Ma Olivér névnap van.
Fiók
Jelszó:
Legnépszerűbb
Végre egy örömhír: a kvótareferendumon a határon túli magyar állampolgárok is részt vehetnek
És ez még jobb: akinek nincs magyarországi lakcíme, levélben adhatja le szavazatát. >
Egy „Széchenyi-idézet” nyomában
„Minden nemzetnek olyan kormánya van, aminőt érdemel. Ha valami oknál fogva ostoba vagy komisz emberek >
Szeles Mónika exkluzív
1986-ban Mónika valahol Dél-Amerikában megnyerte a korosztályos világbajnokságot, s amikor hazajött, akkor készítettem vele ezt >
Európa, a vén kurva
E sorok írójának csak az a történelmi tapasztalat jutott osztályrészéül, hogy hintalovazás közben hallgassa végig az >
The Orbán family’s enrichment with a little government help
„Azt hiszem elképednénk a jelenlegi magyar miniszterelnök korrumpáltságának mélységétől.” Hungarian Spectrum: >
Churchill és Bódis békés szivarozása helyett jaltai konferencia
Tulajdonképpen egy farsangi szivarozáson kellett volna találkoznia a krími félszigeten Churchillnek és Bódisnak 1945 februárjában – >
A gyertyák csonkig égnek
„Az ember lassan öregszik meg: először az élethez és az emberekhez való kedve öregszik.” Márai Sándor >
Egyik gyakornokunk szülinapját ünnepeltük
A bohókás ünnepeltet a kezében tartott tábláról lehet felismerni, amelyik egyben az életkorát is jelzi. Még fiatal, >
A kiválasztott nép ilyennek látja Európát
Spitzertől: >
A fehér kabát
Gabor,I like your white coat.Your pal,Tony Curtis >
A Napló Naplója
Kissé élcelődve azt meséltük, hogy minden a Magyarzó Pistike bálján kezdődött, amikor Árpád a söntésnél találkozott >
Szeretet
Amíg egy férfi új autóját fényezte, a kisfia felvett egy követ, és vonalakat karcolt az autó >
Napi ajánló
Cicavízió
Radics Viktória
Látom, hogy végigsétál a tetőgerincen, aztán leereszkedik a faágon, alatta a karom várja. Beviszem az ágyamba, becézgetem, dédelgetem, büszke vagyok rá, hogy mégis föltalálta magát. Vele töltöm az egész éjszakát, bújik, dorombol, boldog vagyok, hogy ilyen simán ment az áttelepítés. Másnap reggel gyanú fészkel belém. Ez nem is a Mimi, hanem az itteni udvari cica, a Sárika? Hasonlítanak ugyan egymásra, de nem ikrek; másképpen cirmosak, a Mimi testesebb, a szeme nagyobb, másmilyenek a cifrák a szőrén, a szürke különböző árnyalatait viselik. Szó mi szó, egész este és éjszaka, lámpafénynél, érzékcsalódásban volt részem: annyira szerettem volna, ha a Mimi megmarad, hogy összecseréltem őket. Vágyam fölülkerekedett figyelmemen. Sárika meg nem szólt semmit, nem sokkalta a becézgetést, simogatást, készségesen vállalta a szerepet, belakott és velem aludt. Radics Viktória:
1.
Egész életében a második emelet magasából szemlélte a világot. Azt a kicsiny részét, amit onnét láthatott: egy parkoló, néhány autó, kutyák és kutyasétáltató humánok jönnek-mennek, bogyófák lombja rezeg, messze lent por, sár, pocsolya; cinkék, szarkák és galambok szemmagasságban. Lába soha nem érintette a földet, csak a parkettet, a szőnyeget, a függőfolyosó műkövét meg a korlát vasán a pattogzó festéket. Mert a korláton elegáns mozdulatokkal végigsétált.
Egy kétszobás, második emeleti pesti lakás volt az ő világa, meg a függőfolyosó nem túl hosszú, keskeny sávja, és az onnét föltáruló látvány. A lakás másik oldaláról az utca, amit az ablakpárkányról fürkészett. Szerette nézni föntről a hóesést. Pici korában egyszer lefújta az őszi szél, de csak az orrocskája szakadt be. Sápadt növények kornyadtak a függőfolyosón, ahova csak délután sütött oda a nap, nagy levelek szedték a port a lakásban, azok mögött bujkált. A cica a lakás minden négyzetcentiméterét ismerte, a könyvespolcok zugait és a kredencek lapjait is, a lichthofra nyíló keskeny ablak párkányát és a kamra bolyhos sötétségét. Három évet élt itt nyugalomban.
