Ma Tamás, Péter névnap van.
Fiók
Jelszó:
Legnépszerűbb
Végre egy örömhír: a kvótareferendumon a határon túli magyar állampolgárok is részt vehetnek
És ez még jobb: akinek nincs magyarországi lakcíme, levélben adhatja le szavazatát. >
Egy „Széchenyi-idézet” nyomában
„Minden nemzetnek olyan kormánya van, aminőt érdemel. Ha valami oknál fogva ostoba vagy komisz emberek >
Szeles Mónika exkluzív
1986-ban Mónika valahol Dél-Amerikában megnyerte a korosztályos világbajnokságot, s amikor hazajött, akkor készítettem vele ezt >
Európa, a vén kurva
E sorok írójának csak az a történelmi tapasztalat jutott osztályrészéül, hogy hintalovazás közben hallgassa végig az >
The Orbán family’s enrichment with a little government help
„Azt hiszem elképednénk a jelenlegi magyar miniszterelnök korrumpáltságának mélységétől.” Hungarian Spectrum: >
Churchill és Bódis békés szivarozása helyett jaltai konferencia
Tulajdonképpen egy farsangi szivarozáson kellett volna találkoznia a krími félszigeten Churchillnek és Bódisnak 1945 februárjában – >
A gyertyák csonkig égnek
„Az ember lassan öregszik meg: először az élethez és az emberekhez való kedve öregszik.” Márai Sándor >
Egyik gyakornokunk szülinapját ünnepeltük
A bohókás ünnepeltet a kezében tartott tábláról lehet felismerni, amelyik egyben az életkorát is jelzi. Még fiatal, >
A kiválasztott nép ilyennek látja Európát
Spitzertől: >
A fehér kabát
Gabor,I like your white coat.Your pal,Tony Curtis >
A Napló Naplója
Kissé élcelődve azt meséltük, hogy minden a Magyarzó Pistike bálján kezdődött, amikor Árpád a söntésnél találkozott >
Szeretet
Amíg egy férfi új autóját fényezte, a kisfia felvett egy követ, és vonalakat karcolt az autó >
Napi ajánló
A naivitás dicsérete
Végel László
Végel László Közéleti naplója (a nyomtatott változat a Családi Körben jelent meg):
Holtponton
Egyre kevésbé érdekelnek a napi-politikai csatározások, amelyekben a pártkatonák egymást elparentálják, vagy kiteregetik egymás piszkos ügyeit, egymás torkának esnek, aztán szövetségre lépnek. A többpártrendszer hétköznapjai tele vannak kisebb-nagyobb alkuval, képmutatással, lódítással, öndicsérettel. Nem csoda, hogy az emberek kiábrándulnak a demokráciából. Meg kell edződnünk. Legfeljebb az zavar, ha ezeket történelmi jelentőségűnek vagy nagy sikernek kiáltják ki. Ebben az országban egyébként is sok a pártszinekúra, tehát van miért marakodni. Terjed a mélyszegénység, az választási zsákmány jelenti egy réteg biztonságát. Szerencsére ezt a vadászterületet leleplezi néhány független újságíró, náluk okosabbat nem tudnék mondani. Legfeljebb azt fájlalom, hogy egyre kevesebben vannak ilyenek. Nem a pártok érdekelnek, hanem a társadalom: hogyan lélegzik, miről álmodik, mitől retteg, miben reménykedik, miért csalják lépre a demagógok, és miért terjed olyan vészesen a mélyszegénység. Miért szaporodik azoknak a száma, akiket a mindentudók gúnyosan a „rendszerváltás veszteseinek” neveznek. Tanú vagyok és figyelek. „Író vagy”, irta Márai Sándor, a Kassai őrjáratban, „s egyetlen osztály van csak, amelynek szószólója lehetsz, a szenvedők osztálya, egyetlen párt, amelynek szolgálatára jogod van felesküdni, az értelem és a részvét pártja”. Egyre időszerűbb lesz ez a vélekedés. Arról se feledkezzünk meg, hogy Márai Sándor a totalitárius rendszerből menekülve a legradikálisabb utat, tehát az emigrációt választotta, a Nyugaton mégis volt mersze leírni, hogy baj lesz, ha a kapitalizmust nem békítjük össze a szocializmussal. Mondhatja valaki, hogy naiv volt, igen, de azért érdemes feltenni a kérdést, hogy ha a szocializmust nem sikerült megreformálni, akkor lehetséges-e a „diadalmas kapitalizmus” reformja. Legalább a reformja. Egyelőre kevés kilátás van erre, legalább is erről ír még Slavomir Žižek is (Csak a radikális baloldal mentheti meg Európát, Pešćanik). Szerinte Európában ma a vakok vezetik a világtalanokat, a baloldali forradalmak kudarcát a fasiszta