Alapító: Bódis Gábor & Németh Árpád (MCMXC)

MiNapló Irodalmi Napló Itthon/Otthon KülNapló TegNapló Délvidékum BulvárNapló Tapló

Fiók

Legnépszerűbb

Végre egy örömhír: a kvótareferendumon a határon túli magyar állampolgárok is részt vehetnek

És ez még jobb: akinek nincs magyarországi lakcíme, levélben adhatja le szavazatát. >

Egy „Széchenyi-idézet” nyomában

„Minden nemzetnek olyan kormánya van, aminőt érdemel. Ha valami oknál fogva ostoba vagy komisz emberek >

Szeles Mónika exkluzív

1986-ban Mónika valahol Dél-Amerikában megnyerte a korosztályos világbajnokságot, s amikor hazajött, akkor készítettem vele ezt >

Európa, a vén kurva

E sorok írójának csak az a törté­nelmi tapasztalat jutott osztályrészéül, hogy hintalovazás közben hallgassa végig az >

The Orbán family’s enrichment with a little government help

„Azt hiszem elképednénk a jelenlegi magyar miniszterelnök korrumpáltságának mélységétől.” Hungarian Spectrum: >

Churchill és Bódis békés szivarozása helyett jaltai konferencia

Tulajdonképpen egy farsangi szivarozáson kellett volna találkoznia a krími félszigeten Churchillnek és Bódisnak 1945 februárjában – >

A gyertyák csonkig égnek

„Az ember lassan öregszik meg: először az élethez és az emberekhez való kedve öregszik.” Márai Sándor >

Egyik gyakornokunk szülinapját ünnepeltük

A bohókás ünnepeltet a kezében tartott tábláról lehet felismerni, amelyik egyben az életkorát is jelzi. Még fiatal, >

A kiválasztott nép ilyennek látja Európát

Spitzertől: >

A fehér kabát

Gabor,I like your white coat.Your pal,Tony Curtis >

A Napló Naplója

Kissé élcelődve azt meséltük, hogy minden a Magyarzó Pistike bálján kezdődött, amikor Árpád a söntésnél találkozott >

Szeretet

Amíg egy férfi új autóját fényezte, a kisfia felvett egy követ, és vonalakat karcolt az autó >

Sosem a pesti páholyok „anyásai” előtti eskütétellel bizonyítottam a magyarságomat. Nem „magunk között” kell bizonyítani, hanem a nyílt színen, abban a másik közéletben, ahol élünk, ott sem hangoskodva, hanem értékteremtéssel, amellyel kivívható a másik nemzet legjobbjainak elismerése. Magyarként demokratának lenni és minőséget teremteni – ezzel kezdődik a nemzeti érzés. Károlyi Csaba:

Végel László különleges kötetet jelentetett meg a könyvhétre. A Temetetlen múltunk remek önéletrajzi regény, vagy ahogyan az író most mondja, autofikció (a könyvről lásd Benedek Szabolcs és Károlyi Csaba írását, ÉS, 2019/24., június 14., illetve ÉS, 2019/25., június 21.). A poszt­trianon-traumás szülők leszármazottai a Tito-rendszer gyermekei lettek, baloldaliként lázadtak szüleik és a kommunisták ellen, majd maguk is csalódtak, még saját lázadásukban is. Végel a kisemberi, paraszti világból jött plebejus ember nézőpontjából írja meg új művében is a sajátos jugómagyar létet: „többnyelvű fattyú lettem”, mondja, aztán leszögezi, hogy „győztünk”, azaz végül „vesztettünk”. Nem túl vidám.

– Új könyved, a Temetetlen múltunk című önéletrajzi regény mottóját Márai Sándortól vetted: „Az önéletrajz csak akkor jogosult, ha az író a személyes létezést az univerzális létezés szerves kiegészítő mikrokozmoszának érzi. Tehát nem arról ad hírt, ami vele és körülötte történt, hanem azt rögzíti, hogyan történt meg a világ benne.” Erről Goethe önéletrajza jutott eszembe, a Költészet és valóság, melynek előszavában ezt olvashatjuk: „Az önéletírás legfőbb feladatának azt látom, hogy az egyént kora viszonyai közt ábrázolja, megmutassa, miben gátolja, miben segíti őt a nagy egész...” Téged életed során miben gátolt és miben segített a „nagy egész”?

