Ma Regina névnap van.
Fiók
Jelszó:
Legnépszerűbb
Végre egy örömhír: a kvótareferendumon a határon túli magyar állampolgárok is részt vehetnek
És ez még jobb: akinek nincs magyarországi lakcíme, levélben adhatja le szavazatát. >
Egy „Széchenyi-idézet” nyomában
„Minden nemzetnek olyan kormánya van, aminőt érdemel. Ha valami oknál fogva ostoba vagy komisz emberek >
Európa, a vén kurva
E sorok írójának csak az a történelmi tapasztalat jutott osztályrészéül, hogy hintalovazás közben hallgassa végig az >
Szeles Mónika exkluzív
1986-ban Mónika valahol Dél-Amerikában megnyerte a korosztályos világbajnokságot, s amikor hazajött, akkor készítettem vele ezt >
The Orbán family’s enrichment with a little government help
„Azt hiszem elképednénk a jelenlegi magyar miniszterelnök korrumpáltságának mélységétől.” Hungarian Spectrum: >
Churchill és Bódis békés szivarozása helyett jaltai konferencia
Tulajdonképpen egy farsangi szivarozáson kellett volna találkoznia a krími félszigeten Churchillnek és Bódisnak 1945 februárjában – >
A gyertyák csonkig égnek
„Az ember lassan öregszik meg: először az élethez és az emberekhez való kedve öregszik.” Márai Sándor >
Egyik gyakornokunk szülinapját ünnepeltük
A bohókás ünnepeltet a kezében tartott tábláról lehet felismerni, amelyik egyben az életkorát is jelzi. Még fiatal, >
A kiválasztott nép ilyennek látja Európát
Spitzertől: >
A Napló Naplója
Kissé élcelődve azt meséltük, hogy minden a Magyarzó Pistike bálján kezdődött, amikor Árpád a söntésnél találkozott >
A fehér kabát
Gabor,I like your white coat.Your pal,Tony Curtis >
Bencze Imre: Édes, ékes apanyelvünk
Kezdjük tán a jó szóval: Tárgy esetben jót. Ámde tóból tavat lesz, nem pediglen tót. Egyes >
Napi ajánló
A támogatás, amelyből árok lett
Prosperitati, határon túli magyarok és egy évtizedek óta mérgezett nemzetpolitika
Őszintén el kellene mondani az anyaországi társadalomnak, miért fontos Magyarországnak, hogy a határain kívül élő magyar közösségek fennmaradjanak. Ugyanilyen őszintén el kellene mondani a határon túli magyaroknak is, hogy az anyaországi adófizetők pénze nem valamiféle korlátlan, politikai alapon járó juttatás. A támogatásnak világos társadalmi célja kell legyen. Átláthatónak kell lennie. Ellenőrizhetőnek. Politikailag függetlennek. És mindenekelőtt mérhetőnek. Ha tíz év múlva többen élnek ott, jobban élnek, magasabbak a fizetések, több a vállalkozás, erősebb a középosztály és kevesebb fiatal költözik el, akkor működött. Ha száz ember sokkal gazdagabb lett, miközben százezrek továbbra is szegények és a közösség tovább fogy, akkor nem működött... És a nemzeti összetartozás nem jelentheti azt, hogy az egyik magyarból a másik magyar ellenségét csináljuk. A Prosperitati legnagyobb tanulsága talán éppen ez: hiába öntünk milliárdokat egy közösségbe, ha közben elveszítjük egymást. Robert Yugovich:
A Prosperitati Alapítvány történetét lehet sikertörténetként ünnepelni. Lehet átadott gépeket, megvásárolt házakat, felépített üzemeket és kiosztott milliárdokat mutogatni. Lehet számokat sorolni és szalagot vágni.
Csak egy dolgot nem lehet megkerülni:
jobban él-e ma ettől a vajdasági magyarság többsége?
Mert végső soron ez volna az egyetlen mérce, amely számít.
Nem az, hogy néhány tucat vagy néhány száz vállalkozó mekkorát fejlődött. Nem az, hogy hány pályázati szerződést írtak alá. Nem az, hogy hány politikus állt oda egy új traktor vagy üzemcsarnok mellé fényképezkedni.
Hanem az, hogy erősebb lett-e a közösség.
Kevesebben mentek-e el?
Magasabbak lettek-e a bérek?
Nőtt-e a vajdasági magyar családok gazdasági biztonsága?
Könnyebb-e ma egy fiatalnak önerőből lakást vásárolni, családot alapítani, vállalkozást indítani, jövőt tervezni?
