2019. október 23. Szerda
Ma Gyöngyvér, János, Gyöngyi névnap van.
Alapító: Bódis Gábor & Németh Árpád (MCMXC)

Fiók

Felhasználónév:

Jelszó:

Legnépszerűbb

Végre egy örömhír: a kvótareferendumon a határon túli magyar állampolgárok is részt vehetnek

És ez még jobb: akinek nincs magyarországi lakcíme, levélben adhatja le szavazatát. >

Tovább

Szeles Mónika exkluzív

1986-ban Mónika valahol Dél-Amerikában megnyerte a korosztályos világbajnokságot, s amikor hazajött, akkor készítettem vele ezt >

Tovább

The Orbán family’s enrichment with a little government help

„Azt hiszem elképednénk a jelenlegi magyar miniszterelnök korrumpáltságának mélységétől.” Hungarian Spectrum: >

Tovább

Európa, a vén kurva

E sorok írójának csak az a törté­nelmi tapasztalat jutott osztályrészéül, hogy hintalovazás közben hallgassa végig az >

Tovább

Churchill és Bódis békés szivarozása helyett jaltai konferencia

Tulajdonképpen egy farsangi szivarozáson kellett volna találkoznia a krími félszigeten Churchillnek és Bódisnak 1945 februárjában – >

Tovább

A gyertyák csonkig égnek

„Az ember lassan öregszik meg: először az élethez és az emberekhez való kedve öregszik.” Márai Sándor >

Tovább

Egyik gyakornokunk szülinapját ünnepeltük

A bohókás ünnepeltet a kezében tartott tábláról lehet felismerni, amelyik egyben az életkorát is jelzi. Még fiatal, >

Tovább

A kiválasztott nép ilyennek látja Európát

Spitzertől: >

Tovább

A Napló Naplója

Kissé élcelődve azt meséltük, hogy minden a Magyarzó Pistike bálján kezdődött, amikor Árpád a söntésnél találkozott >

Tovább

A fehér kabát

Gabor,I like your white coat.Your pal,Tony Curtis >

Tovább

Kik vagyunk, mit akarunk

Egy rossz hírű könyvnek van hasonló címe. A szerzőpáros ezzel akarta lejáratni az 1956-os magyarországi forradalom >

Tovább

Szeretet

Amíg egy férfi új autóját fényezte, a kisfia felvett egy követ, és vonalakat karcolt az autó >

Tovább

Napi ajánló

A sajtó felfegyverezte a butaságot, és tekintéllyel ruházta fel a bolondokat

Szerbhorváth György
Szerbhorváth György

A sztárfilozófus könyve néha lapos, néha szellemes, akár a média, amit elemez. Szerbhorváth György (Átlátszó):

A hírek eredetiben tavaly látott napvilágot, s a fordítás sem váratott magára. Ennek részben a szerző népszerűsége az oka, de a téma sem engedi meg a késlekedést. Hiszen a hírek magától értetődő módon változnak napról napra, sőt, percről percre – vagyis átadják a másiknak a helyüket –, de a média is folyton gyökeresen átalakul. Olyan rapid módon, hogy a korábban természetes fogalmak ma már nem sokat érnek. Vagyis a médiával szembeni akár kormányzati, akár univerzalisztikus elvárások egyre kevésbé tarthatók.

Mert mit értsünk kiegyensúlyozott tájékoztatáson egy médián belül? Mi az objektivitás avagy a tárgyilagosság általában? Szétválasztható-e a gyors, pártatlan, pontos tájékoztatás a szórakoztatástól? Érdemes-e erről heves vitákat folytatni? Lehet-e a fogalmakat operacionalizálni vagy éppenséggel mérni az adatokat? Az újságírás feladata a tények (azok meg mik?) „szenvtelen és semleges hangvételű prezentálása”? Mit hoz a jövő, amikor már a jelen az, hogy a közösségi média, a szoftverek válogatása révén eleve azt kapjuk meg, ami a leginkább érdekelhet bennünket? A manipuláció totális lesz, totálisabb, mint a 20. századi önkényuralmi rendszerek propagandája, amelyek mindent elfedtek, leginkább az igazságot, és tonnányi hazugságot öntöttek rá az alattvalókra és hitették el velük igazságként? Egyáltalán, mi az igazság? (Vö. Pilátus.)

De Botton célja nem más, mint hogy azt a mindennapi szokássá vált gyakorlatot, amikor ma már 15 percet sem bírunk ki anélkül, hogy rápillantsunk a híroldalakra, megnézzük, mik a hírek, „sokkal furcsábbnak és veszélyesebbnek” láttassa annál, mint ahogy erre mi ma tekintünk. Hm, kiindulópontja kissé nagyzolónak tűnik, hisz éppenséggel jópár vészmadár harsogja nap mint nap, hogy vége a világnak és ez a rohadt média teljesen eluralkodott felettünk, perc nyugtunk sem lehet. Ő maga is Hegelre utal, de hát éppen ez az: a média nem ma lépett a vallás helyébe (és ez csak részben igaz), az újságolvasás, s így a hírolvasás nem az internet elterjedése óta a modern ember reggeli imája. Új világot teremt a fejünkben, de be is számol a világ dolgairól. Van hát okunk a pánikra?