eszmék térhódítása követi. És a szélsőjobb erősödni fog mindaddig, amíg a polgárok nem vonulnak ki az utcára, hogy figyelmeztessék kormányukat, ne kokettáljanak titokban a szélsőségesekkel. De a polgárok nem vonulnak ki az utcára. Se ezért, sem másért. Mégis Žižek a radikális baloldaltól várja a megoldást. Egyelőre mindez akadémiai kérdés, mert ilyesféle baloldal nincs. A baljós tünetek megjelentek, a rendszerváltók azonban továbbra is a média által kreált műkoszorúkkal ékeskednek. Ebben a balkáni térségben a színházak jelezték, hogy valahol utat tévesztettünk. Oliver Frljić, akit sokan a „jugoszféra fenegyerekének” neveznek, interjút adott a belgrádi Vremenek, amelyben kifejezte kívánságát, hogy szívesen rendezne valamelyik belgrádi színházban előadást Aleksandar Vučić, szerb kormányfőről. Nem Vučić személye érdekli, hanem a szerb társadalom jelenlegi beteges állapota. A színházak bölcsen hallgatnak. Óvatosnak kell lenni! Az elmúlt években akadtak a rendszerváltók babérkoszorúját megtépázó előadások, amelyek felvetették a szabadság, a bűnök, a felelősség, a hamis történelem ügyét. Hogy állunk az emberi méltósággal, az igazsággal, a „virágzó demokrácia” és a „csodálatra méltó sajtó- és szólásszabadság” korában? A hatalom közbelépett. Hol itt, hol ott neveznek ki új igazgatókat, hogy megelőzzék „rebelliót”.
Lelkiállapot
Kodolányi Ika elküldte Illyés Gyula Ostromnaplóját (1945. január 10. – 1945. április 24.) Megrendítő sorok. Persze, aki nem ért át háborús éveket annak ez csak kordokumentum. Számomra lelkiállapot. A nyilasok garázdálkodtak, utánuk jöttek az oroszok, ők is garázdálkodtak. Német László a lányait rejtegette az orosz katonák elől.
Gondolatok a sétányon
Újvidék mégsem megalopolisz. Vannak terek, sétányok, ahol mindannyian megfordulunk. Ilyen például a Duna parti sétány, ahol gyakran veszem észre, hogy egymással barátkozik a város lakossága. Ennek köszönve időnként találkozom írókkal, értelmiségiekkel, akik a múltban fontos szerepet játszottak a hatalomban, akik számos kellemetlen helyezet teremtettek az életemben. Nem vetném el a sulykot, az idő elpergett, az üldözési rögeszmék unalmasak, az üldözöttségi babérok elhervadtak. Mindannyian túléltük, ők is, én is, azzal a kissé mulatságos happy enddel, hogy, úgymond, mindannyian üldözöttek voltunk. Az „üldözők” pedig eltűntek, hallgatnak, olyannyira, hogy felmerül a gyanú: talán nem is léteztek. Ezen viszont nem lepődik meg senki. Mi lenne, ha az egyik „üldöző” megszólalna, és azt mondaná, hogy nem X-et üldöztük, hanem Y-t? Félő tehát, hogy az üldözők kellemetlen tanúk lehetnek, jobb, ha lelépnek és ők is üldözöttek lesznek. Igazi pannon bohózat. A Duna parti sétányon, vagy valamelyik kávézóban, ennél sokkal inkább érdekelt, hogy az egykori funkcionáriusok átéltek-e valamiféle drámát? Nyugodtan társaloghatunk, hatalmuk nincs többé, a tegnapi nézeteltéréseim bírája nem lehetek. Könnyen elfelejti őket a szórakozott utókor, s végső fokon nem is fontosak. Valójában nem a tehetségtelen karrieristák érdekeltek, nem a kis személyi bosszúvágytól telítettek, hanem azok a tehetséges alkotók, akik tiszta és mély meggyőződésből léptek be a hatalomba, amelyet a nemesebbnek vélt eszme nevében esetenként meggyőződésük ellenére szolgáltak ki. Tény, hogy a szocializmusban a hatalmi elithez való tartozás biztos előmenetelt, kiváltságot jelentett, hiszen a „mi emberünk” íróként is sikeresebben szerepelt. Ezt a hagyományt a többpártrendszer sem tagadta meg, legfeljebb a kockázat nagyobb azokban a társadalmakban, amelyekben létezik politikai váltógazdaság. Ahol viszont „politikai állóvíz” honol, ott maradt minden a régiben. A sikernek azonban vannak mellékzöngéi is, amire éppen Márai mutatott rá. A hatalom ára a kötelező párttagság. Ám a „párt sajátossága, irta Márai, hogy nem egyéneket akar, hanem párttagokat, nem bírálatot akar, hanem fegyelmet. Feladhatják-e az írók a bírálat jogát? A