Alapító: Bódis Gábor & Németh Árpád (MCMXC)

MiNapló Irodalmi Napló Itthon/Otthon KülNapló TegNapló Délvidékum BulvárNapló Tapló

Fiók

Legnépszerűbb

Végre egy örömhír: a kvótareferendumon a határon túli magyar állampolgárok is részt vehetnek

És ez még jobb: akinek nincs magyarországi lakcíme, levélben adhatja le szavazatát. >

Egy „Széchenyi-idézet” nyomában

„Minden nemzetnek olyan kormánya van, aminőt érdemel. Ha valami oknál fogva ostoba vagy komisz emberek >

Szeles Mónika exkluzív

1986-ban Mónika valahol Dél-Amerikában megnyerte a korosztályos világbajnokságot, s amikor hazajött, akkor készítettem vele ezt >

Európa, a vén kurva

E sorok írójának csak az a törté­nelmi tapasztalat jutott osztályrészéül, hogy hintalovazás közben hallgassa végig az >

The Orbán family’s enrichment with a little government help

„Azt hiszem elképednénk a jelenlegi magyar miniszterelnök korrumpáltságának mélységétől.” Hungarian Spectrum: >

Churchill és Bódis békés szivarozása helyett jaltai konferencia

Tulajdonképpen egy farsangi szivarozáson kellett volna találkoznia a krími félszigeten Churchillnek és Bódisnak 1945 februárjában – >

A gyertyák csonkig égnek

„Az ember lassan öregszik meg: először az élethez és az emberekhez való kedve öregszik.” Márai Sándor >

Egyik gyakornokunk szülinapját ünnepeltük

A bohókás ünnepeltet a kezében tartott tábláról lehet felismerni, amelyik egyben az életkorát is jelzi. Még fiatal, >

A kiválasztott nép ilyennek látja Európát

Spitzertől: >

A fehér kabát

Gabor,I like your white coat.Your pal,Tony Curtis >

A Napló Naplója

Kissé élcelődve azt meséltük, hogy minden a Magyarzó Pistike bálján kezdődött, amikor Árpád a söntésnél találkozott >

Szeretet

Amíg egy férfi új autóját fényezte, a kisfia felvett egy követ, és vonalakat karcolt az autó >

„Az angyali jelenlét hírnöke ő, írtam volt valamikor róla, s – mint a mellékelt ábra mutatja – semmi okom visszavonni véleményemet.” Litera:

Tolnai valóban nem evilági szerző, fölötte áll azon kategóriáknak, amik alapján itt gondolkozunk, besorolunk, leírunk és értelmezünk (élet)műveket. - A hét prózáját Keresztury Tibor választotta.

Aludjunk rá egyet

Egy gyöngyszem az Adriáról, a lenyűgöző szabadsággal és alig követhető öntörvényűséggel indázó Tolnai-életműből. Az angyali jelenlét hírnöke ő, írtam volt valamikor róla, s – mint a mellékelt ábra mutatja – semmi okom visszavonni véleményemet. Tolnai valóban nem evilági szerző, fölötte áll azon kategóriáknak, amik alapján itt gondolkozunk, besorolunk, leírunk és értelmezünk (élet)műveket. Szarik rá, hogy tudatosan „építkezzen", hogy kompakt legyen az oeuvre – nemcsak az utókor nincs bakalkulálva, számításba véve, hanem az se nagyon, hogy mit kezd evvel az egész másvilági cuccal a jelenkori olvasó.

Nos, ami engem illet, ájuldozik. Ami – megengedem – nem a legszakszerűbb hozzáállás, de autentikus viszonyulás ehhez a prózához, azt hiszem. Számomra legalábbis az önfeledt belehelyezkedés/belefeledkezés örömét adja meg alkalomról alkalomra. Egy hajóút, amelynek kezdetén az elbeszélő „pneumatikusan" (már itt kifekszek!) az ablakra tapad, s melynek során valójában nem történik semmi, mármint azon túl, hogy mesél valaki, ám ebből a semmiből nem csupán egy teljesértékű Adria-kép/mítosz, egy tapintható szigetvilág-atmoszféra/hangulatrajz, ami összeáll, hanem sorsokból, figurákból elképesztő panoptikumot rak fel négy rövid flekkben a szöveg. Dragica, majd a Bingo eredményeit kereső csípőficamos fiatalasszony, aki első férjével marokkal hordta a földet a kiskertbe, hogy az első eső mindig elvigye. És aki ezt követően behozza a második, „tudós jogász" férjét a sztoriba, aki a fülében gyulladt tüszővel került a keze alá; aztán a lábas, a kék lábas (!), amire immár három éjszakát kell aludni külön szobában, majd a vegyes sikerrel megtalpalt félcipő...

