Alapító: Bódis Gábor & Németh Árpád (MCMXC)

MiNapló Irodalmi Napló Itthon/Otthon KülNapló TegNapló Délvidékum BulvárNapló Tapló

Fiók

Legnépszerűbb

Végre egy örömhír: a kvótareferendumon a határon túli magyar állampolgárok is részt vehetnek

És ez még jobb: akinek nincs magyarországi lakcíme, levélben adhatja le szavazatát. >

Egy „Széchenyi-idézet” nyomában

„Minden nemzetnek olyan kormánya van, aminőt érdemel. Ha valami oknál fogva ostoba vagy komisz emberek >

Szeles Mónika exkluzív

1986-ban Mónika valahol Dél-Amerikában megnyerte a korosztályos világbajnokságot, s amikor hazajött, akkor készítettem vele ezt >

Európa, a vén kurva

E sorok írójának csak az a törté­nelmi tapasztalat jutott osztályrészéül, hogy hintalovazás közben hallgassa végig az >

The Orbán family’s enrichment with a little government help

„Azt hiszem elképednénk a jelenlegi magyar miniszterelnök korrumpáltságának mélységétől.” Hungarian Spectrum: >

Churchill és Bódis békés szivarozása helyett jaltai konferencia

Tulajdonképpen egy farsangi szivarozáson kellett volna találkoznia a krími félszigeten Churchillnek és Bódisnak 1945 februárjában – >

A gyertyák csonkig égnek

„Az ember lassan öregszik meg: először az élethez és az emberekhez való kedve öregszik.” Márai Sándor >

Egyik gyakornokunk szülinapját ünnepeltük

A bohókás ünnepeltet a kezében tartott tábláról lehet felismerni, amelyik egyben az életkorát is jelzi. Még fiatal, >

A kiválasztott nép ilyennek látja Európát

Spitzertől: >

A fehér kabát

Gabor,I like your white coat.Your pal,Tony Curtis >

A Napló Naplója

Kissé élcelődve azt meséltük, hogy minden a Magyarzó Pistike bálján kezdődött, amikor Árpád a söntésnél találkozott >

Szeretet

Amíg egy férfi új autóját fényezte, a kisfia felvett egy követ, és vonalakat karcolt az autó >

Ha pedig a rezsim mégis elfojtja ezt a méreteiben aprócska, politikailag gyönge, ám szeretetre méltó, szép, okos és kedves ellenállást, akkor ugyan nem történik talán semmi látványos – bár akár nagyobb diáklázadást is behúzhat – , de az biztos, hogy milliók fordulnak el tőle lélekben, vállat vonva, unottan, az „ezek már megint” érzésével szívükben. Ezt nem bírja ki semmilyen rendszer, akkor se, ha egy darabig még több mindenre hatalmazza föl saját magát papíron, mint eddig. Most még vissza lehet vonulni és menteni a menthetőt.Tamás Gáspár Miklós:

Senki nem szereti a hosszas idézeteket, de most arra kérem az olvasót, tegyen kivételt.

Széchenyi István írta 1859-ben az Alexander von Bach önkényuralmi rendszere elleni híres pamfletjában, a Blickben (az egykorú magyar fordítás – mert Széchenyi németül írta művét – hibáit javítottam):

„Az emberi nem a legkevésbé sem gyűlöli az önkényt magában véve. Nagyon könnyen képes vele megbarátkozni, sőt: meg is szeretheti; s valóban, az emberiség kifejlesztésére és fölvilágosítására aligha van célszerűbb és előnyösebb eszköz a zseniális, minden viszonylatba beható abszolút kormányzatnál; s ha az emberek részint ösztönből, részint észszerű okoknál fogva az abszolút kormányformát kárhoztatják, ez legkevésbé sem ellenszenvből történik, hanem azon természetes okból, mivel az önkény – mint a tapasztalás bizonyítja – rendszerint karöltve jár az ostobasággal.

[…] Az emberek tehát nem gyűlölik az önkényt magában véve; de hát tudja-e excellenciád [von Bach belügyminiszter], mi az, ami őket föllázítja, undorral és keserűséggel tölti el? Bátorságot veszünk magunknak ezt excellenciádnak egész alázatossággal megsúgni.

