Ma Hajnalka, Lídia, Auguszta névnap van.
Fiók
Jelszó:
Legnépszerűbb
Végre egy örömhír: a kvótareferendumon a határon túli magyar állampolgárok is részt vehetnek
És ez még jobb: akinek nincs magyarországi lakcíme, levélben adhatja le szavazatát. >
Szeles Mónika exkluzív
1986-ban Mónika valahol Dél-Amerikában megnyerte a korosztályos világbajnokságot, s amikor hazajött, akkor készítettem vele ezt >
Európa, a vén kurva
E sorok írójának csak az a történelmi tapasztalat jutott osztályrészéül, hogy hintalovazás közben hallgassa végig az >
Egy „Széchenyi-idézet” nyomában
„Minden nemzetnek olyan kormánya van, aminőt érdemel. Ha valami oknál fogva ostoba vagy komisz emberek >
The Orbán family’s enrichment with a little government help
„Azt hiszem elképednénk a jelenlegi magyar miniszterelnök korrumpáltságának mélységétől.” Hungarian Spectrum: >
Churchill és Bódis békés szivarozása helyett jaltai konferencia
Tulajdonképpen egy farsangi szivarozáson kellett volna találkoznia a krími félszigeten Churchillnek és Bódisnak 1945 februárjában – >
A gyertyák csonkig égnek
„Az ember lassan öregszik meg: először az élethez és az emberekhez való kedve öregszik.” Márai Sándor >
Egyik gyakornokunk szülinapját ünnepeltük
A bohókás ünnepeltet a kezében tartott tábláról lehet felismerni, amelyik egyben az életkorát is jelzi. Még fiatal, >
A kiválasztott nép ilyennek látja Európát
Spitzertől: >
A fehér kabát
Gabor,I like your white coat.Your pal,Tony Curtis >
A Napló Naplója
Kissé élcelődve azt meséltük, hogy minden a Magyarzó Pistike bálján kezdődött, amikor Árpád a söntésnél találkozott >
Szeretet
Amíg egy férfi új autóját fényezte, a kisfia felvett egy követ, és vonalakat karcolt az autó >
Napi ajánló
Megvetés
Tamás Gáspár Miklós
„Bevallotta, hogy alapjában retteg a kigúnyolt és lenézett magyar néptől.” Tamás Gáspár Miklós (hvg.hu):
A népszavazási kezdeményezés meghiúsításának politikai kudarca után mit mond voltaképpen az apokalipszis lovasa, a farkasmosolyú magyar miniszterelnök? „Ismerlek benneteket, ha meglengetem a »fajvédelem« lobogóját, akkor sikítva-ájuldozva csatlakoztok hozzám, mert annyi eszetek sincs, mint az éticsigának.”
Megvető szavakkal sokan illetik egymást fölbomló társadalmakban. A gyöngék is az erőseket. De a gyöngék megvető szavai csak a tehetetlen harag álcái: valójában elismerik a hatalmat. A gyöngék verbális dühkitörései csak annak a jelei, hogy nincs politikájuk. Pedig a gyöngéknek, a hatalom nélkülieknek is lehetne politikájuk. Volt is már erre sok iszonyú és magasztos példa a történelemben.
Ilyen politika úgy jön létre olykor, hogy a gyöngék megérzik a hatalmasok nem képmutató, de nem is jelképes megvetését. Azt a megvetést, amely az orruknál fogva vezetett, megosztott, alázatosan lázongó alattvalókat illeti. A hatalmasok megvetését, amely azoknak jár, akik nem értik az uralom titkát, s akik ugranak a hatalmasok minden szavára és provokáló gesztusára – ezekkel a szavakkal és gesztusokkal pedig éppen az elkeseredett alattvalókat ugráltatják, úgy és akkor, ahogy és amikor a hatalomnak, a dicső, szép, méltóságos, tekintélyes, ügyes, talpraesett, fáradhatatlan hatalomnak kedve szottyan rá.
Az ügyefogyott, tájékozatlan, megosztott, félrevezetett, a kenyérgondokkal elfoglalt, szervezetlen, pénz és valódi intézmények (ellenhatalom) híján szűkölködő alattvalók pedig ugranak és ugrálnak. Szószólóik – a maguk többnyire indokolt fölháborodásában – akaratlanul bár, de árnyékként követik a hatalom húzásait (ekként fölerősítve őket), hiszen elvégre nem hagyhatják mindezt szó nélkül. A puszta fölháborodás a hatalom negatív másolata. A fölháborodók – szándéktalanul vagy szándékuk ellenére – érvényesítik a hatalomnak azt a célját, hogy arról legyen szó, amiről a hatalom akarja, hogy szó legyen.
Mindez újabb és újabb hatványokra emeli az alattvalók dühét, amely a tehetetlenség jele, s a tehetetlenség ismétlődő helyzetei persze beletörődéshez vezetnek.