Ha ezekre a kérdésekre nem tudunk egyértelmű igennel válaszolni, akkor kötelességünk feltenni a következő kérdést:
kinek volt valójában siker a Prosperitati?
Mert meggyőződésem szerint a program néhány embernek valóban hatalmas lehetőséget és felemelkedést hozott. Politikai értelemben pedig a VMSZ számára óriási erőforrást jelentett.
De hogy a vajdasági magyarság egészének mit adott, arról már egészen más a mérleg.
És ennek a történetnek van egy sokkal mélyebb, Magyarország egészét érintő előzménye.
Egy régi seb, amelyet a politika újra és újra feltépett
Amióta az eszemet tudom, létezett valamiféle feszültség az anyaországi és a határon túli magyarok között.
Máig nem tudom pontosan megmagyarázni, honnan ered.
Azt viszont személyesen tudom, milyen érzés volt.
1992-ben menekültként kerültem Magyarországra. Vajdasági magyarként.
És bizony sokszor minden voltam, csak magyar nem.
Nemcsak én.
Sok vajdasági magyar ugyanezt élte meg. Előttünk pedig erdélyiek és székelyföldiek találkoztak hasonló előítéletekkel.
Magyarán: nem feltétlenül tárt karokkal vártak bennünket azok, akikről azt gondoltuk, hogy ugyanahhoz a nemzethez tartozunk.
Ez önmagában is tragédia.
De még nagyobb tragédia, amikor a politika nem gyógyítani próbálja ezt a sebet, hanem felismeri benne a politikai lehetőséget.
A 2004. december 5-i kettős állampolgárságról szóló népszavazás és az azt megelőző kampány szerintem a rendszerváltás utáni magyar politika egyik legsúlyosabb erkölcsi tévedése volt.
Egy nemzet tagjainak hovatartozását nem lett volna szabad olyan politikai kérdéssé változtatni, amelyben az egyik oldal azt sugallhatja: ha ők is közénk tartoznak, akkor nekünk kevesebb jut.
Ez olyan, mintha egy családban szavazást rendeznének arról, ki számít családtagnak, majd hozzátennék:
gondoljátok meg jól, mert ha ő is családtag, kevesebb marad nektek.
Szégyenletes helyzet volt.
De ami ezután történt, az sem a nemzeti megbékélésről szólt.
2010 után Orbán Viktor felismerte a határon túli magyarság kérdésében rejlő hatalmas politikai erőt.
Csakhogy ahelyett, hogy először megpróbálta volna begyógyítani a 2004-ben és már jóval korábban is keletkezett sebeket, egy új nemzetpolitikai rendszert épített fel.
És ebben óriási pénzek indultak el Magyarországról a határon túli közösségek felé.
Önmagában ezzel semmi baj nem lenne.
Sőt.
Magyarországnak természetes kötelessége támogatni a határain kívül élő magyar közösségeket.
A probléma nem a támogatás ténye.
A probléma annak módja.
A nemzetpolitika nem lehet pártpolitikai jutalmazási rendszer
Ha valóban a határon túli magyar társadalmak gazdasági megerősítése lett volna az elsődleges cél, akkor szerintem egyetlen logikus út létezett volna.
Politikailag független, szakmai gazdaságfejlesztési intézményeket kellett volna létrehozni.
Olyan rendszert, amelyben közgazdászok, vállalkozásfejlesztési szakemberek, könyvvizsgálók, civil képviselők és független ellenőrző szervek döntenek arról, mely beruházások szolgálják valóban egy-egy régió fejlődését.
Átlátható szabályokkal.
Nyilvános pontozással.
Politikai hovatartozástól független pályázati rendszerrel.
És mindenekelőtt mérhető társadalmi célokkal:
munkahelyekkel, béremelkedéssel, demográfiai stabilitással, kis- és középvállalkozások erősödésével, fiatalok helyben maradásával.
Ehelyett a pénzek elosztásának jelentős részében meghatározó szerepet kaptak azok a határon túli politikai szervezetek, amelyek szorosan együttműködtek a Fidesszel.
Vajdaságban ennek a rendszernek a központi politikai szereplője a VMSZ lett.
És ettől a pillanattól a gazdaságfejlesztés szükségszerűen összekeveredett a politikával.
Ez volt az eredendő hiba.
Mert amikor egy politikai párt közelében jelenik meg a pénz, a pályázat, a munkahely, a gazdasági lehetőség, akkor előbb-utóbb felmerül a kérdés:
hol ér véget a gazdaságfejlesztés, és hol kezdődik a politikai függőség?
A támogatásból politikai fegyver lett
Orbán Viktor nem csupán pénzt küldött a határon túlra.