A modern szellemtudományok kulcsfogalma a „perspektíva” meg a „nézőpont”. Senki sem látja az egészet, hanem mindig csak azt és annyit, ami a nézőszögéből megmutatkozik neki. Senki sem érez együtt senkivel, ámde a „perspektívaváltás” és a „nézőpontváltás” is ezerszer ismételt elméleti fogalmak; azt akarják velük mondani a bölcsészettudományok, hogy jól teszi az ember, ha megpróbálja másvalakik perspektívájából nézni a világot, és ha rájön, hogy amit ő valóságnak gondol, az csupán sajátos szemszögből észlelt töredék, más point of view-k is vannak milliószám. Könnyű mondani! De próbáljon meg bárki belehelyezkedni a szomszéd vagy a gyereke nézőpontjába, eltalálni, hogy ő hogyan, honnét, milyennek látja a világot, no és milyen érzésekkel – nem megy ez olyan simán, a másik tudatát és érzelmi viszonyulásait nem nagyon tudjuk automatikusan, de még szándékosan sem követni, legfeljebb pillanatokra észleljük, s így azt sem tudhatjuk, milyen a világnézete. Nem véletlenül dicséri az irodalomtudomány a nézőpontokkal való sáfárkodást. Nagy kunszt az, jó írót kíván.
A Mimi cicámnak valóságos sokkot okozott, amikor lehoztam vidékre, egy földszintes, udvarra nyíló lakásba, fák, növények és más állatok közé. Mintha lezuhant volna megint, a második emeleti nézőszöge ripityára törött. Odalett a biztonságos fölülnézet. Belecsöppent a macska az életbe, vagyis ismeretlen veszélyek kereszttüzébe került. A megszokott orientációja odalett. Tappancsai földet, füvet érzékeltek – végre, gondoltam én, a humán, végre oda kerül, ami a lételeme kellett volna legyen: vissza a természetbe. Néhány cserép virág helyett igazi virágok, dús bokrok, fák és fű lesz a terepe, az élettér pedig nem nyolcvannégy négyzetméter és tízméternyi korlát, hanem a végtelen. Nyitva ajtó, ablak, nincs rács, nincs korlát, többé nem lesz bezárva. Úgy is lehetne értelmezni, gondoltam, hogy a paradicsomba kerül ahhoz képest, ahol eddig biztonságban, de szűk érzéki tartományban élt (és unatkozott).
A perspektíva- és nézőpontváltás drámáját szemlélhetem, mely a macska pusztulását is okozhatja. A beszűkült lét helyett hirtelen – no és persze akaratán kívül – föltáruló érzéki gazdagság és a minden irányba nyitott tér, a szabadság majdnem halálos csapást mér szegényre, hiszen a biztonságérzetét, a tájékozódását veszítette el. Elfogta a pánik a Mimikét. Kutya, fültépő ugatás, más macskák, más szelek, új neszek, más távlatok, más emberek, minden más, még a lába alatt a talaj is, a szagokról nem beszélve. Ez a paradicsom az ő számára, úgy látom, pokol. Erőt vett rajta a rettegés. Mi, emberek ezt félelemmé vagy szorongássá moderáljuk – kérdés, hogy egyáltalán bele tudunk-e helyezkedni egy macska nézőpontjába. Mi mit érzünk egy idegen pályaudvaron, idegen nyelvi környezetben? Mit éreznék, ha egyszerre csak valaki odadobna engem New Yorkba, vagy mondjuk egy lángoló esőerdőbe, menekülő majmok és kígyók közé?
Hallottam egy történetet egy humánról, akinek elmenni Zentáról Szabadkára kész tortúra és ajaj. Vannak emberek, akik rühellnek utazni. Nem csak a kényelmetlenségek miatt, hanem mert nem szeretnek perspektívát váltani, kizökkenni, s ha muszáj, ennek nem látják hasznát. Többek között a perspektívaváltás nehézségei miatt szoktuk mondani, hogy mindenhol jó, de legjobb otthon.
