Ő már rég megfejtette, mit jelent az illiberális demokrácia

Közéleti nyelvújításunk leleménye az „illiberális demokrácia”. Többen próbálták megfejteni, mit jelent. Nem sok sikerrel. Pedig Oswald Spengler már 1919-ben írt róla a Poroszság és szocializmus című könyvében. Ebben fogalmazta meg, hogy a szocializmusé a jövő, de nem marxi értelemben, hanem nemzeti alapon.

Szerinte ezt csak a németek tudják megvalósítani, egy olyan társadalomban, amelyet a parancsolás és engedelmesség tart össze. A tekintélyelvű rend „lényegét tekintve illiberális és antidemokratikus, már amennyire itt angol liberalizmusról és francia demokráciáról van szó”. Az angol gondolkodásra a szabadságelv jellemző, abban az értelemben, hogy „mindenki önmagáért harcol, s akkor ez végső soron mindenkinek a javára válik”.

Spengler szerint ez a harc egyenlőtlenséget szül, és a diadal az erősebbé lesz. A francia felfogásban viszont az egyenlőség elve uralkodik, de az alárendeltség elutasításának következménye, hogy rend sincs. Ezért az egyenlőség „eszményi anarchizmus”. A porosz nemzeti ösztönből eredő politika viszont „sohasem veszítette el illiberális és antidemokratikus tendenciáját”. A konzervatív és a szocialista párt „a feltétlen autoritást az Egészre bízza, hogy az egyes emberek életvitelét az állami érdek szerint irányítsa”.

 A két párt látszólagos különbsége ellenére is azonosan gondolkodik, „nem utasítja el a katonai szellemet”, társadalma parancsra és engedelmességre épül, s végső célja „a parlamentáris kormányzás megszüntetése”.

Ezért Spengler úgy véli, a konzervatív és a nemzetiszocialista pártnak „egymásra kell találnia … a kapitalista parlamentáris liberalizmus ellen”. Helyette olyan társadalmi rendet kell létrehozniuk, amelyben „mindenki megtartja az őt megillető helyet … saját belső megfontoltságából eredő önkéntes fegyelmi képessége, saját szervező képessége, munkaereje, lelkiismerete és odaadása, valamint intellektuális közösségi érzése alapján”, amit „egybe kovácsol a kötelességérzés egysége”.

Nincs szükség a „műveltségről, világpolgárságról, valamint a németek szellemi küldetéséről szóló fecsegésre”, mert „a szocializmus hatalmat, hatalmat és szüntelen hatalmat jelent”. A nemzetközi kapcsolatok is csak így ítélhetők meg: „az igazi Internacionálé az imperializmus … az egész földkerekség fölötti uralom, mégpedig egyetlen formáló alapelv révén, nem a kiegyezés és az engedmények, hanem a győzelem és a megsemmisítés által”.

„Egy valódi Internacionálé csakis úgy lehetséges, hogy egyetlen rassz eszméje győzedelmeskedik az összes többi fölött, nem pedig úgy, hogy minden véleményt feloldunk egy színtelen masszában”. Ezek a megállapítások elgondolkodtathatnak bennünket. Meggyőző benne a liberalizmus és a demokrácia összetartozása, mert az illiberalizmus valóban a demokráciát is szükségszerűen felszámolja, és a központosított államhatalom diktatúrájához vezet. Felfigyelhetünk Spenglernél a konzervativizmus és a nemzetiszocializmus szellemi rokonságára.

A szocializmus nála nem a hátrányos helyzetű rétegekért érzett felelősséget jelenti, hanem a személyes szabadsággal szemben megszilárdított államhatalmat, amelyben egy tekintélyes vezető dönti el, mi történjék a társadalomban, amelynek tagjai engedelmesen követik őt. Spengler A döntés évei című könyvében később elismeréssel fogadta a nemzetiszocialista párt választási győzelmét, de hozzátette, hogy ez még nem is volt igazi győzelem, „mivel hiányzott hozzá az ellenség”. Ezzel jelezte: a hatalom csak akkor tartható meg, ha a harc folytatódik a más véleményen levők ellen.

Fel kell készülni a jövőre, amelynek mozgató ereje „az erősebbek akarata, az egészséges ösztön, a rassz, a vagyon és a hatalom akarása”. Spengler jóslata: „az ősbarbárság, mely évszázadokon keresztül rejtve és leláncoltan lappangott egy magas kultúra formaszigora alatt, új életre kel most … újjáéled az a saját erejét érző, küzdelemre kész, egészséges öröm, mely megveti a racionalista gondolkodás irodalommal átitatott korszakát. A rassz töretlen ösztöne ez, mely másként akar élni,mint ahogyan az olvasott könyvtömegek és könyveszmények súlya alatt.”

Az anarchisztikus demokráciát a cezarizmus váltja fel. Itt már pártokra sincs szükség, hiszen egy párt mindig feltételezi, hogy léteznek más pártok is. Ha azonban egy „totális államban” egyetlen elv él, akkor ott a pártrendszernek és az elvi különbségeknek sincs jogosultságuk. Spengler szerint „a beteljesedett cézárizmus diktatúra, de nem egy pártnak a diktatúrája, hanem egy emberé az összes párttal – mindenekelőtt a sajátjával – szemben. Minden forradalmi mozgalom egy élcsapattal vívja ki a győzelmet, mely azután többé már nem használható semmire sem, és csak veszélyt jelent.

