2019. december 16. hétfő
Ma Etelka, Aletta, Adelaida névnap van.
Alapító: Bódis Gábor & Németh Árpád (MCMXC)

Fiók

Felhasználónév:

Jelszó:

Legnépszerűbb

Végre egy örömhír: a kvótareferendumon a határon túli magyar állampolgárok is részt vehetnek

És ez még jobb: akinek nincs magyarországi lakcíme, levélben adhatja le szavazatát. >

Tovább

Szeles Mónika exkluzív

1986-ban Mónika valahol Dél-Amerikában megnyerte a korosztályos világbajnokságot, s amikor hazajött, akkor készítettem vele ezt >

Tovább

The Orbán family’s enrichment with a little government help

„Azt hiszem elképednénk a jelenlegi magyar miniszterelnök korrumpáltságának mélységétől.” Hungarian Spectrum: >

Tovább

Európa, a vén kurva

E sorok írójának csak az a törté­nelmi tapasztalat jutott osztályrészéül, hogy hintalovazás közben hallgassa végig az >

Tovább

Churchill és Bódis békés szivarozása helyett jaltai konferencia

Tulajdonképpen egy farsangi szivarozáson kellett volna találkoznia a krími félszigeten Churchillnek és Bódisnak 1945 februárjában – >

Tovább

A gyertyák csonkig égnek

„Az ember lassan öregszik meg: először az élethez és az emberekhez való kedve öregszik.” Márai Sándor >

Tovább

Egyik gyakornokunk szülinapját ünnepeltük

A bohókás ünnepeltet a kezében tartott tábláról lehet felismerni, amelyik egyben az életkorát is jelzi. Még fiatal, >

Tovább

A kiválasztott nép ilyennek látja Európát

Spitzertől: >

Tovább

A Napló Naplója

Kissé élcelődve azt meséltük, hogy minden a Magyarzó Pistike bálján kezdődött, amikor Árpád a söntésnél találkozott >

Tovább

A fehér kabát

Gabor,I like your white coat.Your pal,Tony Curtis >

Tovább

Kik vagyunk, mit akarunk

Egy rossz hírű könyvnek van hasonló címe. A szerzőpáros ezzel akarta lejáratni az 1956-os magyarországi forradalom >

Tovább

Szeretet

Amíg egy férfi új autóját fényezte, a kisfia felvett egy követ, és vonalakat karcolt az autó >

Tovább

Napi ajánló

Rekviem a szabadkai zöld Zsolnay szökőkútért

Búcsúzom Tőled zöld Zsolnay szökőkút és szerintem nem csak én, hanem nagyon sok szabadkai búcsúzik városunk (a városháza melletti) legfontosabb szimbólumától. Isten veled, nyugodj békében, mindig emlegetni fogunk, úgy hiszem több tízezren ebben a városban. Lebontásod nem az egyetlen ilyen típusú esemény, amely alapjában véve rombolja a város képét és fáj a lakosságnak. Prof. Dr. Szórád György:

Amikor 1984 májusában hirtelenében Szabadka polgármesterének választottak egyéves mandátummal, nem tudtam, hogy e rövid idő alatt mit is kezdjek a megbízatással. Mivel politikai karrierre nem vágytam, ezért inkább áttekintettem elődjeim egyéves tevékenységét és arra a megállapításra jutottam, hogy két lehetőség adódik: egyrészt egy évig semmit nem tenni és „átélni” a kihívásokkal teli időszakot a város életében vagy nekiugrani egy giga átszervezésnek vagy valami nagy megépítésének, amire ugyan szükség lehet, de nem tudjuk befejezni és csak torzója marad (amiért örökké átkozni fognak a polgárok). Tépelődésemben más utat választottam, tollat ragadtam és megírtam a „Szabadka szépet álmodik”  álmodozást, hogy mit is lehetne tenni Kosztolányi „poros-boros” Szabadkájával, a „beteg, boros, bús, lomha Bácskában”.

