Alapító: Bódis Gábor & Németh Árpád (MCMXC)

MiNapló Irodalmi Napló Itthon/Otthon KülNapló TegNapló Délvidékum BulvárNapló Tapló

Fiók

Legnépszerűbb

Végre egy örömhír: a kvótareferendumon a határon túli magyar állampolgárok is részt vehetnek

És ez még jobb: akinek nincs magyarországi lakcíme, levélben adhatja le szavazatát. >

Egy „Széchenyi-idézet” nyomában

„Minden nemzetnek olyan kormánya van, aminőt érdemel. Ha valami oknál fogva ostoba vagy komisz emberek >

Szeles Mónika exkluzív

1986-ban Mónika valahol Dél-Amerikában megnyerte a korosztályos világbajnokságot, s amikor hazajött, akkor készítettem vele ezt >

Európa, a vén kurva

E sorok írójának csak az a törté­nelmi tapasztalat jutott osztályrészéül, hogy hintalovazás közben hallgassa végig az >

The Orbán family’s enrichment with a little government help

„Azt hiszem elképednénk a jelenlegi magyar miniszterelnök korrumpáltságának mélységétől.” Hungarian Spectrum: >

Churchill és Bódis békés szivarozása helyett jaltai konferencia

Tulajdonképpen egy farsangi szivarozáson kellett volna találkoznia a krími félszigeten Churchillnek és Bódisnak 1945 februárjában – >

A gyertyák csonkig égnek

„Az ember lassan öregszik meg: először az élethez és az emberekhez való kedve öregszik.” Márai Sándor >

Egyik gyakornokunk szülinapját ünnepeltük

A bohókás ünnepeltet a kezében tartott tábláról lehet felismerni, amelyik egyben az életkorát is jelzi. Még fiatal, >

A kiválasztott nép ilyennek látja Európát

Spitzertől: >

A fehér kabát

Gabor,I like your white coat.Your pal,Tony Curtis >

A Napló Naplója

Kissé élcelődve azt meséltük, hogy minden a Magyarzó Pistike bálján kezdődött, amikor Árpád a söntésnél találkozott >

Szeretet

Amíg egy férfi új autóját fényezte, a kisfia felvett egy követ, és vonalakat karcolt az autó >

Végel László Közéleti naplója (a nyomtatott verzió a Családi Körben jelent meg):

Ítéletidőre várva

Vasárnap délután van. Kihalt a zentai buszállomás. Óbecsén ugyancsak néptelen az állomás. Mintha ezekben a vajdasági városokban kiveszett volna az élet. Újvidék: a pályaudvar környéke forgalmas, nagy a kavalkád. A forgatag éppen menekülne, mert hirtelen beborult, délnyugat felől sötét vészfelhők közelegnek. A járókelők hangosan kommentálják az előrejelzést, miszerint Újvidéket sem kerüli el az ítéletidő, amely fákat dönt ki, és háztetőket rombol, kocsikat sodor magával a víz. Furcsa, dermedt nyáreste. Nem ilyen nyarat vártam. A nagy tumultusban a konténerek környékén megpillantok egy kukázót. Egy kidobott hűtőszekrénnyel birkózik, azt szeretné felrakni a talicskára. Talán ő az egyetlen ember az utcán, aki nem liheg rohangászva. Sejtem, hogy miért. Nem reménykedik, tehát bibliai mértékkel méri az időt.

Az „utolsó vacsora”

Csáki Judit remek kritikája a Neoplantáról a Népszabadságban. Olyan „apróságokra” is felfigyelt, amelyeket a kritikusok általában nem vesznek észre. Például az „utolsó vacsora” jelenete, amikor a színészek szótlanul az asztalnál ülnek, azonban a feliratozás pergő mondatai jelzik a „diskurzust”. Itt már nem fontos, hogy szerbül folytatják a párbeszédet, vagy magyarul, esetleg németül… Csáki Judit hajszálpontosan érti Urbán színházpoétikáját.

