád már majdnem megtelt, Mohácson is igen sokan vannak, Békéscsabán akad még néhány „póthely”, Hajdúszoboszló is szóba kerülhet, aztán újakat nyitunk – teszi hozzá. Magyarország a menekültek ellátásában nagyrészt még mindig saját tartalékait emészti – nem sokáig.
Éjfél felé befut az Avala Expressz. Beograd-Wien. A tüzetes ellenőrzés után el is indul Ausztria felé. 153-an azonban Kelebián maradnak. Valamennyien muzulmánok, Szabadkáról érkeztek. A statisztika gyorsan elkészül: 53 gyerek, 60 férfi, 43 nő. Leszállítják őket a gyorsról, a katonák készséggel segítenek: az öregeket leemelik, a picinyeket karjukba veszik – mintha a sajátjuk lenne. Úgy tűnik, a kiskatonák mélységesen átérzik bosnyák kortársaik gondját, akik a halál karmai közül szabadultak. Egy-egy gyerek felsír, néha egy asszony jajveszékel, de általában méltóságteljesen, csendben vonulnak a vasútállomás mellett felállított sátortáborba. Többnyire tudják, hová érkeztek, a többség tisztában van azzal is, hogy Ausztria felé nem utazhatnak tovább. Hegyeshalomnál legördült a függöny.
Lassan lecsillapodnak a kedélyek, egy háromgyermekes házaspár lázong csupán, hogy bizony ők csillagászati árat fizettek a bécsi jegyért.. Inkább azonnal visszamennek Palicsra.
– Nincs akadálya – nyugtatja meg őket a parancsnok.
Az elsősegélynyújtás, az élelmiszer-kiosztás és a precíz számbavétel után nagyjából világos mindenki előtt, hogy ez itt Magyarország, és segítséget kapnak. Mindenki megteszi a tőle telhetőt. Emberségből, barátságból, szeretetből. A magyar hatóságok közlik velük a közlendőket: ideiglenesen most itt maradnak a sátrakban, hajnalig, reggelig. Addigra megérkeznek az autóbuszok, Mohácsra szállítják őket. Ezúttal Mohácsra. Ha valakinek valami kívánsága van, szóljon, ha tudjuk, teljesítjük, itt béke van.
De jó, hogy itt nem lőnek, mormolja csendesen egy bugyogós idős asszony, és végigsimít unokája haján.
Mikor lesz ennek a háborúnak vége? Legtöbben ezt a kérdést teszik fel, mi sem tudjuk a választ ők sem. Mindenáron haza szeretnének menni, legalábbis a többségük, oda, a Drina folyó mentére. A fiatalemberek egy része munka iránt érdeklődik. Mohácson vagy a másik menekülttáborban, lehet-e dolgozni? Mert ők pénzt szeretnének keresni, nem kell az ingyenkenyér. Életerősek és optimisták. Fiatal édesapák. Az asszonynép azt emlegeti, hogy tavasszal vetettek, permeteztek, lassan beérik a termés – mi lesz vele? Az öregebbje a nyugdíjról beszél, hogy hónapok óta semmit sem kapott, ha véletlenül mégis, akkor legfeljebb néhány kiló lisztre tellett a pénzből. Annak idején megdolgoztak Boszniáért és Jugoszláviáért, ahol immár nem kellenek, ahonnan kitelepítették őket, ahol nem veszik őket emberszámba. Most már itt is kibírják életük végéig... csak ne terjedjen a háború.
– Hogyan kerültek a Drina környékéről Szabadkára? – kérdezem.
A csoport nagy öregje, Senad Halilović veszi át a szót. Előkerül az ottani, most már szerb hatóság által kiállított okmány, mely szerint ő és papucsban topogó neje önszántából lakóhelyet változtatott, Zvomikból Szabadkára költözött. Írni-olvasni nem tud, de azt sejti, miről van szó. Többen hasonló cédulát húznak elő. Ilyen cetliket még nem ötlött ki eddig a civilizált világ. A gyakorlatban a „lakóhely-változtatás” úgy történik – mesélik –, hogy alá is íratják velük az előre kézbesített papírt. Máskülönben fejlövés jár, vagy leszúrják őket.
Tovább mesélnek – a riporter kezéből kiesik a mikrofon, és abban bízik, hogy lesz ereje leírni a hallottakat. Szülővárosukban, Zvomikban néhány napja 3000 embert végeztek ki egyszerre, az utcán karóba húzzák az embereket. A Drinán közlekedő tutajra csalogatják őket szebb jövőt ígérve, aztán ott fejeznek le öreget, fiatalt.
