Ma Tamás, Péter névnap van.
Fiók
Jelszó:
Legnépszerűbb
Végre egy örömhír: a kvótareferendumon a határon túli magyar állampolgárok is részt vehetnek
És ez még jobb: akinek nincs magyarországi lakcíme, levélben adhatja le szavazatát. >
Egy „Széchenyi-idézet” nyomában
„Minden nemzetnek olyan kormánya van, aminőt érdemel. Ha valami oknál fogva ostoba vagy komisz emberek >
Szeles Mónika exkluzív
1986-ban Mónika valahol Dél-Amerikában megnyerte a korosztályos világbajnokságot, s amikor hazajött, akkor készítettem vele ezt >
Európa, a vén kurva
E sorok írójának csak az a történelmi tapasztalat jutott osztályrészéül, hogy hintalovazás közben hallgassa végig az >
The Orbán family’s enrichment with a little government help
„Azt hiszem elképednénk a jelenlegi magyar miniszterelnök korrumpáltságának mélységétől.” Hungarian Spectrum: >
Churchill és Bódis békés szivarozása helyett jaltai konferencia
Tulajdonképpen egy farsangi szivarozáson kellett volna találkoznia a krími félszigeten Churchillnek és Bódisnak 1945 februárjában – >
A gyertyák csonkig égnek
„Az ember lassan öregszik meg: először az élethez és az emberekhez való kedve öregszik.” Márai Sándor >
Egyik gyakornokunk szülinapját ünnepeltük
A bohókás ünnepeltet a kezében tartott tábláról lehet felismerni, amelyik egyben az életkorát is jelzi. Még fiatal, >
A kiválasztott nép ilyennek látja Európát
Spitzertől: >
A fehér kabát
Gabor,I like your white coat.Your pal,Tony Curtis >
A Napló Naplója
Kissé élcelődve azt meséltük, hogy minden a Magyarzó Pistike bálján kezdődött, amikor Árpád a söntésnél találkozott >
Szeretet
Amíg egy férfi új autóját fényezte, a kisfia felvett egy követ, és vonalakat karcolt az autó >
Napi ajánló
Csonttörésvonalak dióhéjban
Radics Viktória
„…nyelvünkkel együtt kiszabadulni, szárnyalni, nem fogadni el a determinációkat, küzdeni a kisebbségi és a magyar és a szerb provincializmus ellen…”
„kopogjon tört szemük dióverése”
Tandori Dezső: Hommage
1.
Vajdaságról az irodalomra asszociálok, más út számomra nincs. Nincs más hazaút, mint amely az irodalmon keresztül vezet, és visszaút sincs más. Ez a kérlelhetetlen kapcsolat gyerekkoromban alakult ki és ifjúkoromban véglegesült; a Vajdaságban, annak irodalmi világában váltam emberré, ha nem szerénytelenség ezt mondani.
Mint minden, az anyámmal kezdődött ez is természetesen, aki nőiesen vágyta és óhajtotta a könyveket, a szépséges irodalmat. Már gyerekként sem láttam más utat magam előtt – elvakult voltam talán --, mint azt, amely könyveken át vezet. Másoltam, mint a szerzetesek, írtam, ragasztottam és tollforgató pionír voltam. Saját íze volt annak, hogy magyarul beszélek, mert Zomborban egyáltalán nem mindenki beszélt magyarul, ellenkezőleg, én voltam többedmagammal a kivétel. A nyelv mint olyan különleges mivoltát korán tudatosítottam. Nem volt magától értetődő a nyelv. Talány övezte, valamit mintha meg kéne fejteni vele, és nem mindig funkcionál, sokan nem értik. A mi nyelvünk hasonlíthatatlanságát is át kellett éreznem a balkáni szláv környezetben.
A magyar könyveknek értékük volt: az, hogy ők magyar könyvek. Nem lehetett könnyen hozzájuk jutni. Szegények is voltak gyerekkoromban az emberek, nem szoktak könyveket vásárolni, az én anyukámnak mégis fontos volt, hogy legyenek otthon magyar mesekönyvek. Ő maga elolvasott mindent, ami a kezébe került.
