Ma Tamás, Péter névnap van.
Fiók
Jelszó:
Legnépszerűbb
Végre egy örömhír: a kvótareferendumon a határon túli magyar állampolgárok is részt vehetnek
És ez még jobb: akinek nincs magyarországi lakcíme, levélben adhatja le szavazatát. >
Egy „Széchenyi-idézet” nyomában
„Minden nemzetnek olyan kormánya van, aminőt érdemel. Ha valami oknál fogva ostoba vagy komisz emberek >
Szeles Mónika exkluzív
1986-ban Mónika valahol Dél-Amerikában megnyerte a korosztályos világbajnokságot, s amikor hazajött, akkor készítettem vele ezt >
Európa, a vén kurva
E sorok írójának csak az a történelmi tapasztalat jutott osztályrészéül, hogy hintalovazás közben hallgassa végig az >
The Orbán family’s enrichment with a little government help
„Azt hiszem elképednénk a jelenlegi magyar miniszterelnök korrumpáltságának mélységétől.” Hungarian Spectrum: >
Churchill és Bódis békés szivarozása helyett jaltai konferencia
Tulajdonképpen egy farsangi szivarozáson kellett volna találkoznia a krími félszigeten Churchillnek és Bódisnak 1945 februárjában – >
A gyertyák csonkig égnek
„Az ember lassan öregszik meg: először az élethez és az emberekhez való kedve öregszik.” Márai Sándor >
Egyik gyakornokunk szülinapját ünnepeltük
A bohókás ünnepeltet a kezében tartott tábláról lehet felismerni, amelyik egyben az életkorát is jelzi. Még fiatal, >
A kiválasztott nép ilyennek látja Európát
Spitzertől: >
A fehér kabát
Gabor,I like your white coat.Your pal,Tony Curtis >
A Napló Naplója
Kissé élcelődve azt meséltük, hogy minden a Magyarzó Pistike bálján kezdődött, amikor Árpád a söntésnél találkozott >
Szeretet
Amíg egy férfi új autóját fényezte, a kisfia felvett egy követ, és vonalakat karcolt az autó >
Napi ajánló
Harcosok klubja
a háborús veteránok Jugoszlávia utódállamaiban
Szerbhorváth György
Sokan kérdezték korábban, miért fontos nekem e téma. Amikor kitört az ukrajnai háború két éve, ugyanannyian mondták, hogy ja, mintha értenénk már… Mert a veteránokkal együtt él velünk tovább a háború, vagyis minden következménye, és tapasztalataim szerint ők maguk már beszélnének is; ma harminc év az egygenerációnyi idő. Ahogyan majd a kárpátaljai magyarokat sem negyven év után kell megszólaltani. Szerbhorváth György (Élet és Irodalom):
A mondás szerint a háborúban az a legrosszabb, ami utána jön. Kissé ironikus mondás, az Ukrajna elleni agressziót és az izraeli háborút elnézve ez elképzelhetetlen is, de van benne valami. A háborút megjártak mindegyike ugyanis időzített bomba – s egy részük vagy magát, vagy másokat „robbant fel” különböző módokon.
Eset 1.
Március végén egy kis kelet-szerbiai faluban, vagy inkább tanyavilágban eltűnt egy kétéves kislány. Holttestét máig keresik, de az őt részegen, autóval elütő tettesek előkerültek, egyikük bevallott mindent – a még élő kislányt megfojtották, és egy illegális szeméttelepen hajították ki. A testet egyikük két nap után az apjával és testvérével együtt (utóbbi a kihallgatás napján elhunyt a rendőrőrsön) egy másik, ismeretlen helyre helyezte át. A bulvársajtó szétcincálta az elkövetők múltját – magányosak, alkoholisták voltak –, a rendőrök pedig hangsúlyozták, ennyire érzéketlen gyilkosokkal még sosem találkoztak. Egy kérdés nem merült fel a hidegvérrel elkövetett gyilkosság kapcsán – az elkövetők múltja a délszláv háborúkban. A két férfi 1974-ben született, könnyedén lehettek már katonák az 1991–1995 közt zajló horvátországi és boszniai háborúban, majd az 1999-es NATO-bombázás során Koszovóban. Ha nem, ifjú éveikben mindenképp olyan időszakban, olyan közegben szocializálódtak, ahol az emberi élet semmit sem számít.
