Ma Melánia, Vilmos, Vilma névnap van.
Fiók
Jelszó:
Legnépszerűbb
Végre egy örömhír: a kvótareferendumon a határon túli magyar állampolgárok is részt vehetnek
És ez még jobb: akinek nincs magyarországi lakcíme, levélben adhatja le szavazatát. >
Egy „Széchenyi-idézet” nyomában
„Minden nemzetnek olyan kormánya van, aminőt érdemel. Ha valami oknál fogva ostoba vagy komisz emberek >
Szeles Mónika exkluzív
1986-ban Mónika valahol Dél-Amerikában megnyerte a korosztályos világbajnokságot, s amikor hazajött, akkor készítettem vele ezt >
Európa, a vén kurva
E sorok írójának csak az a történelmi tapasztalat jutott osztályrészéül, hogy hintalovazás közben hallgassa végig az >
The Orbán family’s enrichment with a little government help
„Azt hiszem elképednénk a jelenlegi magyar miniszterelnök korrumpáltságának mélységétől.” Hungarian Spectrum: >
Churchill és Bódis békés szivarozása helyett jaltai konferencia
Tulajdonképpen egy farsangi szivarozáson kellett volna találkoznia a krími félszigeten Churchillnek és Bódisnak 1945 februárjában – >
A gyertyák csonkig égnek
„Az ember lassan öregszik meg: először az élethez és az emberekhez való kedve öregszik.” Márai Sándor >
Egyik gyakornokunk szülinapját ünnepeltük
A bohókás ünnepeltet a kezében tartott tábláról lehet felismerni, amelyik egyben az életkorát is jelzi. Még fiatal, >
A kiválasztott nép ilyennek látja Európát
Spitzertől: >
A fehér kabát
Gabor,I like your white coat.Your pal,Tony Curtis >
A Napló Naplója
Kissé élcelődve azt meséltük, hogy minden a Magyarzó Pistike bálján kezdődött, amikor Árpád a söntésnél találkozott >
Szeretet
Amíg egy férfi új autóját fényezte, a kisfia felvett egy követ, és vonalakat karcolt az autó >
Napi ajánló
Már nem az én városaim
Búcsú Belgrádtól és Újvidéktől
Szerbhorváth György
De akárcsak 1968-ban és 1996-ban Belgrádban, az egyetemisták tiltakozó hulláma vált mára jelentőssé, azoké, akik elhatárolódnak az ellenzéki pártoktól is; mindeddig ez a december 22-i, százezres belgrádi tüntetésen csúcsosodott ki. Minden idők egyik legnagyobb fővárosi tüntetése még Aleksandar Vučićot is elgondolkodtatta, békülékenyebb hangot ütött meg, párbeszédre szólított fel. Amire az egyetemisták azt üzenték, nekik vele semmi dolguk, mert semmiféle hatásköre nincs ez ügyben; ők az intézményektől, így az ügyészségtől követelik a felelősök előállítását. Igen, tudja mindenki, ez is egyemberes hibrid rezsim, maffiaállam, de úgy kell tenni, mintha jogállam lenne, a törvényesség uralkodna. Erre hivatkoznak a Vajdasági Magyar Szövetség vezetői, az elnök, Pásztor Bálint jogászként érvel, hogy erőszaknak itt nincs helye, csak választásokon lehet őket is meneszteni – mintha itt szabad választások lennének (és szabad média stb.). Szerbhorváth György (Élet és Irodalom):
A szentimentális alcím ellenére nem végső integetés ez az írás, amúgy is, remek emberek élnek Szerbia, illetve a Vajdaság fővárosában. Inkább a szép emlékeknek, az egykori hangulatnak mondok búcsút. Ami volt – még ha nem feltétlenül jó is –, az csak nyomokban maradt meg ezeken a limesen épült településeken.
