Ma Olivér névnap van.
Fiók
Jelszó:
Legnépszerűbb
Végre egy örömhír: a kvótareferendumon a határon túli magyar állampolgárok is részt vehetnek
És ez még jobb: akinek nincs magyarországi lakcíme, levélben adhatja le szavazatát. >
Egy „Széchenyi-idézet” nyomában
„Minden nemzetnek olyan kormánya van, aminőt érdemel. Ha valami oknál fogva ostoba vagy komisz emberek >
Szeles Mónika exkluzív
1986-ban Mónika valahol Dél-Amerikában megnyerte a korosztályos világbajnokságot, s amikor hazajött, akkor készítettem vele ezt >
Európa, a vén kurva
E sorok írójának csak az a történelmi tapasztalat jutott osztályrészéül, hogy hintalovazás közben hallgassa végig az >
The Orbán family’s enrichment with a little government help
„Azt hiszem elképednénk a jelenlegi magyar miniszterelnök korrumpáltságának mélységétől.” Hungarian Spectrum: >
Churchill és Bódis békés szivarozása helyett jaltai konferencia
Tulajdonképpen egy farsangi szivarozáson kellett volna találkoznia a krími félszigeten Churchillnek és Bódisnak 1945 februárjában – >
A gyertyák csonkig égnek
„Az ember lassan öregszik meg: először az élethez és az emberekhez való kedve öregszik.” Márai Sándor >
Egyik gyakornokunk szülinapját ünnepeltük
A bohókás ünnepeltet a kezében tartott tábláról lehet felismerni, amelyik egyben az életkorát is jelzi. Még fiatal, >
A kiválasztott nép ilyennek látja Európát
Spitzertől: >
A fehér kabát
Gabor,I like your white coat.Your pal,Tony Curtis >
A Napló Naplója
Kissé élcelődve azt meséltük, hogy minden a Magyarzó Pistike bálján kezdődött, amikor Árpád a söntésnél találkozott >
Szeretet
Amíg egy férfi új autóját fényezte, a kisfia felvett egy követ, és vonalakat karcolt az autó >
Az erőszak fúgái a senkiföldjén
Végel Lászlóról
Szerbhorváth György
Végel László áprilisi Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia-i székfoglalóján ismét Sinkó Ervint idézte fel, a jugoszláv, vajdasági magyar zsidó kommunistát, a forradalmárt. Innentől ismét zavarba ejtőnek tűnhetne Végel útja, hisz – legalábbis az ottani magyarok közt – elsőként kezdett el leszámolni 1968-ban az illúziókkal, hogyan s miként váltható meg a világ, tehető jobbá a kisebbségi/nemzetiségi élet a szocializmusban. Akadnak más alakok is, akik nem hagyják nyugton, így az elfeledett Ke(c)k Zsigmond, több mártír is. El sem tudom képzelni, ama bűnök világában hogyan maradhatott valaki konzekvensen baloldali, illetve liberális (most hagyjuk e fogalmak terjedelmes jelentéstartalmát), hogyan nyúlt vissza egy őszinte, világjobbító hagyományhoz. Sokan ma ezt avíttnak vélik, kiment a divatból. Csakhogy Végel valahol már a hetvenes években a civilséghez kapcsolódott, a civil társadalom felépítéséhez – ez meg valahol ma is menő, Magyarországon is, akárhogy is állunk. Végel az akkor kialakuló jugoszláviai entellektüel (így mondták) mozgalmakhoz kötődve vált azzá, ami, néha tán feleslegesen keveredve bele a politikai buktatókba, azok közé, akik hittek még abban is, hogy a szocialista rendszer, balról előzve, jobbá tehető. Mégis, így kapcsolódhatott az emancipatórikus új (majd megbukó) jugoszláv szellemi elithez. Szerbhorváth György (Élet és Irodalom):
