2019. október 23. Szerda
Ma Gyöngyvér, János, Gyöngyi névnap van.
Alapító: Bódis Gábor & Németh Árpád (MCMXC)

Fiók

Felhasználónév:

Jelszó:

Legnépszerűbb

Végre egy örömhír: a kvótareferendumon a határon túli magyar állampolgárok is részt vehetnek

És ez még jobb: akinek nincs magyarországi lakcíme, levélben adhatja le szavazatát. >

Tovább

Szeles Mónika exkluzív

1986-ban Mónika valahol Dél-Amerikában megnyerte a korosztályos világbajnokságot, s amikor hazajött, akkor készítettem vele ezt >

Tovább

The Orbán family’s enrichment with a little government help

„Azt hiszem elképednénk a jelenlegi magyar miniszterelnök korrumpáltságának mélységétől.” Hungarian Spectrum: >

Tovább

Európa, a vén kurva

E sorok írójának csak az a törté­nelmi tapasztalat jutott osztályrészéül, hogy hintalovazás közben hallgassa végig az >

Tovább

Churchill és Bódis békés szivarozása helyett jaltai konferencia

Tulajdonképpen egy farsangi szivarozáson kellett volna találkoznia a krími félszigeten Churchillnek és Bódisnak 1945 februárjában – >

Tovább

A gyertyák csonkig égnek

„Az ember lassan öregszik meg: először az élethez és az emberekhez való kedve öregszik.” Márai Sándor >

Tovább

Egyik gyakornokunk szülinapját ünnepeltük

A bohókás ünnepeltet a kezében tartott tábláról lehet felismerni, amelyik egyben az életkorát is jelzi. Még fiatal, >

Tovább

A kiválasztott nép ilyennek látja Európát

Spitzertől: >

Tovább

A Napló Naplója

Kissé élcelődve azt meséltük, hogy minden a Magyarzó Pistike bálján kezdődött, amikor Árpád a söntésnél találkozott >

Tovább

A fehér kabát

Gabor,I like your white coat.Your pal,Tony Curtis >

Tovább

Kik vagyunk, mit akarunk

Egy rossz hírű könyvnek van hasonló címe. A szerzőpáros ezzel akarta lejáratni az 1956-os magyarországi forradalom >

Tovább

Szeretet

Amíg egy férfi új autóját fényezte, a kisfia felvett egy követ, és vonalakat karcolt az autó >

Tovább

Régi s új mesterek

Milošević és Kusturica (2.)

Szerbhorváth György
Szerbhorváth György
Milošević és Kusturica (2.)
(Borishev illusztrációja)

Az élet egy csodáról ő maga így nyilatkozott: „Ami a háború alatt történt, egyébként teljes mértékben shakespeare-i; megpróbáltam megmutatni ezt egy személyes nézőpontból, becsúsztatva az élet iróniájának számos aspektusát… Amikor kitört a háború, éppen Párizsban voltam. Az első negyven napon egyszerűen nem hittem el… Az agyam talán lelassítva működött, mint a régi kamerák: amikor mozogsz, a kép hosszabb idő alatt tűnik el. Nem tudtam elhinni, hogy háború van. A jugoszlávok egy teljes generációja egyszerűen nem volt tudatában, hogy ez a teljesen képtelen dolog rájuk szakadhat. Luka [a főszereplő] nagyon hasonlít hozzájuk…

Azt mondanám, hogy ez egy szomorúan optimista film, mert Luka előtt megnyílik a szerelem lehetősége. Ma minden más értelmetlen. Anélkül, hogy pesszimistává válnánk, realistáknak kell maradnunk azzal szemben, amit látunk. Az elmúlt század konfliktusoktól volt terhes; és mégis, az az érzésem, hogy akkor több remény volt, mint most. Mintha a halál teljesen természetes és hétköznapi jelenség volna. A mi utópiáktól mentes világunkban nekünk kell felépítenünk saját utópiánkat, mert minden megmentett lélek, minden megmentett szellem ad nekünk valamit…”

Erre mondható az, hogy közönséges hablaty. Tipikusan az az álláspont, amely szerint a dolgok nem érthetők meg, minden próbálkozás értelmetlen, hisz hihetetlen dolgok ezek, mintegy a fantázia világából származnak (Shakespeare, színház az egész világ – más kérdés, Shakespeare mi). És ahol minden hihetetlen, minden érthetetlen, ott egy csomó kérdés értelmetlen, felesleges feltenni őket, így a felelősségét is, itt semmi helye sincs a morális kérdéseknek.