Egyszerre csak arra ocsúdtam, hogy Újvidéken, a magyar tanszéken ülök, irdatlan mennyiségű könyvet falok és a barátaim mind írók, költők, vagy irodalmárok, művészek. Ők lakták már az én Vajdaságomat, a semmitmondó táj az alkotó emberek, könyvek, szövegek, grafikák formájában vált számomra világgá. Fatalista voltam és nem tudtam magamat megkülönböztetni a szenvedélyemtől, az élet utilitáriusabb változatairól kevéssé vettem tudomást.
A modernizmus utolsó periódusában volt szerencsém fiatalnak lenni. Modernitásnak is nevezhetjük, magában foglalja a tizenkilencedik század végét, a századfordulót és a huszadik század törzsrészét. Jugoszlávián a kései modernizmus átfújt, mint a szél, felfrissítette a szocializmus akkoriban egyáltalán nem rozoga, inkább Eiffel-toronynak szánt épületét (felépítményét, ahogy mondták), nálunk szabad volt modernnek lenni, még Tito is szeretett vagánykodni, rajongott Elisabeth Taylorért, a nők divatosan öltözködtek, pop- és rock-lemezeket mindenhol lehetett kapni, az urbánus kultúra sikert aratott. Mi az egyetemen az egzisztencializmust, az avantgárdot, a strukturalizmust tanultuk, jobban ismertük a kortárs magyar irodalmat, mint a magyarországiak, Mészöllyel keltünk, Eörsivel és Petrivel feküdtünk.
A magyar nyelv egyszeriben a filozófia, a gondolat, a politika, a különféle elméletek, poétikák nyelve lett, és a mi parasztos vajdasági magyar nyelvünkön korszerű költészet, próza, kritika született. Értelmiségévé nevelődni számunkra annyit jelentett, mint a nyelvünkkel együtt kiszabadulni a puszta létfönntartásra és a társadalmi alkalmazkodásra kényszerülő, földhözragadt vagy uniformis élet kötelékeiből, szárnyalni, nem fogadni el a determinációkat, küzdeni a kisebbségi és a magyar és a szerb provincializmus ellen. A szelet a korszellem adta alánk, a „modernnek lenni mindenestül” igénye hajtott még bennünket (ez volt az utolsó rúgása), és ha beleütköztünk a kommunizmus rácsaiba, akkor átszakítottuk.
Egyre vadabb mozdulatokat kellett tennünk, hogy a szakítás sikerüljön, mert a párt a nyolcvanas évek elejétől összezárt, és nyolcvanháromtól minket, akkori író-, filozófus- és költőpalántákat nem tűrtek meg többé. Örökkévalónak akarták volna akkor már tudni a funkcionáriusok az ő „kommunizmus” és „szocializmus” néven futó rezsimjüket, megérezték a rájuk nézve veszélyes változás szelét, és a szokásosnál is erőszakosabbak lettek. Nem sok hiányzott a kivégzéshez.
2.
Tolnai Ottó a bűnös, ő volt az, aki a költészetet hétköznapi praxissá változtatta át, s a művészetet beleszőtte az életbe. Az avantgárd program nála – nálunk – megvalósult, Ottó életében – és így valamelyest a miénkben is – mindig minden azonnal belekerült a versmasinába és betű, sor, szöveg lett belőle, a szövegek pedig színeket, képeket, tárgyakat, személyeket hoztak létre és megadták nekünk, a lapályon csúszó-mászó „nemzetiségnek” a hegyeket meg a tengert – ez volt ugyanis az ő költészetében az Azúr, az úr, imígyen tehát a rég kiszáradt Pannon-tenger az Adria képében megtelt hullámokkal. A bácskai szegényember eljutott a tengerpartra, mert Tolnai elfoglalta a Mediterráneum ránk eső, jugoszláv részét, méghozzá úgy, hogy ez az expanzió visszavonhatatlan legyen.