párt feltétlenül megköveteli tőlük, hogy engedelmesek legyenek, s ha mást nem is, a pártfegyelem értelmében a pártot és vezetőit bírálat nélkül fogadják el.” Nincs ebben semmi meghökkentő. Pártfegyelem nélkül nincs párt. Az sem logikus, hogy bárki teljesen azonosuljon pártjával, ezt legfeljebb a karizmatikus vezér teheti meg. Csakis ő állíthatja, hogy „a párt én vagyok”, de ilyen vezérből egy pártban nem lehet több, csak egy. A többi felelős tisztségviselő a nagy közös cél érdekében aláveti magát a pártfegyelemnek. Különösképpen érdekelt, hogy miféle emberi drámával járt a pártfegyelem betartása. Nem szándékoztam ítélkezni, csak megérteni, de hiába, a dilemmák tabuk maradtak, olyannyira, hogy még a vitathatatlan érdemek is háttérbe szorultak. Kár, mert voltak érdemek is. És az sem derül ki soha, hogy számos tehetséges író miért herdálta el a tehetségét, amint belépett a végrehajtó hatalomba. A kis hatalom kicsit ront meg, a nagy hatalom viszont nagyon, mondják sokan és egyre gyakrabban. Márainak lenne igaza, mégis? Az író nem mondhat le a bírálat jogáról. Képzeljük el, milyen lett volna a Kassai őrjárat, ha Márai Sándor államtitkárként írta volna meg. Másrészt az is igaz, születtek másmilyen közéleti művek. Az egypártrendszerű időszakban a vezető beosztásban levő magyar tisztségviselők nagyszabású terveket valósítottak meg, intézményeket alapítottak, újságokat, kiadóvállalatokat hoztak létre. Erről a két világháború között még álmodni sem lehetett, ezek az intézmények manapság is a magyar kisebbség szellemi életének alapjait képezik. Az 1990 után színre lépő új elit a legjobb szándéka ellenére távolról sem építkezett ilyen sikeresen. Miért? Az évek elperegnek, s egyre inkább hiányoznak a közelmúltról szóló emlékiratok, hiteles naplók, szubjektív krónikák, árnyalt értelmezések. Félünk saját múltunktól? Megjelennek ugyan interjúkötetek, napvilágot látnak az egykori sajtóban megjelent fragmentumok, de azok mégsem pótolják az előbbieket. Némileg más hangnem uralkodik a romániai magyar szellemi életben. Eszembe jut Kántor Lajos remek könyve, a Konglomerát, amit szívesen neveznék a dilemmákkal teli erdélyi „kisebbségi hagiográfiának”, hiszen három tragikus sorsú író, értelmiségi (Szabédi László, Gaál Gábor és Szilágyi Domokos) dilemmáit és drámáját boncolgatja. Már-már regénynek nevezném ezt a kiváló művet. Közben kezembe került Kántor Lajos újabb könyve, a Domokos Géza kockázatai, amelyben egy fontos mondatra leltem. „Úgy emlékszem - irta Markó Béla Domokos Gézáról -, hogy sok mindenben egyetértettünk, sok mindenben nem.” Ez magától értetődő. Az a fontos, hogy becsülték egymást. Megkönnyebbülök. Markó Bélát személyesen ismerem, néhányszor találkoztunk a pesti könyvvásáron. De nem a személyes ismeretségen van a hangsúly, engem ez érdekel, hogy mit mondanak róla az erdélyi magyar írók. Elismeréssel emlegetik a nevét még azok is, akik nem mindenben osztják a véleményét. Az erdélyi példa tehát arról szól, hogy a kisebbségben lehetséges a toleráns párbeszéd. Lehetséges, mert a kisebbség mindig rá van kényszerülve a kompromisszumokra, és a kompromisszumoknak is van nemesebb fajtája, kultúrája. Mindig értéknek tartottam a nonkonformizmust, fiatalkori esszéim jórészt erről szólnak, de csak addig, amíg az ember a saját bőrét viszi a vásárra. Egy közösséget senkinek, soha, semmiféle körülmények között nincs joga kilátástalan harcba szólítani. Az író legyen maximalista, de mindig mondja ki, hogy csak a saját nevében beszél. Egy politikus azonban legyen megfontolt, mert akkor is, ha nem áll mögötte senki, avagy csak a párthívei, mégis azt gondolják, hogy mögötte áll a kisebbségi közösség. Persze mindez meglepő tanulságokkal jár. Ha egy európai értelmiséginek azt mondom, hogy Márai szerint Trianon igazságtalan, akkor az együtt érez velem. Ha viszont ugyanezt egy aktuális magyar politikus szájába adom, akkor az illető gyanakodva végigmér.