– A „nagy egész” mostoha volt hozzám, sok csapdát állított elém, amiért kilátástalan vitába keveredtem vele. Akkor is, ha olykor beleestem a csapdába. Úgy akartam korszerű lenni, hogy vállaltam korszakom kockázatait, a korszerűség kalandjait. Biztos, hogy cserébe kínkeserves ajándékot kaptam a „nagy egésztől”, de nem bántam meg, hogy elfogadtam. Nem menekültem a halhatatlanság elefántcsonttornyába. Egyébként is osztom Camus nézetét, mely szerint a múltban az írók a lelátóról szemlélték a démonokkal való harcot, ahonnan okosan és bölcsen nevezték meg a kórt, de a XX. században az író kénytelen leszállni az arénába, ahol részese lesz a küzdelemnek. Még akkor is el kell hagyni a páholyt, ha a nézőközönség a démonoknak szurkol.

– Miért beszélsz olyan keveset a magánéletedről? Alig van szó a családodról, feleség, gyerek, barátok – nagyrészt hiányoznak. Miért nem akartál róluk többet írni?

– Nem volt szándékomban szokásos önéletrajzot írni, hanem olyan regényre gondoltam, amelyet az újabb műfajelmélet autofikciónak nevez. Meglehet, hogy azért vállalkoztam erre, mert hiányzik belőlem a magánügyekben is egyetemes emberi sorsot érzékelő nárciszoid szellem. Helyette három nemzedék temetetlen múltjáról, a terra incognitára száműzött, a történelemből kitaszított emberről írtam. Az exterritórium „honpolgárának” drámáját élem, amelyben a kisebbségi paradigma egyetemes emberi sorsot is feltár. Ebben az értelemben nem is vagyok hagyományos kisebbségi író. Hiszem ugyanis, hogy a kisebbségi állapot szeizmográfszerű, időben jelzi az egyetemes emberi drámát, amelynek mindannyian áldozatai vagyunk vagy leszünk, hiszen egyre nyilvánvalóbb, hogy a hisztérikusan gyorsuló időnkben az ember elvesztett, elrabolt identitásának nyomában kullogva képtelen méltósággal eltemetni a múltját. A múlt mérge bűzlik körülöttünk. A régi identitás elpártolt tőlünk, újra viszont nem tettünk szert. Lassan-lassan mindannyian kentaurok leszünk, akármennyire tiltakozunk ellene. Ebben a bűzlő történetben éltem és élek ma is. Lehet, hogy egyszer rászánom magam arra, hogy írjak az apró-cseprő személyes ügyeimről, ám abban biztos vagyok, hogy ez esetben betántorgok a fikció világába, a személyest megfosztom a személyestől, mert nem hiszem, hogy manapság létezik személyes élmény, ez is fikció lett, mint annyi más szép ködbeveszett dolog. Azzal ámítjuk magunkat, hogy maradt még intim, bensőséges személyes életünk, de a modern kommunikációs eszközöknek hála, az már régen romokban hever. Azért ámítjuk magunkat vele, mert ostobán reméljük, hogy lesz hova menekülnünk. A szimulált „intim identitás” lett a titkos bunkerünk. 

– Ugyanakkor a gyerekkorod azért erősen megjelenik új könyvedben. Szenttamás, szülők, felmenők, 1941. február elsején megjöttél. Mibe csöppentél bele?

– Úgy kezdődött, hogy rövid pár esztendő alatt három állampolgárságot cseréltem. A királyi Jugoszláviában születtem, aztán bejöttek a honvédok, felkaptak a bölcsőből, és azzal biztattak, Horthy katonája leszek. Aztán megérkeztek a partizánok, ők is felkaptak, a magasba röpítettek, és azt mondták, hogy Tito partizánja leszek. Így kezdődött. Azóta is hol ide, hol oda taszigálnak. Többször is bevallottam, hogy a senkiföldjén szeretnék élni, mert kóbor kentaur vagyok, akinek a nemzeti állatkertben nem találtak megfelelő díszes ketrecet.

– Az olvasó azt fogja észrevenni, hogy a korábbi regényeidben tulajdonképpen a saját élettörténetedet dolgoztad föl így vagy úgy, a Makrótól kezdve az Exterritóriumon és a Neoplantán át a Balkáni szépségig. Mennyiben volt más a dolgod most, amikor önéletrajzi regényt írtál?

– A Temetetlen múltunk előző regényeim keretét szabja meg. Ezúttal álarc nélkül, nyílt sisakkal írtam, s ez volt a legnehezebb. Egy szerb kritikus azt mondta az egyik regényhősömről, hogy Švejknek indult, és Don Quijote lett belőle. A személyes útkeresésem is hasonló. De erről az útról, vagyis saját magamról, immár csakis önironikusan szabad írnom. Nem véletlenül mondtam, hogy a történelem bohóca lettem. Koruk lett ironikus, tehát lehetetlen róla ironikusan beszámolni, badarság játszadozni az iróniával, az csak akkor indokolt, ha magam ellen fordítom.

