Ma Péter, Katalin névnap van.
Fiók
Jelszó:
Legnépszerűbb
Végre egy örömhír: a kvótareferendumon a határon túli magyar állampolgárok is részt vehetnek
És ez még jobb: akinek nincs magyarországi lakcíme, levélben adhatja le szavazatát. >
Egy „Széchenyi-idézet” nyomában
„Minden nemzetnek olyan kormánya van, aminőt érdemel. Ha valami oknál fogva ostoba vagy komisz emberek >
Szeles Mónika exkluzív
1986-ban Mónika valahol Dél-Amerikában megnyerte a korosztályos világbajnokságot, s amikor hazajött, akkor készítettem vele ezt >
Európa, a vén kurva
E sorok írójának csak az a történelmi tapasztalat jutott osztályrészéül, hogy hintalovazás közben hallgassa végig az >
The Orbán family’s enrichment with a little government help
„Azt hiszem elképednénk a jelenlegi magyar miniszterelnök korrumpáltságának mélységétől.” Hungarian Spectrum: >
Churchill és Bódis békés szivarozása helyett jaltai konferencia
Tulajdonképpen egy farsangi szivarozáson kellett volna találkoznia a krími félszigeten Churchillnek és Bódisnak 1945 februárjában – >
A gyertyák csonkig égnek
„Az ember lassan öregszik meg: először az élethez és az emberekhez való kedve öregszik.” Márai Sándor >
Egyik gyakornokunk szülinapját ünnepeltük
A bohókás ünnepeltet a kezében tartott tábláról lehet felismerni, amelyik egyben az életkorát is jelzi. Még fiatal, >
A kiválasztott nép ilyennek látja Európát
Spitzertől: >
A Napló Naplója
Kissé élcelődve azt meséltük, hogy minden a Magyarzó Pistike bálján kezdődött, amikor Árpád a söntésnél találkozott >
A fehér kabát
Gabor,I like your white coat.Your pal,Tony Curtis >
Bencze Imre: Édes, ékes apanyelvünk
Kezdjük tán a jó szóval: Tárgy esetben jót. Ámde tóból tavat lesz, nem pediglen tót. Egyes >
Napi ajánló
A határon túliakon cuppogják magukat prófétává
Végel László
„Homogén nemzetkép: a kisebbségi kultúrák rezervátumokat, egzotikus skanzenokat képviselnek.” Végel László (Népszabadság):
Képtelen helyzet: a hivatalos diskurzusban a nemzeti egyetértés retorikája dominál, a mozaikos kép helyett homogén nemzetkép uralkodik el, amelyben a kisebbségi kultúrák rezervátumokat, egzotikus skanzenokat képviselnek. Holott nem azok, de a szimbolikus és homogén nemzetkoncepció azzá teszi őket.
A vajdasági magyar politikai életben, a médiában, az intézmények programjainak megfogalmazásában a nemzeti narratíva sohasem volt olyan hangsúlyos, mint az utóbbi időben. Ez a legapróbb részletekre is kiterjed. Történt például, hogy a szabadkai Népszínház által a fiatal drámaíróknak szervezett műhelyben a budapesti Nemzeti Színház igazgatója, Vidnyánszky Attila magyarázta el, hogyan kell helyesen ábrázolni a magyar embert.
A kisebbségi politikusok megnyilatkozásai szerint a szerb államapparátus viszonyulása a magyar kisebbséghez kielégítőnek mondható. A kettős állampolgárság ellen a szerbiai kormányzat nem emelt kifogást. A magyar kisebbségi párt, a VMSZ a szerbiai kormánykoalícióban foglal helyet! Az anyaországi kormánypolitikusok rendszeres vajdasági látogatását nem éri kifogás. A két ország viszonyának permanens javulása következtében, ami 2000-ben kezdődött, nagymértékben csökkent a magyarellenes utcai atrocitások száma, legalábbis a kisebbségi sajtó alig adott közre ilyenfajta hírt.
A kisebbségi politikai elit vélekedése szerint a nagy trauma, a magyarok elleni 1944/45-ös megtorlások ügye is rendeződött. A kormányfő, Alekszandar Vucsics novemberben személyesen látogatott Szabadkára az ártatlan áldozatok emlékére felállított Vergődő madár emlékműnél tartott megemlékezésre. Ott jelentette be, hogy kormányrendelettel hatályon kívül helyezték a Csúrog, Mozsor és Zsablya magyar lakosságára kimondott kollektív bűnösséget.