Eset 2.
A vajdasági magyar szülőfalumban úgy két évtizede az egyik kocsmárost, V.-t, akinek anyanyelve magyar volt, ha identitása vegyes is, elhagyta az élettársa. A háborúból hazahozott Kalasnyikovjával próbálta gyermeküket visszaszerezni. A focipályára helikopterrel érkező kommandósok a határban már csak a fához kötött nő és V. holttestére találtak rá, miután magukra robbantott egy kézigránátot.
Eset 3.
Szintén a szülőfalumban történt úgy két évtizede, hogy T. öngyilkos lett. Mackófelsője alatt félméteres macsétával járkált, a kocsmában, már igen részegen, többször mesélt arról, hogy felelős öccséért, aki 1991 őszén Zadarban, a Jugoszláv Néphadsereg tagjaként esett el.
De kik is a veteránok?
A latin veteranus szó kiszolgált katonát jelentett, akkortájt egy légiós aligha úszhatta meg harc nélkül, ma – legalábbis jogilag, de köznyelvileg is – bonyolultabb a helyzet. Lehet úgy szolgálni a háború alatt hadseregben (mint e sorok írója), hogy valaki nem szagol puskaport, és – különösen a II. világháború óta – a civil áldozatok száma nagyobb, mint a katonáké. Azaz katonának lenni egyfajta életbiztosítás lehet – egy ideig.
A veteránok leggyakrabban a poszttraumatikus stressz zavar vagy szindróma (PTSD) miatt kerülnek ma a képbe, a háború okozta társadalmi problémák, mint a beilleszkedés nehézsége, a családon belüli erőszak, az öngyilkosság és a gyilkosság miatt. Vagyis akkor, amikor már baj van. Műértők szerint már Odüsszeusznak is PTSD-je volt, illetve őrültséget tettetett – végül sikertelenül –, hogy ne kelljen a Trója elleni háborúba mennie. A modern korban az egyik leghíresebb, ehhez kapcsolódó alkotás Karl Georg Büchner 1836-ban írott, bár csak 1913-ban bemutatott Woyzeck című, valóságos eseten alapuló drámája. Elvileg szerelmi gyilkosságról szól, ami a korabeli közvéleményt lázban tartotta, de már a bíróság felfigyelt a címadó főhős elmeállapotára, orvosok vizsgálták a kiszolgált katonát, akit látomások kínoztak, agresszív kitörései voltak. Woyzecket végül kivégezték – de a világ színpadjain ma nagyon is él.
A XX. századig, bár akár ma is, a háborút a katonai erényekkel, a szolgálattal, a hősiességgel, bátorsággal, és persze a patriotizmussal, a nemzetért és a hazáért vállalt áldozathozatallal kapcsolják össze. Ez a dicsőítő narratíva uralkodik ma is akár a vallási indíttatású háborúk és a terrorizmus esetében, akár például a putyini diskurzusban, de érzékelhető volt ez az USA iraki és afganisztáni háborúja esetében is – akárcsak a délszláv térségben. Már az amerikai polgárháborúban felfigyeltek azonban arra, hogy a harc mennyire megviseli a katonákat: sokan kiesnek a sorból, vagy dezertálnak inkább, és nem akarnak hősi halottakká válni. A ma PTSD néven futó tünetegyüttest akkor az orvosok elmebajnak, hisztériának, melankóliának hívták. Az I. világháborúban a visszatérő katonák lelki zavarai kapcsán gránátsokkról, gránátnyomásról, légnyomásról beszéltek, és ekkor még őket hibáztatták, amiért mentálisan és érzelmileg gyengék a frontszolgálathoz. A II. világháború sem hozott különösebb változást az orvosok látásmódjában: harctéri kimerültségről beszéltek, s némi pihenő után visszaküldték őket a frontra, mondván, jobb nekik a bajtársaik közt. A fordulat egyik állomása az lett, amikor a holokauszt-túlélő Leo Eitinger a hatvanas években a poszt-koncentrációstábor- vagy túlélő-szindrómát diagnosztizálta.
