Ma Zénó, Flórián névnap van.
Fiók
Jelszó:
Legnépszerűbb
Végre egy örömhír: a kvótareferendumon a határon túli magyar állampolgárok is részt vehetnek
És ez még jobb: akinek nincs magyarországi lakcíme, levélben adhatja le szavazatát. >
Egy „Széchenyi-idézet” nyomában
„Minden nemzetnek olyan kormánya van, aminőt érdemel. Ha valami oknál fogva ostoba vagy komisz emberek >
Szeles Mónika exkluzív
1986-ban Mónika valahol Dél-Amerikában megnyerte a korosztályos világbajnokságot, s amikor hazajött, akkor készítettem vele ezt >
Európa, a vén kurva
E sorok írójának csak az a történelmi tapasztalat jutott osztályrészéül, hogy hintalovazás közben hallgassa végig az >
The Orbán family’s enrichment with a little government help
„Azt hiszem elképednénk a jelenlegi magyar miniszterelnök korrumpáltságának mélységétől.” Hungarian Spectrum: >
Churchill és Bódis békés szivarozása helyett jaltai konferencia
Tulajdonképpen egy farsangi szivarozáson kellett volna találkoznia a krími félszigeten Churchillnek és Bódisnak 1945 februárjában – >
A gyertyák csonkig égnek
„Az ember lassan öregszik meg: először az élethez és az emberekhez való kedve öregszik.” Márai Sándor >
Egyik gyakornokunk szülinapját ünnepeltük
A bohókás ünnepeltet a kezében tartott tábláról lehet felismerni, amelyik egyben az életkorát is jelzi. Még fiatal, >
A kiválasztott nép ilyennek látja Európát
Spitzertől: >
A fehér kabát
Gabor,I like your white coat.Your pal,Tony Curtis >
A Napló Naplója
Kissé élcelődve azt meséltük, hogy minden a Magyarzó Pistike bálján kezdődött, amikor Árpád a söntésnél találkozott >
Szeretet
Amíg egy férfi új autóját fényezte, a kisfia felvett egy követ, és vonalakat karcolt az autó >
Napi ajánló
„Mi az, hogy Palics?”
„Neki köszönhetjük, hogy oly sok viszontagság után van tengerünk. Beltengerünk.” Laik Eszter (Irodalmi Jelen):
Tolnai Ottót köszöntötték 75. születésnapján tisztelői, barátai, kollégái a Petőfi Irodalmi Múzeumban. Humoros történetek kavalkádja gomolygott elő a költő felelevenítette életepizódokból.
Igaz mesék szövevényes szálai fonták be a PIM dísztermét – az ünnepelt történetei nyomán egyre sűrűbben fogott közre bennünket, hallgatóságot e tarka pókháló, és lettünk részei egyetlen nagy történetnek, melyet úgy hívnak: Tolnai Ottó. E „tolnaiottóság” hangulatát a Flamingó térde című dokumentumfilm alapozta meg, amelyet eredetileg a 2002-es Filmszemlén mutattak be, és a születésnap alkalmából a Petőfi Irodalmi Múzeum vetítőjén is lepergett. A Villányi László és Hartyándi Jenő rendezte rendhagyó kalauz a költő életének színterein vezeti végig a nézőt, megidézve azokat a műveket, amelyeket Szabadka, Palics, Ókanizsa, az Adria és Homokvár ihlettek. Felvonulnak benne műveinek állandó hősei, legyenek azok emberek, folyók, fák, állatok…
A vásznon megszólalók után az esten jelenlévő barátok vették át a szót, immár „élőben” gratulálva az alkotónak. E. Csorba Csilla megnyitója után Radics Péter, a Digitális Irodalmi Akadémia vezetője szavait Havas Judit tolmácsolta. „Nélküle a vajdasági és anyaországi irodalom másképp nézne ki” – állapította meg Radics, majd a tengerélmény motívumát emelte ki a költő életművéből. „Neki köszönhetjük, hogy oly sok viszontagság után van tengerünk. Beltengerünk” – üzente a szöveg, és ötletesen az „Új Tolnai Világlexikonából” idézte a beltenger definícióját. Hiszen nem tudja nála senki hitelesebben leírni: tenger. S végül a tanulság: Tolnai bárhová is „hajózott”, mindig ott maradt a régi kis utcájában, gyerekkora helyszínén. Ez az ő beltengere.
A régi jóbarát-kolléga, Villányi László egy verssel köszöntötte az ünnepeltet. A Vér – Tolnai Ottónak című költemény három álmot foglal magában, igazított el felolvasása előtt a költő. Az egyik Homokvárhoz, Palicshoz kötődik, a másik egy ’95-ös amerikai utazáshoz, ahol együtt jártak Ottóval és feleségével, Jutkával; a harmadik pedig legelső közös sétájukhoz a Vértó mellett (ez utóbbi mozzanatot a Flamingó térde című filmben is láthattuk felvillanni).