Tusványosi tervek
Az éjszaka kisebbfajta vihar. Napok óta nem néztem televíziót, híreket sem olvastam. Kora reggel a világhálón kútászok. Az első hír: 2014 júliusában Orbán Viktor magyar kormányfő Tusványoson bejelentette, hogy „a liberális társadalomszervezési elvekkel, módszerekkel és egyáltalán a társadalom liberális megértésével szakítanunk kell”. Illiberális, munkaalapú Magyarországot helyezett kilátásba. A magyarországi ellenzéki pártok bírálják Orbánt, a Jobbik viszont üdvözöli, hogy végre „szakított liberális gyökereivel”. Milyen hatása lesz ennek a vajdasági magyar politikai elit domináns részére? Kilépek az erkélyre, s szemügyre veszem, milyen kárt tett a vihar a cserepes virágokban. Megúszták! Aztán Bibó István könyveit veszem le a könyvespolcról. Attól tartok, hogy a liberális demokrácia válságát nem gyógyítja sem a globalista, sem a nemzeti kapitalizmus.
Következő cikk: Az Egyesült Államok is báncsa a Viktort
Kommentek
Ehhez a cikkhez még nem fűztek megjegyzést.
Komment írásához be kell jelentkeznie.
Legfrissebb
Pásztor Bálint „egyeztetett” a sajtóval!?
A sok tárgyalás, „segítés” azt jelzi, hogy a VRTV is felsorakozik – méghozzá önként! – a >
A küszöb előtt várakoznak
Az „ártatlan nemzedék” egyelőre figyel és tanul. Van ideje. Készülnek a múlt elleni lázadásra? Vagy beletörődésre? >
A RENDSZER A VÉGÉT JÁRJA!
Szerbiában az intézmények már huzamosabb ideje nem működnek. Az ország egyre jobban sodródik a rendkívüli állapot >
A nemzeti identitásról…
Siránkozhatunk miatta, de gyümölcsözőbb lenne a korszellemre reflektáló életképesebb komplexebb identitás megformálása, amely nem rombolná a >
EZ A RENDSZER ELHASZNÁLÓDOTT!
Már minden értelmes ember érzi, tudja, hogy ez a rendszer elhasználódott. Az elégedetlenség egyre nagyobb méreteket >
Az Akadémia győzött!
Az akadémikusok nagy része elégedett volt, kisebbik része bölcsen hallgatott, s nagyon kevesen utasították el. Radomir >
A kormányhű celebek országa
A kilencvenes években az ellenzéki táborban az értelmiségiek vállalták a vezető szerepet, de a nacionalista táborban >
„Mikor korlátozható a szabadság?”
A VMTT közösségi oldalán az utolsó bejegyzés négy évvel ezelőtti, a Magyar Tudomány Napja a Délvidéken >
„Előrelépés a kisebbségi jogérvényesítés útján”?
A cikkből nem tudjuk meg, hogy melyek azok a jogok, amelyeket „részlegesen” az MNT-re ruháztak, de >
Erkölcs(telenség)
Juhász Bálint, rövid elnöksége alatt már szembesülhetett a ténnyel, hogy a politika nem is olyan veszélytelen, >
Erkölcs(telenség)
A vajdasági magyar közösség szemében bizony bizarr volt az is, hogy a pártelnök posztban gyászolja Dragan >
Erkölcs(telenség)
A Vajdasági „Magyar” Szövetség vezetői számos, politikailag és erkölcsileg téves döntést hoztak, a magyar közösséget „képviselve” >