Az Underground kapcsán azonban nem kerülhette ki ezeket, hisz sok tekintetben történelmi film ez, még ha egy szerelmi háromszöggel, a mulatozásokkal a háttérbe is szorítaná.

Zárójelben jegyezzük meg, hogy Kusturica hozzáállása nem igazolható azzal, hogy akkor és ott még nem tudtuk, mi is történik, mert vannak rendezők, akik jó ellenpéldát szolgáltatnak. A történelmi kérdések s így a háború kapcsán az összefüggések sokasága miatt maszatolásra bőven van lehetőség, azonban a romákat illetően kifejezetten károsnak tartom Kusturica munkásságát. E ponton semmit sem nyom a latban, hogy maguk a romák reagáltak-e, és teszem azt, Szerbiában élvezik-e a roma rezesbandákkal színesített filmeket, és hogy egyáltalában mit éreznek. Hisz Kusturica alkotott róluk képet, és a Dom za vešanje (Ház az égben) című, a nyolcvanas évek közepén készült filmjével ellentétben (mely többek közt a romák átveréséről, kihasználásáról szól, arról, hogyan tesznek gyermekeket Olaszországban koldussá stb.) egészen más útra lép. Mint már említettem, a kilencvenes években a romák vagy zenészek, vagy bohókás, ügyeskedő, vicces figurák, kicsit lököttek, csalnak is, ha kell, de viszont mennyire összetartók! 2004-ben azt mondta a háború kapcsán: „Éppen mint én: összedől az országod, de megőriztük a családot!” Aha, innen fúj a szél. Az organikusan élő romák, az erős családi kötelékkel bíró, egymás iránt szolidáris romák, ők az igaziak. Leszarják a fogyasztói civilizációt, a technikát, a Nyugatot, közben jókat táncolnak. A kilencvenes években viszont egészen más sors jutott a romáknak: sehol senkire sem számíthattak, mert semmibe vették őket, a totalitarista logika módján ők lettek a nem-emberek. Nem tartották a sajátjuknak és nem is védték meg őket a szerbek, a horvátok, a bosnyákok és az albánok sem, a nemzetközi közösségnek végképp nem jutottak eszébe, a sok etnikum nevét is alig tudták megjegyezni. A romákat különösen a koszovói háborúban ütötte mindenki, az albánok szerbpártiaknak tartották őket, mert nem fogtak fegyvert a rezsim ellen, a szerbek pedig nem válogattak a nem szerbek között, főképpen ha muzulmán hitűek voltak. Menekültekként dettó nem kellettek, ott voltak végül a szerbeknek a szerbek. De ez történt velük Bosznia-Hercegovinában, Horvátországban is, legfeljebb más mértékben. Baranyában a szerbek horvát vagy magyar házakat adtak az odatelepülő/odatelepített cigányoknak, ezért kellett szolgálniuk, aztán a reintegráció után nekik már nem volt szükségük rájuk, a horvátok meg betolakodókként, jugoszláv/szerb harcosokként, hódítókként kezelték őket. Megközelítőleg ugyanúgy jártak, mint a bácskai zsidók 1941-ben, amikor bevonult Horthy hadserege: a jugoszláv rezsimhez való „hűségük” miatt megbüntették őket (mintha mások fegyveresen ellenálltak volna, mintha a magyar tisztviselők a magyar kormány jóváhagyásával ne tettek volna hűségesküt a szerb-horvát-szlovén királynak), és behajtották rajtuk a magyar államnak 1920 óta nem fizetett adót!

Nem az a probléma, hogy Kusturica a romák kálváriájáról nem forgatott, hisz ilyesmire senki sem kötelezhető, hanem az, hogy amit megmutatott belőlük, az egyoldalú, fals, vegytiszta cigányromantika. Ez prímán passzol mítoszépítő és -ápoló habitusához, kiszemezgeti, ami beleillik, a többire spongyát.

Egy kis kitérő erejéig felhoznék egy kivételt, hogy lássuk, nem a körülmények vagy Milošević akadályozta a másképpen látást, nem arról van szó, hogy kezdetben „nem láttuk”, „nem tudtuk”, „nem hittük el”, mi történik, hisz többek közt Želimir Žilnik már 1992-ben Kroz pepeo (A hamun át) című filmjében – amelyet nagy hatással levetített a tévé is – rámutatott arra, hogy ez a háború mindenekelőtt testvérháború és rablóhadjárat, nem pedig különböző autochton délszláv törzsek háborúja, premodern jelenség, amelyet aztán így is kell értelmezni.