– Mondok néhány fontos évszámot. Arra kérlek, röviden foglald össze, miért fontosak ezek számodra! 1956, 1968, 1980, 1989, 1999.

– Ezek a számok nemcsak történelmi dátumok voltak, hanem a sorsomat, gondolatvilágomat, a műveimet meghatározó évek is. 1956-ban a faluvégi utcából a városba kerültem, s úgy éreztem magam, mint a szocialista nemzedék boldog hódítója. Ez volt az ártatlan felelőtlenség kora, amelyben egy új világ nyílt meg előttem. Ezt sem tagadom meg, hiszen szegényebb lennék egy kalanddal. Ugyanebben az esztendőben a diákotthonban találkoztam a tarka és színes Jugoszláviával, s ekkor szembesültem először Magyarországgal is. Az újvidéki Koruška téren beszélgettem a magyarországi menekültekkel. Addig csak apám mutogatott észak felé a tisztaszobából, és mondogatta: arra van Magyarország, de 1956 őszén magyar állampolgárokkal találkozva felismertem, hogy ők egész más világban élnek, ismerős idegenek voltak számomra, és én is ismerős idegennek számítottam az ő szemükben. Ezt érezték a szüleim is, akik vasárnaponként ünnepi ebédre invitálták őket. 1968-ban váratlanul felcsillant a szabadság csalóka utópiája, de gyorsan bekövetkezett az antiliberális hajszával kezdődő csúfos vége. A baloldali ifjúság fellázadt a kommunista apák rendszere ellen, majd kezdődött a kollektív konformizmus kora. Ekkor kaptam a sebet, amely ma sem gyógyult be. Nemzedékek sora hódolt be a hatalomnak, és tagadta meg ifjúsága álmait. A jugoszláv társadalom, vele együtt az én nemzedékem is az egyik napról a másikra koravén lett. Bennem viszont felébredt az öncélú dac, nem akartam túl gyorsan megöregedni, ezért eltávolítottak a munkahelyemről. Két évig önkéntes szenttamási száműzetésben éltem. 1980! Ez az évszám Tito halálát és egy korszak végét jelképezte. A Bűnhődés című regényemben írtam erről a napról. Hogy is sejthettem volna, hogy akkor kezdődött a nagy képmutatás, miután a kommunista pártkönyvecskék nagy titokban nemzeti színt öltöttek. Az ország lakosai sírtak és gyászoltak, miközben hazudtak maguknak. Azon törték a fejüket, hogyan írják át az önéletrajzukat. Következett a szocializmus egy évtizedes szánalmas, időnként hisztérikus agóniája. Ez végül a szocializmus háborús körülmények közötti öngyilkosságával végződött. 1989: miközben Közép-Európába beköszöntött a rövid ideig tartó liberális intermezzo, Jugoszláviában kezdték tenyészteni a háborút okozó etnopopulizmus vírusát. Nem lehettem se etnopopulista, se liberális, ezért a senki földjén találtam magam. Ekkor újra eltávolítottak a munkahelyemről. Először, 1968-ban a reményeim, másodszor, 1992-ben a reménytelenségem miatt. Sokan azt hitték, 1989-ben csak a törzsi múlt tört fel a mélyből, de a végén kiderült, hogy Milosević előőrs volt: itt lángolt fel először a nemzeti populizmus, amely két év múlva főleg Európa keleti felében terjedt el. Ennek volt magyarázata: 1945-ben Jugoszlávia volt Európa legvakmerőbb experimentuma, 1989-ben azonban a leggyengébb láncszeme lett. A vírus ott támadt először, ahol már beteg volt a test. A diadalmas kapitalizmus populista szőnyegét autokrata díszek ékesítették. Azok a nemzetek, amelyek 1980-ban sírva-zokogva gyászolták Tito marsallt, 1989-ben örömmámorban szavazták meg a nemzeti diktatúrát. Az önéletrajzokat átírták, de a lényeg a régi maradt. Az autokrata rendszert demokratikusan legitimálták, nem számított többé a kommunizmus dugárujának. A régi típusú szalonnacionalisták nem hittek a szemüknek. 1999 tavaszán megtörtént a NATO-légitámadás, amelynek a végén kiderült, hogy a bombák és a rakéták új határokat kényszerítenek ki, de a demokratikus pelenkába rejtett vírus terjedését nem tudják megakadályozni.