A fordulat a leglátványosabban az USA-ban történt meg a vietnámi háború során a hatvanas-hetvenes években. A (szak)irodalomban is ekkor jelentek meg az első kutatási eredmények és a művészeti feldolgozások, az egyik leghíresebb az 1976-os Taxisofőr, vagy legutóbb a szintén Oscar-díjas, 2014-es Amerikai mesterlövész, ahol a címszereplőt, miután pszichiáter foglalkozik velük, egy veterán öli meg – bár sokak szerint maga a sztori sántít, de a hazafias érzelmeket kellően táplálta a mű.
Hányan lehetnek a volt Jugoszlávia területén?
Jugoszlávia örökös elnöke, Tito jóval a háború után azt mondta, ha annyi partizánja lett volna, ahányan a Harcos Szövetség tagjaivá váltak, akkor Berlinbe ő ér először. Az 1991 és 1999 közt zajló délszláv háborúk esetében is egyre nő a bejegyzett veteránok száma. Horvátországban pár év alatt ötezerrel, ma úgy négyszázötvenezren vannak, miközben százezren elhunytak – ez még ma így is a választásra jogosultak mintegy 15 százaléka. Jugoszláviában 1991-ben úgy 22 milliónyian éltek, becsléseim szerint a veteránok száma ma legalább kétmillióra rúg (csak Bosznia-Hercegovinában egymillió), mindenütt zajlik a számháború (Koszovóban 20 és 60 000 között billeg a mérleg), Szerbiában a határ a csillagos ég, attól függően, a NATO-bombázás alatt behívottakat hová teszik. Mindenütt megszülettek a veteránokról szóló törvények, amelyek nyúlnak, akár a rétestészta, és zajlik a veteránbiznisz is, mert számos kedvezmény jár nekik, az ingyenes wellnesstől a lakásig. A mentálisan vagy fizikailag sérültek, az invalidusok pedig heverhetnek az út mentén, képtelenek érdekeik érvényesítésére, jóllehet nem is tudnak jogaikról. Egyesületeik – a horvátoknál ebből úgy ezernégyszáz van, de államilag is szervezetten, külön minisztériummal, míg Szerbiában háromszáz – gyakran tüntetnek, elsősorban az anyagiak miatt, mert társadalmi elismertségük már a nullához közelít, akár győztesként ünnepeltek, akár vesztesként sunnyogtak haza. Politikai tényezőkként Horvátországban és Koszovóban fontosak, Szerbiában pedig a legújabb vicc, hogy az egyik, magát harcos veteránok pártjának nevező szervezet a szlovák kisebbség érdekeit kívánja szolgálni. Így kerülnek be a médiába, egykori katonai vezetőik úgy, ha a Hágai Nemzetközi Bíróságon kötöttek ki háborús bűnök vádjával, ők maguk, tehát a „gyalog”-veteránok pedig leginkább akkor, ha (ön)gyilkosságuk, egyéb, agresszív tetteik, jellemzően családon belüli erőszak miatt a bulvársajtó számára is érdekessé váltak. Annak nyomát – visszautalva a cikk elején említett első esetre – nem találtam, hogy a büntetőügyekben a veteránvolt enyhítő körülmény lenne, vagy éppen ellenkezőleg, főképp abban az esetben, ha fegyverrel követtek el valamit – amit a frontról vittek haza mintegy háborús ereklyeként, az egykori állampártok szíves engedelmével.