Žilniket a délszláv térségben élő romák sorsa sem hagyja hidegen. A Kenedi se vraća kući (Kennedy hazatér – 2003) című dokumentumfilmjében azoknak a romáknak a sorsát követi végig, akik a háborúk idején Németországba menekültek. Ám később – már Milošević bukása után, éppen erre hivatkozva! – a német és a szerb állam egyezményt kötött, minekután a már tíz éve ott élőket éjszakai razziákon összegyűjtötték, fél órát adtak nekik a csomagolásra, és repülőre rakták őket. A gyerekek egy része ott született, ott járt iskolába, akadt, aki már egyetemre, a felnőttek dolgoztak, egyszóval integrálódtak a társadalomba. Az újvidéki Žilnik akkor kezdett el a témával foglalkozni, amikor a város környéki roma telepeken meglepődve tapasztalta, hogy szülők és gyerekek csak németül beszélnek egymással, a gyerekek ugyanis más nyelvet nem is tanultak meg. Számukra valóságos tragédia volt a 21. századból a szinte középkori állapotokba csöppenni, és mivel senki sem törődik velük, esélyük sincs tanulmányaik folytatására és a beilleszkedésre.

Kusturica a nyolcvanas években még empátiát tanúsított a szenvedők, elnyomottak, kihasználtak iránt, a kilencvenes években azonban nagy törés következett be. Ennek nyilván vannak/lehetnek lélektani okai, maga is szenvedhetett, kicsúszott alóla a talaj, azaz az ország. A filmjeivel sem volna túl sok probléma, ha csak filmjei által beszélne. De a nyilvánosságot nem kerüli, sőt. Szereti magát áldozatként beállítani (megannyi huszadik századi filozófus, művész, tudós vagy akár kisember módjára): a belgrádi Vremenek 2001-ben adott interjújában elfogadta, hogy „történelmi idealizmusom miatt bűnhődjem”. Bűnhődés? – az igaz, hogy sokan felelősségre vonták, de akkor vajon mi lenne e bűn lényege, ami miatt vezekelnie kell? Mit kell történelmi idealizmus alatt érteni? A jobb világban való hit eo ipso még nem bűn, csak akkor, ha az oda vezető utat vér kövezi. Legalábbis ma ez a szélesebb körben elfogadott erkölcsi imperatívusz, igaz, ezt azok sem tartják be, akik erre hivatkoznak. Kusturica elismerte, hogy nem hitte kezdetben, hogy Milošević tényleg olyan gonosz, mint amilyennek a horvátok és a bosnyákok beállították, azt azonban már nem fejtette ki, mit gondol róla bukása után. Mi több, szerinte Milošević, Tudjman és Izetbegović egyformán felelősek – és ez is széles körben elfogadott vélemény. Ám annak ellenére is, hogy utóbbi kettő elhalálozása okán nem vonható felelősségre, az „egyformán felelősek” kitétel tarthatatlan, hiszen eltakarja a különbségeket, és a redukció, az egy kalap alá vevés kiválóan megakadályozza, hogy lényegi diskurzus jöjjön létre. Mert ahol mindenki egyaránt felelős, már nincs miről beszélni, a szembesülésre többé már nincs szükség.

Kusturica egyébként is a relativizáció nagymestere – az alapképletet Hágában naponta felrajzolják azok, akik némi beismerésre is hajlamosak (a többség minden vádat elutasít): oké, mi is követtünk el bűnöket, de a másik fél is, tehát kvittek vagyunk. A Balkánon ráadásul mások a mércék: Belgrádba éppen azért jött vissza, mert „nincs olyan fegyelmem és felelősségtudatom, mint amilyen a Nyugaton való éléshez kell”. A felelősség tehát más itt és más ott, nincsenek egyetemes értékek, a lokalitás a perdöntő, ez mondja ki az utolsó szót. Ez pedig a végletekig vihető, legalábbis logikailag, de mivel a logika nyugati találmánynak tekinthető, alkalmazása értelmetlen. Kusturica álláspontja a végsőkig kihegyezve azt jelenti, hogy nincs felelősség, a bűn csak lokálisan értelmezhető – a lokalitás végül pedig én magam vagyok. A lakatlan szigetre vetődött magányos matróz nem követhet el bűnöket. Kusturica épített magának egy falut a szerbiai hegyekben, igaz, mások is élnek ott, de ő az úr: minden erkölcsös lehet ott, amit ő annak vél.

