2020. szeptember 28. hétfő
Ma Vencel, Salamon névnap van.
Alapító: Bódis Gábor & Németh Árpád (MCMXC)

Fiók

Felhasználónév:

Jelszó:

Legnépszerűbb

Végre egy örömhír: a kvótareferendumon a határon túli magyar állampolgárok is részt vehetnek

És ez még jobb: akinek nincs magyarországi lakcíme, levélben adhatja le szavazatát. >

Tovább

Szeles Mónika exkluzív

1986-ban Mónika valahol Dél-Amerikában megnyerte a korosztályos világbajnokságot, s amikor hazajött, akkor készítettem vele ezt >

Tovább

Európa, a vén kurva

E sorok írójának csak az a törté­nelmi tapasztalat jutott osztályrészéül, hogy hintalovazás közben hallgassa végig az >

Tovább

The Orbán family’s enrichment with a little government help

„Azt hiszem elképednénk a jelenlegi magyar miniszterelnök korrumpáltságának mélységétől.” Hungarian Spectrum: >

Tovább

Churchill és Bódis békés szivarozása helyett jaltai konferencia

Tulajdonképpen egy farsangi szivarozáson kellett volna találkoznia a krími félszigeten Churchillnek és Bódisnak 1945 februárjában – >

Tovább

A gyertyák csonkig égnek

„Az ember lassan öregszik meg: először az élethez és az emberekhez való kedve öregszik.” Márai Sándor >

Tovább

Egyik gyakornokunk szülinapját ünnepeltük

A bohókás ünnepeltet a kezében tartott tábláról lehet felismerni, amelyik egyben az életkorát is jelzi. Még fiatal, >

Tovább

A kiválasztott nép ilyennek látja Európát

Spitzertől: >

Tovább

A Napló Naplója

Kissé élcelődve azt meséltük, hogy minden a Magyarzó Pistike bálján kezdődött, amikor Árpád a söntésnél találkozott >

Tovább

A fehér kabát

Gabor,I like your white coat.Your pal,Tony Curtis >

Tovább

Egy „Széchenyi-idézet” nyomában

„Minden nemzetnek olyan kormánya van, aminőt érdemel. Ha valami oknál fogva ostoba vagy komisz emberek >

Tovább

Szeretet

Amíg egy férfi új autóját fényezte, a kisfia felvett egy követ, és vonalakat karcolt az autó >

Tovább

Téli napló

(Részletek)

Végel László
Végel László
Téli napló
Terra incognita (SHA-1 fotója)

Példakép és mérce

A szervezők rábeszéltek, hogy vegyek részt, és beszéljek a Radomir Konstantinović halálának évfordulójára rendezett ünnepi megemlékezésen. Egy évvel ezelőtt, október 27-én halt meg az egyik legjelentősebb európai formátumú szerb értelmiségi. Tisztelőjeként vállaltam, hiszen többször is írtam róla, és kívánságára 1998-ben volt alkalmam promoválni új regényét, a Descartes halálát. Éppen szülővárosában, Szabadkán. Aztán Szarajevóban találkoztunk, ahol a Vidék filozófiájáról beszéltem, abból az alkalomból, hogy tagja lett a Boszniai Tudományos és Művészeti Akadémiának. Számomra a szerbiai kérdésekben mérce volt, még akkor is, ha az akadémikusok főfoglalkozású verőlegényeinek ez nem volt ínyére. Ezért tiltakoztam, amikor a szabadkai városatyák nem fogadták el a városi kultúráért felelős titkár javaslatát, miszerint Radomir Konstantinovićot válasszák a város díszpolgárává, mondván, hogy nem tudják, kiről van szó. Lehetséges-e, hogy a városatyák nem olvastak újságot? Közismert, hogy a Milosević-rendszer egyik legtöbbet támadott értelmiségijéről van szó, akit főleg azzal támadtak, hogy semmibe veszi a nemzeti érzést. Tehát, cikkeztek róla. Nem volt ismeretlen. Döcögve ugyan és elviselhetetlen ellentmondásokkal, de talán fordulat várható. Sajtóhírek szerint ugyanis Konstantinović hamarosan szülővárosának díszpolgára lesz. Az utókor talán jóváteszi a jóvátehetetlent.