Nem folytatom, olvassák el, a végére maguk is biztosak lesznek abban, hogy a bukfencező delfinek nem haragudtak volna meg, ha beáll közéjük ez az ablakra tapadt, majd az asszonyok közé visszahúzódó, különös alak.

Keresztury Tibor

*

Tolnai Ottó

Ki, hány marékkal

Lenn kellemes, itt jó langyos van, mondom, miközben kényelmesen az ablak mellé telepszünk, jóllehet én máris pneumatikusan az ablakra tapadok, míg fenn még igen csípős a levegő, borotvál a szél. Dragicával, barátnőnkkel, egykori, meg majd mostani szállásadónkkal, valamint egy kedves fiatalasszonnyal, spliti, emeleti szomszédjukkal, csípőficama van, súgja Dragica, de látom, kifejezetten mozgékony, éppen a Bingo eredményeit keresi a reggeli újságban, gyorsan, valami állati mohósággal, ám ugyanakkor bele is feledkezve a silabizálásba, ne érje ütésként, ha ma sem húzták ki a számát, utazunk a komphajón Hvarra. Valójában mi hoztuk őket a hajóra. Elmentünk értük, valami új negyedben laknak, egyszer már voltunk náluk a 7. emeleten, mindenki boduli (szigetlakó) vagy nyugdíjazott jugoszláv katonatiszt, és majd mi visszük őket Stari Gradból Dragicáék Zavalában lévő házába. Ők szellőztetni, takarítani mennek, mi meg a még nyirkos ágyneműk ellenére, leledzni ott, kicsit körülmatatni a szigetet, bóklászni régi helyeinken, a belső kis falukban, még az idény beindulása, a turisták megjelenése előtt. A turisták ugyanis zavarnak bennünket, persze most is akad belőlük a hajón, mert mi nem a látványosságokat hajszoljuk, fényképezzük, valami már előbb mutatkozott semmis állapotokban szeretünk leledzni, ha valamelyik ismét felmerül, megnyílik, talán hosszabban is, talán örökre is...

A fiatalasszony, mint hamarosan kitűnik, tulajdonképpen Vis szigetén született, és noha Hvarra utazunk, Zavala durván kimart alagútján innen eső, általunk Toscanának nevezett Jelsa feletti rész igézett meg bennünket, Pitve, Vrsnik, Svirče, minden házban bor, méz, levendula olaj, tengelicével teli kalitkák, ő csak Vis szigetéről tud mesélni. Furcsa érzés, akárha eltérített volna bennünket. De hát mindegy, még egyik sziget se mutatkozik. A nyarat, meséli, kis, családi kőházukban töltik. Férje halász. Tenyérnyi veteményes kertjéről mesél, amelybe marokkal hordta össze a vörös földet. Mutatja, hogyan. És mi figyeljük erős kezét, számoljuk, hány marék földet hordott. Aztán elvitte az egyik eső, majd a másik eső, de ő újra hordta. Ismét mutatja, hogyan hordta tenyerében a vörös földet. Előbb Jutka és Dragica, végül már én is ott kaparászok abban a sziklák közé ékelt kertecskében. De akkor, amikor már belenyugodtam, Visre megyünk, valamiféleképpen beúszott a képbe Banja Luka is. Ami első pillanatra kissé megzavart, de aztán abba is belenyugodtam, mert mint mondottam, künn a vízen még semmi sem mutatkozott. Az történt ugyanis, hogy Dragicának is mesélhetnéke támadt. Ő viszont egy Banya Luka-i bosnyák asszony. Férje, második férje, Marinko a dalmát, hvári – pitvei, zavalai tulajdonképpen. De eddig, pedig családunk már évtizedek óta nyaralt náluk, Banja Luka-i életéről sosem mesélt. Most, akárha a visi asszony lelkesedését ellenpontozandó, Banja Luka-i fiatalságáról kezd mesélni. Én közben már átdolgoztam magam az üvegen, a nyílt tengeren leledzem, orrommal, a hullámokat bökdösve, csak ritkán véve levegőt, csak egészen apró részletekben követve meséjét.

Nővérnek tanult. Majd a Banja Luka-i korházban dolgozott. Később megismerkedett egy tudós jogásszal. A fülében gyulladt tüszővel került a kezem alá, mondta. És hozzámentem feleségül. Született egy fiunk, aki Splitben él, de a zavalai családi telken ő is épített már egy szép, nagy, modern panziót. Aztán Marinkóval született egy lánya, aki tudós nyelvész, és még mindig velük él Splitben (az ő, testes szótárakkal teli szobájába is bekukkantottam volt, gondoltam, alkalomadtán majd hozok neki ajándékba egy magyar szótárt).

