Ma Marcella, János névnap van.
Fiók
Jelszó:
Legnépszerűbb
Végre egy örömhír: a kvótareferendumon a határon túli magyar állampolgárok is részt vehetnek
És ez még jobb: akinek nincs magyarországi lakcíme, levélben adhatja le szavazatát. >
Egy „Széchenyi-idézet” nyomában
„Minden nemzetnek olyan kormánya van, aminőt érdemel. Ha valami oknál fogva ostoba vagy komisz emberek >
Szeles Mónika exkluzív
1986-ban Mónika valahol Dél-Amerikában megnyerte a korosztályos világbajnokságot, s amikor hazajött, akkor készítettem vele ezt >
Európa, a vén kurva
E sorok írójának csak az a történelmi tapasztalat jutott osztályrészéül, hogy hintalovazás közben hallgassa végig az >
The Orbán family’s enrichment with a little government help
„Azt hiszem elképednénk a jelenlegi magyar miniszterelnök korrumpáltságának mélységétől.” Hungarian Spectrum: >
Churchill és Bódis békés szivarozása helyett jaltai konferencia
Tulajdonképpen egy farsangi szivarozáson kellett volna találkoznia a krími félszigeten Churchillnek és Bódisnak 1945 februárjában – >
A gyertyák csonkig égnek
„Az ember lassan öregszik meg: először az élethez és az emberekhez való kedve öregszik.” Márai Sándor >
Egyik gyakornokunk szülinapját ünnepeltük
A bohókás ünnepeltet a kezében tartott tábláról lehet felismerni, amelyik egyben az életkorát is jelzi. Még fiatal, >
A kiválasztott nép ilyennek látja Európát
Spitzertől: >
A fehér kabát
Gabor,I like your white coat.Your pal,Tony Curtis >
A Napló Naplója
Kissé élcelődve azt meséltük, hogy minden a Magyarzó Pistike bálján kezdődött, amikor Árpád a söntésnél találkozott >
Szeretet
Amíg egy férfi új autóját fényezte, a kisfia felvett egy követ, és vonalakat karcolt az autó >
Napi ajánló
Szolidaritás és ellenállás Szerbiában
Az újvidéki vasútállomáson történt november 1-jei tragédia után három hónappal a szerbiai állami egyetemek karainak több mint felét blokád alá vonták és elfoglalták az egyetemisták, az utcai tiltakozások és sztrájkok pedig azóta is országszerte zajlanak. Miközben a tizenöt ember életét követelő tragédia miatt zajló tüntetéseken letartóztatott tiltakozók közül többen még mindig előzetes fogva tartásban vannak, a politikai felelősségvállalás, a tragédia körülményeinek tisztázása, a mélyszerkezeti problémák föltárása nem történt meg. A bizakodásra okot adó egyetemista megmozdulások nyomán érdemes elgondolkodnunk azon, hogy az elnyomó, félperifériás politikai rendszerekben milyen potenciállal bírnak a tiltakozások, s hogy melyik ellenállási stratégia vezethet eredményre. Kocsis Árpád (Élet és Irodalom):
Nem indul vonat
Január végéig nem indult el a közlekedés az Újvidéket Szabadkával összekötő vasúti pályán. A Belgrád–Budapest gyorsvasút vonalának ezt a 108 kilométeres szakaszát november utolsó napjaiban tervezték megnyitni az utasok előtt, de a november 1-jei újvidéki tragédia (vagy gyilkosság) miatt kegyeleti okokból két héttel elhalasztották az átadást. Azóta az újságok ugyan közölték a várható menetrendet, de azóta sem iramodtak neki a villanymozdonyok. Jellemző az ország közszolgáltatásaiban uralkodó fejetlenségre, hogy immár az sem tudható, hogy pontosan mire vagy kinek a szavára kell várni.
A tizenöt ember, köztük gyermekek életét követelő tragédia helyszíne elhagyatott. Továbbra sem érkeznek ide vonatok, a Duna túlpartján, Péterváradon áll meg a belgrádi gyors. Az újvidéki vasútállomás előtti teret kordonok zárják el, amelyekre a tüntetők a felelősök megnevezésére vonatkozó követeléseiket ragasztották fel. Noha az állomás leszakadt előtetőjének törmelékeit sebtében eltakarították, a torz állomás képe sokáig fogja nyomasztani az arra járókat. Odébb, a tér túloldalán mécsesek, virágcsokrok, plüssállatok emlékeztetnek a hanyagság, a kormányzati nemtörődömség és a neoliberális, a közszolgáltatásokat is magánosító átmenet következményeiből fakadó tragédiára (lásd: Mindenszentek napja Újvidéken, ÉS, 2024/49., dec. 6.).