Őszintén szólva, nem valószínű, hogy tizenöt évvel ezelőtt megtörténhetett volna, hogy a tartományi képviselőházban Konstantinovićról beszéljek. Nyilván egyikünk sem lett volna kívánatos. A terem hivatalos jellege kissé zavart, ezért nem bírtam ki és kénytelen voltam megjegyezni, hogy jó lenne alternatív helyszíneken is megemlékezni Radomir Konstantinovićról. Merthogy több mint két évtizeden át épp a kitagadottak, a megalázottak, a lázongók, a nyughatatlanok ápolták Konstantinović szellemiségét. Ő volt a „másik Szerbia” mércéje. Egy közösség kultúrájának alapjait pedig csak úgy lehet, képviselni ha van mérce. Létezik viszonyítási alap. Számomra Márai Sándor vagy Thomas Bernhard, meg sok más értelmiségi és író, példaképet jelentett, de mércét csak az képviselhet, aki ugyanabban a közösségben, ugyanabban a kultúrában tevékenykedik, mint én. Nemzedékem legjobbjainak szerencséjük volt, mert Sinkó Ervin és B. Szabó György képviselte a mércét. Mércét jelentettek saját tévedéseikkel, kudarcaikkal együtt. Mert a jelentős személyiségeket éppen a tévedéseik és tévelygéseik, kudarcaik és szellemi kalandjaik jellemzik. Jaj, annak a nemzedéknek, amelyet arra ítéltek, hogy a tévedhetetleneket tekintsék példaképüknek, hiszen ezzel a hazugság csapdájába kényszerítik őket. De, jaj annak a nemzedéknek is, amely nem talál a saját közösségében mércét. Napjainkban az utóbbi veszélye azért oly vészes, mert túl sok a tévedhetetlen. 

Szenvedés és emlékezés

Eszékre utazom, ahol harminc évvel ezelőtt jártam, amikor is a Horvát Nemzeti Színházban megnéztem Csehov Három nővérét. Ott is ugyanazt a pannon nosztalgiát fedeztem fel, amivel az Újvidéki Színházban találkoztam. Eszék és Újvidék között maradt még némi történelmi rokonság, viszont a különbségek egyre szembetűnőbbek. Bécs szelleme itt eleven, érződik az eszéki utcákon, az autóbuszban legfőképp a kávéházakban. Az emberek viselkedésében. Nem véletlen, hogy a szlovén prózaíró és esszéista Aleš Debenjak az osztrák napoknak szentelt programban szóba hozta a nosztalgiát. Ő is, Erwin Einziger, osztrák, Ivana Šojat Kući horvát prózaíró és velük együtt én is, egyhangúlag elutasítottuk a naiv írói látásmódot, színlelésnek és ámításnak neveztük. Ám a sorozatos illúzióvesztés századában a nosztalgiának maradt még némi értelme. Emlékeztet a múltra. Az emlékezést pedig meg kell szenvedni. Szenvedés nélkül nincs emlékezés, ilyenkor csak a rideg és értelmetlen leltár marad.      

Sírkertek

Levélváltás Nagy Abonyi Melindával. Összeállt a fellépési terv. A zürichi közös estünkön Melinda olvas fel németül a Bűnhődés című regényemből, én pedig magyarul a Galambok Röppennek fel, című, legutóbb magyarul megjelent regényéből. Huszágh László írja, hogy a zürichi Cabaret Voltaire-ben elkeltek a 25 frankos belépőjegyek. Néhány nap múlva repülök. Regényének mondatai kísértenek. „Minden harmadik ház üresen áll, tudod mit jelent az, amikor csak a temető növekszik?” Ez a tudat bánt engemet is. Immár két évtizeden át. Kimondani is szorongató érzéssel tölt el.