Az efféle útleírásoknak persze megvan a maguk buktatója. A Balkán, avagy ez esetben inkább csak annak a kapui, kiváltképp a törökök elvonulása, legkésőbb a XIX. század második fele óta kedvenc – hisz közeli – célpontjai lettek az orientalizmus (nevezzük leegyszerűsítve így) híveinek. A kilencvenes évek exjugoszláviai háborúi alatt meg egyenesen felpörgött a biznisz, és hiába, hogy ekkor már a televízióké az elsőbbség (az internet s főleg a közösségi média ekkor még sehol sem volt), de még a nagy írók is előszeretettel mártóztak meg a pokolban, pontosabban annak biztonságosabb peremén. „Kedvencem” Peter Handke, aki 1995 novemberében járt Szerbiában, csupa pozitív élményeit sorjázó esszéjét Téli utazás a Duna, a Száva, a Morava és a Drina folyókhoz címmel publikálta. Hagyján hagyományos szerbpártisága, de Miloševićért szinte rajongott, sőt Radovan Karadžić verseire is kíváncsi volt, mert egy gonosz ember versei is lehetnek jók, gondolta. A paramilitáris vezér, Arkan feleségének, a még ma is a legnépszerűbb szerb műnépdal-énekesnőnek, Cecának a nótáit is szívesen hallgatta. Az autentikus létet találta meg a nemzetközi blokád miatti szegénységben, a maffiagazdaságban, az erőszakban; az ősiséget látta abban, ahogy az út mentén kétliteres palackokban árulják a benzint a nyomorgó szerbek.
De utóbb rájöttem, miért is látta rózsaszín szemüvegben Szerbiát Handke: ekkor járt itt nászúton szerb feleségével. Tehát nehéz kimértnek lenni egy háborús övezetben, a tragédiák által kikövezett úton higgadtan járni. Pedig...
*
Mostanság magyar írók első világháborús haditudósításait olvasgattam, akik Szerbiában jártak. Prekoncepcióm szerint az első két évben bizonyára még eufóriában üdvözölték a háborút, s jártak büszkén délen a győzedelmes magyar, illetve k. u. k. hadsereg nyomában – mert csak kevesen szagoltak bele a puskaporba is –, s nyilván a szerbellenes megvető, lenéző előítéleteket puffogtatták, akár a honi sajtóban az amúgy verseci (ami egy időben már akkor is szerb vajdaság volt) származású Herczeg Ferenc és köre az Új időkben. De nem csak ilyen szerzők és könyveik kerültek elém. Így Molnár Ferencé (Egy haditudósító emlékei, 1916), aki 1914 őszén indult délnek Újvidékről, de egyre rezignáltabban írt a hadjáratról, a szerencsétlen, mezítlábas szerb foglyokról, a halottakról, az éhezőkről. Ki tudja, későbbi alkoholizmusához és depressziójához hozzájárultak-e az itt összeszedett traumák. Lengyel Géza, a Nyugat egyik fő műkritikusa Montenegróig, a Szandzsákba jutott el, de ő se sztereotípiákat hordott össze, inkább a szegénységről, az elmaradottságról írt tárgyilagosan – riportjai elmehettek volna a National Geographic oldalain is. A mára még elfeledettebb, szintén emigrációban, Hollywoodban elhunyt Herczeg Géza a hangzatos cím ellenére (Végig Szerbiában – Három hadsereg diadalútja, 1916) végül is a szerbek egykori fővárosáról, Nišről ír, amely Európa temetője lett, az özvegyasszonyok és a hadiárvák kontúrját rajzolja meg a fekete és fehér zászlóba öltözött városban. A legtárgyilagosabb talán Fényes László könyve a szerb harctérről (így, ez a címe 1916-ból). Az első magyar oknyomozó újságíró még életveszélybe is került a fronton a szerbek elől menekülve – erről írva a legérzelgősebb –, és a harcok mellett plasztikusan, szárazon írta meg a kihalt városok „életét”, a sebesültekről és a halottakról is megemlékezve, a papokkal beszélgetve.