Valamikor a hatvanas években, huszonévesen írta azt a verset, mely a vajdasági szürreál oltárkép, látom is egy személyes, képzeletbeli, panteisztikus templomban:
Sirálymellcsont
Az EXCELSIOR terasza alatt
Finom hússzín lécekből
Narancsosládákat építettem
Amikor a sirályból kiesett mellcsontja
Kikerülte a csőrt a karmokat
És mint a régi szentképeken
A részletesen megrajzolt l é l e k
Megállt egy pillanatra a sziget fölött
A srác egy kis pénzért ládákat pakolt a luxushotel előtt egy adriai városban, ebből lett a látomás, melyben tollként hull a fiú kezébe a (később kötetcímmé emelt) sirálymellcsont, melynek bordázott struktúráját is elképzelhetjük és akkor a régi festmények galamb alakú szentlélek-ábrázolásai is fölrémlenek, a lécek, a ládák és a csontváz azonban a szürrealizmust idézik (egyenest Alberto Giacomettit, Le palais à 4 heures du matin) és a békebeli modernitás sikerszimbólumait is, a repülőgépeket, miközben egy rémképet is fölvillantanak, az ikaroszi zuhanásét, a szerencsétlenségét. Repülőgép-katasztrófa, madárhalál, Ikarosz bukása, Jézus átszellemülésének perce, egy hippi srác fantáziája. Mozgóképpé változik a vers, mely nem áhítat nélkül való.
Tolnai Ottó költészete, mely ma is él, a művészetvallás jegyében áll, talán az utolsó e nemben. Hatalmas, kiterjedt, cserébe egy életet kérő opus kellett ahhoz, hogy ezt a vallást nap mint nap legitimálja. Tolnai roppant művelődésanyaga, melyet a poétikai rögzítésnek ellenálló műveiben „részletesen megrajzolt”, hálózatként gyanánt tartja meg az egész opust. Ez a finomszerkezetű esztétikai tudásanyag nemzetközi -- Tolnai a világirodalmat és a nagyvilág képzőművészetét tette meg a vajdasági magyarság hagyományává.
A sirálymellcsont azonban összetörött, szétgázolták. A verseskötet megjelenése után körülbelül húsz évvel született meg egy másik csontvers, Sziveri János Dunamedencecsont című hosszabb költeménye, melyet nem idézhetek egészében, csak az első strófáját másolom ide:
Duna és medence csönd és zajok
ugyanúgy akár ha csontom sajog
meredtre vert nappalok eleven őre
hímzett ágyak falfehér legelőre
fürdőző legyek a friss csirkevérben
ágyékunk fekete-fehérben
s mintha ettől az idő jobban múlna
a bizakodás visszavet a múltba
Ebből a mintából is látható, hogy húsz év alatt a poézis a Vajdaságban eldurvult, jobban mondva a valóság brutalizálódott, hiszen Sziveri János mesterségbeli tudása szinte hivalkodón, az önparódiát súrolva jelen van és ha csikorogva is, de működik, a húsz évvel ezelőtti, tisztaságra törekvő esztétizáló poétika azonban képtelenséggé vált. Agresszió, fájdalom, gúny járja át a verset, a „couleur locale” pedig nyers: „fürdőző legyek a friss csirkevérben”, ez a kép ugyanolyan szép, mint fentebb a mesteré, Tolnaié, azonban annak kifinomultságával szemben vad, „barbár”, ahogy Jancsi szerette mondani. Húsz év alatt primitivizálódott az ország, a tartomány csakhamar veszít függetlenségéből és el fog szegényedni, nyomorküszöbre jut, kultúrája ismét elnépiesedik, lapossá, provinciálissá, érdektelenné válik. Fájni fog lakosainak a tulajdon hazája, ezt Sziveri már akkor, nem sok esztendővel nagyon korai halála előtt, minden versszak elején kihangsúlyozza: Dunamedencecsont mi bennünk sajog… Dunamedencecsont mibennünk sajog… Dunamedencecsont értünk sajog… velünk sajog… miattunk sajog… Keserves a szerző azonosulása a régióval, és kényszerből történik, mert be van zárva: a beteg testébe, a kisebbségi sors börtönébe, a rettentő kurtára szabott életidejébe. Sziveri Jánosnak az egyik kórházverse ez, halálos betegségének korai stációja. „A bizakodás visszavet a múltba”, vagyis a derűlátás, a remény esélyeit a történ(e)tek lefokozzák, összetörik a lajtorja fokait.
3.
„A bizakodás visszavet a múltba”, akár mottóként is vehetném ezt a verssort az életemhez. Minden lépéshez bizakodás kell, minden egyes naphoz, a bizalom és reménykedés azonban tényleg visszavet, ugyanis ellentéte a múltban lapul vagy onnét kiált a csalódás, kudarc, csőd, meghiúsulás különféle ketrecalakzataiban. Bár szárnyalni akartunk, ma a lépés természetét vizsgálom. Az abszolút lépést lesem Alberto Giacometti drótbábu-figuráiban, az elrugaszkodás minimumát és maximumát, az állás földhöz tapasztó, szikár erejét és a járás kockázatát. Az avantgárd a maximumot akarta, aztán végül a minimalizmusnál kötött ki. Így járt – lépett egyre apróbbakat – Tolnai Ottó is a lemondás útján, vissza a szemcsékhez, a nullás liszthez, a porhoz, vissza a tartományba, melynek azóta is elkalandozó, bűnös és a legjobb gazdája.