A felkavaró vers után prózával folytatódott a köszöntések sora: Danyi Zoltán legújabb regényéből, A dögeltakarítóból olvasott fel egy részletet. Ám mielőtt ezt meghallgathattuk volna, az író megosztotta a közönséggel: Tolnai Ottó iránti tiszteletből valamennyi művébe beemelt egy-egy szót mesterétől, ebbe a legutóbbi regényébe a „jerikói rózsát”. A felolvasott részletben a főhős Splitből, egy katedrális tornyából próbál eltekinteni Újvidékig, pillantásával legyőzve az előtte tornyosuló hegyeket, dombokat, fennsíkokat, míg meglátja a só borította, hófehér vidéket. Tolnai Ottó azzal egészítette ki az elhangzott részletet: Danyi Zoltán valóban vendégük volt egyszer Splitben, és szoros kötelék fűzi őket össze; Zoli zentai, ahol Tolnai gimnazista éveit töltötte. Danyi végül átadta ajándékba a regény egy példányát, melyet legutóbbi találkozásukkor „visszatartott”, hogy itt nyújthassa át.
A születésnapi üdvözletek sorát zárva Németh Dani felolvasta Beszédes István frappáns, közvetlen sorait, melyek humorát leginkább csak a beavatottak érthették, de az mindenki számára világos volt, hogy egy régi és mély barátság csillog ennek az üzenetnek a mélyén.
A filmvetítést és a köszöntőket követte maga a beszélgetés. Gyimesi Tímea, a Szegedi Egyetem kortárs irodalomelmélet- és filozófiakutatója hangsúlyozta, mennyire megtiszteli a felkérés, ám szakmai mélységekbe vesző, magukba bonyolódó, elméletieskedő kérdései (inkább állítások) még egy egyetemi szemináriumot is élvezhetetlenné tettek volna. Egyetlen „dolog” mentette meg a beszélgetést: maga Tolnai Ottó. Az ő válaszai ugyanis kérdésektől függetlenül szárnyaltak – ezeket hallgatva egész életutak rajzolódtak ki a hallgatóság előtt.
Érdemes felidéznünk ízelítőként néhány futamot Tolnai Ottó páratlan humorú történeteiből, amelyek egymásból kacskaringóztak elő, egyre újabb leágazásokkal, míg a hallgatóság jólesően vesztette el a fonalakat a meseáradatban. Valamennyi történet festőkhöz, festményekhez kapcsolódott – mint a költő bevallotta, élete legfontosabb színterei a műtermek, ezekről szeret a legjobban írni. Így került elő egy Giacometti-tanítvánnyal való megismerkedése, akitől az adriai és az Azúr-parti azúr közti különbséget igyekezett ellesni, vagy a Richter-kép, amelynek láttán meg volt győződve, hogy a Tisza-partot ábrázolja, mígnem egy képeslapon rábukkant, hogy Velence látható az alkotáson.
Örök életű anekdota a költő barátsága egy idős palicsi festőbácsival (e történet az esten sokat idézett Kalapdoboz című Tolnai-kötetbe is bekerült), aki a világ legnagyobb tudósaival, gondolkodóival levelezett. Tolnainak egyszer betekintést engedett e levelezésbe, s a lapok között bukkant rá a költő a Szilárd Leóval váltott soraira. A tudós a festő atommaggal kapcsolatos kérdéseire akkurátusan kifejtette válaszát, majd a levél végére odakanyarította: „Mi az, hogy Palics?” Látta ugyanis a levél fejlécében a szót, s nem tudta mire vélni. „Ez lett az én filozófiai alapkérdésem” – tette hozzá mosolyogva Tolnai Ottó.
Nem kevésbé megkapó história a festőé, aki „fölment a képre”, mint ama kínai mester a legendában. Ivanyos Sándor volt ez a művész, aki váltig állította Tolnai faggatózására, hogy már rég nem fest semmit, és készséggel beengedte a műtermébe is a kíváncsi költőt. Ott viszont gyönyörű vásznak sorakoztak – idézte fel Tolnai –, mire csodálkozva kérdezte a festőtől, miért mondta, hogy nem dolgozik már semmin. Az kitartott mellette, hogy csakugyan így van. Hát akkor ezek mik? – bökött a vásznakra Tolnai, mire Ivanyos legyintett: a vásznakon szokta szárítani gyógynövényeit, és a klorofill zöldje beitta magát a szövetbe.
De megtudtuk azt is, hogyan lett egy giccs-sasból Svédország nevezetes festménye. Tolnai egy újvidéki házban látta meg a falon az irritáló mázolmányt, amelyen a háborgó hullámok fölött egy sas lecsap egy halra. Mint a háziasszony elmesélte, a férje hadifogságban egy újságból vágta ki a képet, mert megtetszett neki, s hazatérve magával hozta. A házukba elszállásoltak egy orosz tisztet, aki festegetett, s a ház ura megmutatta neki az újságkivágást. A tiszt megfestette, így került a falra. Évekkel később Tolnai Stockholmban járva egy kiállításon pillantotta meg a festményt – amint épp a svéd király nézegeti nagy figyelemmel. Mint barátjától megtudta, a svédek egyik legnagyobb becsben tartott képe ez.