Azon rendszer, azon kétszínűség vagy helyesebben mondva: képmutatás, amely a népeket… lóvá akarja tenni: ha például azt mondják nekik: van szabad sajtótok – pedig nem igaz; fölöttetek csak a törvény határoz – és nem úgy van; nem akarjuk szabadságotokat megnyirbálni – és épp az ellenkező történik; nemzetiségtek nem veszélyeztetik – és ez hazugság, satöbbi; igen, excellenciád, az ily eljárás, ezen tartüffiád az, amely végül a legszelídebb vért is mérges anyagokkal fertőzteti meg és előbb-utóbb kitörésre kényszeríti, kivált ha oly ügyetlenül szcenírozzák, mint amilyen kontárnak mutatkozott excellenciád e tekintetben is; csak megfoghatatlan vaksága hitetheti el excellenciáddal, hogy a kormányzása alatt állók legkorlátozottabb osztálya is elég ostoba az Ön nyomorult mesterfogásai és ügyetlen bűvészmutatványai által magát megcsalatni.”

Ezt a néhány bekezdést elküldhetnénk Orbán Viktor jelenlegi magyar miniszterelnöknek, s evvel nagyjából – megsegíttetve Széchenyink halhatatlan szellemétől – el is mondtunk volna mindent, ami szükséges.

De mi nem a pillanatnyi magyar miniszterelnöknek írunk, hanem minden magyarul értőnek, különösen a szabadságszerető és lázongó magyar ifjúságnak, habár jóindulatú figyelmeztetésünk a mostani magyar kormányzatnak szól.

Nem kell itt fölsorolnunk a ma még hivatalban lévő magyarországi kormányzat groteszk rémtetteit, a lajstrom hosszú lenne, s mindenkinek a könyökén jön ki már, csak arra szorítkozunk, hogy közérthetően megmagyarázzuk az Orbán-féle kormányzás lényegi hibáit, hogy a színiakadémia – az SZFE – körüli (szép és örömteli) válság okait megvilágíthassuk.

A fő hiba az, hogy a rezsim megszüntette a magyar állam alkotmányos jellegét. Ezt nemcsak az bizonyítja, hogy a kabinettől teljes egészében függő országgyűlési többség úgy bánik az alkotmányszöveggel, mint a ronggyal, s napi szükségletei vagy bolondériái miatt írja át, módosítja, bővíti és szűkíti.

Hanem azért, mert az alkotmányosságot arra a kezdetleges ismérvre butítja, hogy formailag van alkotmányszöveg (holott még az arisztokratikus korszakban is tudtak történelmi magyar alkotmányról, bár írott, ún. kartális alkotmányunk nem volt), de a törvények, jogintézmények és az állam fölött álló alkotmányos konvenciót, hagyományt, gyakorlatot és alkotmányozó folyamatot az orbánizmus (a hírhedt „illiberalizmus”) nem ismer el.

Az alkotmányosságnak nincsen a parlamenti többség fölött álló semminő garanciája és érinthetetlensége – és evvel függ össze az államhatalmat korlátozó „joguralom”, vulgo: „jogállamiság” elleni orbánista gyűlölet (ez a kormányrendszer csak igazgatást, irányítást, szabályozást ismer, de jogot nem) –, így többek között az elég szerencsétlenül elnevezett (mert soha kielégítően meg nem magyarázott) „láthatatlan alkotmány” nem érvényesülhetett (ide tartoznának az összes alkotmányerejű jogszabályok és a jogállam magyar változatát meghatározó főbírói, mindenekelőtt alkotmánybírósági döntések, azaz „joganyag”), vagyis az alkotmányos hagyomány, amely megszabja államunk karakterét.

Így történhetett meg, hogy mindenfajta nyilvános eszmecsere nélkül elvehették a magyar állam köztársasági és világi jellegét, hogy tisztázatlan maradt viszonyunk a nemzetközi és európai joghoz. Ezt már előre jelezték olyan dicstelen történelmi epizódok, mint a köztársaság koronás címerének bizarr elfogadása (és a polgári és szocialista – 1848, 1918, 1945, 1956 – jelkép, a Kossuth-címer baljós elvetése) vagy az a parlamenti puccs, amellyel Horn Gyula korábbi miniszterelnöknek és az országgyűlési MSZP jelentős részének az antidemokratikus összeesküvése révén meghiúsult a konszenzuális (és a többi verzióhoz képest igen magas színvonalú) végleges alkotmányszöveg elfogadása és becikkelyezése.

Ez igazi „weimari” katasztrófa volt, amely megmutatta, hogy az alkotmányos állam és a világi köztársaság eszméje – nemcsak a jobboldal bűnei miatt! – kisebbségben van vagy volt Magyarországon. Ez az ország ma csakúgy, mint Horthy országlása idején, király nélküli királyság, nem köztársaság, és amikor Váncsa István a szatíráiban „kormányzó úr”-nak csúfolja Orbán Viktort, alkotmányjogilag (is) pontosan fején találja a szöget.