Végel Lászlóval a szombathelyi Bloomsday-en ismerkedtem meg. Éppen szünet volt, magányosan ült az első sorban. Mintha mindig is egyedüllétre, kívülállásra született volna, bár utóbb úgy tűnt: legfeljebb torz tükörből nézve magányos. Odamentem hozzá, bemutatkoztam pesti egyetemistaként, egyikeként azoknak, akik épp átvették az újvidéki Symposion szerkesztését, amit az akkor általa vezetett újvidéki Soros Iroda támogatott. Rögtön apafiguraként tűnt elém: csináljatok, amit akartok, és ahogyan, mondta, küzdjetek a rendszer ellen, írj publicisztikát! Asztalt kaptunk a Zsidó utcában, ha ott jártam, úgymond felmentem hozzá egyeztetni. Hazaköltözvén egy független szerb rádióadón kaptam műsort, persze, ezt is ő intézte el, és mindig azt hajtogatta, csak bátran, ne féljetek! Olykor szarajevói szerb sofőrje vitt el bennünket nagykövetségi fogadásokra, titkos egyeztetésekre, csak bámultam. Bennem sosem volt ekkora elán, én huszonévesen csak pislogtam, ő ötvenévesen perpetuum mobilének tűnt.
Az 1999-es bombázás aztán betette a kaput, ő bujdokolt a letartóztatás elől, én elmenekültem, utóbb már csak Pesten beszélgettünk. Majd Milošević rendszere megbukott, reméltük, Hawaii lesz ebből. Újvidéki lakásán beszélgettünk aztán sokat, Anikó teát, sütit hozott, ránk csukta az ajtót, „mentsétek meg a vajdasági magyarságot is” jelszóval. Akkortájt már túl voltunk egy nagy bukáson, az Otpor/Ellenállás mozgalomnak kampányoltunk (engem még képviselőjelöltnek is feltetetett a listájukra), nekem fáradtnak tűnt már az egész mozgalmárkodás, de Laci elképesztő vehemenciával kampányolt. A sikertelenség után sem csüggedt, bár naplójegyzetei igazolni tűnnek pesszimizmusomat (több kötetben meg is jelentek, egy ideje csak a neten).
Vagy sem. Végel László áprilisi Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia-i székfoglalóján ismét Sinkó Ervint idézte fel, a jugoszláv, vajdasági magyar zsidó kommunistát, a forradalmárt. Innentől ismét zavarba ejtőnek tűnhetne Végel útja, hisz – legalábbis az ottani magyarok közt – elsőként kezdett el leszámolni 1968-ban az illúziókkal, hogyan s miként váltható meg a világ, tehető jobbá a kisebbségi/nemzetiségi élet a szocializmusban. Akadnak más alakok is, akik nem hagyják nyugton, így az elfeledett Ke(c)k Zsigmond, több mártír is. El sem tudom képzelni, ama bűnök világában hogyan maradhatott valaki konzekvensen baloldali, illetve liberális (most hagyjuk e fogalmak terjedelmes jelentéstartalmát), hogyan nyúlt vissza egy őszinte, világjobbító hagyományhoz. Sokan ma ezt avíttnak vélik, kiment a divatból. Csakhogy Végel valahol már a hetvenes években a civilséghez kapcsolódott, a civil társadalom felépítéséhez – ez meg valahol ma is menő, Magyarországon is, akárhogy is állunk. Végel az akkor kialakuló jugoszláviai entellektüel (így mondták) mozgalmakhoz kapcsolódóan vált azzá, ami, néha tán feleslegesen keveredve bele a politikai buktatókba, azok közé, akik hittek még abban is, hogy a szocialista rendszer, balról előzve, jobbá tehető. Mégis, így kapcsolódhatott az emancipatorikus új (majd megbukó) jugoszláv szellemi elithez.