A valódi úr abban mutatkozik meg, ahogyan megválik tőlük – kíméletlenül és hálátlanul, csakis saját célját tartva szem előtt, amelyhez csak ő találja meg – és tudja megtalálni – a megfelelő embereket.” Tekintélyelvű hatalmának csak engedelmes követői lehetnek, másképp gondolkodókra nincs szükség. Spenglernek jó érzéke volt a jövőben kialakuló állapotok előre jelzésére, a német nemzetiszocializmus története sok vonatkozásban igazolta megállapításait. Az igazság kedvéért meg kell jegyeznünk, amikor látta, hogy ez a politika hová vezet a gyakorlatban, elhatárolódott tőle.

Pedig a hitleri párt hatalmának csak az első éveit ismerhette, Spengler 1936-ban halt meg, a háborús éveket már nem érte meg. Az a benyomásunk, hogy megállapításainak ma is van még aktualitásuk. A történelem nem ismétli meg önmagát, még akkor sem, ha bizonyos jelenségek kísérteties hasonlóságot mutatnak. De a tanulság persze így is levonható arról, hogy mit is jelent az illiberalizmus, és miért lehetetlen azt a demokráciával összekapcsolni. Az illiberális rendszert csak úgy lehet megérteni, ha azt is megértjük, miért van tömeges támogatottsága.

Erich Fromm meggyőzően tárja fel e magatartás pszichózisát a Menekülés a szabadság elől című könyvében. A modern társadalomban az egyén könnyen magára marad, és egyre kevésbé igazodik el a társadalomban. Elszigeteltségén úgy próbál segíteni, hogy csatlakozik egy mozgalomhoz, mely válaszokat ad problémáinak a megoldására. A csatlakozással eltűnhet „jelentéktelenségének és gyengeségének tudata”. Különösen akkor, ha ez a mozgalom tömeges, és olyan vezetője van, aki határozottan jelöli ki a célt és a tennivalókat.

S ha ez az iránymutatás olyan programot is ad, amelyet az önállóan gondolkodni nem tudó ember is könnyen hajthat végre, akkor tartalmassá válik az ilyen ember élete. A tömeges részvétel számára bizonyító erejű: ha sokan teszik ugyanazt, akkor bizonyára jó az, amit együtt tesznek. Ezt az érzést erősíti, ha a mozgalom vezetői nem az értelemre, hanem az érzelmekre hatnak, s azt is megmondják, kik azok, akik ellenségként akadályozzák a közös cél megvalósítását. Az önállóságát önként feladó ember ezért úgy érzi, személyisége kiteljesedik, mert részese egy nagyszerű „közösségi” programnak.

Ebben az sem zavarja, hogy kénytelen tudomásul venni, ő csak egy hierarchikusan felépített gépezet alsó szintű tagja, akinek a hatalma mindössze annyi, hogy az ellenséghez tartozók fölött társaival együtt diadalmaskodhat. „A tekintélyelvű világnézet nem ismeri az egyenjogúság fogalmát” – írja Fromm. „Számára a világ olyan emberekből áll, akiknek vagy van hatalmuk, vagy nincs, akik vagy fölérendeltek, vagy alárendeltek”. S noha ő az utóbbiakhoz tartozik, függőségének érzetét elnyomja a megygyőződés, hogy a hatalom képviselői azt fogalmazzák meg, amit ő is szeretett volna kimondani.

Felismerhető, hogy a liberalizmustól magát mentesítő felfogás miért nem párosulhat a demokráciával. Még akkor sem, ha a központosított társadalmat vezetők néphatalomról beszélnek, és ezt a kijelentést sokan lelkesen helyeslik, támogatják. Mert az a meggyőződés él bennük, hogy fölösleges beleszólni a közügyek alakulásába, rá lehet hagyni azt a hatalom képviselőire, akiknek nyilván nagyobb áttekintésük van a dolgok mibenlétéről és a döntések értékéről. Tény, hogy az ilyen állásponthoz nincs szükség szélesebb látókörre, tájékozottságra, nagyobb tudásra arról, ami a társadalomban történik.

S ha valaki mégis úgy érzi, idegen számára a közélet, a politika, közönyösen bezárkózhat a mindennapi élet szűkebb kört érintő problémáiba, abban a hiszemben, hogy a tapasztalatokkal átfogható világ kiemelhető összefüggéseiből, a külső valóság nem szól bele a személyes lét alakulásába. Ez azonban önáltatás. Az életkörülményeket és az életmódot döntően meghatározza a tágabb társadalmi környezet, sőt az is, hogy ez miként illeszkedik bele a szélesebb nemzetközi kapcsolatokba.

Ma már kiszélesedett a világ, a hazai és a külföldi események naponta szólnak bele az egyének életébe. Még akkor is, ha ezt nem akarjuk tudomásul venni. Sem azt, hogy a közélettől elforduló közömbösség azt a centrumot támogatja, mely az emberek tájékozatlanságára és önállótlanságára építve működteti ellentmondást nem tűrő, öntörvényű hatalmát. Közéletünk problémája, mit választunk a jövőben: illiberális, nem demokratikus viszonyokat, vagy a nagyobb személyes felelősséget és elmélyültebb tudást követelő liberális demokráciát és a vele járó közéleti tevékenységet?

Az első óhatatlanul tudatlan, elgépiesített társadalomhoz vezet. A másodikban viszont az egyén másokkal összefogva vállalja a közélet problémáinak folyamatos megoldását és a társadalmi lét hatékonyabbá tételét. Ebben nem érzi magát illetéktelennek, mert tudja, saját sorsának alakulása is ezen múlik. És azt is tudja, hogy ezt nem könnyű vállalni.