Ezzel csak azt akarom éreztetni, jó száz éve sem volt mindenki szentimentális, nem csodálkozott rá arra, hogyan élnek a Szandzsákban a muzulmánok, mint ahogy Handke rácsodálkozott a benzinesflakonok szépségére.
Pedig adhatná magát az érzelgősség, mert mindig újabb és újabb véres tragédiák nyomába eredhetünk. Szülőfalumtól, Kishegyestől Újvidék ötvenöt, míg Belgrád úgy százhúsz kilométerre van, nem nagy táv – mintha Budapestről rándulnék le a Kiskunságba. De ezt az utat autó nélkül megtenni nem gyerekjáték, és a közlekedést nem véletlenül kell emlegetni, hisz mostanság úgy délebbre, mint egész Magyarországon ez az egyik fő téma, beleértve a Budapest–Belgrád vasútvonalat is.
Mivel a reggeli busz nem jött – pedig interneten megvettem rá a jegyet –, a spliti író kolléga Újvidék határában szedett fel. Így nyolc órámba telt végül, mire Belgrádban kötöttünk ki. Rég jártam arra, s már az érkezés szürreális – és legkevésbé a „Koszovó – Szerbia” típusú feliratok miatt –, mert vagy öt kilométeren át a szerb és a szlovák zászlók tengerében araszolunk; a minap járt itt az új nagy barát, Fico. A Száva túlpartján az új felhőkarcoló virít tájidegenül, akárcsak a part mentén épülő egész giga-épületsor, melyben tán Tiborczunk is részesedéssel bír. Belgrád a grandiózus építkezések színhelye (magyar részvétellel épül a nemzeti stadion is), a belvárosban mindent széttúrnak, hatalmas szobrokat emelnek, térköveznek, a szökőkutak meg dalolnak. Valamiért Ceaușescu falurombolása – Belgrád központjában még mindig vannak teljesen falusias utcácskák – és építészeti „stílusa” jut eszembe a szerb elnök és társasága tevékenysége láttán (az emblematikus régi Száva-hidat és a Jugoslavija Hotelt is döntögetik-újítják). Emiatt naponta tüntetnek a helyiek, ám évek óta mindhiába. Az azóta kirobbant diáktüntetések szerte az országban némi reményre adnak okot – mi sem jellemzőbb, hogy ezek kirobbantója az újvidéki vasútállomás rekonstrukciója miatti tragédia, tehát egy építkezés…
*
Belgrádban az emberek ugyanolyannak tűnnek, mint egykor – a központban ultradivatosak –, bár a terepszínű katonai kabátokból már csak egy-kettő akad a piac környéki kocsmában. A viselőik is többnyire pecázni mennek. A főutcán, a Knez Mihajlován még állják helyüket a könyvesboltok, bár az utcai árusok eltűntek. A Kalemegdánon, a nándorfehérvári erőd környéki parkban a zsibvásár se kirívó: árulnak vörös csillagos jugoszláv zászlót, szerb emblémás pólókat, de trumpos, putyinos és Nikola Teslá-s zoknikat is. A giccs ötvöződik a nacionalizmussal, de Mladić és Karadžić képét a szuvenírokon már nem látom, bár imitt-amott a városban graffitik örökítik meg a hősként tisztelt háborús bűnösöket.
Belgrádot leginkább a kilencvenes években ismertem meg ezredfutárként, pisztollyal jártam a könyvesboltokba, ettem a bureket (vajdmagyarul burekot) meg a csevapot. Persze fiatalon minden szebb és eredetibb, noha a belgrádi kávézók világa ma is pont ugyanúgy más, mint a pestieké. Helyenként azonban ugyanolyan lepattant maradt a város (főleg a külvárosok), a hirtelen ráöntött felújítások és a monumentális építkezések pedig átláthatatlanná tették a szövetét – a központi vasút- és buszállomásokat is szinte a peremre helyezték ki. Ja, és lesz metró is, meg EXPO, a stadiont már említettük. Ahogy lett pizzás és eurokrémes (kb. nutellás) burek is. A pljeskavica tartja magát, még nem próbálkoztak például a szuvidálásával.