Ez persze túlzás, Kusturica „nincs olyan” felelősségtudatot emleget, tehát valamilyennek akkor mégis léteznie kell. Az említett interjúban szóba került az is, hogy az Undergroundot a szerb propagandagépezet központi pillére, a Szerbiai Rádió-Televízió (RTS) is finanszírozta. „Mindent felhozhatnak ellenem, de én egészen más vagyok, mint akit Milošević rezsimje finanszírozott” – így ő. Nyugaton azok, akik azzal vádolják, hogy Slobo embere, nos, ők már rég eladták magukat az ördögnek: „korrumpált hatvannyolcasok (…), ezek azok a kommunisták és maoisták, akik ölebekké váltak, hogy megfizettethessék a nyájasságukat.” Azaz nem a vád ellen védekezik e ponton, hanem a vádlókat akarja lejáratni.

Kész csoda, hogy Kusturicának nem jutott eszébe, hogy az RTS voltaképpen miből szállt be a finanszírozásba: mert kétségkívül nem a rezsim pénzéből, hanem abból, amit elszedtek a lakosságtól. Ugyanis egyedülálló módon a villanyszámlához csapták a tévé-előfizetési díjat, miután a nézők tömegei azt nem fizették be. Így viszont – áram nélkül mégsem lehet élni, még Kusturica ökoállamában sem – kénytelenek voltak fizetni.

Ráadásul Kusturica más argumentációt is alkalmaz: ő valójában egy az egyben átvágta magát a rendszert: „Az Underground a propagandával való visszaélésről szólt, és mindaz ellen volt, amit az RTS akkoriban szimbolizált, noha az uralmon lévők nem is voltak tudatában, miről szól.” Az igaz, hogy hozzáfűzte: „Nem fogom magam azzal igazolni, hogy ez a film Slobodan Miloševićről szólna.” Igazán nagyvonalú.

És mintha szimpla véletlen lett volna az együttműködés: „A Szerbiai Televízió Milorad Vučelićtyel való barátságom miatt segítette ezt a filmet.” Nem árt felidézni, hogy Vučelić, a titói rezsim egyik legnagyobb újságíró-karrieristája, mindig tudta, hol kell lennie, így jókor állt Slobo mellé, páratlan karriert futva be, végül őt is ejtette ugyan, de a háborús rablógazdálkodásban továbbra is részt vehetett, bár legemlékezetesebb alakításait a szerbiai televízióban valósította meg háborús uszítóként. Persze neki is kijár az ártatlanság vélelme, a többi művésszel, újságíróval együtt őt sem vonták felelősségre, lusztrációs törvényt sem hoztak, így ma is aktív. A nemzet napszámosa volt ő is – hogy a nemzet hátán gazdagodjon meg. Barátainkért nem feltétlenül vagyunk kárhoztathatók, de Kusturica biztosan tudatában van annak, mit tett „Vučela” a hetvenes évektől kezdve. Maradona helyett róla forgathatna filmet, hisz jobban is ismeri, mint az argentin szupersztárt.

Érdemes idéznünk bőségesebben az interjúból: „Nem értem, az RTS részvétele miért lenne problematikus, s pár rozoga kombi és díszlet, amikor ez a ház a háború első részében a világ összes lehetséges adójának szolgáltatásokat nyújtott. Ha morálisan viszonyulnék ilyen dolgokhoz, akkor nem mehetnék be egyetlenegy amerikai moziba sem, mert Amerika a hatvanas években a náci és gestapós túlélők hatvan százalékát befogadta, akik a második világháború után megkapták az útlevelet, és a biztonsági rendszerének a részévé váltak, nem vehetném meg egyetlenegy terméküket sem amiatt a vérengzések miatt, amelyeket humanitárius elvek alapján vittek véghez. Ha egyik lábaddal egy nyugati országban élsz, lehetetlen az erkölcsöt provinciális kritériumok szerint mérni. Milošević tévéjének dolgozol, vagy az IBM-nek, amely Hitlerrel működött együtt? Az író távolságot tarthat a világtól, de ha filmeket akarsz készíteni, kooperatívnak kell lenned egy bizonyos fokig, mert forgatási engedélyekre van szükséged, meg mindenre, ami kell a filmkészítésnél, ami egy nehezebb tevékenységi forma, magától értetődő.” Hovatovább: „Thomas Mann az első világháborúra szavazott. Németország és Ausztria egész értelmiségi elitje tapsolt az első világháborúnak, de ezt én sosem tettem meg.”