Három hónappal a tragédia után továbbra sem tudható, hogy a négy év alatt két ütemben felújított és politikusok által kétszer átadott, biztonságosnak mondott állomáson dolgozó számos tervező, kivitelező és felügyelő cég közül melyik lehetett a felelős a mindenszentek napján leszakadt, 300 tonna súlyú előtető-szerkezet kivizsgálásáért, vagy hogy ki és milyen mértékben bolygatta meg a függőpárkányt. S ami még fontosabb: bár december 30-án az Újvidéki Főügyészség tizenhárom személy ellen vádat emelt, a politikai felelősségvállalás, a nyilvánvaló kormányzati hibák és mulasztások elismerése mindmáig elmaradt.
Véres a kezetek!
A tragédiát követően három héttel az eljáró újvidéki ügyészség tucatnyi ember letartóztatását rendelte el. Köztük volt Goran Vesić építésügyi, közlekedési és infrastrukturális miniszter, valamint Jelena Tanasković és Nebojša Šurlan, akik 2020–2024 között a szerbiai vasutak infrastruktúrájáért felelős részlegének igazgatói tisztségét töltötték be. Az ügyészség csak azután intézkedett, hogy Újvidéken és Belgrádban is hatalmas tömeget megmozgató tüntetésre került sor, a dühös polgárok egy csoportja pedig az ügyészség épülete előtt összecsapott a rendőrséggel és csendőrséggel.
Bár a hatóságok a hosszú csönd után hihetőleg az indulatokat kívánták lecsillapítani a letartóztatásokkal, valójában csak tovább szította a felháborodást az a tény, hogy magas tisztséget betöltő politikusok és állami cégek vezető tisztségviselői a tragédia után még hetekig a pozíciójukban maradhattak. Így tehát semmi sem kezeskedett arról, hogy a letartóztatott személyek nem befolyásolták a lehetséges tanúkat, nem adtak utasítást a beosztottjaiknak, vagy esetleg az állomás felújításával kapcsolatos dokumentumokat nem másították meg.
Goran Vesić, aki az állami televízióban élőben sugárzott lemondása alkalmával hangsúlyozta, hogy csak a személyes példaadás vezeti, de „sem ő, sem a munkatársai nem tartják magukat felelősnek a tragédiáért”, a letartóztatása után éhségsztrájkba kezdett, pár nap után kórházba került, egy nappal később pedig az Újvidéki Felsőbíróság megszüntette az előzetes letartóztatását, és szabadon bocsátotta. Hasonlóan járt Nebojša Šurlan is, akinél szívproblémákat állapítottak meg az orvosok, s azóta Kamancon (Kamenica) lábadozik a kórházban. S bár Vesićet és Šurlant december végén tizenegy társukkal vád alá helyezték, a letartóztatásuk azóta sem történt meg.
Aki azt hiszi, hogy a szerbiai igazságszolgáltatás olyan kegyes és türelmes, ahogyan az a fenti leírásból kitetszik, el kell keserítsük. Az Európa Tanács nemrég közölt megállapításai szerint a szerbiai börtönök túlzsúfoltak, ami többek között éppen annak tudható be, hogy a kisebb vétségek is azonnali előzetes letartóztatást vonnak maguk után. Az állam elhanyagolja a fogvatartottakat, a foglalkoztatásukra és az étkeztetésükre az Európa más államaiban erre szánt összeg alig egynegyedét biztosítja. A bebörtönzöttek kiugróan magas átlagos életkora (50 év) a rehabilitáció hiányára vezethető vissza. A fogvatartottak 60–70 százaléka a szabadulása után hamarost visszakerül a zárkába. Mindez arról tanúskodik, hogy Szerbiában a börtönök helyettesítik a szociális ellátórendszert, miközben a gyarapodó számú és terebélyesedő fogdák az állami rendreutasítás és félelemkeltés intézményei.