Belgrád központjából vagy egy óra lenne kicsángálni a vasútállomásig, igaz, onnan Újvidék csak harminchat perc, Szabadka meg hetven (lesz talán, sokadjára halasztották el a járat elindítását, és dőlnek ki a csontok a felújítás kapcsán, így a topolyai és a szabadkai vasútállomásról is) – sokan rágódunk már azon, merjünk-e majd felülni rá. Az újvidéki tragédia például már kevésbé vicces esetként láttatja azt is, hogy a falunkból a határba vezető új hidat is lebontották statikai problémák miatt (egy megszólított mérnök szerint nem locsolták rendesen a betont a török vendégmunkások). Amikor meg egy vasárnapi szürkületben az újvidéki állomáshoz érkeztem, furcsamód nem rendített meg a félméteresre összehordott kupac az elszáradt virágokkal, plüssállatkákkal, a feliratok maradványaival, amelyeket a gyertyák leégett viasza fogott össze. A leomlott rész kordonnal van körülvéve, és noha aznap is volt valamiféle tiltakozó megemlékezés, még egy hónappal a féltető leomlása után is, pusztán egy rendőrautó posztolt. A kordonon belül ott feküdtek a felfüggesztő acélrudak avagy sodronyfélék, amelyeknek a vége láthatóan rozsdás – noha bűnjelekről van szó, ezeket nem szállították el (a betontörmeléket is azok vitték el, akik rekonstruálták az épületet).
Úgy hittem, a vonat csak Péterváradig közlekedik (s ez így is van), a vasútállomás meg zárva van – egyesek szerint, ha egy épület része leomlott, akkor statikailag akár az is várható, hogy az egész bedől. A kijelzőn viszont az állt, késő este még érkezik egy vonat. A látvány egészen szürreális volt: egy több mint négyszázezres város vasútállomásán rajtam kívül élő ember nem mozgott (a belső rész persze zárva van), a fénnyel elárasztott peronon tehát még egy árva baktert sem láttam. Két ablakból szűrődött ki fény, és egy hang is kihallatszott. Felnéztem a peron feletti tetőszerkezetre, az is fel van újítva (acél plusz üveg), és azt gondoltam, elhúzok, de gyorsan.
Be a központba, vagy tíz évig rendszeresen jártam erre, folyóiratot, rádióműsort szerkeszteni. Többnyire gyalog, huszonöt-harminc perc belefér, a tömegközlekedés általában úgyis katasztrofális. (Mellékszál: négy hónapja nevezték ki a városi közlekedés új igazgatóját, akit végül letartóztattak – kiderült, egy nemzetközi drogkartell főnöke, és az Interpol kereste.) A gányolás már a kilencvenes években elkezdődött, az ész nélküli építkezés folytatódik a korábbi hangulatos, szűk utcákban is, a kábelek keresztbe-kasul húzódnak az oszlopok közt, akárha ázsiai várost látnánk (ahol nem, azoktól elnézést). Akár Belgrád, Újvidék lakossága is évtizedek óta duzzad mértéktelenül, a korábbi menekülthullámok után a szerbiaiak húzódnak ezekbe a városokba, főleg a jobb jövedelmek miatt – Szerbia egyes részei menthetetlenül kiürülnek, amit csak tetéz a buszok stb. hiánya, a vasút pedig a települések javát mindig is elkerülte (ahogy az lesz a Kelebia–Budapest szakaszon is).