Szerettem volna felrázni ezt a várost, hogy „szépet álmodjon”, hogy Szabadka előkészüljön, megújuljon 2000-re. Felvázoltam, mit kéne tenni a városnak, polgároknak és városvezetésnek, hogy ez az álmos város, „Európa legnagyobb faluja” tunyaságából felébredjen, mint egyfajta Csipkerózsika és tegyen valamit az eluralkodott pesszimista vélemény ellen, hogy „most nincs arra lehetőség, most nem abban a korban élünk amikor megújulni kell”, mert határváros vagyunk a „világvégén” s inkább maradjon minden ahogy van, mert sötét események történhetnek s még azt is elveszíthetjük, amink most van.

Megkíséreltem ezzel a szöveggel és tettekkel felrázni a város lakósságát a pesszimista jövőképből, hogy tenni kell valamit – most (1984-ben) és nem halogathatjuk azt, amit megtehetünk. Ha mást nem, álmodjunk valami szépet – legyen víziónk, amely ugyan elsőre szilárd gyökér nélküli, de legalább boldogsággal tölt el bennünket. Ha nagyon akarjuk együttesen ezt a víziót, amely utópiának tűnik az elején, egy nap a feltételek megváltoztatásával és tudatos emberi tevékenységgel realitássá válhat.

Meg kellett találni a víziót, amely elnyerheti a polgárok tetszését és hozzájárulását, amelyre építeni lehetett: megújítani a belvárost, a szép szecessziós épületeket a korzón, rendbe hozni a nagy teret a színház, könyvtár és városháza szorításában és az egész szűkebb belvárost visszaadni a polgároknak, sétálóutcává változtatva.

A terv elnyerte a lakosság szimpátiáját és idővel megváltozott a passzív hozzáállás – akarták a megújulást. Az anyagi lehetőségek is megteremtődtek és habár pénzből soha nincs elég, de ügyes átcsoportosítással elérhetőek, ha olyanra szeretnénk költeni, amit nagyon szeretnénk.

Mint a terv felelős végrehajtója, habitusomból eredően is, mindig arra törekedtem, hogy amit megígérek, azt végre is hajtsam. Ezért inkább kisebb lépésekkel, kisebb feladatokkal, de átláthatóan (akár a tervek, úgy az anyagiak terén is) igyekeztem a „nagy tervet” realizálni - Szabadkát felrázni, élhetővé tenni a lakosság számára, lépésről – lépésre közelíteni egy modern 2000-beli város felé.

Amint a terv részei, pl. a szép, de addig elhanyagolt szecessziós épületek homlokzatai és balkonjai elkezdtek új színekben pompázni, s a városban egyre inkább lehetett kellemesen sétálni és élvezni a környezetet, szinte adódott az idő nagyobb „falatokra” is: a korzó nagy „gödrének” (valamikor malom, majd gyár) és a nagy tér rendezésére.

Ekkor kezdődik a régen áhított – még a városháza építésének (1908-1912) korában megálmodott – szökőkút megépítésének realizálása. Az anyag (a Zsolnay zöld kerámia) már sok-sok évvel előtte rendelkezésre állt és most alkalom nyílt végre-valahára, a zöld Zsolnay szökőkút megépítésére. Amikor 1985-ben ünnepélyesen megnyitották, több mint 20.000 ember gyűlt össze. A háború után soha ennyi ember, egy békés ünnepélyre, nem gyűlt össze. Ünnepeltek a polgárok és rövidesen a szívükbe zárták, örömet leltek benne. Kedvenc találkahely lett és a tér képét is feldobta.

Engedd meg Te szökőkút, hogy a továbbiakban tegezzelek, mert úgy érzem, egymáshoz közel állunk. Igyekeztem, hogy megszüless, Te pedig tetted a magadét – szimbólummá váltál.

Szimbólummá váltál a nyolcvanas évek szabadkai generációjának, de a későbbieknek is, sőt ma is emlegetik a közép- és szép korúak, hogy milyen jó életük volt akkoriban egy élhető városban, melynek egyik szimbóluma a városháza, a másik pedig Te voltál/vagy.