A még mindig fiatal, 46 éves, ma Londonban élő, svájci származású szerző igyekszik szofisztikált választ adni mindezen felvetésekre, bár olyan vitatott állításokkal – melyek sem nem cáfolhatók, sem nem igen igazolhatók – nehéz mit kezdeni, hogy nem a tanítás, a formális oktatás az elsődleges, mert a tanár szerepét már átvette a sajtó, a képernyő. Mert látjuk, az ép ésszel születettek a suliban ma is elhülyíthetők, és ugyan a puccsok során a felkelők, a tankok útja ma elsőként a tévészékházakhoz vezet, nem a campusokra, a hatalomátvételhez és az alapos ideológiai megdolgozáshoz még nem elég a mikrofon elragadása.

Buknak meg úgy rezsimek, hogy övék (szinte) az összes tévé és portálokat gründolnak vagy plakátháborúba kezdenek  – ám a polgárok, s közülük a fiatalabbak  sem vesznek be minden esti mesét. Erre a mai magyar helyzet, a hírcsatornává átfazonírozott közszolgálati propagandatévé éppen jó példa a nézettségi mutatóival. Másfelől a média ma is, részben bizonyosan, képes arra, hogy ellenőrizze a hatalmat, azaz jó esetben számon kérheti az ígéreteket, meg tud buktatni korrupt, a hatalmukkal visszaélő, erkölcstelen politikusokat, és ebben az oknyomozó zsurnaliszták járnak az élen. Már ha hagyják képviselőieket dolgozni. Mert a sajtószabadság ellenfelei meg nem csak a cenzúra eszközeivel élhetnek, hanem simán azzal is, hogy a többséget összezavarják, halálra untatják és a politikáról épp saját médiáik révén elterelik a figyelmet. Mondjunk friss példákat, itthonról? Gondolom, nem kell.

Azért nézünk híreket, írja De Botton, mert félünk, ám szerinte belső megnyugvásra épp akkor találunk, ha megrázkódtatás ér bennünket, olyan eseményeket látunk (rosszabbik esetben átélünk), mint az éhínség, a természeti katasztrófák, háborúk, a kenyérjegyeket vizionáló gazdasági prognózis. De hát a mi feladatunk, hogy a hírfogyasztáshoz tudatosan közelítsünk. Mármost ekkor mégis kérdés: ezt honnan tanuljuk meg, ha nem az iskolában, a szülőktől, a szocializáció során? Vagy épp a médiából tanuljuk meg a médiafogyasztást?

A kissé lilára sikeredett előszó után azonban izgalmasabbá válik a könyv, minden egyes fejezet konkrét példákkal, azaz hírekkel indul, ezek nyomán indul el a filozófus. Előnye az olvasmányosság, hiányoznak belőle a médiatudomány művelőinek csak egymás közt érthető szavai, nem tolvajnyelven fogalmazódott.

Hogy egy hír valóban fontos volt-e, úgyis évek, sőt évtizedek múltán derül ki (ezért jó régi újságokat olvasni). A könyv egyszerre reményt keltő és apokaliptikus; egyenesen a média generálta kóros depresszióról beszél, amely a nemzet hanyatlását okozhatja. Erre is azt mondhatjuk: tudja a franc, az effajta jóslatok vagy bejönnek, vagy nem. Tudjuk, mindig annak tulajdonítunk jelentőséget, amivel foglalkozunk, amit kutatunk. Ha a sztár az ökológiáról írt volna, akkor például az atomenergiát látja ultraveszélyesnek, ha a nemzetmentő politikusokat elemzi, akkor meg őket. És az ufókról még nem is szóltunk.

A média gyakran hízeleg nekünk, máskor meg veszélyesnek látjuk, mert elrugaszkodik a valóságtól. Csak katasztrófákról, gyilkosságokról tudósít, s ahogy már mindenki hallhatta a másiktól: nyakunkba önti a mocskot. De hogy mennyire bonyolult e rendszer, működésének mechanizmusai (akár a világ), épp De Botton egyrészt-másrészt típusú érvelése bizonyítja: maga sem tudja a számtalan ellentmondást feloldani. Persze, a sajtó félelmet és dühöt ébreszt bennünk, de aki éppen fülig szerelmes, annak az ingerküszöbét el sem éri a százezrek életét követő szökőár.

Az író látásmódja bizonyosan „igaz”, „tényszerű” bizonyos emberekre, helyzetekre nézve – bizonyosakra meg nem. Olykor mintha maga is pánikot szítana, akárcsak vagy hetven éve Adorno és Horkheimer, akik úgy látták, amikor Donald kacsa megverését eltűrjük a rajzfilmben, akkor így szokjuk meg, hogyan uralkodik rajtunk a kormány. Azóta is megy a morális pánikolás, hogy a rajzfilmek erőszakos jelenetei gonosztevőkké teszik a gyerekeket – aztán kimutatták, hogy a finn kisfiúknál épp fordított a hatás. De Botton pedig olykor hol hiperokos, ésszerű, mindent átlátó embereknek nézi a közönséget, máskor meg hiszékeny tökhülyéknek, akiket átver a sajtó, ahelyett, hogy megtanítaná velünk: nem vagyunk tökéletesek, a bajok hozzátartoznak az élethez.