Vízválasztók

Polgár, polgár, olvasom Márainál. Máshonnét érkezem, mint ő. A tapasztalataink is különbözők. Ő egy polgárházból, én a szenttamási Zöld utcából. A szocializmus első nemzedékéhez tartozom, habár manapság elővigyázatosságból a hovatartozást kevesen emlegetik. Neki volt mit elsiratni, nekem nem. Vagy mégis! Mert az átkosnak nevezett nomenklatúrának köszönve volt ingyenes orvosi ellátás, sőt a szegénysorsúak, a napszámosok, a zsellérek tehetséges gyermekeinek az iskoláztatása előtt sem volt akadály. Ez így igaz, miképp az sem tagadható, hogy mindez a szabadság megnyirbálásával járt. Úgy teszünk, mintha mindent tudnánk a közelmúltunkról, azonban önmagunkat csapjuk be, mert nem tudunk róla semmit, mert nem ismerjük a jelenünket. Elérkezett-e az idő, hogy a múltra gyűlölködés és ideológiai propaganda nélkül nézzünk vissza? Márai látta, hogyan morzsolja fel a magyar polgárságot az úri Magyarország dölyfös, a nacionalizmussal kacérkodó, saját vesztébe rohanó középosztálya, én meg láttam, hogyan kergette öngyilkosságba a szocializmust a saját vezető nomenklatúrája. Annak is tanúja vagyok, hogy e nomenklatúra megérdemelt bukása után mit művel az új kapitalista osztály. Ez lenne ugyanis az oligarchák valódi neve. Azt mondják, nem létezik többé munkásosztály, ám legyen, de az biztos, hogy létezik egy mélyszegény réteg, tort ül a hirtelen, egy-két évtized alatt megtollasodott uralkodó osztály. Vagy azt akarja valaki mondani, hogy osztálynélküli társadalomban élünk? Elegendő csak olvasni az újságokat a jet setről, elegendő szemügyre venni az új villákat, amelyek sokkal fényűzőbbek, mint amilyenek a kommunista funkcionáriusoké volt, elegendő betérni egy pékségbe, hogy lássuk a két szelet kenyeret vásárló idős nénit. Többre nem futja. A pékségekben pedig a legcsekélyebb mennyiség a fél kiló kenyér, mert még nem fogták fel, hogy sokaknak a negyedkilónyi is sok. Megfizethetetlen! Mindezért döbbenten figyelem, hogyan dobálóznak körülöttem a polgár fogalmával. Polgári szalon, polgári színház, polgári harácsolás, polgári irodalom, polgári cenzúra… milyen jókat röhögne Thomas Bernhard a szóhasználatunkon. Az a Thomas Bernhard, akinek a drámáit sok „polgári színház” tűzi műsorára, nem azért mert polgári, hanem mert bátor és színvonalas művek. Az író, szemébe mondja a kispolgárságnak az igazat. De hol vagyunk az osztrák színházaktól, a toleráns osztrák szellemi légkörtől? Dívik a kispolgári irodalmi nárcizmus. Ha napjainkban valaki tisztségre pályázik, vagy vezető beosztásra vadászik, első dolga, hogy polgárnak kiáltsa ki magát. Mintha ebben a balkáni/vajdasági vadkapitalizmusban, az ember csak polgár lehet, vagy ellenség. Gomba módra szaporodnak a „polgárok”, ám tényleges polgári osztály nélkül, közben senki sem kérdezi, hogy létezett-e a Vajdaságban egyáltalán polgári osztály? Trianon előtt a Délvidék elhanyagolt térség volt, igazat kell adnom Márainak, polgárság legfeljebb a Felvidéken illetve Erdélyben leledzett. Majd gunyorosan, némi túlzással hozzátette: Budapesten legfeljebb kapzsi középosztály létezett. Lehet, hogy túlzott, de az is biztos, hogy a pesti kispolgár gyűlölte a pesti nagypolgárt. 1918 előtt a Délvidéken főleg a kis- és a középbirtokosak képezte módosabb középrétegről lehetett beszélni, amelynek lelkületét és kultúráját Kosztolányi remekül ábrázolta. A Pacsirta világáról nem veszünk tudomást, helyette az Esti Kornél csodálatos világába menekülünk.  Viszont igaz, hogy a Pacsirta szerzője után nem akadt írónk, aki merész társadalomábrázolásra szánta volna el magát. Szorongva idézem fel, hogy miközben a módosabb szerb kereskedők a 19. század második felében, és a 20. század elején felvirágoztatták a szerb kultúrát, a magyar középréteg tagjai hazafias szónoklatokat tartottak, s buzgón olvasták a pesti divatlapokat. Még áldozatkész nacionalistáink sem akadtak, ellenben a díszebédeken, az úri kaszinókban feszített a nemzeti igéket harsogó dzsentriod réteg. Áldozatot hozni? Kultúrát támogatni? Azt már nem! Trianon után pedig, jórészt elinalt a tisztviselők módosabb rétege. Kényelmesebb volt Pesten könnyeket hullatni, szidalmazni a szerbeket és várni a Messiást. Majdnem a nulláról kellett kezdeni 1920 után. Igaz, maradt megbecsülendő, vékonyka kisbirtokosi réteg, maradtak a két kezük munkájából élő iparosok, de nekik csak a túlélésre maradt már erejük. A kultúrára majdnem semmi. A szegény magyar napszámosok, zsellérek és cselédek mentették a menthetőt, az ágrólszakadtak öt-hat gyereket neveltek, a két világháború között ezek a tengődő magyarok mutattak példát a megmaradásra.  Övék minden tiszteletem.  