– A híd megvan még? – kérdem. Az igen, csak Visegrád nincs már, a híd lábánál lefejezett tetemek, levágott fejek. Érdeklődöm, hogy Zvornikban, a 30 ezres lakosú városban milyen volt a lakosság nemzetiségi megoszlása. Hatvan százalék muzulmán, negyven százalék szerb, most – teszik hozzá – az arány 0:100 a szerbek javára.
A holttesteket nem tudták eltemetni, panaszolják, nem volt rá idő. A csetnikek megjelennek buldózerrel, hogy a vérengzések nyomait eltűntessék. Egy Fatima nevű asszony meséli, hol saját házuk előtt gyilkolták meg apját és fivérét. Arra kér bennünket, segítsük megtalálni nagybátyját, ő már itt van valahol Nagyatádon.
Ramiza Uhreti fia iránt érdeklődik. A Drinán át szöktek északra, amikor géppuskasorozat érte őket. Mutatja az alig begyógyult haslövését, lábsebeit, Rauf fia állítólag Belgrádban van kórházban, a vöröskereszt segítségével került oda. Talán él. Csípőlövést kapott, de nézzünk utána – kéri –, csak 15 éves...
Egy Fikret nevű fiatalember családját keresi, az asszonyt és egyéves fiát. Talán itt vannak valahol. Utánanézünk, a dokumentációból kiderül, hogy Békéscsabára kerültek. A jugoszlávok még Palicson elszakították őket egymástól.
Így megy ez reggelig.
– Leben und leben lassen – mondom halkan. Az idősebbek értik, mit jelent, és megígérik, ha majd egyszer ennek vége lesz, minden a helyére kerül. Egyelőre talán örülnek annak, hogy van itt még ember és emberség ebben az embertelenségben.
Kommentek
Kedves Feri,
Mi már Péterrel, innen fentről olvassuk a Naplót. De átadom neki az üzenetet.
Géza
Drága Gézám,
Írásod újra olvasva, csak most látom, könnyeimen keresztül, homályosan, milyen jó lap is ez a Napló!
Üdvözlöm Pétert is, ha látod, add át neki.Ő is nagyon hiányzik...
Sáfrány F.
Komment írásához be kell jelentkeznie.
Legfrissebb
A márciusi ifjak
Az etnikai és vallási különbségek szemükben semmit sem számítottak. Valamennyien polgárnak, éspedig egyszerre magyar és világpolgárnak >
Találkozás Mengelével Auschwitzban – egy hiteles szemtanú
A The Times páratlan kortörténeti dokumentumnak minősíti azt a naplót, amelynek legfontosabb részét Auschwitzban, titokban írt >
A második világháborút a zsidógyűlölet okozta
Yehuda Bauer, aki egyben a Yad Vashem tudományos tanácsadója, élesen bírálja, hogy Közép- és Kelet-Európában kiforgatják >
Puskás fizette a szurkolókat
– Nem értelek, Öcsi- jegyezte meg Papp. Te azért panaszkodsz, hogy alig hallasz magyar szót Spanyolországban. >
Ezen a napon
63 évvel ezelőtt, ezen a napon, így kezdődött az a történet, amelyet 60 évvel később "Valahogy >
A nyilvánosságban megélt élet – Rajk László (1949-2019)
Amikor Rajk Lászlóval 2002-ben az utolsó interjút készítettem édesanyjáról, Rajk Júliáról szóló életrajzi kötetemhez, búcsúzásnál megígértem >
Június 28. Versailles
Magyarországra nézve hátrányos (trianoni) békeszerződés előreprogramozott volt. De nemcsak erről hallgat a magyar történelemírás. Hiszen a >
Az „anyások” közutálat tárgyai lettek
1938. november 11-én 11 órakor az egész országban megszólaltak a harangok, megállt a forgalom, két percre >
„Ez nem az én forradalmam”? – Ady Endre és az őszirózsás forradalom
Alighogy Ady Endre 41 évesen elhunyt a városligeti Liget Szanatóriumban, megkezdődött – és majd az 1920-as >
Az igazi Wass Albert
Azoknak, akik nem tudják, vagy nem akarják tudni: Wass Albert a XX. század másik embertelen rendszerével >
A magyar lány, aki az albánok Sisije akart lenni
„Aztán találkoztam a királlyal, és mint a mesékben, meglátni és megszeretni valójában csak egy pillanat műve >
Odbijen predlod ya rehabilitaciju Tibora Kiša: Nije nevina žrtva partizana
Vrbašanin Tibor Kiš, nekadašnji visoki činovnik šećerane u Vrbasu i "turanjski lovac", čiju je rehabilitaciju osporavala >