Aztán hallhattunk még megannyi kalandos történetet a költő tárgyakhoz való vonzódásáról; a lakásában fő helyre kirakott kaptafáról, amely „Isten félig elkorhadt lába, amint lassan megeszi a szú” (ez több Tolnai-szövegben is előfordul); vagy egy meghökkentő helyről származó szűcs-kaptafáról, mely máris újabb irányba kanyarította a beszélgetést. Vagy ott volt a kalapdoboz, amelyet egy kiállításmegnyitón készítettek a költőnek sebtiben, no és az Anna Frank naplójában felbukkanó kalapdoboz, amellyel egy hölgy jelenik meg, és egy éjjeliedény van benne.
Álljon itt a sorjázó anekdoták zárásaképp annak a története, hogyan született meg végül magának Tolnai Ottónak a portréja. Az est első köszöntőjének szerzője, Radics Péter sokáig nógatta a költőt, hogy festesse le magát, mert a Digitális Akadémia szerzőiről mindig megőriznek egy portréképet. „Engem viszont elfogott a pánik a gondolattól, hogy mint egy akadémikus polgár majd ülök, és közben valaki festeget” – fogalmazott Tolnai. Végül talált egy baráti festőt, aki elvállalta a munkát, ám ekkor meg azon kezdett szorongani, mi lesz, ha nem tudja majd vállalni a végeredményt. Egy nap a szobájában Tolnai rábukkant egy különösen szép papírlapra, amely négy ablakra volt osztva. Elkezdett festékbe mártogatott gyufaszállal pingálni az ablakokba, s végül mindegyikbe huszonöt hasonló, négyszer négyes önarcképet csinált magáról. (Ez a munka jelenleg „100 önarckép” címmel Szegeden van kiállítva.) Közben elkészült a festő is két képpel, lehetett választani. „Én azt választottam –mesélte Tolnai Ottó –, amin a feleségemmel örökített meg bennünket egy kiállításon. Jutka háttal áll, én egy megnyitóbeszédet olvasok fel.” A történetet azzal zárta a költő, hogy egy pszichológus barátjuknak a festményt megpillantva ez szaladt ki a száján: „Milyen érdekes, ezen a képen Jutka háttal áll, de ő dominál.“
Következő cikk: Grexit, but No Exits!
Kommentek
Ehhez a cikkhez még nem fűztek megjegyzést.
Komment írásához be kell jelentkeznie.
Legfrissebb
Pásztor Bálint „egyeztetett” a sajtóval!?
A sok tárgyalás, „segítés” azt jelzi, hogy a VRTV is felsorakozik – méghozzá önként! – a >
A küszöb előtt várakoznak
Az „ártatlan nemzedék” egyelőre figyel és tanul. Van ideje. Készülnek a múlt elleni lázadásra? Vagy beletörődésre? >
A RENDSZER A VÉGÉT JÁRJA!
Szerbiában az intézmények már huzamosabb ideje nem működnek. Az ország egyre jobban sodródik a rendkívüli állapot >
A nemzeti identitásról…
Siránkozhatunk miatta, de gyümölcsözőbb lenne a korszellemre reflektáló életképesebb komplexebb identitás megformálása, amely nem rombolná a >
EZ A RENDSZER ELHASZNÁLÓDOTT!
Már minden értelmes ember érzi, tudja, hogy ez a rendszer elhasználódott. Az elégedetlenség egyre nagyobb méreteket >
Az Akadémia győzött!
Az akadémikusok nagy része elégedett volt, kisebbik része bölcsen hallgatott, s nagyon kevesen utasították el. Radomir >
A kormányhű celebek országa
A kilencvenes években az ellenzéki táborban az értelmiségiek vállalták a vezető szerepet, de a nacionalista táborban >
„Mikor korlátozható a szabadság?”
A VMTT közösségi oldalán az utolsó bejegyzés négy évvel ezelőtti, a Magyar Tudomány Napja a Délvidéken >
„Előrelépés a kisebbségi jogérvényesítés útján”?
A cikkből nem tudjuk meg, hogy melyek azok a jogok, amelyeket „részlegesen” az MNT-re ruháztak, de >
Erkölcs(telenség)
Juhász Bálint, rövid elnöksége alatt már szembesülhetett a ténnyel, hogy a politika nem is olyan veszélytelen, >
Erkölcs(telenség)
A vajdasági magyar közösség szemében bizony bizarr volt az is, hogy a pártelnök posztban gyászolja Dragan >
Erkölcs(telenség)
A Vajdasági „Magyar” Szövetség vezetői számos, politikailag és erkölcsileg téves döntést hoztak, a magyar közösséget „képviselve” >