Egy teljes politikai rendszert épített a határon túli magyarságra.
Az állampolgárság, a választójog, a gazdasági támogatások és a helyi szövetséges pártok egyazon politikai konstrukció részeivé váltak.
És ez óhatatlanul újabb feszültséget teremtett az anyaországi társadalomban.
Mert miközben magyar adófizetők milliárdjai kerültek a határon túlra, a magyar társadalom jelentős részével senki nem folytatott valódi párbeszédet arról, miért történik mindez, mit szeretne Magyarország ezzel elérni, és milyen eredmények alapján tekinti sikeresnek ezt a politikát.
Pedig ez alapvető lett volna.
Nem elég azt mondani:
„ők is magyarok”.
Ez igaz.
De közpénzek elköltésekor minden társadalom joggal vár magyarázatot, átláthatóságot és elszámoltathatóságot.
Ahelyett, hogy a kormány társadalmi konszenzust épített volna a nemzetpolitika köré, pártpolitikai kérdéssé tette azt.
Ezzel pedig újabb árkot ásott.
Az egyik oldalon kialakult az a kép, hogy „Orbán pénzt oszt a határon túliaknak a szavazataikért”.
A másik oldalon az, hogy „aki ezt kritizálja, az nemzetellenes”.
Mindkettő mérgező.
Mert a határon túli magyar ember nem Orbán Viktor tulajdona.
És nem Gyurcsány Ferenc ellensége.
Hanem magyar.
Én például mit kaptam?
Személyesen azért is nehéz elfogadnom azt a visszatérően megjelenő anyaországi narratívát, hogy a határon túli magyarok csak várják a Magyarországról érkező pénzt.
Én életemben egyetlen forint támogatást sem kaptam és nem is igényeltem.
Ugyanakkor Magyarországon adót fizettem.
Csak a könyveimből és filmjogaimból származó bevételek után fizetett adót említhetném, nem beszélve az évek során Magyarországon megvásárolt autók, bútorok, háztartási gépek és más termékek áfájáról.
És sok határon túli magyar él ugyanígy.
Dolgozott Magyarországon.
Vállalkozott.
Adót fizetett.
Lakást vásárolt.
Fogyasztott.
Munkahelyet teremtett.
Vagyis nemcsak kapott – hanem adott is.
Éppen ezért különösen fájdalmas, amikor a határon túli magyarokat kollektíven úgy állítják be, mintha egyetlen céljuk az anyaországi adófizetők pénzének megszerzése lenne.
Ez egyszerűen nem igaz.
És rettenetesen káros.
Máshol természetes, nálunk politikai háború
Számos ország támogatja a határain kívül élő nemzettársait.
Szerbia támogat szerb közösségeket a környező országokban.
Más balkáni államok is komoly kapcsolatot tartanak fenn diaszpórájukkal.
Izrael pedig talán a világ egyik legerősebb példája arra, hogy egy állam milyen intenzíven képes kapcsolatot tartani a világ különböző pontjain élő nemzettársaival.
A német történelem is megmutatta, milyen óriási nemzeti jelentősége lehet az összetartozásnak és az újraegyesítésnek.
Spanyolország pedig különleges jogi és kulturális kapcsolatokat tart fenn számos latin-amerikai országgal és azok állampolgáraival.
Vagyis önmagában egyáltalán nem rendkívüli, ha egy ország törődik a határain kívül élő nemzettársaival.
A rendkívüli az, hogy Magyarországon ez évtizedek óta ilyen mértékű belpolitikai háború tárgya.
Ez nem természetes állapot.
És nem is fenntartható.
Prosperitati: a vajdasági modell kudarca
A Prosperitati azért különösen fontos példa, mert megmutatja, mi történik akkor, amikor nemzetpolitika, pártpolitika és gazdasági támogatás összekeveredik.
A program nemcsak az anyaországi és a vajdasági magyarok között szított feszültséget.
Magát a vajdasági magyar közösséget is megosztotta.
Lettek nagy nyertesek.
Lettek kisebb nyertesek.
Lettek, akik kaptak házat, gépet, eszközt, támogatást.
És lett egy hatalmas többség, amely kívülről figyelte a pénzosztást, miközben saját gazdasági helyzete alig változott vagy romlott.
Ezért nem fogadom el azt az érvelést, hogy önmagában a kiosztott támogatási összeg bizonyítaná a program sikerét.
Ha például 1500 család támogatással házhoz jut, az az 1500 család számára természetesen óriási segítség.
De társadalompolitikai szempontból nem ez az igazi siker.
Az igazi siker az lenne, ha olyan gazdaság jönne létre, amelyben tízezrek képesek saját munkájukból, saját jövedelmükből, saját hitelképességükből lakást vásárolni.