A szindrómától az öngyilkosságig
A szakemberek szerint legalább harmaduk-felük kifejezetten PTSD-ben szenved, annak többféle formájában, az enyhébb depressziótól a teljes mentális kollapszusig. A kutatások is csak részben mutatják ki, hogy az érintettek körében az öngyilkosság legalább a kétszerese az átlagnak. A horvát statisztika szerint átlagéletkoruk tizenkét évvel alacsonyabb a többiekénél, hetvennyolc helyett hatvanhat év (bár az ottani szocdemek pártanyagában ötvenöt év szerepel). Körükben a rák a vezető halálok a szív- és érrendszeri betegségek helyett, összefüggésben a PTSD által okozott vagy azt „kezelendő” alkoholizmussal, a legális és illegális drogokkal, antidepresszánsokkal, a dohányzással, általában az életmóddal, a mértéktelen evéssel, azaz túlsúllyal. De kutatásokat eddig csak Horvátországban végeztek, a győztesek ezt megtehetik. Szerbiában erről szó sincs, viszont a győztes sem visz el mindent. Egy veterán életesélyeit nem az határozza meg – és akkor a kivándorlók tömegeiről most nem is szólunk –, hogy virággal fogadták-e otthon, vagy hazasunnyogott, mint Szerbiában. Abban az országban, amely, legalábbis Slobodan Milošević szerint, 1991 és 1995 között nem is állt háborúban, a NATO-t pedig legyőzte, és megőrizte Koszovót is, hogy újabb és teljes elmebajt, de legalábbis zavart okozzon mind a veteránok, mind az egész társadalom fejében. Az egykori horvát ezredes, pszichológus Zoran Komar, aki a veteránok családi életminőségét is kutatta, egy helyütt úgy fogalmazott , hogy a háború utáni időszak a veteránoknak olyan volt, mint valami nászút, amikor, ha betértek egy kávéházba, mindenki meg akarta őket hívni egy italra – ám ez az időszak is éppen addig tartott, amíg egy nászút. Aztán gyorsan jött a „kijózanodás”, majd a „tagadás” időszaka. „Az öngyilkosság és a depresszió volna az egyedüli dolog, ami várja a veteránokat a háború után?” – tette fel a kérdést.
A retorikai kérdés azonban elfedi, hogy a háború alatt nem egyszerűen csak évek estek ki a veteránok életéből, hanem a lehetőségek is: a legjobb évek, már ami az iskoláztatást vagy a szakmai előrehaladást illeti. A civil életbe való visszaszokás akkor a legnehezebb, ha valaki vitte valamire a hadseregben, vagy „egyszerű” katonaként volt élet és halál ura, nem csak társainak parancsolhatott. Visszatérni a hivatalba vagy a gyárba, a mindennapok rutinjába nem egyszerű. Főleg akkor, ha a gyár éppen meg is szűnt. Hiszen a délszláv háborúk előestéjén jött a rendszerváltás: ilyen-olyan többpártrendszerekkel, nacionalista vagy posztszocialista kurzusokkal és a nevezetes politikai rendszerváltással, privatizációval stb. A híres-hírhedt munkás-önigazgatáson (alig is) alapuló, se nem szocialista, se nem kapitalista gazdaság összeomlása kéz a kézben járt a szövetségi állam széthullásával s a nacionalizmusok burjánzásával is.
És akkor még egy szót sem szóltunk a veteránok hozzátartozóiról: az otthon aggódó szülőkről, a házastársakról, gyerekekről. Akik csak jó esetben nem váltak maguk is áldozatokká, „jobbik” esetben csak menekültekké, túlélőkké, akik maguk is a háborús PTSD egyik fajtáját kapták el. A trauma szóval könnyű dobálózni, de a holokausztirodalomból tudjuk, hogy a generációkon átöröklődő trauma bizonyos módon ugyancsak gyilkos.
A volt jugoszláv polgárok fele – ez tízmilliós tömeget jelent, még ha azóta sokan elhunytak is – így vagy úgy tehát a háború veteránja. S noha a politikatörténet könyvtárnyi, a háborús eseményeket a (dokumentum)filmek, szépirodalmi művek sora örökíti meg, az oral history-nak sem vagyunk híján, és a politikum is mindenütt újraaktualizálja a háborút – milliók számára a háború és következményei lezárták a társadalmi mobilitás útját, nem is az elszegényedés útjára léptek a szocializmus csődje után, hanem ott maradtak az árokban, a felemelkedés minden reménye nélkül, a világban meglévő prekariátus sajátos csoportját alkotva.