Hol vannak a polgárok, akik - Máraival szólva – nem hordanak jelvényt? Még pártjelvényt sem? Hol vannak azok, akik áldozatot hoznak, intézményeket teremtenek és büszkék saját függetlenségükre? Volt-e egyáltalán valaha intézményteremtő magyar polgári réteg a Vajdaságban? Földbirtokosok voltak, de polgárok alig-alig.  1941-ben Budapestről bevonult a tisztviselők hada, ők nevezték magukat a keresztény Magyarország középosztályának, újra nagyhangon esküdöztek a polgárra. Róluk mondta ki az igazat Márai Sándor a Hallgatni akartam című könyvében. Ahogy jöttek, úgy tűntek el 1944 őszén gyáván, sorsukra hagyva a vajdasági magyarokat. Újra a semmiből kellett teremteni valamit. A tömegsírok hónapjai után, a titói érában kezdett kialakulni az új vajdasági magyar középréteg. Elmúltak a szocrealista idők, a Tito-Sztálin konfliktust követően Tito a Nyugat üdvöskéje lett, élhetőbb lett a mindennapi élet. Ekkor kezdett kialakulni a szocialista középosztály, amelytől a rendszer nem követelte, hogy ideológiai hűségesküt tegyen, elegendő volt csendben maradni. Bolsevizmus? Kommunizmus? Szó sem volt erről!  Megszületett a jóléti jugoszláv patriotizmus, kezdték építeni az emberek az új tetszetős házakat, kedvező bankkölcsönöknek köszönve új lakásokat, kis Fiat személygépkocsit vásároltak, majd a tengerparton vagy a Fruška gorában, illetőleg a Tisza parton hétvégi házakhoz jutottak, emellett megengedhették maguknak a „fényűzést”, hogy külföldre utazhassanak. Ilyen volt a vajdasági magyar kisebbségi középosztály is, melynek tagjai Magyarországon, Szegeden fényes esküvőket, dáridókat rendező, jómódú, politikailag valamennyire nagyobb szabadságjogokat élvező polgároknak számítottak. A szabadságjogokkal, a szólásszabadsággal, a gyülekezési szabadsággal nemigen törődtek. Hagyd a politikát, nézd a magad dolgát, a szomszéd autót vásárolt, húzd be a füled-farkad és vásárolj te is, senki sem tiltja, mondogatták. A homo titoicus tipikus szocialista kispolgár: nem bírált, hanem alkalmazkodott, a közéletből a magánélet szabadságába menekült, miközben tisztában volt azzal, hogy semmit sem kell komolyan venni, se a marxizmust, se az önigazgatást, se a szocializmust. Nem akart komolyabb változtatást. Igyekezett minél több kisebb-nagyobb privilégiumot kicsikarni az államtól. Csendben alkudozott és megalkudott. Aki nyilvánosan tiltakozott azt nem küldték többé börtönbe, legfeljebb marginalizálták. Jelentéktelen figura lett, kissé nevetséges, kissé balek, afféle szocialista Don Quijote. A kisebbségben tehát ezeknek a Don Quijotéknek egyszerre kellett megálmodni a hiányzó polgárt és a XX. századi nyugati kultúra értékrendje alapján, elutasítani is. Igazi kötéltánc volt ez! A párt megelőzésképpen időnként rövid ideig tartó ideológiai kampányt indított, betiltott néhány folyóiratot, könyvet, színielőadást, amennyiben szükség volt rá, börtönbüntetést is kiszabott, avagy megtisztította az apparátust a liberálisoktól meg a technokratáktól. Főleg az anarcholiberálisokat nézte gyanakvó szemmel. Ilyenkor a társadalom nem tiltakozott, a szocialista középosztály és a pártnomenklatúra közötti kiegyezése tartósnak bizonyult. A Nyugati világgal barátkozott a pártelit, sokan a gyerekeiket is a nyugati egyetemekre küldték, akárcsak a mai patrióták, de a barátkozást némi ösztönös gyanakvás övezte. Egészen Tito haláláig tartott ez az állapot, akkor kezdődött az etnikai háborúba torkolló hisztéria. Akkor már azt sem tudtuk, hogy hova tartozunk, a Nyugathoz vagy a Kelethez? Örüljünk-e a berlini fal ledöntésének vagy sem? A populizmus győzött. Független és autonóm polgári rétegről a továbbiakban szó sem lehetett. Azokat, akik efféle értékrendben gondolkodtak, gúnyosan européereknek csúfolták, vagy a gyökereiket megtagadó kozmopolitáknak címkézték őket. A szocialista kispolgárság felülről irányította a rendszerváltást, a tegnapi homo titoicus egyszeriben úgy viselkedett mintha egész életében síkvidéki antikommunista gerilla lett volna.  A szocialista kispolgárság fellázadt saját múltja ellen. Az előzőleg megtollasodott réteg új pártokat alapított, majd a kapitalizmusban sikeresen kamatoztatta kapcsolati tőkéjét. A homo titoicus sikeresen integrálódott a többpártrendszerbe, a vezetők nagy része is a szocialista elitből került ki. Ez az establishment nevezi ki magát mostanság polgári rétegnek. Hozzájuk csatlakozott az „utánpótlás nemzedék”, a posztszocialista „üzletemberek”. Ők együttvéve inkább képezik a politikusi osztályt, mintsem a polgárságot. A polgár ugyanis anyagilag független, aki időnként kirándul a politikai életbe, ez a posztszocialista középréteg ki van szolgáltatva az államnak és a Pártnak. Én meg tovább olvastam Márait és plebejus kozmopolitának neveztem el magam. Mit is jelent számomra Márai? Csak egy imaginárius pontot.