Hívhatnánk ezt akaratosságnak, de ragaszkodásnak is. A bukfenc, a csavar azonban itt jön. Az ötvenes években biciklivel kerekezett le Szenttamásról Újvidékre gimnazistának. A város számára máig kiinduló- és visszatérési pont, Újvidék írójává vált (más ilyen talán már nincs is az élők közt). A néha görcsösnek tűnő hűség mára rezignációvá, majd szinte apátiává vált, minden egyes sétalépésnél jobban. Nem azt fájlalja, hogy megváltozott Újvidék identitása, hisz ez az etnikai struktúra s minden más nyomában óhatatlan volt, hanem hogy nincs új identitása. Menekültek, maffiózók, hóhstaplerek vették át a területet.
Végel 1941. február 1-én született; Újvidék város napja ez, ha nem is miatta, mégis jelképes. Előttem egy 1942-es újvidéki térkép, amit az új, bevonuló magyar hatóság rajzolt. Az azóta széttúrt város arca annyira más lett, hogy a központon kívül nehéz beazonosítani az utcákat. A katolikus portától (mellette volt az Új Symposion főszerkesztősége, illetve az Ifjúsági Tribüné, melynek Végel a főszerkesztője, programszervezője volt), azaz a főtérből az Adolf Hitler és a Mussolini utca indult ki, a mai Duna utca Bárdossy Lászlóé volt, párhuzamosan Göringé, Teleki Pálé, Cianóé, Lénaué, a Duna park melletti Balaton, Levente, Alföldi utcák neve ezekhez képest már szinte üdítő. Remek anekdota (vándorlegenda, mert más városok is magukévá tették), hogy a főtéri könyvesbolt kirakatába – nyilván hatalmi kényszerre – Hitler és Mussolini képe közé a tulajdonos, vélhetően zsidó, ha csak addigra el nem vitték, kitette Victor Hugo A nyomorultak című könyvét. Figyelemre méltó, hogy az Újvidéket megszálló magyar hatóságok milyen akkurátusan láttak neki az utcák átnevezéséhez – a téruralom a rémuralom része. A térképet, úgy saccolom, akkortájt rajzolgatták, amikor az újvidéki razzia zajlott.
Végel László azonban 1956 tájt már egy másik városba érkezett. Újabb regényei ugyan éppen az előbb említett időszakról szólnak, vérről, erőszakról, traumákról, történelmi tragédiákról, de akkor inkább egy élhető világ tűnt fel. Az etnikai viszonyok ugyan megváltoztak (mára gyakorlatilag teljesen szerb városról beszélünk, a szerb Athénról, mondották volt róla a XIX. század második felében), de a hatvanas években a lakosok harmada egyetemista volt, mint ő is. Pezsgő, szabad színtér, ami a kilencvenes évekig megmaradt, jómagam 2010 után vesztettem el végképp a fonalat, az újabb és újabb nacionalista hullámok miatt.
Végel azonban ragaszkodik a hagyományhoz, amit egy város jelenthet neki. Minthogy paraszti környezetből származik, ez már önmagában zavarba ejtő. Főképpen, mint (blogja)naplójegyzetei jelzik, mára kicsúszott alóla a város, ez már nem az övé, mégis marad. Klisészerűen mondhatjuk, igen, értjük, hiszen multikulturális közegről van/volt szó, maga a település a tolerancia városaként hirdeti magát, miközben maffiózók lövöldöznek egymásra a kávézókban és az újabb és újabb nevű utcákon, a településszerkezet a vad építkezések nyomán felismerhetetlenül átalakult, balkáni betonrettenetes rengeteggé.
A lokalitáshoz való kötődésnek van egy másik, furcsa aspektusa is Végelnél. Írásaiban, privát beszélgetéseiben is kifejezte Magyarországgal, Budapesttel való ellenérzéseit. Vitatkoztunk is, hisz Magyarországon, ha bármi, úgy szerintem éppen Budapest a befogadó közeg, legalábbis akkor, ha te magad is elfogadod Budapestet, s onnantól már könnyű, legalábbis minimum elviselhető. Toposz, hogy bennünk, határon túli magyarokban, akik ráadásul a centrum centrumába kerültünk, van egy elfogadási kényszer, s ha ez nincs meg, dühössé válunk. Mondjuk, Végel Kossuth-díja, minapi akadémiai tagsága nem a kizárás logikáját támasztja alá, de a megértéshez csak egy befogadó (ellen)történettel tudok szolgálni.