Lám, mások is követtek el bűnöket, mit akarnak hát akkor vele? Mások tapsoltak a háborúknak, ő nem. Csakhogy most nem az IBM vagy Thomas Mann van terítéken. A könnyedén megingatható érvelés miatt más igazolásokat is hoz – ha a tanító néni nem fogadja el a hamisított szülői igazolást, ott lapul a zsebben az orvosi, még ha az is hamisított. De ha beveszik az előbbit, megmarad más alkalomra az utóbbi. Kusturica kiteríti lapjait, a bizonyíték az, hogy a rezsim emberei őt is szekálták: „Állandóan konfliktusban vagyok az elittel, bár úgy vélem, ez félelit, legyen szó a JUL-osokról [Jugoszláv Egyesült Baloldal – Mira Marković pártja], a nedićistáktól [a második világháborús szerb nacionalista quisling-mozgalom hívei] vagy egy harmadikról. Mira Markovićot az zavarta, hogy nem mosom meg naponta a hajam, és nincs illatosítva a ruhám, miképpen a nedićistáknak az volt a bajuk, hogy Emirnek hívnak.”

Kusturica újabb filmjei is elég zavarosak, de ezen fejtegetéseivel feltette a pontot az i-re. Ilyen konfúz módon az szokott magyarázkodni, aki ha tudat alatt is, érzi, vaj van a füle mögött.

Az utóbbi időkben – összhangban azzal, hogy a miloševići rezsim által elkövetett bűnök Szerbiában is újfent tovább relativizálódnak az új, Koštunica vezette kormányzat alatt – már magyarázkodásra sem kényszerül, sőt még egykori bírálói is nagy filmesként üdvözlik, aki a háborút csak kerettörténetként használja, és az élet szépségeinek bemutatására koncentrál.

Kusturica tehát folytathatja az „ideológia”-gyártást, a mítoszépítést. Most azt találta ki, hogy ő, illetve filmjei: fékek. A balkániak a globalizáció uralma alatt nyögnek, így feladata nem más, mint a civilizáció szakadékba rohanó kocsiját fékezgetni. A nemzetközi színtéren pedig alterglobalistaként definiálja magát. Egy 2005. májusi interjújában – amely abban a Večernje novostiban jelent meg, mely a diktátor egyik legkedveltebb napilapja volt, mára persze ez is „megjavult” – párhuzamot vont maga és Che Guevara közt: utóbbi puskát, ő kamerát visel. Amire egyik szerbiai kritikusa megjegyezte: „Kusturica szándékosan tetteti hülyének magát, mintha a különbség az eszközben, nem pedig a hozzáállásban lenne. Che Guevarának meggyőződései voltak, érdektelen, hogy ezek ma mennyire értékesek, de neki bizonyosan azok voltak, mert meghalt értük. Kusturicának nincsen semmiféle meggyőződése, ez a nagy különbség közöttük, és ez minden összehasonlítást lehetetlenné tesz.”

Kusturica az interjúban a technikai fejlődést kárhoztatja, mert az apokalipszisbe visz minket. Mintha Szerbia legnagyobb baja a technikai fejlődés lett volna vagy lenne ma; éppen ellenkezőleg. Mintha a fogyasztói mentalitástól kéne óvni a populációt, amikor a kilencvenes éveket a hiány jellemezte: áruban, pénzben is, és jólétben zömében ma is csak a háború alatt meggazdagodottak élnek. Az emberek nem zabáltak, mint a filmjeiben, nagyon is sokan éheztek. Idős nyugdíjasok lettek öngyilkosok, az éhhalál elől menekülve, a kórházakban csecsemők sorsa múlott azon, hogy lesz-e áram – ezek után a technikát és a fogyasztást kárhoztatni kifejezetten cinizmus. És Kusturica cinikus.