Flaubert-t idézi: a sajtó felfegyverezte a butaságot, és tekintéllyel ruházta fel a bolondokat. Agyoncsépelt vagy téves következtetésekkel etet meg bennünket, s okosnak, műveltnek tűnhet bárki egy elolvasott hír, ma meg már elsősorban a kiguglizott infók nyomán. Hitelesnek tűnik a média, ezerféle úton hiteti el, mi van, pedig nem az van, így a szerző. De itt megint csak közbe kell szúrnunk, hogy a média nem egy egységes valami, hovatovább tájékozatlan, hiszékeny ember is többféle lehet. A média sokszínű, a nyilvánosságnak több szintje létezik – ott a klasszikus példa: hogy kire szavazunk, az nem pusztán attól függ, mit olvasunk-nézünk.

A könyv legnagyobb erénye azon felül, hogy érdekes, épp vitatkozásra kényszerítő volta. Ahogy haladunk, morfondírozunk, áll-e az, amit ír. A média világa meg éppen azért szép, szükséges, fontos, nélkülözhetetlen, mert egyszersmind gonosz, haszontalan, káros, ronda képet fest rólunk s a világról – vagyis épp megjeleníti az emberiség Janus-arcúságát (hogy mi is valami nagyot mondjunk…)

Kezdőknek mindenképp ajánlott. Ráadásul van benne egy rakat fotó, kép, egy rész a celebekről, a hírnév hajszolásáról, a fogyasztásról – és végül egész fogyasztható kis könyvről van szó, amit egy celeb írt a hírnevet hajszolva. De ha akad a média- és kommunikáció szak iránt érdeklődő ifjú rokonunk, nyugodtan a kezébe adhatjuk.

 

Alain De Botton: A hírek. Felhasználói kézikönyv.

HVG Könyvek. Budapest, 2015, 316 oldal 

2015. június 18.
Küldje tovább ezt a cikket.

Kommentek

Ehhez a cikkhez még nem fűztek megjegyzést.

Komment írásához be kell jelentkeznie.

Legfrissebb

1989. október 23. és a republikánus gondolat

Hogy a Népköztársaságban a „nép” előtag fosztóképző, azzal mindenki tisztában volt, aki élt, mozgott abban az >

Tovább

A mi kipcsák vérünk

Azt pedig, hogy Orbán, Szijjártó és a magyarországi kormányzat helyesli és támogatja a török fegyveres erők >

Tovább

Csorbultak az anyanyelvi tájékoztatási jogok!

Hogyan lehetséges, hogy olyan községben, mint a zombori, nagybecskereki, nagykikindai, vagy Muzslya, a Közép-Bánság legnagyobb magyar >

Tovább

Zárt és nyitott identitás

Ezekről a próbatételekről akartam esszét írni, miközben ösztönösen éreztem, hogy rángatnak ide-oda, egyik oldalon a kozmopolita >

Tovább

„A múlt mérge bűzlik körülöttünk”

Sosem a pesti páholyok „anyásai” előtti eskütétellel bizonyítottam a magyarságomat. Nem „magunk között” kell bizonyítani, hanem >

Tovább

Paskó atya madárbélből jósolt, avagy szavazz a Fideszre

Ami hiányzik Paskó szentbeszédéből, az már csak a hazaárulózás. De így is épp eléggé kizárólagos: aki >

Tovább

A szerb kormány növeli az elköltözést?!

Az létszámstop folyamatos hosszabbításának egyenes következménye az elköltözés, a külföldre vándorlás. Munkahely, vagyis jövedelemforrás hiányában az >

Tovább

„Érvényesülnek vagy csorbulnak a kisebbségi jogok?”[1]

Annak, hogy egy magyar jelentéstevőt választott az EP bizottsága, még örülni is lehetne. Kovács helyzetét – >

Tovább

Tisztelet a magyar népnek

Doktrinális értelemben nem szigorú tisztasággal, egyértelműen, bár passzívan, de a magyar nép nemet mondott a fasizmusra >

Tovább

Joghátrány lett a magyar nyelv- és írás hivatalos használata!

A Magyar Nemzeti Tanács Nyelvhasználati Biztosságának nem csak Józsa László beadványával kapcsolatban kellene állást foglalnia, hanem >

Tovább

Mindenki önökre fog szavazni!

Köszönjük a gáláns segítséget, köszönjük, hogy kapzsivá válhatunk, köszönjük, hogy jól megfizetik a szavazatainkat, köszönjük, hogy >

Tovább

„Messze nem olyan még, amilyet szeretnénk…”

Szerbiának, tehát, ahhoz, hogy az EU tagja legyen, maradéktalanul teljesíteni kell a csatlakozási feltételeket, ideértve a >

Tovább