Amit az ember az eszével elér, belátván, hogy mégsem olyan pokoli új helyzetekhez alkalmazkodni és nézőpontot cserélni, idegenné lenni és más szemmel nézni a világot, azt az állat talán az ösztöneivel érheti el. A hazáját vesztett Mimi cicámban a halálösztön is megszólalt. Azonban erős benne a hozzám való ragaszkodás, tudja, hogy tőlem várhatja az ételt-italt meg a simogatást, és ez jelenti most neki a maga hallatlan drámájában azt a pontot, amihez mégiscsak tartja magát. Talán vonzza is őt a természet annyira, amennyire fél tőle? Amikor Pesten a második emeletről tekintgetett a fákra meg a parkolóra, mindig sajnáltam, hogy csak ennyi jut neki a zöldből, a földből, a kalandból, s a poros könyvek rengetege az ő természetes környezete.
Nem tudhatunk belehelyezkedni az állatok nézőpontjába, el nem tudjuk képzelni, hogy milyen az ő világlátásuk. A félelmeikre, ijedelmeikre azonban ráhangolódhatunk, mert bennünk is van jócskán animális riadalom és rettegés; az éhségükkel, szomjúságukkal együtt tudunk érezni, a testi fájdalmaikkal is (bár egyáltalán nem mindenki), de az érzelmi életükről és a tudatukról – márpedig az is biztos van nekik – halvány gőzünk sincs.
No de van-e fogalmunk a szomszéd érzelmi életéről? Arról, hogy hogyan gondolkodik? Még a saját gyerekünkéről is alig. Csak meg akarjuk – jó esetben – érteni őket, ahogy a Miminek is meg kellene ismernie és meg kellene értenie most az új teret és az új lényeket. Ember és állat egyaránt kíváncsi, és ez ad némi reményt, hogy a perspektívaváltás esetleg sikerülhet. Meg persze a vak élniakarás, ami alkalmazkodóvá tesz valamennyiünket.
A macska zaklatottságával és földúltságával picinykét én is azonosultam, megpróbálom követni, hogy mi játszódhat le szegény fejében. Az első napokban a pincében talált menedéket. A földi, földszinti élet rémiszti. A pince nyilván a pesti sötét és penészes, mocskos cselédlépcsőre emlékezteti, melyen néha lemerészkedett az első emeletig, ahol éktelen nyivákolásba kezdett. Vajon sikerül-e most rányitnia a szemét, az ösztöneit a természeti világra, úgy, ahogy a természeti világ nyílt őreá? Kockázatos élethelyzetbe vetettem.
A naphosszat a pincében gubbasztó cica nem óhajt senki és semmi mással azonosulni, inkább a sötétséget, a magányt és a savanyú szagot választja. A szeretethiány és az éhség mégis előcsalogatta a zugokból; amikor lementem hozzá, kapálózott, de azért hagyta, hogy fölhozzam, megetessem, csakhamar azonban ismét nyoma veszett. Hogy paradicsommá változhat-e számára az, ami most pokol, az kétséges, ámbár nem lehetetlen. Bízzunk-e a természetben?
2.
Látom, hogy végigsétál a tetőgerincen, aztán leereszkedik a faágon, alatta a karom várja. Beviszem az ágyamba, becézgetem, dédelgetem, büszke vagyok rá, hogy mégis föltalálta magát. Vele töltöm az egész éjszakát, bújik, dorombol, boldog vagyok, hogy ilyen simán ment az áttelepítés. Másnap reggel gyanú fészkel belém. Ez nem is a Mimi, hanem az itteni udvari cica, a Sárika? Hasonlítanak ugyan egymásra, de nem ikrek; másképpen cirmosak, a Mimi testesebb, a szeme nagyobb, másmilyenek a cifrák a szőrén, a szürke különböző árnyalatait viselik. Szó mi szó, egész este és éjszaka, lámpafénynél, érzékcsalódásban volt részem: annyira szerettem volna, ha a Mimi megmarad, hogy összecseréltem őket. Vágyam fölülkerekedett figyelmemen. Sárika meg nem szólt semmit, nem sokkallta a becézgetést, simogatást, készségesen vállalta a szerepet, belakott és velem aludt.