Duna és medence és csont vagyok
kiszáradt nyelvemen csipetnyi fagyok
elvitte kétharmad gyomromat a Duna
leszek-e egyszer még önmagamnak ura
lyukat fúrt rajtam nagyot mint a rosta
gyomrom kétharmadát finoman elmosta
s figyelhetem most a kórház ablakán át
felkent hajnalok riadt hasadását
Ember azonosulása a hazájával nem lehet nagyobb, mint amilyen Sziverié lett, akinél minden fordítva sült el és ekként durván megvalósult, s ő a saját mivoltába belehalt. Odaadásából éles elkülönbözés lett, költészetéből protest song és a rímparódia, társas szelleméből a halódó magánya. Az idő múlása nem mélabús itt, hanem rablás és a legvégső kifosztás. A nietzschei virradat a kórház ablakán át nézve kifordult ígéretes jelentéséből és az utolsó kenetet vagy az üveglapra kent vérmintát, a piszkosfehérrel derékig bemázolt ablaküvegeket idézi fel. A „riadt hasadás” ebben a kontextusban az első madár harsogó dala, de csonttörés hangja is lehet.
Vajdaságról nem lehet Tolnai és Sziveri tanulmányozása nélkül érdemben szólni, noha ma mindenki fölöttébb szkeptikus a költészet jelentőségét illetően, ha nem poézistagadó éppenséggel. A művészetvallás olyan, mint az istenhitek, a búvópatakok magukkal viszik a végső aszályig. De miért is ne lehetne hinni a művészetben?
Kommentek
Ehhez a cikkhez még nem fűztek megjegyzést.
Komment írásához be kell jelentkeznie.
Legfrissebb
Pásztor Bálint „egyeztetett” a sajtóval!?
A sok tárgyalás, „segítés” azt jelzi, hogy a VRTV is felsorakozik – méghozzá önként! – a >
A küszöb előtt várakoznak
Az „ártatlan nemzedék” egyelőre figyel és tanul. Van ideje. Készülnek a múlt elleni lázadásra? Vagy beletörődésre? >
A RENDSZER A VÉGÉT JÁRJA!
Szerbiában az intézmények már huzamosabb ideje nem működnek. Az ország egyre jobban sodródik a rendkívüli állapot >
A nemzeti identitásról…
Siránkozhatunk miatta, de gyümölcsözőbb lenne a korszellemre reflektáló életképesebb komplexebb identitás megformálása, amely nem rombolná a >
EZ A RENDSZER ELHASZNÁLÓDOTT!
Már minden értelmes ember érzi, tudja, hogy ez a rendszer elhasználódott. Az elégedetlenség egyre nagyobb méreteket >
Az Akadémia győzött!
Az akadémikusok nagy része elégedett volt, kisebbik része bölcsen hallgatott, s nagyon kevesen utasították el. Radomir >
A kormányhű celebek országa
A kilencvenes években az ellenzéki táborban az értelmiségiek vállalták a vezető szerepet, de a nacionalista táborban >
„Mikor korlátozható a szabadság?”
A VMTT közösségi oldalán az utolsó bejegyzés négy évvel ezelőtti, a Magyar Tudomány Napja a Délvidéken >
„Előrelépés a kisebbségi jogérvényesítés útján”?
A cikkből nem tudjuk meg, hogy melyek azok a jogok, amelyeket „részlegesen” az MNT-re ruháztak, de >
Erkölcs(telenség)
Juhász Bálint, rövid elnöksége alatt már szembesülhetett a ténnyel, hogy a politika nem is olyan veszélytelen, >
Erkölcs(telenség)
A vajdasági magyar közösség szemében bizony bizarr volt az is, hogy a pártelnök posztban gyászolja Dragan >
Erkölcs(telenség)
A Vajdasági „Magyar” Szövetség vezetői számos, politikailag és erkölcsileg téves döntést hoztak, a magyar közösséget „képviselve” >