Mégsem olyan kék az ég

Évekkel ezelőtt, ha J. L. azt mondta, hogy kék az ég, akkor a pártmunkás-újságírók lelkesen ismételték: igen, csakugyan kék az ég. Buzgóságukban, megfeledkeztek az égre pislantani, ezért akkor is tapsolva ismételgették, hogy kék az ég, amikor borús volt. Merthogy miért ne? Vessen magára az ég, ha nem égszínkék. Már nem tapsikolnak neki. Pedig mostanság nem a kék égboltozatról mesél, hanem sokkal fontosabb, megfontolandóbb dolgokról. Arról, hogy sehogyan sem érvényesül a rehabilitációs törvény. Valami nem stimmel! Ezekben a hetekben én is végighallgattam egy ilyen tárgyalást. Szörnyű érzés vett erőt rajtam, azon tépelődve, hogy hogyan bizonyítsa az utód a felmenők ártatlanságát, ha már nincsenek tanúk, nem voltak védőügyvédek, csak maradtak a hevenyészen papírra vetett mondatok, a névtelene besúgók, és a - főbelövés. Azokra az emberekre gondolok, akiknek végig kell járniuk ezt a bírósági kálváriát. J. L. bevallja, hogy ő többé nem optimista, azt gondolom, joggal. Időben kellene meghallani figyelmeztető szavait. Szóra sem lenne érdemes az egész, ha mindez nem mutatna rá a körünkben eluralkodó jelenségre. Amíg egyik vagy a másik személy hatalmon van, addig tilos bírálni. Amint kikerül a hatalom bűvköréből, többé észre sem veszik. Pedig ugyanarról a személyről van szó, akit tegnap még tévedhetetlennek tartottunk. Nem furcsa?

Becsülni és bírálni!

Méricskélem Thomas Bernhard éles szavait az osztrákok élet iránti érzéketlenségről. A nyelvi bravúrjairól ismert író tisztában van azzal, hogy azért valóság is létezik, nem csak a nyelvi elefántcsonttorony. Az Osztrák Állami Díj átvételekor a miniszterek szemébe vágta, hogy a gyengeelméjűek, hazafias tömlöcben élünk, és megállapította, hogy „Az állam olyan képződmény, mely szüntelenül kudarcra, a nép olyan, amely szakadatlan alávalóságra és gyengeelméjűségre ítéltetett.” A végtelenségig lehetne sorolni a szókimondó Bernhard kemény ítéleteit. Az uralkodó közvélemény felháborodott, a hivatásos politikai elemzők fanyalogtak, s akadtak bölcsek, akik azt állították, hogy Bernhard közönséges dilettáns. Amikor bemutatták a Burgtheaterben a Hősök tere című drámáját, Bécs polgármestere az előadás közben felállt és döngő léptekkel tüntetőleg elhagyta a színháztermet. A szuperlojális szakemberek azzal vádolták Bernhardot, hogy nem drámát írt, hanem pamfletet.  Ma másképpen fest a dolog. A szakemberek és a bölcsek nevét elfelejtettük, Bernhardra pedig büszke az egész Ausztria. Az írónak volt mersze, nem gazsulált a népnek, bizonyára azért mert becsülte. Akik ma a népnek hízelegnek, azok lebecsülik a népet. És éppen ez különbözteti meg az értelmiségit a politikustól.