Úgy öt éve Újvidéken tartottak egy kétnapos konferenciát Végel Lászlóról, kissé bizarr is volt, hisz ő maga is eljött. Magyarok csak hárman voltunk, a többiek ex-jugoszlávok, szerbek, horvátok, ilyesmik. Már elnézést a kifejezésért, ennyi ömlengést élő szerzőről még nem hallottam, Végel maga mondta hozzászólásában, hogy ő sem gondolta volna, hogy ezt s így írta. A rejtély kulcsa mégis abban lehet, hogy valójában – ha fordításokban is – a délszlávok, posztjugoszlávok (nevezzük akárhogy) jobban értik őt, mint a magyarok. Ez ugyan Végel szívfájdalma, de azt hiszem, nem oly nagy baj ez, hogy a magyar és szerb, horvát (stb.) kultúra egy szegmense valahol közös nevezőre jut, mert peremlétből (ez öndefinícója része) mást és másképpen láttat, ami éppen olyan kortársaknál talál visszhangra, akik Jugoszlávia után otthontalanokká váltak. Ugyan lett új ilyen meg olyan állampolgárságuk, útlevelük, hazájuk (ahogyan Végelnek magyar), de a közös kultúra által definiálható tér elveszett, ugyanakkor – mint a Végel-konferencia is bizonyította – újjáépül. Egymás nélkül nem megy, sem nem kell, sem nem lehet letagadni a közös múltat, ami – közhelyesen – aztán átcsúszik a jelenbe. Végel talán azért érzi úgy, hogy Budapest nem fogadja be, úgy, ahogyan szeretné, mert exjugoszláv kortársai jobban megértik.
Újvidék elvesztése ilyen értelemben jelképesen Jugoszlávia elvesztése. Jó hír, hogy egy közös kultúrát csak úgy, politikai-hatalmi s egyéb akarattal eltörölni nem lehet, főleg ha van közös nyelv, márpedig lingvisztikai értelemben a szerbhorvátot nem lehetett eltörölni (még ha ma Magyarországon még bosnyák és montenegrói nyelvvizsgát is le lehet tenni). Így kulturálisan Végel nemcsak magyar író, hanem szerb/horvát író is, nem véletlen, hogy könyveit – a németen kívül – e nyelvekre fordítják folyamatosan, azt hiszem, minden más magyar írót megelőzve.
És akkor elérkeztünk a háborúkhoz. (Pót)apa–fiú viszonyban lévén olykor nagyon kritikusan nézem Végel műveit, bár minimum, hogy legkedvesebb szerzőink esetében is rangsoroljuk könyveit. Számomra, a személyes vonatkozásokon túl mégis az 1999-es bombázásokról szóló Exterritórium a csúcs. Hiába jelzik regényként, ez az esszénapló elkerüli a háborús irodalom csapdáit. Hogy a szerb nacionalista írók eme eseményeket miképpen örökítették meg, hagyjuk is. Itt W. G. Sebaldhoz kell fordulnom, aki a Németország elleni bombázások kapcsán veti fel azt, hogy miért nem tudták a német írók megírni „a rombolás természetrajzát”, pár, nem túl markáns kivétellel. Életrajzilag ugyan nem tudom pontosítani – talán nem is érdekes –, hogy Végel az újvidéki, Felszabadulás úti panellakásából miképpen menekült el a közeli Temerinbe, vagy hogy hol bujkált (nyilván azért érdekes adalék lenne), de szemtanúként írta meg. Pár vajdasági, főképp újvidéki íróval ellentétben elkerülte a melankólia, az áldozatiság csapdáját, patetikusság nélkül, a rá jellemző kívülállósággal és luciditással, olykor méla undorral, ám némi ravaszsággal szemlélte s írta meg a sztorit. Ugyan e prózája – mondhatni Márai nyomvonalán haladva – nem teremtett hagyományt, mégis, ide kötném a posztháborús fiatalabb vajdasági magyar írók műveit, akiknek írásaiban ott a hátországi háborús lét, s legalábbis, ha a kritikát, a díjakat nézzük, elismerten, nyelvileg hitelesen örökítik meg ama időket (Aaron Blumm, Bencsik Orsolya, Danyi Zoltán, Orcsik Roland, Sirbik Attila, Terék Anna). De jelzem ismét, egészen más, új regiszterben szólalva meg, Végel „hagyományos” esszéprózájától eltérően. Sokkal fragmentáltabban, olykor cinikusabban, de ugyanúgy az áldozatiságtól mentesen. Tolnai, Végel generációját az újabb nemzedékkel ez a poszttraumatikusság köti össze.