A határon túl élőkben a nemzeti érzés erősödését, a nemzeti kultúrához, ezen belül is az anyanyelvhez való ragaszkodást helyeseljük, annál is inkább, mert ez a kisebbségben élők mindennapjainak szerves része. Hiteltelen lenne ezt a modellt az anyaországban érvényesíteni. Ugyanúgy, mint ahogy lehetetlen az anyaországi pártharcok valamelyik modelljét, legyen az liberális vagy nemzeti, a kisebbségi közösségekre rátukmálni.
Az 1944/45-ös terror nemcsak az említett három településen dúlt, hanem a Vajdaság egész területén. A szerb kormány határozata értelmében azonban kizárólag a csúrogi, mozsori és zsablyai áldozatokra vonatkozik a kollektív bűnösség ügye. A golyó általi halálos ítéleteket az ad hoc alakult rögtönítélő bíróságok hozták meg! Egyes buzgó, az Országházban értekező kutatók 40 ezer, a szerényebbek 20 ezer ártatlan áldozatról tudnak. Az említett három helységben kivégzettek elenyésző hányadát képezik az összes kivégzettnek.
Marad a kérdés: mi lesz a többi áldozattal? A hatályos törvény értelmében ártatlan áldozatnak számít az, akit a bíróság rehabilitál. A pereket nehéz megnyerni, mert hetven év elmúltán nincsenek se szemtanúk, se hiteles bizonyítékok. A rögtönítélő ad hoc katonai bíróságok a halálra ítélteknek védőügyvédet sem biztosítottak. Mindmáig nem tudni, hogy a 40, illetve 20 ezerből hány áldozatot rehabilitáltak. Hányan nevezhetők bűnösnek, és hányan ártatlannak?
A kisebbségi politikusok derűlátók. Kiderül, hogy az áldozatok nagy része „úgy általában” ártatlan, ezzel szemben egyénileg, vagyis jogilag, továbbra is háborús bűnös. Épp itt rejtőzik az anyaországi szimbolikus nemzetpolitika Achilles-sarka. Ha működne modern és reális nemzetpolitika, gondoskodna a konkrét áldozatokról. Nem fogadná el, hogy az utódnak kelljen bizonygatnia felmenője ártatlanságát. Ha a tárgyalások nem folytak jogállami keretek között, és nem folytak, akkor az államnak kelljen bizonyítania az áldozat bűnösségét.
A tények és a számok más területen is hasonló ellentmondásról tanúskodnak. A kettős állampolgárság mozgósító erővel bírt. Korsós Tamás szabadkai főkonzul szerint „megközelítőleg a vajdasági magyarok fele megkapta vagy kérvényezte a magyar állampolgárságot”. Ennek tükrében felettébb meglepő, hogy a magyar nemzeti tanácsi választáson – amelyet 2014. október 26-án tartottak meg – mindössze 55 099-en járultak az urnák elé, vagyis a választásra jogosultak csupán egynegyede. Ennél is beszédesebb adat, hogy majdnem kétszer annyian vették fel a magyar állampolgárságot, mint ahányan a nemzeti tanácsi választáson részt vettek.
Az aszinkron pedig arról tanúskodik, hogy a szimbolikus nemzetpolitika erősítette ugyan a nemzethez tartozás általános érzetét, de sorvasztotta a helyi kisebbségi közösséghez tartozás tudatát. A kisebbségi közösséget aggasztóan gyengíti a hirtelen felerősödő elvándorlási hullám. A kilencvenes évek első felében lezajlott exodusnak megvolt a magyarázata: a jugoszláv térségben zajló háborúk, a rettegés a katonai behívóktól, a kisebbségellenes közhangulat.
Ma más a helyzet, a légkör megváltozott, a kisebbségi politikusok reményteljes jövőt ígérnek; az anyaországi kormánypolitikusok a vajdasági állapotokat kielégítőnek, a vajdasági kisebbségi vezetők politikáját pedig példamutatónak tartják. Azzal érvelnek, hogy lám, a kisebbségi autonómia ügyében is élen járnak! És mégis: az elvándorlás veszélyes méreteket öltött. Főleg fiatal, rendre kettős állampolgárságú szakemberek távoznak, nem az anyaországba, hanem a nyugati országokba vagy más kontinensre.
Nem kell nagy képzelőerő ahhoz, hogy megjósoljuk, mit hoznak a következő évtizedek. A súlyos szerbiai gazdasági helyzet részben rávilágít az exodus okaira, de nem olyan biztos, hogy a fatalista álláspontnak nincs alternatívája, sőt az sem helytálló, hogy e téren az anyaországnak és a helyi kisebbségi politikának nincs tennivalója. A kettős állampolgárság túl éles váltást hozott, radikálisan új helyzetet teremtett, amelyben a támogatáspolitika (is) lényegi változásokat igényelt volna, hiszen épp az a szakemberréteg maradt figyelmen kívül, amely időközben távozott, vagy holnap útnak ered.