Goran Vesić esete azonban nemcsak azt példázza, hogy a szerbiai politikai elit tagjaira más játékszabályok vonatkoznak, hanem azt is, hogy a szerbiai politikai csoportok közti állítólagos mély szakadék átjárható. Vesić a pályafutását a jugoszláv szocialista kísérlet után újjáformálódott balközép-nacionalista Demokrata Pártban kezdte, a 2003-ban a miniszterelnökként meggyilkolt Zoran Đinđić pártelnök kabinetvezetője volt, majd Slobodan Milošević rezsimjének 2000. októberi megbukása után a demokratikus ellenzék tagja, a védelmi és belügyminisztérium vezető tisztségviselője. Miután a privatizációt lebonyolító demokraták a 2009-es súlyos gazdasági válság után bel- és külföldön egyaránt népszerűtlenné váltak és kibuktak a hatalomból, Vesić váltott: a szélsőjobboldali radikális pártból kiszakadt Szerb Haladó Párt (SNS) tagja lett, a miloševići idők után új utakat kereső szocialistákkal koalícióban Belgrád főpolgármester-helyettese, majd pedig 2022-től a kormány messze legnépszerűtlenebb tagjaként az újvidéki vasútállomás felújítását igazgató minisztérium vezetője lett. Ebben a tisztségében érte a november 1-jei végzetes délelőtt.
„Zavargók” és „zúgolódók”
A tragédia utáni fájdalmas napokat tiltakozások követték. Belgrádban és Újvidéken is több ezren követelték a kormányzati felelősségvállalást, és tiltakoztak az államot átható korrupció ellen. Vélhetőleg utoljára Milošević rezsimjének végnapjain láthattunk annyi embert Újvidék utcáin, mint ahányan november 5-én a belvárosba sereglettek. A húszezres tömegben ekkor jelentek meg először a véres kezeket ábrázoló transzparensek és a feliratok (ruke su vam krvave, azaz: „véres a kezetek”), melyek azóta a tiltakozások szimbólumává és jelszavává váltak országszerte. Aznap este a tiltakozók egy része vörös festékkel dobálta meg a Városházát, s betörte a Haladó Párt helyi irodájának ablakait, amire a rendőrség könnygázgránátokat lőtt a tömegbe. Bár nyilvánvalóan az elemi düh és a fölháborodás mutatkozott meg, a kormányzathoz húzó médiumok „zavargásról” és a tüntetőkről mint „zúgolódókról” beszéltek.
A november 5-i tüntetések, majd pedig a rendre megismétlődő, immár országos tiltakozások során közel kéttucatnyi embert tartóztattak le a rendőrök és a tömegben elvegyült, civil ruhás csendőrök. A letartóztatottak között volt Relja Stanojević, az Újvidéki Művészeti Akadémia hallgatója, akit civil ruhás rendőrök rángattak ki a tömegből, s miután az előzetes letartóztatásra rendelkezésre álló 48 óra letelt, semmitmondó vádak miatt harmincnapos fogságba vetették. A diákot végül három hét után az egyetemista társai és a filmes szakma, többek közt az Európai Filmakadémia nyomására, az ügyészség előtti rendszeres tiltakozások után engedték szabadon. Letartóztatták a szerbiai lítiumbányászattal kapcsolatos tiltakozások egyik szónokát, Ivan Bjelićet is. Bjelićre, akivel az ügyvédje szerint „politikai fogolyként” bánnak, 3–12 éves börtönbüntetés várhat, mert állítólag pirotechnikai eszközöket találtak nála. Megrázó annak az újvidéki édesanyának a beszámolója, aki a novemberi tiltakozások után hetekig hasztalan kereste a letartóztatott fiát. Az egyetemista Branko Rodićot a városháza biztonsági őrei súlyosan megverték, s a rendőrség csak azután engedte szabadon decemberben, hogy a családja a nyilvánossághoz fordult.
Bár minden jel szerint a tiltakozások hevesebbé válásában a tömegbe „beépülő” rendbontók is szerepet játszottak, árnyalásra szorul az a narratíva, amely a „békés tüntetők” és a „rendbontók” közti különbségtevésen alapul.