Mindebből sajnos az következik, hogy hazánkban feledésbe merült: valódi alkotmányos rendszerben, alkotmányos köztársaságban, valóságos polgári demokráciában – amely nem ennek az újságnak, legtöbb szerzőjének és olvasójának az eszménye ugyan, beleértve e sorok íróját, ám szerintünk a még forradalmon innen számon kérhető minimum – a kormányzat nem azonos az állammal.

Ennek az „illiberális” meg nem értése számos súlyos zavarhoz vezet. Feledésbe merül, hogy modern államban a szabadság kulcsa a szétválasztások, elkülönítések szisztémája. Nem pusztán a törvényhozó, végrehajtó és bírói hatalom szigorú szétválasztása, azaz a klasszikus „hatalommegosztás” alapkövetelmény – és ma ez se teljesül Magyarországon, sőt! – , hanem szükségesek az állam által fönntartott, de hierarchikusan nem a kormány alá betagolt autonóm intézmények.

Ilyen mindenekelőtt a közigazgatás, amelyben az előmenetel a szenioritás, a versenyvizsgák és a kooptálás rendszerében kell hogy történjék, a végrehajtó hatalom személyzeti döntéseinek lehetőleg teljes körű kizárásával és a döntési kompetenciák éles elhatárolásával, a kormányhatalomtól teljesen független közigazgatási bíráskodással. A számvevőszéknek, a gazdasági versenyhivatalnak, az adóhivatalnak, a nagy állami intézményeknek (vasút, folyami hajózás, posta stb., építésügy, műemlékügy, kultúrafinanszírozás) széles körű autonómiát kell élvezniük.

A helyhatóságok (az ún. önkormányzatok) is az állam részei – tehát jogellenes ostobaság a helyhatósági jogkörök elvonását „államosításnak” nevezni, ez csak azt mutatja, hogy már jogászok se tudják, hogy egyáltalán mi az állam – , ám nincsenek a kormánynak alárendelve, finanszírozásuknak normatívnak kellene lennie, súlyos alkotmányos (és adójogi!) biztosítékokkal.

A kormánynak gondoskodnia kell az állam (a jogállam!) funkcionális, méltányos és emberbaráti működéséről anélkül, hogy hatalma lenne fölötte, hiszen a modern polgári demokrácia nem jelenti a végrehajtó hatalom elsőbbségét minden állami szerv és intézmény fölött, az igazgatási közreműködés kollegiális együttmunkálkodást, nem hatalmi hierarchiát jelent.

Az, hogy a mai Magyarországon a fogalmuk szerint autonóm állami szervezetek, intézmények a végrehajtó hatalom (kormány) alá vannak rendelve, ez utóbbi pedig az informális, „mélyállami” jellegű klikkuralomnak, az Orbán-féle érdekszövetség alkotmányellenes uralmának, teljesen nyilvánvaló.

Mindezeket az anomáliákat (és a belőlük fakadó jogi, ám nem jogtudatos, politikai, azonban nem racionális és nyilvános jellegű torzulásokat, patológiákat) gyönyörűen mutatja elsősorban az SZFE, mögötte meg a többi ún. „alapítványi egyetem” ügye.

Már az is beteges tünet, hogy az egyetemek ilynemű átalakítását hozzá nem értő emberek „privatizálásnak” (!!!) nevezik.

Miért lenne privatizálás az a folyamat, amelyben a kormány állami vállalatok részvényvagyonából pénzel állami intézményt, amelynek az élére önkényes kormányzati döntéssel a miniszterelnök környezetéhez tartozó, vele ideológiailag egyetértő és politikailag vele szövetséges vezetőket nevez ki, s amelytől megvonja az addigi önállósági garanciákat (autonómiát)?

Mi történt itt? Az, hogy a kormánnyal nem azonos jogállam egyik autonóm intézményét – továbbra is az államon belül (a hivatalos terminológia itt egyszerű csalás) – szorosan a miniszterelnök informális („mélyállami”) érdekcsoportja alá rendelik, s nem hogy a magánintézmény kalandos és anyagilag kockázatos függetlenségét élvezné, hanem minden önállóságát, önszabályozási és önigazgatási jogát elveszti.