Az igazi Mimi eltűnt. Napokig kerestem mindenütt, az udvaron, az utcán, a Népkertben, minden osonó macskát Miminek néztem, rohantam utánuk. Pedig ő világgá ment. Haza akar menni Budapestre? A pincében sincs, kiszaladt a vakvilágba; közben felhőszakadás is volt, villámlott, vihar dühöngött, ki tudja, mi lett vele itt a vadonban. Még sose ázott meg. Macskatetemet keresett a szemem. Futó árnyakat – hátha! Minden neszre fölkaptam a fejem az udvarban. Visszhangzott a neve. Világos: Mimi nem tudta megcsinálni a perspektívaváltást, odalett a megszokott kuckója és térképzete, mit neki természet – tulajdonképpen öngyilkos lett. A vihar után csodálatos, gömbölyű szivárványív alatt sétáltam át, őt hívogatva a csöpörészésben. De otthon is csak a Sárika miákolt, és már nem reagált a Mimi névre, mint azon az egy éjszakán; nem jött többet az ágyamba.
3.
Ülök az asztalomnál, szemben az ablakkal, este van. Tücsökzene. A természet neszei, a madarak, a galambburukkolás, a legmagasabb fa csúcsára minden alkonyatkor odaröpülő balkáni gerle, az ősgyep, a jó vastag por, a Tisza-parti szellő, a szelíden fodrozódó folyó, a bokrok, a tüskés ártéri erdő és az állataim miatt költöztem ide; racionális okom nincs. Szeretem a levegőt. Talpam alatt a földet és a téglát. Szeretek mezítláb járni. Nézni a Tiszát, gesztenyét gyűjteni, tyúkhúrt szedni Tandori emlékére a madaraknak, Budapestre nem gondolni, kultúrkampf nélkül gondolkodni. Nem tudom visszaidézni, hogy pörgött le az áttelepülés; mintha valaki idedobott volna, és egyszerre csak evidens lett, hogy a kisváros szélén lakom, estente a Göncölszekeret bámulom a tornácról, az ablakon keresztül pedig sárguló hársfalombra látok.
Egy árny jelenik meg a függöny mögött, két hegyes füllel. Miákolást hallok az üveg mögül. Nem, nem a Sárika, hanem a Mimi hangját. Hittem a szememnek: két nap és két éjszaka után megjelent az ablakpárkányon. Sírt. Amikor behoztam, az ételt és a tejet elfogadta, aztán ismét sipirc a föld alá. Naponta többször lementem érte a pincébe; furcsa volt, mert éppen az ostrom alatti pinceéletről olvasgattam, és mintha kuksoló embereket láttam volna odalent, amint mécsest gyújtanak, és félnek a katonáktól. Egy másodperc világháború. Fölhoztam, végigszántott a karmaival az arcomon, hányta-vetette magát, a dohszagú odúhoz ragaszkodott. Pókhálós lett a bajsza, selymes szőre csupa piszok; odalent nem tisztálkodott, nem evett, nem ivott.
Eleinte csak a zenélő laptopom iránt tért vissza a bizalma, hisz azt Pestről ismeri, és nagyjából ugyanúgy kötődik hozzá, mint én. Aztán a ceruzát is fölismerte, kiskorában ez volt az első játéka. Fölfedezte a könyvespolcot – a könyvek mögé ugyanúgy el lehet rejtőzni itt, mint a határon túl. A huszadik századi magyar irodalom mögül kezdte fürkészni az új terepet. Onnét állította be a nézőszögét, és óráról órára építgette az új perspektívából való térérzékelést. Nagy szeme tágra nyílt, ritkán látni ilyen mély figyelmet. A kaja volt a másik biztos pont. Az ablakpárkány, a könyvespolc meg az etetőtálka – ez volt az a háromszög, ami fokozatosan ötszöggé, hatszöggé, tízszöggé bővült – a pincével mint fönntartott óvóhellyel –, majd szabálytalan kör lett belőle, melynek sugara naponta fél méterrel hosszabbodik.
Az irodalmároknak, akik a negatív fordulatokat és a tönkremenetel elbeszéléseit szeretik, csalódást kell okoznom. A történet jóra fordult, Mimi meghonosodik, rájön a vidék ízére, izgatja a szabadság, napközben és fél éjszaka kutat, fürkész, figyel, hallgatózik, beméri a terepet; nemhogy perspektívát váltania sikerült, hanem megnyílik előtte az új világ, már sok itteni nézőszöget ismer, fokalizál, a pincébe csak végveszélyben szalad le, akkor is csak kis időre. Már nem retteg, legföljebb fél, de a fölfedezés vágya fölülkerekedik riadalmain. Expedíciókat tesz az udvarban. Földszinti, vidéki macskává van átváltozóban. Mégse maradt neki pokol a természet, bár fára mászni nem mer. Még nem élvezi olyan zavartalanul a jó levegőt, mint a harcedzett Sári, aki kutyákat pofoz és a kéményen szokott napozni, de a fővárosi unalomból átváltott a vidéki szenzációdús életbe. Itt mindig történik valami, nem úgy, mint Pesten, ahol aludtak a könyvek és a szobanövények, legföljebb a ceruza mozgott – itt résen kell lenni. Már nem olyan érdekes számára a laptop meg a könyvespolc, hanem az udvar és a kert rejtelmei izgatják.