Erőszak és elégedetlenség
A november 5-i újvidéki tüntetésen eddig ritkán tapasztalt dinamika érvényesült. Bár az utóbbi esztendők protestálásait gyakorta kísérte atrocitás, az erőszak a megfélemlítés eszközeként általában a rendőrség, az ország politikai életét előbb miniszterelnökként, majd államfőként tíz éve uraló Aleksandar Vučić hatalomgyakorlása alá rendelt verőbandák (zömmel futballdrukkerek), beépített és fedett verőlegények oldaláról érkezett, most azonban a tüntetők részéről nyilatkozott meg. Ez két dolognak tudható be: a dühnek és a tehetetlenség érzésének.
Az elmúlt esztendők szerbiai tüntetései – attól függetlenül, hogy mekkora tömeget sikerült utcára szólítaniuk – legfeljebb csekély eredményt értek el. A legsikeresebbnek azok a mezőgazdasági munkások tekinthetők, akik évről évre legalább a gazdaságuk fenntartásához elegendő támogatást vagy – aszályos időben – kártérítést küzdenek ki maguknak azzal, hogy pár napig elzárják a főbb útvonalakat. Ám a legtöbb tiltakozás nem állja ki az élénk politikai és médiaellenszél rohamát, és végül felolvad az egyre kevesebbeket vonzó felvonulásokban. A lendület vesztét jelzi, ha a szónokok minden igyekezetükkel a kormányt kívánják megtalálni a követeléseikkel (öt perc megszólalási lehetőség az állami tévében, egyik-másik miniszter lemondása, szigorúbb szabályozás vagy éppen a dereguláció hangoztatása stb.), a szókincsük pedig a középosztály mozgósítószavaira („európai viszonyok”, „korrupciómentesség”) korlátozódik. Ezeket a mozgalmakat azután rendre az erélytelen ellenzéki csoportok karolják fel, mígnem egy hosszú hétvége vagy a nyári parlamenti szünet ideje alatt lassan kifúlnak.
Hasonló zajlott le az elmúlt évek legígéretesebb kezdeményezésével is, amely több okból is emlékeztethet bennünket a mostani tüntetésekre. Miután a „külföldi működőtőke” érdekeit egyengető kormányzat – hasonló konstrukcióban, mint most a budapesti vasútállomásokkal tervezik tenni – 2014-ben 99 évre használatba adta az Egyesült Arab Emirátusokban bejegyzett – a rákosrendezői mini-Dubajban is érdekelt – ingatlanfejlesztőnek a belgrádi rakpartot, a Száva partján megvalósuló csillogó-villogó beruházások sürgetett és veszélyes munkálatai több munkás életét követelték. Az erőszakkal lerombolt partszakasz, a munkások haláláért vállalt felelősség elutasítása a kormányzat részéről, a cinikus megnyilatkozások (az akkori munkaügyi miniszter nem talált indokot a munkaügyi felügyelőség vizsgálódására), összességében a Belgrád a vízen fantázianevű projektumot övező megannyi visszaélés tiltakozásokat hívott életre (Juhász András: Így játsszák ki Belgrád központját a nagytőkének, Mérce, 2018. dec. 31.).
A fölháborodás 2018 novemberében heves tiltakozássá érlelődött, miután egy baloldali politikust és egy újságírót is megvertek a nyílt utcán. Ám a városvédőket és elkötelezett lakhatási aktivistákat tömörítő szervezetek és a tiltakozások élére álló ellenzéki csoport közt gyorsan kenyértörésre került sor. Míg az előbbiek az építkezésen elhunytakra emlékeztető Elég volt a véres munkásruhákból! feliratú molinók alatt vonultak fel, valamint a munkajogok leépítését, a szakszervezetek ellehetetlenítését tematizálták a nyilvánosságban, a hivatásos politikusok a pártpolitika mozgásrendjénél maradtak. Így a megfakult szociáldemokratáktól a kormányerőkkel hírbe hozott politikai alakulatokon át a konzervatív-nacionalistákig és a szélsőjobboldalig húzódó koalíció a választási törvények módosítását és előrehozott választásokat követelt, a bírálata pedig a korrupció vádjának ismételgetésében merült ki. Ahogyan azt a Szövetség Szerbiáért koalíciót elemző Ana Vilenica rámutatott, a vučići rezsimet váltani kívánók következetes szociális politika és konzekvens program helyett „egy nacionalista kapitalizmusért szállnak síkra, olyan szociális elemekkel, amelyek nem szolgálhatnak tényleges gyógyírként az évtizedek óta zajló, katasztrofális tranzíciós folyamatokra” (Ana Vilenica: Mi a baj a belgrádi tüntetésekkel? Autonómia.info, 2019. jan. 17. [Losoncz Márk és Kocsis Árpád fordítása]). A haladó párt uralta média számára túlságosan is könnyű célpontnak bizonyult a belső feszültségektől terhelt koalíció, amely képtelen volt valós alternatívát képezni a fennállóval szemben. Végül már a koronavírus-járvány előtt kifulladtak a tiltakozások, a Szövetség pedig egy sikertelen választás után szétesett.