Itt azonban paradoxon rejtőzik.
A hatalomnak a modern korban – akár diktatúra, akár formális „demokrácia” – az alattvalók beleegyezésére van szüksége; az erőszaknak is csak akkor van esélye, ha az alattvalók jelentős része legalább passzívan támogatja. Akármennyire DEMOBILIZÁLJA a hatalom azt, amit a budapesti ellenzéki sajtó „a tömeg”-nek nevez (megvetően), előbb-utóbb mégis MOZGÓSÍTANIA kell, hogy keresztülvihesse az akaratát. Mozgósítás esetén azonban elkerülhetetlenül vitába keveredik a néppel – a nép egy részével –, ami (mindennek ellenére, és a hatalom sikere esetén is) passzív, szunnyadó erejének a tudatára ébreszti a népet.
S ez a szunnyadó erő fölébredhet, ha a nép érzi, hogy lenézik.
Hogy megvetik.
Hogy kigúnyolják.
Hogy megalázzák.
Amikor az ellenállásnak olyan szerény metaforája (még csak nem is szimbóluma), mint a kockás ing, az erőszakkal és furfanggal (no meg az adófizetők pénzével) megszerzett és a némileg fasisztoid kormánypropaganda szócsöveivé tett médiákból a népmegvetés valóságos orgiáját váltja ki, a nép fölfigyel. A tanárok, diákok, szülők békés és szelíd, félénken politikamentes, ugyanakkor önérzetes mozgalma megmutatta, hogy a hatalom – a szokásos megosztó trükkökön túl – mélységesen lenézi a honpolgárokat.
Ezúttal a kormány, mivel őszintén megveti a magyar népet, hibát követett el. Amióta nincsenek születési privilégiumok – megszűntek a nemesség kiváltságai – , azóta az egyenlőség követelményeit még a diktatúra se hagyhatja teljesen figyelmen kívül, márpedig Magyarországon még nincs százszázalékos diktatúra. A megvetésre a történelemben egyetlen hatékony jogcím volt, „a kék vér”. (1789 és 1848 szerint pedig még ez se.) Külföldről, „idegenek” által mozgatott hőzöngőknek föltüntetni a hétköznapi gondoktól gyötört honpolgárokat – ez mindenfajta reakciós tekintélyuralmi rezsim ócska, ásatag, dögunalmas taktikája – nem más, mint önhitt, ostoba sértegetése a magyar népnek.
Ezt már láthatólag nem tűri el a magyarországi közvélemény.
Várható volt, hogy a széles körű – a politikai ellenzék híveinek viszonylag szűk közösségén messze túlterjedő – ellenérzés láttán a rezsim pánikba esik, és a fizikai erőszak kétes értékű fegyveréhez nyúl. Amikor neonáci huligánokkal akadályoztatták meg, hogy az MSZP benyújthassa jellegzetesen kisstílű népszavazási kezdeményezését a vasárnapi nyitva tartásról – az elsősorban érintett kereskedelmi dolgozók szakszervezeteinek a véleményét az ún. demokratikus „baloldal” se, meg a kutya se kérdezte meg –, akkor a rezsim bevallotta, hogy a legparányibb ellenállást se képes elviselni.
Bevallotta, hogy alapjában retteg a kigúnyolt és lenézett magyar néptől.
(Mellesleg – és nem mellesleg – a hazát a terrorizmustól védő kormányzat dévaj könnyedséggel hagyja figyelmen kívül, hogy Magyarországon már VAN terrorizmus: szervezett terrorista csoport hat cigányt gyilkolt meg itt nálunk, Magyarországon. De hát persze terrorizmusnak csak az számít, ha barna bőrűek gyilkolnak meg fehéreket, az nem, ha barnákat gyilkolnak meg fehérek. A Nemzeti Választási Irodánál szívóskodó szélsőjobboldali izompacsirták ugyanabból a szubkultúrából származnak, mint a katonai titkosszolgálatokkal föltűnően szívélyes viszonyban lévő neonáci terroristák.)
Ezt a vallomást szintén nem tartja sokra a magyarországi közvélemény – és nem pusztán „az ellenzék”.
A népszavazási kezdeményezés meghiúsításának politikai kudarca után az apokalipszis lovasa, a farkasmosolyú magyar miniszterelnök maga kezdeményezett népszavazást (pimaszul kisajátítva a népi ellenállás vagy inkább csak: népi ellenérzés egyik gyöngécske eszközét), amiből ismét csak süt a megvetés.
Mit mond voltaképpen a rezsim vezetője?
Ezt: „ismerlek benneteket, magyarok, idegengyűlölők vagytok, és rasszisták, soviniszták és etnicisták vagytok, ti szegény hülyék, ha meglengetem a »fajvédelem« lobogóját, akkor sikítva-ájuldozva csatlakoztok hozzám, mert annyi eszetek sincs, mint az éticsigának”. Volt-e már bajba jutott tekintélyelvű rezsim, amelynek nem ez jutott volna először a szép eszébe?