Szépen, szolidan, visszafogottan éltünk Banja Lukán, meséli. Ám tudós jogász férjem az első év után, addig nem is volt időm semmit sem észrevenni, lakást kellett szerezni, azt berendezni, megszülni a gyereket, különösen kezdett viselkedni. Először is külön szobában aludtunk. Majd azt kellett tapasztalnom, mind nehezebben ad ki pénzt a kezéből. Végül meg már egyáltalán nem is adott ki a kezéből egy árva fityinget sem. Begörcsölt valamiféleképpen. Például eljött velem vásárolni. Mondjuk, ha mondtam, kellene egy lábas. Mert ami volt, az foltozva volt, 1oo éve használhatták, észrevétlen szivárgott, mire ő minden alkalommal megdorgált, hogy már megint kifuttattam a levest. De a boltban aztán órák hosszat tanulmányozta a lábasokat. És végül, amikor már kiválasztottuk a megfelelőt, ő kéket akart, én fehéret vagy piros pöttyeset, jó, belenyugodtam, legyen kék, akkor váratlanul azt mondta, aludjunk rá egyet. Jó, mondtam, aludjunk. Mondtam a kereskedőnek, még alszunk rá egyet. A kereskedő furcsán nézett ránk, ilyet még biztosan nem hallott. Aludtunk rá egyet, igaz, mondta Dragica, külön szobában – külön szobában aludtunk a kék lábasra. Másnap mondtam, akkor megyünk megvesszük a kék lábast. Aludjunk rá még egyet, mondta férjem, a tudós jogász határozottan, majdhogynem parancsolóan. Furcsállottam, miért kell kettőt aludnunk egy lábasra, méghozzá külön-külön szobában, de most sem volt időm ilyen dolgokon törni a fejem. Mármint, hogy hogyan is állunk azzal a kék lábassal. Jó, gondoltam, aludjunk rá kettőt. De aztán megint csak azt mondta, aludjunk rá még egyet. És aludtunk rá még egyet. A kék lábasra. Immár három éjszakát. Külön szobában. És végül nem vettük meg azt a kék lábast. Miért?! kérdeztük egyszerre. Igen erre, még én is kiszóltam a víz alól. Mert, mondta ravaszkásan mosolyogva, a tudós, bebizonyosodott, a három nap bebizonyította, nélküle, a kék lábas nélkül is meg tudunk lenni. Valóban, mondtam, mondta beletörődve, aki volt, a naiv fiatalasszonyt utánozva szellemesen Dragica. Végső soron igaza volt, tette hozzá. Nem? Hát, mondtuk.

Aztán meg az történt, hogy kilyukadt a cipőm talpa, meséli Dragica. Közben én, egyrészt félve a dolog fokozásától, még mélyebbre szeretnék merülni, egészen a tengeri uborkák közé, ám ugyanakkor kíváncsian fel is bukkanni, meggyőződni, lehetséges-e még fokozni a dolgot?! Esős ősz köszöntött be Banja Lukán. Fázott a lábam. Mondtam tudós jogász férjemnek, lyukas a cipőm. Beázik. Fázik a lábam. Jelezte, tudomásul vette a problémát, mutatta, időt kér, csak egy kis időt. Ám múltak, egyre hűltek a napok, és ő nem mozdult. Jóllehet éppen hogy mozdult. Egy napon mosolyogva hozott nekem egy csomagot. Kezembe adta. Kíváncsian csomagoltam ki, istenem, lehetséges, valami ajándék: a lyukas cipőm volt benne. Immár frissen és szokatlanul vastagon megtalpalva. Nehogy egy-két év után újra kilyukadjon. Felvettem, járni próbáltam benne. De a talp nem hajlott. Minden lépésnél kijött belőle a lábam. Azt mondta, ő jól emlékszik, a fatalpú papucsokban, fatalpú cipőkben is előbb meg kellett tanulni járni. Más a gumitalpú, más a műanyagtalpú és megint más a fatalpú avagy egy ilyen békebeli bőrtalpú lábbeliben való járás... És így múlt el az ősz, így a tél. Gondoltam, majd az évszakok megpuhítják, nem kell minden lépésnél kilépnem belőle, majd pedig, hol hátra, hol előre sietve utána, beléje lépnem... De a talp csak nem akart puhulni, talán ökörbőr lehetett, nem tudom. Így nem maradt más hátra, fogtam a kisfiút, és az egyik nyári mamuszomban távoztam, otthagytam megtalpalt cipőmet a szoba közepén, ott tudós jogász férjemet. Elutaztam Fiuméba. Azért mentem oda, mert arra gondoltam, ott megspórolhatunk valamit a fűtésen. Fiuméban is a kórházban dolgoztam. Behozták Marinkót, a hordók közé szorult ugyanis a keze; én cseréltem a kötést. Mesélte a borpincészetben dolgozik. Egy kis hajóval szedi össze a borral teli hordókat Brač meg Hvar körül, ugyanis ott szinte mindenki rokona... Engem is elvitt egy ilyen körútra. Csak két tengerész volt még velünk. Megmutatta Zavalát, a pitvei családi házat, ahová télire mindig felhúzódtak. Összeházasodtunk. Majd Splitbe költöztünk, ugyanis ezek a bodulik mind városlakók, splitiek is ugyanakkor. Emeletes házat építettünk a zavalai partszakasz Marinkóra eső részére, és noha a dalmát férfiak sem kevésbé bogarasak, mint a bosnyákok, szépen, boldogan élünk. Marinko dél körül minden nap kimegy a rivára beszélgetni barátaival, mert majd mindegyik spliti boduli, csak úgy állva a középen, akárha tényleg egy kis szigeten a sétálók, a bámészkodó tömeg közepette. Nyaranta Zavalán pedig be-beevez, már-már át a sčedrói oldalra, fog egy kis halat, megsütögeti, ha vannak lakóink, akkor kissé többet fog, tovább sütögeti a bekészített venyige parazsán.