Adott a feladvány
Az ellenállás sohasem tekinthető befejezettnek. Erre már azok a helyi tiltakozók és természetvédők taníthatnak, akik 2022-ben a nyugat-szerbiai Jadar-völgyben tervezett lítiumbányászat ellen emelték fel a szavukat. Hónapokig tartó tiltakozásuk után úgy tűnt, a Rio Tinto brit–ausztrál óriásvállalatnak visszavonulót kell fújnia, törvény állja útját a kitermelésnek, megmenekül tehát a boszniai határhoz közeli terület édesvízkészlete, nem forgatja fel a helyiek életét az újrainduló bányászat. Ám 2024 nyarán a szerbiai Legfelsőbb Bíróság úgy döntött, a Rio Tinto jogosultságait nem érheti kár, a projektum elé a polgári ellenállás ösztönözte szabályozás sem gördíthet akadályt. Ha az a terv, hogy a Szerbiában kitermelt „fehér arany” az új selyemúton keresztül gondtalanul táplálhassa az épülő magyarországi és nyugat-európai akkumulátorgyárakat, akkor ez most közelebb került a megvalósuláshoz.
Az óriásvállalat, amely a két döntés között eltelt időt is serényen a helyi földek felvásárlására fordította, élvezi az európai döntéshozók bizalmát, akik a zöld átállás biztosítékát a lítiumigényes elektromos motorokban látják. Így, bár az ellenállás ismét feléledt, nem csak a hatalmas bevételekre számot tartó kormányzat sürgeti Európa egyik legnagyobb lelőhelyének természeti kizsákmányolását. Decemberben Olaf Scholz kancellár győzködte a szerbiai államfőt Berlinben a lítiumprojekt felgyorsításáról. S ezt az eltökélést látszólag az sem bizonytalanítja el, hogy a legújabb technológiák már nem a lítiumban látják a zöld fejlődés zálogát, ahogyan a Jadar-projekt támogatóit az sem zavarja – erre egy éles szemű kritikus, akit az írása megjelenése után halálosan megfenyegettek, rámutatott –, hogy a 2000-től nekilóduló külföldi tőkebeáramlás nem tette gazdagabbá Szerbia polgárait.
A november 1-je utáni tiltakozások számára tehát adott a feladvány: miként lehetne elkerülni a Szerb Haladó Párt uralta több mint egy évtizedben formálódott ellenállási módok tévútjait, kitaposható-e az intézményes-képviseleti politizálást megkerülő ösvény. Emlékezzünk rá, hogy az előrehozott választások mézesmadzagja megannyi tiltakozást elcsábított már, s ezúttal is elhangzott a rendkívüli voksolás lehetőségével kecsegtető kormányátalakítás ígérete.
Az egyetemisták és középiskolások megmozdulásai kétségkívül kitüntetett figyelmet érdemelnek. December és január folyamán a szerbiai állami egyetemek mindegyikét blokád alá vonták vagy elfoglalták az egyetemisták. A legjelentősebb szerbiai fakultások tanárai és tanácsai támogatják hallgatóik követeléseit, miszerint a kormány oldja fel az újvidéki vasútállomás felújításának titkosított – csak részben ismertetett – dokumentációját, és vállaljon felelősséget a történtekért. Bár a rendőrség több helyen az egyetemek autonómiáját megsértve berontott a kampuszokra, egyes helyeken pedig a tiltakozókra támadtak (két hete például autóval hajtottak Belgrádban a tüntetők közé), a diákok a hosszúra nyúlt katolikus és pravoszláv ünnepek alatt is kitartottak, és ellentartanak a kormányzati nyomásnak.