És aztán épp mostanra időzítve bemutatják a totalitárius repertoár obligát sikerdarabját: „amerikai kémeket tartóztattak le”.
A gőgös lenézésnek ezek a gesztusai, az a megvető magabiztosság, amely szégyentelenül kijelenti: „ismerem én a pavlovi reflexeiteket, pupákok”, azoknak se fog tetszeni, akik rettegnek a bevándorlástól. Aki biztosra veszi az engedelmességet, aki vidoran beáldoz pár költségvetési milliárdot a soron következő uszító, manipulációs reklámkampányra, még meglepődhet.
Semmi kétség, a közvélemény elsöprő többsége nem akar bevándorlást, viszont elvárja a kivándorlás szabadságát. De ez a közvélemény azt is látja, hogy Orbán újdonsült iszlámellenes, arabellenes szövetségesei Nyugaton egy füst alatt a kelet-európaiak bevándorlását – amelytől egyre inkább függ a kelet-európai államok gazdasági túlélése – is ellenzik. Az általános bevándorló ellenesség a kelet-európaiakat is sújtja.
De a lényeg az, hogy a rezsim egyszerűen a propaganda félkegyelmű martalékának tekinti a megvetett és lenézett magyar népet. Még soha nem volt nép a történelemben, amely ezt hosszabb ideig elviselte volna. A magyar nép se lesz, mint ahogy a múltban se volt kivétel.
A tanárlázadás démonizálásával (meg több ezer vezető hivatalnok és szakember elbocsátásával) a kormány maga ellen fordítja állítólagos bázisát, a nemzeti középosztályt, beleértve ennek a jelentős konzervatív részhalmazát. Ez a középosztály talán soha nem fog szavazni a 2010 előtti kormánypártok szánalmas csonkjaira. De aki akárcsak egy kukkot ért a magyar politikából, tudja jól, hogy ez már rég nem számít. Itt nem liberálisok és konzervatívok állnak szemben egymással, mint az 1990-es években, hanem a nép és az állam.
S jellemző a hanyatló uralmi rezsimekre, hogy a hatalom gyakorlói elvesztik a veszélyérzetüket, s azt hiszik, hogy ami eddig bevált, örökké be fog válni.
Hát nem fog.
Következő cikk: Valami eltört a Délvidéken. Avagy a többpárti MNT
Kommentek
Ehhez a cikkhez még nem fűztek megjegyzést.
Komment írásához be kell jelentkeznie.
Legfrissebb
Amikor már késő elutasítani a cinkosságot
El is utasíthatja, teszi hozzá „jóságos” arckifejezéssel, miután tudtára adta, hogy zsarolható. Ekkor már késő elutasítani >
A nemzeti kisebbségi nyelvek kiszorítása?
Az MNT-nek nincs mersze állást foglalni ebben a kérdésben sem? A Ljudevit Mičatek díjas, a Magyar >
Megalázott nemzeti ünnep
Visszatetsző az is, hogy a Magyar Újságírók Országos Szövetsége Aranytoll életműdíjjal tüntette ki a Magyar Szó >
- Micsoda nap van ma?
A költőt és csapatát nem állította meg a nyomda portása (mai szóhasználatban: az őrző-védő kft. alkalmazottja), >
Szerbia – „részben szabad ország”
Az biztos, hogy a jelenlegi állami vezetés hozzáállása a délvidéki magyarsághoz jobb, mint Trianon óta bármikor >
Mi történik a magyarokkal?
Ott várom be Anikót, aki lehangoltan meséli, hogy alig voltak egy tucatnyian a misén. Előzőleg a >
A Zoran
Életem legkeményebb élő adása volt. Szerkesztettem és vezettem a Szabad Európa Rádió délután 14 órakor kezdődő >
„A jogok érvényesítésében vannak még gondok” (?)
Kovács beszédéből akaratlanul is kiviláglik a VMSZ politikájának a csődje – a nemzeti közösségi oktatás, a >
Ilyenek vagyunk!
Mindennapos olvasmányaim közé tartoznak Teofil Pančić, Dejan Ilić, Saša Ilić, Ljubomir Stojadinović és még számos bátor >
A Nemzeti Együttműködés Rendszerének (NER) csődje
Olyan értékelések is vannak, miszerint „ijesztő a vajdasági (és nem csak vajdasági) magyar közvélemény uniformizálódása, a >
Leszegett fejjel bandukolunk a féligazság-autokráciába
Ahogy hallom, a mai gyerekeknek nincs ilyesféle gondjuk, mert a csukamájolajat ízesítik, édesítik. Hasonlóképpen vagyunk az >
„Nem lehet az, hogy egy politikai párt alakítsa a kultúrát”!
A számadatok, az események és az értékelések is arra utalnak, hogy spirális lejtőre került a vajdasági >