Kényelmes kuckók

Az internet sok dolgot sejtet ugyanakkor leleplez is. Brüsszeli látogatásom után, arra voltam kíváncsi, miként jeleníti meg magát a Vajdaság, ezen belül is, a vajdasági magyarság kultúrája. Annál is inkább, mert találkozásaim, személyes beszélgetések alkalmával, kénytelen-kelletlen be kell ismernem, hogy Vajdaság, sajnos, még mindig terra incognita. A német anyagban böngészek a neten. Akad néhány művész, akinek a munkásságáról rangos német újságok is beszámoltak, ellenben, számos „helyi nagyságról” semmit sem tud a világ. Jobbak vagyunk, mint aminek látszunk, vigasztalom magam, azonban, ennek nyomán felmerül a kérdés, hogy mit tettünk annak érdekében, hogy ez kiderüljön. Ünnepélyesen megnyílt a belpolitikai viták kereszttüzébe kényszerült brüsszeli iroda. Jó ideje létezik, viszont milyen kulturális sikerrel? Egyébként az említett viták, csak nekünk jelentenek, ha egyáltalán jelentenek valamit. A németek szemében nevetségesek. Érdemes megismerni például Szászország berlini konzulátusának kulturális programját. Természetes, hogy a tartománynak konzulátusa van Berlinben, persze, nem amiatt, mert el akar szakadni Németországtól, hanem azért, hogy Berlinben megjelenítse a tartomány kultúráját. Elképzelem, hogy mekkora botrány törne ki, ha a Vajdaság konzulátust nyitna Belgrádban a célból, hogy megjelenítse a vajdasági kultúrát, ahova, esetleg szívesen betérnének a vajdasági származású belgrádiak is. Egynéhány Dedinje környéki politikus és túlbuzgó akadémikus bizonyára összeesküvést szimatolna a szándék mögött, még akkor is, ha netán a mákos gubáról csevegnének. Miért ne lehetne a mákos guba az összeesküvés metaforája? Azt nem tudom, hogy miről folyik az eszmecsere Vajdaság brüsszeli irodájában, lehet, hogy nem a mákos gubáról, hanem az európai politikáról, továbbá hálásan megköszönik a brüsszeli főméltóságok leereszkedő mosolyát, miközben külföldi kereskedelmi hálózatok képviselői előtt rimánkodnak, jöjjenek Szerbiába (igaz, ha megéri, jönnek azok nélkülük is), ám a vajdasági kultúra európai terjeszkedéséről nem találok releváns bizonyítékot. Igen furcsa, hogy az autonomista politikusok mennyire elhanyagolják a kultúrát. Az egypártrendszer autonomistái legalább fontos kulturális intézményeket alapítottak. Ez dicséretükre válik, bár erre árnyékot vet, hogy – micsoda ellentmondás! – éppen a vajdasági értékeket becsülték le, és szívesebben bratyiztak harmadrendű belgrádi irodalmárokkal. Aleksandar Tišma személye, ékesen bizonyítja állításomat. Vajdaságban csak akkor ismerték el, amikor Belgrádban a legrangosabb díjakkal tüntették ki. A harcias vajdasági politikusok ugyanis szelíd belgrádi kulturális sznobok voltak, de érdemeiket, mármint, hogy intézményeket teremtettek, fenntartás nélkül, el kell ismerni. Ezek az intézmények, utódaik szeme láttára, éppen napjainkban rogyadoznak. Pedig tudnunk kellene, hogy határozott kulturális identitás nélkül, Vajdaság autonómiájának követelését Európában, a kutya sem ugatja meg. Legfeljebb udvariasan kijelentik, hogy igen, elképzelhető, hogy ez valamiféle fontos státuskérdés lehetne, azonban maguk sem tudják, hogy miért. A kulturális tényező viszont igenis mozgósítja a közvéleményt, a nyugati értelmiségi elitet mindenképp, minek következtében a diplomaták is serényebbek. Azonban a kulturális öntudat nemcsak emiatt fontos, hanem az elmúlt két évtizedben lejátszódó bevándorlási mutatók miatt is. Vajdaság a kilencvenes évektől kezdve az eddiginél hangsúlyozottabb bevándorló terep lett. Csakhogy ezúttal az új polgárok elvesztették előző területi identitásukat, mivel szülőföldjük immár más államalakulathoz tartozik. Ebben különböznek az 1945 után érkező bevándorlókból, akik – legalábbis 1990-ig – nem a vesztették el a szülőföldjüket, csak elköltöztek. Mára azonban ez módosult. Az egykori haza most máshol van, másik állam határai között, miután olyan kényszerhelyzet áll elő, miszerint új hazára kell lelni. Az új integráció sokszor fájdalmas folyamatára a kultúra gyógyír. Ahol nincs erős kulturális identitás, ott az integráció eltorzul, és politikai színezetet kap. A politika pedig inkább megosztja a polgárokat, egyesíteni csak a kultúra képes. De hogy integrálódjanak az új vajdasági polgárok, ha maguk a vajdaságiak sem ápolják saját kulturális identitásukat? Amit most átélünk, az minden csak nem egy nyitott, európai szellemű kultúra. Van egy kis magyar kuckó, egy kis szlovák kuckó, stb., egy nagyobbacska szerb kuckó, amelynek melegében mindenki jól érzi magát, és mindenki jól tudja, hogy az egyes kuckókban ki az úr. Elvannak. Szerintem Vajdaság nem a népek, a nyelvek, a kultúrák olvasztótégelye, mert ha az lenne, akkor nem lenne többé Vajdaság. Viszont mégiscsak tudomásul kéne vennünk, hogy Európában élünk és nem külön-külön, a meleg, de beporosodott kuckókban. Ortega y Gasset jut eszembe, ő még a nagyobbnak számító „ibér kuckóban” sem akart élni. Vajdaság igazi hangját a következőképp fogalmaznám meg: minél inkább európai, annál inkább vajdasági (szerb magyar, horvát, szlovák, ruszin, ukrán, román, stb.). Minden más üres bla-bla.