Az egyetemisták politikai kiállása a kilencvenes évek egyetemista ellenállóira, a fórumokra (plénum) épülő döntéshozatali eljárásuk a 2006-os és 2011-es diákmozgalmakra emlékeztetnek. Az egyetemistákat megannyi társadalmi csoport támogatja, így a pedagógusok, akik magasabb bérekért küzdenek, a szerbiai ügyvédi kamarák, amelyek a joghatóság csorbítása és a szelektív ítélkezés miatt tiltakoznak, valamint a földművesek, akik kártalanítást követelnek az államtól.
A sokfelől érkező szolidaritás megnyilvánulása üdítő. A megszorításokkal, a szociális támogatások megvonásával, a munkások jogainak csorbításával és a közszolgáltatások leépítésével élő neoliberális politikák után – bár az ellenkezőjét híresztelték – a szolidaritás gyakorlata mégis él. Mi sem veszélyesebb a hatalom számára, mint hogy a tiltakozók egymásra ismernek, az ellenállások összeérnek.
*
Mint november 1-je óta minden pénteken, a január 24-re hirdetett „általános sztrájk” idején is tízezrek álltak meg Szerbiában 15 percre az utcákon 11:52-kor, abban a percben, amikor az újvidéki vasútállomás előtetője leszakadt. Az újvidéki tüntetések egyik molinóján azt olvashattuk: „Mi mindannyian az előtető alatt állunk.”
(A szerző író és újságíró, Kishegyes–Budapest)
Január 28-án lemondott Miloš Vučević miniszterelnök és Milan Đurić újvidéki polgármester. A szerbiai helyzet újabb fejleményeiről következő számunkban írunk. (A Szerk.)
Kommentek
Ehhez a cikkhez még nem fűztek megjegyzést.
Komment írásához be kell jelentkeznie.
Legfrissebb
Ötödik kerék leszünk
Nem bánom, ölelgessék egymást, esküdjenek naponta egymásnak hűséget, ez is jobb, mintha egymás torkának esnének, de >
LEÁLLÍTANI A KÁRTÉKONY TEVÉKENYSÉGET!
Pásztor Bálint és a VMSZ további kártékony tevékenységét le kell végre állítani! A Junior az egyetemi >
Szolidaritás és ellenállás Szerbiában
Az újvidéki vasútállomáson történt november 1-jei tragédia után három hónappal a szerbiai állami egyetemek karainak több >
Csendben
Egy csarsi kopott kövein, csevap- és burekillatban sétálok gondolatban, az árnyékom a megboldogult ifjúságom, majd a >
Tárgyalni fognak Vučićtyal?
Gyanítom, hogy nem, hiszen ők az intézmények munkáját kérték számon. Nem foglalkoznak pártügyekkel vagy azzal, hogy >
Pálfordulás a Magyar Szóban?
Nagy meglepetést keltett a (nyomtatott) Magyar Szó hétfői, január 27-i címoldala, mivel Ketyeg az óra címmel, >
Nos, ki a felelős az úgynevezett aranykor válságáért?
Ki a felelős az újvidéki pályaudvaron történt 15 ember életét követelő katasztrófáért? Vagy az emberi élet >
Soha ennyien még nem vettek részt ilyen tömegmozgalomban
Az egyik földimmel találkoztam az utcán, aki elmondta, hogy Szenttamáson is lesznek demonstrációk. Anikó olvassa az >
Orwell újratöltve
Sok orwelli idő viharzott el a fejem felett, amelyeket arra a reményre pazaroltam, hogy jönnek idők, >
A REZSIM SZOLGÁJA
A magyar közösség tagjainak még tömegesebben kell csatlakozni a tüntetőkhöz! Felébredt Szabadka, Zenta, Becse, Ada, Becskerek, >
Az igazi a hatalom Elon Musk kezében van
Sokan arra számítanak, hogy Trump és Musk valamikor szétválnak. Nem hiszem, mert a céljaik kiegészítik egymást. >
Mi vár Amerikára?
Az elnöki beavatáson feltűnően nagy számban jelent meg a milliárdos elit. Timothy Snyder azt is kimutatta, >