Végel nem véletlenül nyúl vissza a II. világháborús időkhöz újabb regényeiben (például a Temetetlen holtakban), ugyanakkor olcsó megoldás lenne ezt szimplán traumairodalomnak nevezni, vagy hogy visszaköszön a múlt, ennyi. De Sebald is ezen vacillál, miközben erről ír: hogyan lehet hitelesen megírni a háborút, a bombázásokat (Drezda, Hamburg). S hogyan Újvidékét? Végel több kört tesz nevezetes szenttamási biciklijén, egyre tágabb kontextusokban, eltávolodva az Egy makró emlékiratainak mikroerőszakosságától, ám visszatérve a történelmi makro-erőszakbugyrokhoz. Ha nem is a brutalitás eposzait közvetíti, süt az agresszió. Spiró György mondta egyszer, hogy az etnikai népirtást Szenttamáson – azaz Végel szülővárosában – találták fel 1848/49-ben, oda-vissza alapon, s noha történelmileg azért ezt nem hiszem ténynek, ám e kollektív emlékezeti örökség mélyen ott van Végel munkáiban.
Mégis, mindezek ellenére, honnan munkásságában a remény érzete? Miért, hogy otthontalanságról, hazátlanságról, a senkiföldjén való létről ír ezer éve, s mégis valami nyugalmat sugall? A személyiségéből eredhet, hisz nekem mindig úgy tűnik, Végel kimozdíthatatlan? S miért jó az, hogy ha a gonoszról ír, az valahol mégsem totálisan elkeserítő? Talán azért, mert úgy érezzük őt olvasván, hogy nem vagyunk egyedül?
Végel László a kisebbségi sorsot – és az egész balkáni világot – mélyen éli át, hitelesen (nagy szavak) írja meg, s miközben velünk (mint említettem, budapestiekkel) vitatkozik, magával áll folyamatos vitában, át- és átértékelve a dolgokat. Ehhez képest furcsa, hogy életútja, szellemi íve folyamatos, nem vált konvertitává, nem változtatott magán, s noha magányosnak mondja magát, aligha hiszem, hogy kapcsolati tőkéje megcsappant volna. Nem figyeltem öltözködését sem, mert ottliki értelemben mindig zakós-vasaltinges ember. Prolis úriember, ha nem sértő.