2012. november 30.
Küldje tovább ezt a cikket.

Kommentek

Ehhez a cikkhez még nem fűztek megjegyzést.

Komment írásához be kell jelentkeznie.

Legfrissebb

Új szintézis?

Azon töprengve, hogy a memoárokban és a regényekben sokat írtak azokról a hontalanokról, emigránsokról, száműzöttekről, kozmopolitákról, >

Tovább

„Sajnálatos, hogy templomainkban helyt nyer a választási kampány.”

A véemeszes magyar érdekvédelem – a Szerb Haladó Párttal kötött elvtelen szövetség miatt – semmi eredményt >

Tovább

A nemzetállam keblére öleli még a „tékozló fiait” is

Ezért nem nevezhető hontalannak az, aki egyik várost felcseréli egy másikkal, mert ott jobban érzi magát. >

Tovább

Szerbia egyetlen csatlakozási fejezetet sem nyitott az idén

A dokumentum hangoztatja, hogy „a nemzeti kisebbségek védelmét Vajdaság AT-on kívül fejleszteni kell”. Mintha a Vajdaságban >

Tovább

Azt hallom, csoda történt Washingtonban

Ez történik most is, és így marad időtlen-időkig, ha időközben nem tör ki egy regionális háború. >

Tovább

Osztozkodás a lőporos hordón

A Nyugat-Balkán – leánykori nevén Jugoszlávia plusz Albánia – befolyásolásáért többen vetekednek: az EU, az USA, >

Tovább

Botrány Újvidéken

Szerbia ezúttal kiállította saját igazolványát, az osztályzaton nem csodálkozom. Ellenben miért hallgatnak a polgárok? Félnek? Tudják, >

Tovább

Menekülés a magányból a forradalomba

A Menj és szenvedj te is, című, a Nyugatban megjelent naplójegyzetei elárulják, hogy semmiképpen sem az >

Tovább

Javasasszonyok és politológusok

A szerb kormány szerint Vučić történelmi jelentőségű győzelmet aratott. Mások szerint úgy ült a fotelén gőgösen >

Tovább

Kettős nyomás alatt

Nem kell azonban szem elől téveszteni a tényt, hogy Szerbiában a médiák új tulajdonosai a hatalmi >

Tovább

Örömünnep Szerbiában

Nem irigylem a szerbiai politikusokat sem. Hogyan lehet kormányozni egy nemzetet, amelynek lelkében ilyen mély ellentmondások >

Tovább

Konformizmus-vita

Nos, a vereség lehelete már ekkor érződött, ám a folyóiratot, amelynek indulása 1968 előszelét is jelezte, >

Tovább