A jól működő gazdaság nem attól jó, hogy időnként ajándékot oszt.
Hanem attól, hogy az embereknek nincs szükségük ajándékra ahhoz, hogy normális életet éljenek.
Ez a döntő különbség.
Hol van a társadalmi eredmény?
Ha egy gazdaságfejlesztési program valóban sikeres, annak tíz-tizenöt év után látszania kellene.
Nem politikai plakátokon.
Hanem az emberek életében.
Látszania kellene a fizetéseken.
A vállalkozások számán.
A fiatalok helyben maradásán.
A születésszámon.
A lakosság fogyásának lassulásán.
A középosztály erősödésén.
A települések fejlődésén.
És mindenekelőtt azon, hogy az emberek elhiszik:
itt érdemes maradni.
Ehhez képest a vajdasági magyarság tovább fogy.
A falvak ürülnek.
A fiatalok elmennek.
Sok család rendkívül nehéz anyagi körülmények között él.
A magyar többségű térségekben sem alakult ki az a széles, erős, prosperáló középosztály, amelyet ekkora gazdaságfejlesztési program után joggal várhatnánk.
Ha pedig több mint egy évtizednyi támogatási politika után ez a helyzet, akkor jogos a kérdés:
mitől nevezzük ezt sikertörténetnek?
Attól, hogy vannak látványosan meggazdagodott vállalkozók?
Attól, hogy felépült néhány nagy üzem?
Attól, hogy politikusok századszor is elmondják, milyen történelmi gazdaságfejlesztés történt?
Egy program társadalmi sikerét nem a leggazdagabb száz ember vagyonán kell mérni.
Hanem a legszegényebb százezer életén.
Egy kicsi közösségben különösen veszélyes kiskirályságokat építeni
Vajdaságban ráadásul egy folyamatosan fogyó közösségről beszélünk.
Minél kisebb egy társadalom, annál veszélyesebb, ha néhány szereplő gazdasági túlhatalomhoz jut.
Ha ugyanazok a körök lesznek a legnagyobb munkaadók, a legnagyobb földtulajdonosok, a legnagyobb támogatási nyertesek és közben politikailag is közel állnak a hatalomhoz, abból egészséges piac helyett függőségi rendszer alakulhat ki.
A munkavállaló nem mer megszólalni.
A vállalkozó nem mer szembemenni.
A pályázó nem akar konfliktust.
A helyi közélet elnémul.
És lassan mindenki megtanulja, hogy jobb jóban lenni azokkal, akiknél a pénz és a politikai befolyás találkozik.
Ez nem polgári társadalom.
Ez feudális logika.
A legnagyobb veszteség mégsem a pénz
A Prosperitati legnagyobb kára szerintem hosszú távon nem is feltétlenül az, hogy a források mennyire koncentrálódtak.
Hanem az, hogy tovább mélyítette a bizalmatlanságot.
Anyaországi magyar néz a vajdaságira:
„már megint kapnak”.
Vajdasági magyar néz a másik vajdasági magyarra:
„ő vajon miért kapott, én pedig miért nem?”
Az egyik politikai tábor azt mondja:
„a magyar kormány megmentette a külhoni magyarokat”.
A másik:
„Orbán megvásárolta őket”.
És közben eltűnik maga az ember.
Az a vajdasági magyar, aki dolgozik.
Adót fizet.
Gyereket nevel.
Túlélni próbál.
Nem akar sem Orbán katonája, sem Gyurcsány ellensége lenni.
Csak normális életet szeretne.
Ideje lenne betemetni az árkokat
Magyarországnak és az egész magyar politikának óriási felelőssége van ebben.
A következő korszak nemzetpolitikájának nem újabb politikai táborokat kellene építenie.
Hanem bizalmat.
Őszintén el kellene mondani az anyaországi társadalomnak, miért fontos Magyarországnak, hogy a határain kívül élő magyar közösségek fennmaradjanak.
Ugyanilyen őszintén el kellene mondani a határon túli magyaroknak is, hogy az anyaországi adófizetők pénze nem valamiféle korlátlan, politikai alapon járó juttatás.
A támogatásnak világos társadalmi célja kell legyen.
Átláthatónak kell lennie.
Ellenőrizhetőnek.
Politikailag függetlennek.
És mindenekelőtt mérhetőnek.
Ha tíz év múlva többen élnek ott, jobban élnek, magasabbak a fizetések, több a vállalkozás, erősebb a középosztály és kevesebb fiatal költözik el, akkor működött.