A kezdeti halálos rettegés után most már sokkal jobban kezeli a szorongásait, mint én. Magabiztosabb. Kutatva, módszeresen, lépésről lépésre halad előre, osonva, settenkedve, fülelve, de mégis bátran. Mindennap legyűri egy kis szorongását, és fél méterrel tágítja a szemhatárát meg a mozgáskörzetét. Óvatosan kockáztat. Teljesen ismeretlen négyzetmétereket hódít meg. A napokban egy megfojtott egeret leltem a tornácon. Igazodásul megvagyok én, bízik bennem, de távolodik is, a saját ritmusában.
A kutyámnak elmagyaráztam, hogy a Mimi hozzánk tartozik, és nem szabad bántani. A kutya megértette. Egy délután több órán át nézték egymást két méter távolságból, egyik sem mozdult, és közben szemlátomást megtört a jég. Sárival még a rivalizálás korszakát élik, kerülgetik egymást, tartják a távolságot, néha fújnak, de Sárika is elfogadta a kényes jövevényt. Ahogy Heller Ágnes mondta volt, nem muszáj szeretni egymást, elég tolerálni.
Reggelente kiül a kertre néző ablakba a napra, és szemlélődik. Már nem feszülten, hanem úgy, ahogy én szoktam, átadva magát a színes, hangzó és illatos látványoknak. Susognak a levelek a csöndben, játszanak az árnyék- és fényfoltok. Zalában, egy faluban született, meglehet, hazatérésélménye van.
(Élet és irodalom)
Következő cikk: Manapság virágzik a „karrier minden áron” elvét valló yuppie ideológia
Kommentek
Ehhez a cikkhez még nem fűztek megjegyzést.
Komment írásához be kell jelentkeznie.
Legfrissebb
VMDK: „A történelmi sebek felszínes kezelése és az érdemi tettek hiánya”
A szervezők célja nem is az 1944/45-ben történt eseményeknek a legújabb kutatások függvényében való újraértékelése, hanem >
Szili Katalin eltörölné azt, ami nincs!
A szerb és a magyar nemzet megbékélésének történelmi folyamata korántsem tekinthető befejezettnek. A Boris Tadić és >
Megérdemelt díj
Varjú Márta jóvátehetetlen kárt okozott a közösségnek, alkotmánysértő módon megfosztotta a vajdasági magyarságot a széleskörű, sokoldalú >
Sajtótájékoztató után - harcolni és túlélni
Magyar Péter olyan nyomás alatt áll, amibe mindenki más már beleőrült, belerokkant volna. Ő egyelőre bírja, >
Határeset
Ami megszokhatatlan, az inkább a határ nehéz átjárhatósága. A hatósága. A hatóság hatósága. Az egyenruha oldalán >
A SZHP/VMSZ hatalom 100 napja
A szabadkai és a zentai „számadás” arra utal, hogy a VMSZ és a SZHP – a >
Csantavéren galoppol a bűnözés!
Mindez – csodával határos módon – a falu vezetőségét nem irritálja. Az ő szemüket ez nem >
A KULTÚRDIKTATÚRA FOLYTATÓDIK!
A nyilvánosság A VMSZ elnökétől megtudta a Létünk pályázat eredményét, mielőtt a felhívást kiírták volna. Pásztor >
Egyoldalú politikai oktatás
Minden akadémián, így a diplomáciain is tanuláskor elsősorban a tudományosságon, a tények megismerésén és nem az >
Miféle nyitás?!
Pásztor Bálint és az apja nemhogy az értelmiség felé voltak képtelenek nyitni, hanem egyáltalán a magyar >
A politikai felelősség elkerülésének kísérlete
II. Pásztor állítása, miszerint a sorkatonaság bevezetése ügyében Vučićtyal „közösen találnak mindkét fél számára elfogadható megoldást”, >
„A mostani körülmények rosszabbak, mint egy évvel ezelőtt”!
“A mai körülmények rosszabbak, mint egy évvel ezelőtt, de az elégedetlen és a határozott polgárok száma >