Az egykori kiskocsmáknak, melyekbe a kilencvenes években kezdő tollforgatókként jártunk, legfeljebb halovány nyomuk, ha van. A falakon graffitik: „Izrael öli a gyermekeket”, olvashatjuk az egykori partizán néphősről, Pap Pálról elnevezett utcában, neve még magyarul is ki van írva. Ami új, az a grazi mintára épült városháza kidekorálása: piros (véres) kéznyomatok, feliratok (Ubice, azaz Gyilkosok); az Ivan Meštrović alkotta főtéri szobron az áldozatok fényképei, gyertyák, üzenetek. Még a szemetes belseje is „véres”.
Aztán a parlamenti verekedés miatt „végre” Szerbia újra hír volt a CNN-en, s Újvidéken még mindig szerveztek tüntetéseket. Előbb azért, hogy valakit vonjanak már felelősségre, és tartóztassák is le. Tucatnyi embert – kivitelezőket, engedélyeztetőket stb. – vittek be végül az ügyészségre, de több tiltakozót, helyi politikusokat és civileket is őrizetbe vettek. Egy hetvenöt éves nyugdíjast, aki állítólag paprikaszprével fújta le a rendőröket, benn úgy megvertek, hogy ki kellett operálni a heréit. Az építésügyi miniszter meg éhségsztrájk miatt került a cellából kórházba, majd kiengedték, hisz ugye vagy felelős, vagy nem – szerinte ő ártatlan, akár az egész csapata. A rezsimpárti média az áldozat töketlenségén élcelődött, de számonkérve azt, kik és miért hozták nyilvánosságra a miniszter egészségi állapotáról szóló infókat.
A demonstrációk az újvidéki ügyészség és bíróság épületei előtt kezdődtek, eleinte még az ellenzéki képviselők követelték a letartóztatottak szabadon bocsátását, a felelősök előkerítését, az eljárások elindítását. Az elnök és emberei ekkor még könnyedén nevezték mindezt ellenzéki áskálódásnak. De akárcsak 1968-ban és 1996-ban Belgrádban, az egyetemisták tiltakozó hulláma vált mára jelentőssé, azoké, akik elhatárolódnak az ellenzéki pártoktól is; mindeddig ez a december 22-i, százezres belgrádi tüntetésen csúcsosodott ki. Minden idők egyik legnagyobb fővárosi tüntetése még Aleksandar Vučićot is elgondolkodtatta, békülékenyebb hangot ütött meg, párbeszédre szólított fel. Amire az egyetemisták azt üzenték, nekik vele semmi dolguk, mert semmiféle hatásköre nincs ez ügyben; ők az intézményektől, így az ügyészségtől követelik a felelősök előállítását. Igen, tudja mindenki, ez is egyemberes hibrid rezsim, maffiaállam, de úgy kell tenni, mintha jogállam lenne, a törvényesség uralkodna. Erre hivatkoznak a Vajdasági Magyar Szövetség vezetői, az elnök, Pásztor Bálint jogászként érvel, hogy erőszaknak itt nincs helye, csak választásokon lehet őket is meneszteni – mintha itt szabad választások lennének (és szabad média stb.). A tartományi parlament elnöke, a VMSZ második embere, Juhász Bálint meg odáig ment „jogállamilag”, hogy kihajította az újságírókat az újvidéki szkupstinából – mert hát a költségvetést meg kell szavazni.
Az egyetemisták számos kart zártak le teljesen, szünetel(t) az oktatás, elmaradtak a vizsgák – és számos gimnázium diákjai csatlakoztak hozzájuk, miközben az őket támogató gazdák gulyást főztek nekik. Két veszélyes erő egyesült tehát: a diákok és a „parasztok”, utóbbiak traktorjait már a titkosszolgálat igyekszik ellenőrizni, akár anno a másként gondolkodók írógépeit. A hatalom azzal trükközik, hogy előre hozta a téli szünidőt – ha nincs tanítás, bojkottálni sem lehet, ez a logikájuk. Per pillanat a szakszervezeteken a sor – lesz-e országos általános sztrájk?