Mindeddig semmiféle kutatást nem végeztek az otthonukat elhagyók motivációjáról, bizonyára azért, mert valakik úgy látják, hogy azok kizárólag anyagi jellegűek. Ennek ellentmond, hogy olyan profilú szakemberek is távoznak, akik iránt nagy a kereslet Szerbiában (is). Itt bukkan fel a szimbolikus nemzetpolitika másik nagy melléfogása: elkülöníti egymástól a nemzeti érzést és a mindennapokat, vagyis a szociális tényezőt. A nemzeti érzés a tisztaszoba ügye, a megélhetési gondok, a kisebbségi közösségen belüli egyre nagyobb szociális különbségek pedig a „konyhába” valók.
A szimbolikus nemzetpolitika csak azt hangoztatja, hogy magyarok vagyunk, ellenben nem vesz tudomást arról a mélyszegénységről, amely egyre csak nő. A fennkölt nemzeti érzés diskurzusa a módosabb, az ún. „alapítványi” magyarok előjoga lesz. Érdemes lenne emlékeztetni Illyés Gyula gondolatára: „A nincstelen tömeget tekintem elsősorban magyarnak ( …) ez a legmegbízhatóbban magyar: nincs mása, mint a magyarsága.”
A már említett adat, miszerint majdnem kétszer annyian vették fel a magyar állampolgárságot, mint ahányan a Magyar Nemzeti Tanács megválasztásán vettek részt, egyértelműen a helyi kisebbségi öntudat elsorvadását igazolja. A szimbolikus nemzetpolitika egyetlen nagy metaforában, a homogén nemzetben gondolkodik, miközben nem vesz tudomást arról, hogy a nemzet bizonyos részei többnemzetiségű világban szocializálódtak, szocializálódnak. Németh László gondolatát idézem: ott eresztenek gyökeret, ami az egész nemzet gazdagodását és hasznát jelenti.
Németh tehát a specifikumokat, a sajátosságokat tartja szem előtt, ezzel szemben a nemzetpolitikai centralizmus nem vesz tudomást arról, hogy a határon túliak nemcsak magyarok, hanem a nemzeten belüli kulturális másság hordozói is. Találóbb lenne mozaikos, semmint homogén nemzetről beszélni. A nemzetpolitikai centralizmus azonban olyan méreteket öltött, hogy a kilencvenes években sokan a nemzeti identitás, a „magyar kultúrfölény” nevében elhanyagolták a környezetnyelv, esetünkben a szerb ismeretét, minek következtében mobilitásuk alaposan beszűkült.
Emiatt a Magyar Nemzeti Tanács követelte a szerb nyelv oktatásának modernizálását. Létezik tehát a nemzeten belüli másság, amely sokkal nagyobb terhet ró a kisebbségi polgár vállára, mint az anyaországiéra. A szimbolikus nemzetpolitika az egyetemes nemzettudat nevében éppen a másságot, a sajátos kisebbségi vonásokat mint értéket halványította el. A kettő egyensúlyát, a megnyomorított közösségtudat felélesztését kizárólag a kultúra jelenthetné.
Sajnos ma a nemzeti üzenetek legnagyobb része politikai, az is főleg a pártcsatornákon keresztül jön. Hátránya, hogy a pártvilág a kisebbségi közösség elenyésző részét öleli fel, amit az is bizonyít, hogy a parlamenti választásokon a kisebbségiek részvételi aránya kisebb, mint a többségi nemzeté. Valószínűleg a kultúrára hárul(na) a szerep, hogy betöltse az identitás megőrzés légüres terét. A kultúra helyzete azonban siralmas. Kisebbségi berkekben úgy vélik, hogy a kultúra a nemzetpolitika szolgája és nem a kritikus szellem megtestesítője.
Nem Ady, hanem Wass Albert az időszerű olvasmány. Nos, ez a „jóakaratú” identitásvédelem szüli aztán azt az „értékrendet”, amelyről Németh Lászlónak egy jó szava sem volt: „Nincs rosszabb magyar – írta –, mint aki csak magyar, s hazai kátyúkban akarja prófétává cuppogni magát.” Ez a „cuppogás” a kisebbségben majdnem hogy általános! Gyakorta túlbuzgó anyaországi állami köztisztviselők, akikről még udvariasságból sem mondható el, hogy élvonalbeli politikusok, hivatalos fellépések alkalmával, a magyar kormányt reprezentálva vállalkoznak kisebbségi kulturális értékrend megfogalmazására.