– Hogyan gondolsz ma vissza a titói Jugoszláviára? Azt szoktad mondani, hogy Tito valójában az utolsó Habsburg volt, aki a monarchiának a délkeleti régióját próbálta volna összetartani...

– Tito bűneit nem nehéz felsorolni. Gondolok az 1944–45-ben történt atrocitásokra, köztük a magyar tömegsírokra is. Utalhatnék a Kopár-szigeten a Sztálin-párti rabokkal szembeni embertelen bánásmódra. 1968-ban Tito hazudott az ifjúságnak, 1972-ben antiliberális kampányt indított, szétverte a párt reformszárnyát, amely 1989-ben esetleg a konföderációt is elfogadta volna. De javára írható, hogy a rendszer puhult, kisebbfajta kulturális reneszánsz részese voltam, az emberek biztonságban éltek, szabadon utazhattak, az ország modernizálódott, a kritikus értelmiség könyvei megjelentek, a folyóiratok és az újságok néhány tabutémát kivéve viszonylag szabadon írtak, a pártvezérek és a pártelit apró privilégiumokat élvezett. Csakhogy ez nem volt haveri szocializmus, mint a mai pártnábobokkal feltupírozott haveri kapitalizmus. A Tito-korszakot nem tudtuk méltósággal eltemetni. Duzzogtam, de láttam, hogy az emberek elégedettek. Ezt azonban ma nem vallják be nyíltan, mert félnek az újkapitalista osztálytól és annak értelmiségi szóvivőitől.

– A kisember felől szoktad nézni a történelmet. Közben kisebbségi magyarként mindig az anyaországgal kritikus túlélőként, aki elszenvedte a trianoni traumát, de főleg nem a budapesti elittel, hanem a szerb szomszédjával szeretne jóban lenni. Milyen esélyeit látod ma a vajdasági magyar kultúrának?

– Első regényeim, az Egy makró emlékiratai, az Áttüntetések, majd a Parainézis nemzedéki regények voltak, főleg olyan szereplőkkel, akik még nem ültek be a hatalomba. A Nagy Kelet-Közép-Európai Lakoma bevonul a Pikareszk Regénybe című kisregényemben írtam az értelmiségiek rendszerváltási kudarcáról és bohózatáról. Nem is arattam vele babérokat. Járták akkor a posztmodern táncot, vagy pedig a nemzeti zászlókkal rohangásztak faltól falig. Ha ma írnék róluk, akkor a bűneikről írnék, mert végső ideje az önkritikus szembesülésnek, mielőtt a populizmus végleg foglyul ejtené őket. A Bűnhődésben bukkant fel elsőnek a kisember: egy Berlinbe tartó autóbusz kalauza volt a Vergiliusom, aki Európába vezeti az utasait, s alulnézetből tárja fel Európa problémáit. A Neoplantában majd a Balkáni szépségben azonban ők jutnak kifejezésre. A Balkáni szépség főszereplőjében végre megfogalmaztam a kisebbségi hőst, aki sokkal több, mint a kisebbségi kaloda lakója: egyszerre közép-európai is, aki őrzi a műhelyt, amelyet végül az újkapitalizmusban az unokája számol fel. Az új oligarchia a műhely helyén wellness-központot akar építeni, az unoka azonban nem alkuszik, inkább felgyújtja a műhelyt, majd nagyapja tolószékében távozik. Ez a tolószék védte évtizedeken át a nagyapát. A tolószék természetesen metafora is. Tanúja voltam egy ország véres szétesésének, a szocializmus öngyilkosságának, gondoltam, maradt még valami, ez pedig Újvidék, ezért idegennek számító hontalan lokálpatrióta lettem. Most pedig látom az újkapitalista osztály születését, az egyenlőtlenség embertelen növekedését, miközben tanúja vagyok a vajdasági magyarok elképesztő exodusának, ezért elnémulok a kérdés hallatára, hogy milyen esélyei vannak a vajdasági magyar kultúrának, nem merek jósolni. Csak a Balkáni szépség című regényemre utalok, nemcsak arról van szó, hogy átengedjük-e a műhelyt az oligarcháknak, hanem arról is, hogy merjük-e vállalni a tolószéket.    

– Baloldali szerbiai értelmiségiként hogyan látod a régió jövőjét? Téged jobban respektál a szerbiai ellenzék, mint a magyarországi. Nekünk, szegény „anyásoknak” milyen jövőt jósolsz? És a közép-európai térség együttműködésének milyen esélyei vannak ma szerinted? Illetve a posztjugoszláv eszmének, a délkelet-európai együttműködésnek?