*
A majd két hónapos hallgatás után, s hogy a kormányzat mégis lassan nyilvánosságra hozott dokumentumokat – na nem az összes beígértet –, a kínai konzorcium is megszólalt, hogy de bizony ők figyelmeztettek, jobban fel kellene újítani a vasútállomásokat (még azt is kiemelték, ezek az Osztrák–Magyar Monarchia idejében épültek), csak azért pluszpénz járna. A felügyelet jogát elnyerő magyar cég ellenőreinek kihallgatásáról viszont mostanáig egy félmondatnyi hír sincs, ők maguk sem nyilatkoztak. De nem kell sok ész az összefüggések lekottázásához: a szerb–kínai–magyar szövetség túlárazott szerződései mögött a korrupció a „rejtély”, a hasznot pedig az olcsó és ellenőrizetlen munkával és az anyagok spórolásával lehetett maximalizálni. A vasútállomást kétszer is megnyitották idő előtt – a vizsgálatnak kellene kiderítenie, erre ki adott utasítást. Jelezzük: a díszvendég Orbán Viktor volt.
Merengeni van idő az ilyen utakon, például amikor három és fél órát vártam a buszra az újvidéki állomás restijében, mert a busz mégsem indult el. Az idő itt megállt, csak már nem piros-fehér kockás az abrosz, hanem fehér-barna.
Kommentek
Ehhez a cikkhez még nem fűztek megjegyzést.
Komment írásához be kell jelentkeznie.
Legfrissebb
Már nem az én városaim
De akárcsak 1968-ban és 1996-ban Belgrádban, az egyetemisták tiltakozó hulláma vált mára jelentőssé, azoké, akik elhatárolódnak >
„A rezsimnek vége van”!
A magyar közösségben – az egyetemi hallgatók lázadásával párhuzamosan – át kell(ene) gondolni a nemzeti közösségi >
Az inga kileng a szélsőjobb fele
Attól tartok, hogy a társadalom egy része kiábrándult a bársonyos forradalomból, a politikai szabadságjogokon, a jogállamiságon, >
A 2024-es év vajdasági magyar közösséggel kapcsolatos eseményei (3.)
A közösségi hálón több összeállítás is készült arról, hogy 2024-ben melyek voltak a magyar közösséget érintő >
A 2024-es év vajdasági magyar közösséggel kapcsolatos eseményei (2.)
A közösségi hálón több összeállítás is készült arról, hogy 2024-ben melyek voltak a magyar közösséget érintő >
Remény és félelem
Ezekben a zűrzavaros napokban kéz a kézben jár a remény és a félelem. Az egyik nap >
A 2024-es év magyar közösséggel kapcsolatos eseményei (1.)
Ilyenkor, év elején szokásos számot vetni az elmúlt év eseményeivel, értékelni azokat és megfogalmazni az újévtől >
Leleplezték az eltitkolt félelmet
Az értelmiségiek nem győzték hangoztatni, hogy őket nem érdekli a politika. Most pedig az egyetemisták kimondták >
Mintha nem is ugyanabban az országban élnénk
Valamiképpen így volt ez 1968-ban is, az egyetemista tüntetések idején. Csakhogy akkor akadt egy Bosnyák István, >
Hihetetlen, de élmény
Szirupos most a lelkem, kicsit meg van nyugodva; volt, ami volt és lesz, ami lesz. Jó >
A nagyapák lázadó szelleme ébredezik a fiatal nemzedékben
Bárhogyan is végződjék komoly szellemi felfrissülés kezdetét jelzi. Természetesen a hatalom minden létező eszközt felhasznál ellenük, >
Bekövetkezett egy nagy közérzeti fordulat
Kilenc évvel ezelőtt eléggé komor volt a kritikusan gondolkodó értelmiségiek hangulata. Most viszont sokkal bizakodóbbak voltak. >