De mi lett a vajdasági magyarokkal?
Mint már utaltam rá, a veteránok sorsa olykor teljesen függetlenül alakul az adott állam emlékezetkultúrájától és -politikájától. Attól, hogy egy horvát veterán évente jár találkozóra valamely jelentős dátumuk alkalmából – ilyenből rengeteg akad –, hazatérve sem meleg étel, sem család nem várja minden esetben. Persze nem szabad általánosítani, akadnak jól működő helyi szervezetek, összetartó közösségek, egészségügyi és egyéb programok – már ahol győztek.
És igen, Szerbiában is be lehet lépni egy szövetségbe, legalábbis ha az egykori adminisztrációban pontosan felírták, hol harcoltál, és meddig. A törvény nagyon homályosan fogalmaz, mit jelentett az államot szolgálni 1990 augusztusa (a szerbek fellázadása Krajinában) és 1999 júniusa között… Hogy az adminisztrálás miként és miért nem úgy működött, hogy ma ne tudjuk, ki hol volt, azt azért tudom, mert ezredírnokként nekem mondták meg, mit ne jegyezzünk fel, esténként pedig elégettem minden papírt, amire mégis felírtunk valamit.
S itt térünk rá végül a volt Jugoszlávia többségeinek kisebbségeire, azon belül is a szerbiai, azaz vajdasági magyarokra. A háborúk során természetesen más nációk tagjai is érezték úgy, hogy ez „nem a mi háborúnk”, a Jugoszláv Néphadseregben a dezertálás olyan fokú volt a tisztek részéről is, hogy az, úgymond, a minőség rovására ment. De ez az 1991-ben 340 000-es
kisebbség – és a horvátországi, baranyai magyarokról most nincs is helyünk megemlékezni, pedig az ő sorsuk a lehető legborzasztóbb volt – a kilencvenes években a legjobb arcát mutatta háborúellenességével, a tartalékos katonák lázadásaival Temerintől Szabadkáig, Kishegyestől Zentáig és a nevezetes oromhegyesi Zitzer Klubig, amelyre (állítólag) tankcsövek néztek Magyarkanizsa irányából. És tízezrek, így a behívott tartalékosok lépték át a határt Röszkénél vagy Kelebiánál, jellemzően értelmiségiek (írók, újságírók) és a tehetősebbek.
Egy generációt, az 1972-est kapott telibe a sorkatonai szolgálat 1991–92-ben, ez a korabeli születésszámot nézve 2500 embert érintett, és nem mindenki járta meg a háborút, tehát nem veterán. A tartalékosok száma 1999-ig azonban legalább 20-25 évjáratot érintett, és a legóvatosabb szorzással-osztással, kivonva az emigráltakat, a behívóknak nemet mondó ezreket, a frontot megjártak és ma is köztünk élők száma nemigen lehet alacsonyabb ötezernél. Lehet, hogy az én általános iskolai generációm túlreprezentált, amennyiben úgy harmincöt fiúból ketten estek el, több pedig súlyosan megsérült, mások meg könnyebben, és párról tudjuk, hogy mentálisan ment tönkre (amire csak annyit mondtunk sokáig, hogy sokat iszik, meg hogy nincs kedve dolgozni), de az ilyen kis látlelet is érzékelteti az arányokat, a probléma súlyosságát. Ehhez vegyük hozzá a családtagokat. És igen, nem mindenkiből lett PTSD-s, meg a traumákból is fel lehet épülni, sőt, abból meríteni, de miközben aligha van szó tabutémáról, ez a közösség is a hallgatás homályába burkolódzik. A politikai elit a háborúk idején nagyon is épített rájuk, a Vajdasági Magyar Demokrata Közösség, majd a Vajdasági Magyar Szövetség presztízse részben ebből eredt, pár vezető is a háborúellenes mozgalomból származott (így a VMSZ első és második elnöke, Csubela István, és Kasza József, a szabadkai polgármester is), de 2000 után, a szerb politikai elittel együtt így vagy úgy inkább feledte az egészet. És ezt a tömeget.