Ráadásul, s emlékezetem nem csal, soha senkiről nem mondott semmi rosszat. Ez irodalmi közegünkben azért kirívó. Mint minden író, az elismertség hiányával küszködik, ami azt jelenti, hogy sérelmezi, ha nem értik meg az emberek. A tizenvalahány éven át a legolvasottabb vajdasági magyar hetilapban, a Családi körben közölt naplójegyzeteit rengetegen olvasták, apám is ezzel kezdte, s csütörtök délután már kérdezte, olvastam-e a Végelt? (Persze.) Az más kérdés, hogy egy írástudó ember hatása meddig ér el (látjuk, sajnos, nem messze, sőt, a vajdasági magyar közéletben végül sehova), de érdekes módon – miközben a Vajdaságban is van adok-kapok – Végel László tekintéllyé vált, akit senki nem mert bírálni, pár sorosozó, irigykedő beszólást leszámítva. Miközben az Orbán- és a szerb kormányok felé is kritikus, szóvá teszi az ottani pártelnök(ök) dolgait, még véletlenül sem merték beletörölni a csizmájukat. Már ez is valami? – ismét csak kérdés, és jellemző az ottani nyilvánosságra is: ha már érv nincs, inkább elhallgatjuk. Itt kell még újra megemlítenünk symposionista író- s szerkesztőkollégája, Tolnai Ottó nevét, ők ketten az utóbbi hatvan évben a vajdasági magyar irodalom (nevezzük így, bár erről is viták vannak) meghatározó alakjaivá váltak, kikerülhetetlenekké. Talán kevésnek tűnik, hisz ketten vannak, mégis, ha végigolvassuk őket, látni fogjuk, amit látni kell. Nem kevés.
Végül egy életkép. 2005-ben ülünk a horvát tengerparton, és X (neve maradjon homályban) rám förmed: te mindenkit kritizálsz (ami így nem is igaz), a Végelt miért nem? Nos, a fentiekből következik, miért nem.
Következő cikk: (Utolsó) esély a váltásra?
Kommentek
Ehhez a cikkhez még nem fűztek megjegyzést.
Komment írásához be kell jelentkeznie.
Legfrissebb
VMDK: „A történelmi sebek felszínes kezelése és az érdemi tettek hiánya”
A szervezők célja nem is az 1944/45-ben történt eseményeknek a legújabb kutatások függvényében való újraértékelése, hanem >
Szili Katalin eltörölné azt, ami nincs!
A szerb és a magyar nemzet megbékélésének történelmi folyamata korántsem tekinthető befejezettnek. A Boris Tadić és >
Megérdemelt díj
Varjú Márta jóvátehetetlen kárt okozott a közösségnek, alkotmánysértő módon megfosztotta a vajdasági magyarságot a széleskörű, sokoldalú >
Sajtótájékoztató után - harcolni és túlélni
Magyar Péter olyan nyomás alatt áll, amibe mindenki más már beleőrült, belerokkant volna. Ő egyelőre bírja, >
Határeset
Ami megszokhatatlan, az inkább a határ nehéz átjárhatósága. A hatósága. A hatóság hatósága. Az egyenruha oldalán >
A SZHP/VMSZ hatalom 100 napja
A szabadkai és a zentai „számadás” arra utal, hogy a VMSZ és a SZHP – a >
Csantavéren galoppol a bűnözés!
Mindez – csodával határos módon – a falu vezetőségét nem irritálja. Az ő szemüket ez nem >
A KULTÚRDIKTATÚRA FOLYTATÓDIK!
A nyilvánosság A VMSZ elnökétől megtudta a Létünk pályázat eredményét, mielőtt a felhívást kiírták volna. Pásztor >
Egyoldalú politikai oktatás
Minden akadémián, így a diplomáciain is tanuláskor elsősorban a tudományosságon, a tények megismerésén és nem az >
Miféle nyitás?!
Pásztor Bálint és az apja nemhogy az értelmiség felé voltak képtelenek nyitni, hanem egyáltalán a magyar >
A politikai felelősség elkerülésének kísérlete
II. Pásztor állítása, miszerint a sorkatonaság bevezetése ügyében Vučićtyal „közösen találnak mindkét fél számára elfogadható megoldást”, >
„A mostani körülmények rosszabbak, mint egy évvel ezelőtt”!
“A mai körülmények rosszabbak, mint egy évvel ezelőtt, de az elégedetlen és a határozott polgárok száma >