Ide jártak, mint egy szentélyhez a nyugdíjasok, hogy megpihenjenek; a kismamák, hogy a babák friss levegőt szippantsanak; a frissen házasodottak, hogy legszebb napjukat megörökítsék és mindannyian szabadkaiak, sőt vidékiek is, hogy nyáron együtt élvezzük a szökőkút csobogását, a víz kellemes hűtő hatását és a Zsolnay zöld kerámia esztétikai szépségét.

De úgy látszik, egyszer mindennek vége van: a vandál gördeszkázásnak, a nem megfelelő karbantartásnak, a zord telek vasfogának „köszönhetően” tested tönkrement. Megöregedtél, megcsúnyultál, de sajnos, ami a legborzasztóbb lassan elporladtál, sebzett szimbólum lettél, amit nem „tiszteltek” többé és nem is segítettek, hogy feléledj. S most inkább egy fiatalabb, más szökőkúttal felcserélnek. Ez már nem szimbólum s nem az ami Te egykoron volt.

Búcsúzom Tőled zöld Zsolnay szökőkút és szerintem nem csak én, hanem nagyon sok szabadkai búcsúzik városunk (a városháza melletti) legfontosabb szimbólumától.

Isten veled, nyugodj békében, mindig emlegetni fogunk, úgy hiszem több tízezren ebben a városban. Lebontásod nem az egyetlen ilyen típusú esemény, amely alapjában véve rombolja a város képét és fáj a lakosságnak.

Az új szökőkútnak kívánom, hogy nyerje el a szabadkaiak tetszését, de nehezen fogja lelkünkben, szívünkben a zöld szökőkutat helyettesíteni.

 

2019. november 13.
Küldje tovább ezt a cikket.

Kommentek

Ehhez a cikkhez még nem fűztek megjegyzést.

Komment írásához be kell jelentkeznie.

Legfrissebb

„Idegen”, „másik nyelv” lett a magyar!?

A magyar nyelv használata a közigazgatásban most már nem csak joghátrányt okoz az itteni magyaroknak, de >

Tovább

Néhány szó a magyar parlamentről

De ha a polgári állam a saját alkotmányos formáihoz se ragaszkodik, akkor nem érvényes a magyar >

Tovább

Bőnyi rendőrgyilkos?

A fölfegyverzett és elszánt, nyílt fasizmus – amelyet érzelmileg és „szellemileg” ma is fűt a szélsőjobboldali >

Tovább

Lesz-e Vajdaságban intézményes kisebbségkutatás?

Amennyiben egyáltalán megalakul egy ilyen intézet, nem lenne elfogadható – de az emberi valamint a nemzeti >

Tovább

A színház az új CEU

Így tehát az ilyen harcokban nem az a tét, hogy jön a konzervatív váltás, hanem hogy >

Tovább

Einstand. Avagy a Viktor utcai fiúk

A cím maradhat? A címmel nincs semmi baj. Ennél jobb címet mi sem találhattunk volna. A >

Tovább

Mengyán: A Magyar Szó és a Hét Nap „mélyrepülésben van”

Tanulmányozni kellene, hogy a közpénzek iránti ilyen – felelőtlennek is nevezhető – viszonyulásban (meg)vannak-e a gazdasági >

Tovább

Szerpentin a Kárpátokban

Akármennyire is lehangoló ma a román politika távlattalansága, az erdélyi magyar közvélemény figyelmét ismét rá kellene >

Tovább

A szájzár és a nemzet

Az ellenzéktagadásnak nevezhető meggyőződés, amelyről azt mondtuk, hogy fertőzésként terjedt el, itthon gyakorta még azzal a >

Tovább

„Egy ilyen országban, amelynek, sajnos, nem látjuk a jövőképét”…

itt egy formálisnak is alig nevezhető kulturális autonómia létezik, ami egy (költséges) pénzelosztó és (döntő többségében) >

Tovább

Most már komolyan veszem...

Akkor talán én is megmosolyogtam volna ezt a mondatot. Most azonban komolyan kellene venni. Nem vágyni >

Tovább

„Vajdaságban nagyon jó a helyzet”?

A Vajdaságban a nemzeti kisebbségi jogok az ún. joghurtforradalom előtt valóban példa értékűek, európai szintűek voltak. >

Tovább