Kommentek

Ehhez a cikkhez még nem fűztek megjegyzést.

Komment írásához be kell jelentkeznie.

Legfrissebb

KORMÁNYVÁLTÁS SZERBIÁBAN

Az országot most egy olyan személy tartja „sakkban” (sokkban?), akit – Gordana Čomić, előbb a Demokrata >

Szolidaritás és katarzis?

A magyarázat lehetséges kulcsszava tehát a szolidaritás, annak itt s másutt nemigen látott formái, amelyek sosem >

Ha létezne egy igazi államférfi

Míg az előző 30-50 körüli nemzedék nagy része – sokan közülük rossz lelkiismerettel - pragmatikusan alkalmazkodott >

Hősök emlékét ünneplik a gyávák

Gyáva népnek nincs hazája, a 177 évvel ezelőtti hősökre mutogató VMSZ-magyarkák a 48-as szabadságharc megszégyenítésének iskolapéldái. Mit >

A jelenlegi politikai elitnek le kell mondani az önzésről

A jelenleg uralkodó politikai elit nagy része három évtizede politikai üvegbúra alatt él, azzal a szent >

Mi veszélyezteti a vajdasági magyarok megmaradását?

A vajdasági magyar közösségnek joga van tudni, hogy mit is mondod Fremond Árpád, az MNT VMSZ >

A nagyhatalmak újra kezdik az érdekövezetek felosztását

A tömegek a válságos helyzetben olyan Vezért keresnek, akiben feltétlenül megbíznak. Az autokrata rendszerek tehát kimondottan >

Így fogadjuk el az autokratákat: kiskanállal

Még arra is bátorkodott utalni, hogy a parlament csak a demokratikus rendszer egyik eleme és nem >

A VMSZ SZÉGYENPÁRT

A junior pártelnök nem a magyar közösség, hanem csak a saját és pártja szűk elitjének az >

Barbárság vagy demokrácia?

„Donald Trump – írta Fukuyama - legutóbbi lépései Ukrajnával és Oroszországgal kapcsolatban letaglózóak voltak. A nyugati >

A VMSZ is engedelmesen tűrte, hogy a „puccsisták” közé sorolják

Ebben a zűrzavaros helyzetben külön figyelmet érdemel David Atlagić kormánypárti képviselő felszólalása. Kitért az 2000 október >

Egy országot elveszejteni

A megszabadulás tőle régóta elsőrendű erkölcsi és nemzeti egzisztenciális kérdés volt, a friss fejlemények fényében pedig >

1990-2009 © Napló. | Impresszum | Tartalomjegyzék | Médiaajánlat | Szerzői jogok | Kapcsolat |