Ha száz ember sokkal gazdagabb lett, miközben százezrek továbbra is szegények és a közösség tovább fogy, akkor nem működött.
Ennyire egyszerű.
Nem a támogatást kell megszüntetni. A politikai kereskedelmet kell megszüntetni.
Én nem azt mondom, hogy Magyarország ne támogassa a határon túli magyarokat.
Éppen az ellenkezőjét.
Támogassa őket.
De úgy, hogy azt az anyaországi magyar társadalom nagy többsége is igazságosnak és értelmesnek tartsa.
Úgy, hogy abból ne egy politikai párt profitáljon.
Ne lehessen szavazatot, lojalitást, hallgatást vagy politikai befolyást vásárolni vele.
És úgy, hogy a támogatás végén ne néhány kiskirály álljon egyre nagyobb vagyonnal egy egyre kisebb és szegényebb magyar közösség közepén.
Mert Magyarország sem lehet erős, ha a magyar nemzet egymással harcol.
Nem lehet erős anyaország erős határon túli közösségek nélkül.
De határon túli közösség sem lehet erős, ha az anyaország lakóinak jelentős része úgy érzi, hogy az ő rovására tartják fenn.
Ezt a két oldalt végre össze kell békíteni.
Nem propagandával.
Nem pénzosztással.
Nem választási kampánnyal.
Hanem igazsággal, átláthatósággal és közös érdekkel.
Mert a nemzetpolitika nem lehet pártpolitikai fegyver.
És a nemzeti összetartozás nem jelentheti azt, hogy az egyik magyarból a másik magyar ellenségét csináljuk.
A Prosperitati legnagyobb tanulsága talán éppen ez: hiába öntünk milliárdokat egy közösségbe, ha közben elveszítjük egymást.
Következő cikk: Guardian: Kémprogrammal vették célba szerbeket az ország „eddig dokumentált legnagyobb megfigyelési hullámában”
Kommentek
Ehhez a cikkhez még nem fűztek megjegyzést.
Komment írásához be kell jelentkeznie.
Legfrissebb
Iskolatáskaosztás propagandával
A Magyar Nemzeti Tanács elnöke és tisztségviselői, valamint a Vajdasági Magyar Szövetség vezető politikusai évről évre, >
VMDK: MIÉRT SZÉGYELLIK A PÁSZTORÉK VUČIĆOT❓
A VMDK Szabadka Helyi Szervezete logikus kérdést tesz fel: vajon a VMSZ távolmaradása annak a jele, >
AKI A VMSZ-RE SZAVAZ, ERRE IS SZAVAZ
Most Pásztor Bálintnak és Gyivánovity Dánielnek válaszolnia kell: Elfogadhatónak tartják-e, hogy Szabadkát egy jogerősen elítélt polgármester vezesse? Követelik-e >
A támogatás, amelyből árok lett
Őszintén el kellene mondani az anyaországi társadalomnak, miért fontos Magyarországnak, hogy a határain kívül élő magyar >
A délvidéki magyarság Vajdaságban (még) létező része már régóta a nemzet(i kisebbségi)halál előszobájában toporog!
Nem merem azt írni, hogy tisztelt, mert fogalmam sincs kihez (és miért pont őhozzá?) érkezik majd >
Hova lett a vajdasági magyarok pénze?
Ezért számomra a Prosperitati történetének legnagyobb kérdése nem az, hogy mennyi pénzt osztottak szét. Hanem az, >
Háborúban és békében
El kéne mondania a valóságot. Azt, hogy Magyarország nem a világ legkülönlegesebb helye, amelynek minden aszfaltcsíkja >
Hova lett a vajdasági magyarok pénze? 2.0
A Prosperitati Alapítvány tíz éve azért működik, hogy gazdaságilag megerősítse a vajdasági magyar közösséget. A saját >
A magyar irodalom nagy korszakától búcsúzunk
Esterházy Péter halálakor azt írtam, hogy elveszett egy fiatal írónemzedék kompasza, Nádas Péter halála pedig számomra >
A VMDK válasza Robert Yugovich bejegyzésére
És igen, együttműködésre szükség van. De együttműködés nem egyenlő önfelszámolással. Végül pedig: mi nem egy „erősebb >
Miért hallgattatok?
A kérdés az, hogyan lehetne lelket önteni az elvándorló, válságba kerülő vajdasági közösségbe? Hogyan lehetne megerősíteni >
Szakmailag hiányos és megalapozatlan a nyelvi stratégia tervezete
„A magyar nyelv használatának és jelenlétének erősítését” inkább a nyelv- és íráshasználatra vonatkozó jogszabályok alkalmazásának vizsgálata >