Azt határozzák meg, például, hogy kik a jelentős írók és kik nem. Ilyesmire otthon még álmukban sem mernének gondolni, a kisebbség azonban „szabad vadászterület”, gondolják. A vajdasági magyar kulturális intézmények az anyaországi támogatás ellenére (is) egyre súlyosabb anyagi gondokkal küzdenek. A támogatásokat elnyerve, a helyi kiadók könyveket adnak ki, de a könyvterjesztés szinte teljesen megszűnt. Egykor a vajdasági városokban 16 magyar könyveket forgalmazó könyvesbolt működött, ma egy sincs.
Az értelmiség az egész régióban pauperizálódott, a kisebbségi azonban hatványozottan, mert a kisebbségi kultúrának nincs piaca, az alapítványi támogatások esetleg részben biztosítják a túlélést, a piacot azonban nem. Sokszor gerjesztik a saját bűvös körökbe történő bezárkózást, az „elkényelmesedést”. Így rajzolódik ki a túlélés kényszerpályája a légüres térben. A kisebbségi médiumok elvesztették tömegbefolyásukat, a médiapluralizmus hiánya egyhangúvá teszi őket, nem csoda, hogy példányszámuk rohamosan csökken.
Vezető szerepet az anyaországi elektronikus média, főleg a televízió, továbbá a népszerűbb anyaországi honlapok kapnak. Képtelen helyzet: a hivatalos diskurzusban a nemzeti egyetértés retorikája dominál, a mozaikos kép helyett homogén nemzetkép uralkodik el, amelyben a kisebbségi kultúrák rezervátumokat, egzotikus skanzenokat képviselnek. Holott nem azok, de a szimbolikus és homogén nemzetkoncepció azzá teszi őket.
Következő cikk: Putyin, Orbán, Erdogan. Más nevükön: autokrata demokratúra
Kommentek
Ehhez a cikkhez még nem fűztek megjegyzést.
Komment írásához be kell jelentkeznie.
Legfrissebb
Hátulról kapaszkodnának a szekérre
A most leköszönt alkotmánybíró újbóli megjelenését a közéletben úgy is lehet értelmezni, hogy talán vissza szeretne >
VMDK: Civil szervezet-e az Agenda, vagy csupán egy politikai háttérkassza?
A Vajdasági Magyarok Demokratikus Közössége (VMDK) megdöbbenéssel értesült Pásztor Bálint, a VMSZ elnökének azon nyilatkozatáról a >
A szörnyű egyoldalúság
Magyar Péter feltette a kérdést, hogyan lehetséges, hogy a Pannon tévében miközben hevesen szurkoltak kizárólag Fidesznek, >
A VAJDASÁGI MAGYAR KÖZÖSSÉG 51 SZEMÉLY TÚSZA
Nem kell azon csodálkozni, hogy a VMSZ vezető testületeinek tagsága közül senki még csak nem is >
A VMDK és a VMÚ az elkövetkező hónapokban áradni fog
Ennek ideig-óráig a legfőbb akadályát a Nemzeti Tanács közpénzekből fenntartott médiumai képviselik. A következő hónapokban ezeknek >
VMDK: KÖZÖS JÖVŐT, NEM HÁZI VITÁKAT!
A tegnapi vitaműsor bebizonyította: a hatalom retteg a valódi, tapasztalt ellenzéktől, ezért inkább „házi bajnokságot” rendezett >
BUDAPESTEN NEM TÖRTÉNT EGYEZTETÉS!
Pásztor Bálint olyan politikát folytat, amely egyrészt ellentétes a magyarországi választók érdekeivel, másrészt tovább mélyíti a >
BUDAPESTEN NEM TÖRTÉNT EGYEZTETÉS!
Pásztor Bálint olyan politikát folytat, amely egyrészt ellentétes a magyarországi választók érdekeivel, másrészt tovább mélyíti a >
Lesz még Vajdaságban magyar politikai reneszánsz
A Vajdasági Magyar Újrakezdést azok az emberek hozták létre, akiknek elegük van a korrupcióból, a nepotizmusból, >
VMDK: Elszámolás: Papíron minden rendben, de kinek a zsebében?
Az MNT háza táján a válasz minden kényelmetlen kérdésre ugyanaz: „Minden fillérrel el tudunk számolni.” Ez >
Surányi Zoltán: A Stróman
Al Capone is a pénzen, az adócsaláson, a kettős könyvelésen bukott le, a VMSZ vezetői, oligarchái >
Félő, hogy civilizációs vákuumba kerülünk
A VMSz tíz körömmel a hatalom megtartásáért harcol és nem igazodik a korszellemhez, nem tervezi a >