– Sosem a pesti páholyok „anyásai” előtti eskütétellel bizonyítottam a magyarságomat. Nem „magunk között” kell bizonyítani, hanem a nyílt színen, abban a másik közéletben, ahol élünk, ott sem hangoskodva, hanem értékteremtéssel, amellyel kivívható a másik nemzet legjobbjainak elismerése. Magyarként demokratának lenni és minőséget teremteni – ezzel kezdődik a nemzeti érzés. A nacionalistákkal alkudozzanak a politikusok, akik oly sikeresen vezetik magukat félre, és ámítják népüket. Egy évvel ezelőtt a volt Jugoszlávia legkiválóbb írói és kritikusai tanácskozást tartottak rólam, a felolvasott referátumok Végel László mássága címmel külön könyvben szerbül jelentek meg, a szövegek helyettem beszélnek. Nagyon sajnálom, hogy ezt nem adták ki magyarul is, a zárt magyar kultúrában egy szerény példa lehetne. De ez is csak pislogó gyertyafény, miközben a villámok csapkodnak. A villámokat nem akarjuk látni, így volt ez a XX. században is. A politikusok díszbeszédeket tartanak, a diplomácia varázspálcájában bíznak, találkoznak, veregetik egymás vállát, de nem tudni, mi rejlik az álarcok mögött. A tömegekben gyülemlik a demokráciából való kiábrándultság, a gyűlöletbeszéd, a másságtól való félelem. Idéztem már Camust, vele fejezném be. Ő a félelem századának nevezte a XX. századot. A félelem nem szűnt meg. Kafka egyik kis novellája jut eszembe. Az ember a kapu előtt állva figyeli az őrt, nem mer belépni. Megőszül, mire az őr megjegyzi, ez a kapu csakis az ő számára volt fenntartva. Csakhogy, tenném hozzá, az embernek már nem volt ereje belépni. Nos, a régió nemzetei így álldogálnak a demokrácia kapuja előtt. Félnek belépni a számukra fenntartott kapun. A kapu előtt zűrzavar, agónia, félelem és gyűlölet uralkodik.

(Élet és Irodalom)

 

 

 

 

 

Kommentek

Ehhez a cikkhez még nem fűztek megjegyzést.

Komment írásához be kell jelentkeznie.

Legfrissebb

VMDK: „A történelmi sebek felszínes kezelése és az érdemi tettek hiánya”

A szervezők célja nem is az 1944/45-ben történt eseményeknek a legújabb kutatások függvényében való újraértékelése, hanem >

Szili Katalin eltörölné azt, ami nincs!

A szerb és a magyar nemzet megbékélésének történelmi folyamata korántsem tekinthető befejezettnek. A Boris Tadić és >

Megérdemelt díj

Varjú Márta jóvátehetetlen kárt okozott a közösségnek, alkotmánysértő módon megfosztotta a vajdasági magyarságot a széleskörű, sokoldalú >

Sajtótájékoztató után - harcolni és túlélni

Magyar Péter olyan nyomás alatt áll, amibe mindenki más már beleőrült, belerokkant volna. Ő egyelőre bírja, >

Határeset

Ami megszokhatatlan, az inkább a határ nehéz átjárhatósága. A hatósága. A hatóság hatósága. Az egyenruha oldalán >

A SZHP/VMSZ hatalom 100 napja

A szabadkai és a zentai „számadás” arra utal, hogy a VMSZ és a SZHP – a >

Csantavéren galoppol a bűnözés!

Mindez – csodával határos módon – a falu vezetőségét nem irritálja. Az ő szemüket ez nem >

A KULTÚRDIKTATÚRA FOLYTATÓDIK!

A nyilvánosság A VMSZ elnökétől megtudta a Létünk pályázat eredményét, mielőtt a felhívást kiírták volna. Pásztor >

Egyoldalú politikai oktatás

Minden akadémián, így a diplomáciain is tanuláskor elsősorban a tudományosságon, a tények megismerésén és nem az >

Miféle nyitás?!

Pásztor Bálint és az apja nemhogy az értelmiség felé voltak képtelenek nyitni, hanem egyáltalán a magyar >

A politikai felelősség elkerülésének kísérlete

II. Pásztor állítása, miszerint a sorkatonaság bevezetése ügyében Vučićtyal „közösen találnak mindkét fél számára elfogadható megoldást”, >

„A mostani körülmények rosszabbak, mint egy évvel ezelőtt”!

“A mai körülmények rosszabbak, mint egy évvel ezelőtt, de az elégedetlen és a határozott polgárok száma >

1990-2009 © Napló. | Impresszum | Tartalomjegyzék | Médiaajánlat | Szerzői jogok | Kapcsolat |