Egyszer csak érzem, valami hidegen megüt, delfinek csapódnak fel egyenként, vidáman bukfencezve kezdik kísérni hajónkat, mire én persze nem mutatva zavaromat, mert ugye, nem haragudtak volna meg, ha én is beállok sorukba, kissé visszahúzódom az asszonyok közé. Akkor, akárha valami jelre, egyszerre kiszakad belőlünk a nevetés. A hajósok megijednek, nevetésünkkel mind szétrázzuk a hajó ócska vasát. És nemsokára, noha még törölgetem csorgó könnyeim, már hallom is, én kezdek mesélni valamit. Aztán meg ismét a visi asszonykával hordjuk a vörös földet. Hangosan számoljuk, ki, hány marékkal.

Kommentek

Ehhez a cikkhez még nem fűztek megjegyzést.

Komment írásához be kell jelentkeznie.

Legfrissebb

Az egyetemisták nagy erkölcsi győzelme

Engem különösen felháborított, hogy mindeközben vagy párszáz méterre levő Köztársaság téren Belgrád városa ünnepi újévvárást rendezett, >

Már nem az én városaim

De akárcsak 1968-ban és 1996-ban Belgrádban, az egyetemisták tiltakozó hulláma vált mára jelentőssé, azoké, akik elhatárolódnak >

„A rezsimnek vége van”!

A magyar közösségben – az egyetemi hallgatók lázadásával párhuzamosan – át kell(ene) gondolni a nemzeti közösségi >

Az inga kileng a szélsőjobb fele

Attól tartok, hogy a társadalom egy része kiábrándult a bársonyos forradalomból, a politikai szabadságjogokon, a jogállamiságon, >

A 2024-es év vajdasági magyar közösséggel kapcsolatos eseményei (3.)

A közösségi hálón több összeállítás is készült arról, hogy 2024-ben melyek voltak a magyar közösséget érintő >

A 2024-es év vajdasági magyar közösséggel kapcsolatos eseményei (2.)

A közösségi hálón több összeállítás is készült arról, hogy 2024-ben melyek voltak a magyar közösséget érintő >

Remény és félelem

Ezekben a zűrzavaros napokban kéz a kézben jár a remény és a félelem. Az egyik nap >

A 2024-es év magyar közösséggel kapcsolatos eseményei (1.)

Ilyenkor, év elején szokásos számot vetni az elmúlt év eseményeivel, értékelni azokat és megfogalmazni az újévtől >

Leleplezték az eltitkolt félelmet

Az értelmiségiek nem győzték hangoztatni, hogy őket nem érdekli a politika. Most pedig az egyetemisták kimondták >

Mintha nem is ugyanabban az országban élnénk

Valamiképpen így volt ez 1968-ban is, az egyetemista tüntetések idején. Csakhogy akkor akadt egy Bosnyák István, >

Hihetetlen, de élmény

Szirupos most a lelkem, kicsit meg van nyugodva; volt, ami volt és lesz, ami lesz. Jó >

A nagyapák lázadó szelleme ébredezik a fiatal nemzedékben

Bárhogyan is végződjék komoly szellemi felfrissülés kezdetét jelzi. Természetesen a hatalom minden létező eszközt felhasznál ellenük, >

1990-2009 © Napló. | Impresszum | Tartalomjegyzék | Médiaajánlat | Szerzői jogok | Kapcsolat |