A vajdasági magyar veteránoknak nincs egyesületük, nincs emlékezetük, sorsuk sem – így hangjuk sincs. Mintha szégyen lenne, amiért elhurcolták őket a frontra. Igen, akadt köztük önkéntes, őrült, aki Jugoszlávia híveként akarta megvédeni a „hazát”, hogy kiderüljön, Domonkos István anno húsz évvel korábbi jóslatát megidézve, „téves csatatéren” lesznek a vajdasági magyarok. Egyedül Szabó Angéla írt Holtszezon című könyvében hatvanhat vajdasági magyar elesettről, bár köztük önkéntes is volt, vagy olyan, aki már a magyart is dadogva beszélte, de inkább szociális alaphelyzetéből adódóan, tehát már akkor prekariátus volt, amikor még e szót fel sem fedezte a szociológia. E szám nyilván magasabb, de olyan pártelnök még nem volt, aki megemlékezett volna róluk; Szabadkán az elesettek emlékművén, vagy épp Kishegyesen az áthelyezett (!) II. világháborús magyar partizánáldozatok alá vésve szerepel a nevük, ennyi.
Sokan kérdezték korábban, miért fontos nekem e téma. Amikor kitört az ukrajnai háború két éve, ugyanannyian mondták, hogy ja, mintha értenénk már… Mert a veteránokkal együtt él velünk tovább a háború, vagyis minden következménye, és tapasztalataim szerint ők maguk már beszélnének is; ma harminc év az egygenerációnyi idő. Ahogyan majd a kárpátaljai magyarokat sem negyven év után kell megszólaltani.
Következő cikk: A júniusi választáson sikerül Fico orrára koppintani?
Kommentek
Ehhez a cikkhez még nem fűztek megjegyzést.
Komment írásához be kell jelentkeznie.
Legfrissebb
Pásztor Bálint „egyeztetett” a sajtóval!?
A sok tárgyalás, „segítés” azt jelzi, hogy a VRTV is felsorakozik – méghozzá önként! – a >
A küszöb előtt várakoznak
Az „ártatlan nemzedék” egyelőre figyel és tanul. Van ideje. Készülnek a múlt elleni lázadásra? Vagy beletörődésre? >
A RENDSZER A VÉGÉT JÁRJA!
Szerbiában az intézmények már huzamosabb ideje nem működnek. Az ország egyre jobban sodródik a rendkívüli állapot >
A nemzeti identitásról…
Siránkozhatunk miatta, de gyümölcsözőbb lenne a korszellemre reflektáló életképesebb komplexebb identitás megformálása, amely nem rombolná a >
EZ A RENDSZER ELHASZNÁLÓDOTT!
Már minden értelmes ember érzi, tudja, hogy ez a rendszer elhasználódott. Az elégedetlenség egyre nagyobb méreteket >
Az Akadémia győzött!
Az akadémikusok nagy része elégedett volt, kisebbik része bölcsen hallgatott, s nagyon kevesen utasították el. Radomir >
A kormányhű celebek országa
A kilencvenes években az ellenzéki táborban az értelmiségiek vállalták a vezető szerepet, de a nacionalista táborban >
„Mikor korlátozható a szabadság?”
A VMTT közösségi oldalán az utolsó bejegyzés négy évvel ezelőtti, a Magyar Tudomány Napja a Délvidéken >
„Előrelépés a kisebbségi jogérvényesítés útján”?
A cikkből nem tudjuk meg, hogy melyek azok a jogok, amelyeket „részlegesen” az MNT-re ruháztak, de >
Erkölcs(telenség)
Juhász Bálint, rövid elnöksége alatt már szembesülhetett a ténnyel, hogy a politika nem is olyan veszélytelen, >
Erkölcs(telenség)
A vajdasági magyar közösség szemében bizony bizarr volt az is, hogy a pártelnök posztban gyászolja Dragan >
Erkölcs(telenség)
A Vajdasági „Magyar” Szövetség vezetői számos, politikailag és erkölcsileg téves döntést hoztak, a magyar közösséget „képviselve” >