Elismeréssel adózik Michael Moore-nak politikai angazsáltságáért, hiszen lerántotta a leplet Bushról és a nyugatiak keresztes háborújáról. Véleménye beleillik a miloševići mátrixba: utóbbi magát a globalizáció élharcosaként akarta beállítani, aki ellentmond a nyugat terjeszkedésének, mindenkit leigázó akaratának, a fogyasztói civilizációnak, egész értékrendszerének, példát mutatva a többi kis népnek. Ez közönséges máz volt ugyan, hisz őt csak a hatalom megtartása érdekelte, s közben jó kis whiskyjét szörcsölgette.

Kusturica antiglobalizációs meggyőződése is hamis. Amikor megkérdezték tőle, miért forgatta az Undergroundot Belgrádban, azt válaszolta: mert megengedték, hogy olyan fekete füstöt használjon, amelyet a világon már nem szabad használni. Amit a nagyvilágban betiltanak, az a jó, éppen amiatt, mert betiltották. Egy lázadó nem fogadhatja el, hogy bármit is betiltsanak, ő szabad lélek, mit érdekli őt, már ha eszébe jutott (kétlem), hogy a fekete füst használatát környezetvédelmi okokból tiltották be, az antiglobalisták nagy örömére. Kusturicának azonban nincs két koherens gondolata, a konfúzió istenítője ő, legyen szó bármiről is. Ebben az értelemben antitézise ő minden totalitárius ideológiának, amelyek az előre megszabott rendet tartották optimálisnak, ahol nincs helye az individuumnak, a szabadságnak. De Kusturica nem anarchista, ideológiamentessége csak felszín – a mélyben más bugyog.

Milošević és Kusturica (1.)

A szerző engedélyével

Forrás: EX Symposion – Riefenstahl-szám, 2005/52

2011. március 12.
Küldje tovább ezt a cikket.

Kommentek

Ehhez a cikkhez még nem fűztek megjegyzést.

Komment írásához be kell jelentkeznie.

Legfrissebb

A mi kipcsák vérünk

Azt pedig, hogy Orbán, Szijjártó és a magyarországi kormányzat helyesli és támogatja a török fegyveres erők >

Tovább

Csorbultak az anyanyelvi tájékoztatási jogok!

Hogyan lehetséges, hogy olyan községben, mint a zombori, nagybecskereki, nagykikindai, vagy Muzslya, a Közép-Bánság legnagyobb magyar >

Tovább

Zárt és nyitott identitás

Ezekről a próbatételekről akartam esszét írni, miközben ösztönösen éreztem, hogy rángatnak ide-oda, egyik oldalon a kozmopolita >

Tovább

„A múlt mérge bűzlik körülöttünk”

Sosem a pesti páholyok „anyásai” előtti eskütétellel bizonyítottam a magyarságomat. Nem „magunk között” kell bizonyítani, hanem >

Tovább

Paskó atya madárbélből jósolt, avagy szavazz a Fideszre

Ami hiányzik Paskó szentbeszédéből, az már csak a hazaárulózás. De így is épp eléggé kizárólagos: aki >

Tovább

A szerb kormány növeli az elköltözést?!

Az létszámstop folyamatos hosszabbításának egyenes következménye az elköltözés, a külföldre vándorlás. Munkahely, vagyis jövedelemforrás hiányában az >

Tovább

„Érvényesülnek vagy csorbulnak a kisebbségi jogok?”[1]

Annak, hogy egy magyar jelentéstevőt választott az EP bizottsága, még örülni is lehetne. Kovács helyzetét – >

Tovább

Tisztelet a magyar népnek

Doktrinális értelemben nem szigorú tisztasággal, egyértelműen, bár passzívan, de a magyar nép nemet mondott a fasizmusra >

Tovább

Joghátrány lett a magyar nyelv- és írás hivatalos használata!

A Magyar Nemzeti Tanács Nyelvhasználati Biztosságának nem csak Józsa László beadványával kapcsolatban kellene állást foglalnia, hanem >

Tovább

Mindenki önökre fog szavazni!

Köszönjük a gáláns segítséget, köszönjük, hogy kapzsivá válhatunk, köszönjük, hogy jól megfizetik a szavazatainkat, köszönjük, hogy >

Tovább

„Messze nem olyan még, amilyet szeretnénk…”

Szerbiának, tehát, ahhoz, hogy az EU tagja legyen, maradéktalanul teljesíteni kell a csatlakozási feltételeket, ideértve a >

Tovább

Handke Nobel-díjának margójára, avagy Milošević emlékére

De valami gyanússá vált nekem Handke kapcsán. Mert nem ő volt az első őrült, aki áhítozott >

Tovább