Szép illusztrációja ennek a „magánosításnak”, hogy kancellárnak – kancellár egyébként is az új állami egyetemi rendszerben szerepel! – gépesített lövészezredest neveznek ki a színiakadémia, az SZFE élére (vö. TGM: „Mini-Jaruzelski a próbaszínpadon”), meg az is, hogy a törvényesen és szabályosan megválasztott szenátus és rektor helyébe az intézménytől idegen, külsős vezetőket próbálnak kinevezni Orbán Viktor személyes bizalmasai, illetve e bizalmasok bizalmasai közül. Ezek politikailag is jobboldaliak, ráadásul az SZFE korábbi és jelenlegi tanárainak művészi és világszemléleti ellenségei.

Az egyetemi és akadémiai autonómiák – az egyháztól és a vármegyétől, a szabad királyi várostól, azaz a lokalitástól eltekintve a legrégebbi európai autonómiák – brutális fölszámolása nem pusztán az autonómiák általános önkényuralmi elpusztításának a része, bár elsősorban az. (A kormány meg az informális orbáni mélyállam még a „piaci” nyereséget is nagy mértékben maga szabja meg hívei, kliensei, ügynökei és kiszolgálói javára. Mi az a „vissza nem térítendő kölcsön” vagy „támogatás”? Valaha ezt királyi adománynak – vagy ajándéknak – nevezték. Középkori királyaink hatalmas birtokokat ajándékoztak hűséges hűbéreseiknek falvakkal és jobbágyokkal egyetemben. Ez az a monarchikus hagyomány – most már a Kúria elnökének személyében aktív monarchista került a háromból az egyik hatalmi ág élére – , amelyet a koronás címer illusztrál, és az államforma tekintetében ambivalens „Alaptörvény” képvisel és folytat.)

Másodsorban ez – lásd a plurális magyarországi sajtó megsemmisítését, az eddig sikeres támadásokat a CEU, a Magyar Tudományos Akadémia, az autonóm oktatásügy (tanterv, tankönyvek), az egyetemek („alapítványi” átalakítás), a filmgyártás, a közgyűjtemények, újabban a színjátszás és a könyvkiadás ellen (nem szólva az olyan megvesztegetési manőverekről, mint az ún. Magyar Művészeti Akadémia stb.) – frontális támadás a magyar értelmiség ellen (kivéve persze a maroknyi orbánista kisebbséget e körben).

A szélsőjobboldali, Európa-ellenes és népellenes országvezetés – egyetértésben a fake gramsciánus (valójában schmittiánus) divatfiakkal, bár ez a divat tegnapelőtti, ami divat esetében hiba – „kulturális hegemóniára” törekszik a gazdasági, politikai, szociális, adminisztratív és rendészeti-katonai teljhatalmon túl, és erre (ezt a belső kertre néző II. emeleti irodában Ernesto Laclau és Chantal Mouffe félfasiszta olvasói megerősíthetik) inadekvát módon nem ismernek más módszert, mint az erőszakot.

Az orbáni struktúrák fölhangosítják a számukra legkedvezőtlenebb előítéletet – tudniillik azt, hogy függetlenül a társadalmi rendszertől, a valódi és minőségi magyar kultúra mindig baloldali, ez az „örök baloldal” régi mítosza – , ami abban az értelemben persze igaz, hogy a magyar kultúra és tudomány művelői nagyrészt gyűlölik és megvetik az Orbán-rendszert. Ugyanakkor a magyarországi értelmiség meglehetősen konzervatív (teszem azt, már az 1960-as évek óta idegenkedik a nyugati baloldaltól, és antifasiszta érzékenysége – bár van – elég halvány), ennek tulajdonítható éles elméletellenessége és filozófiaellenessége is, amelyet Erdélyi János (1814-1868) már föltárt és nehezményezett. Ennek az értelmiségnek az Orbán-ellenessége nem rendszerkritikai, hanem főként liberális és hazafias jellegű – azaz kétségbe van esve a nemzet iszonyú hanyatlása, az ország elbarbárosodása, a groteszkül szabadságkorlátozó közállapotok, a közélet rémületes minőségromlása fölött – , s igen határozott, ha nem is túl hősies.

De még a konzervatív érzületű értelmiség se képes mit kezdeni az Orbán-rendszer legfontosabb és leglendületesebb ideológusának, Bayer Zsoltnak azokkal az obszcén-rasszista műveivel (ld. legutóbb „Egy szerelem vége”, Magyar Nemzet, 2020. október 17.), amelyekben az iszlám vallási fanatizmus ellen (amelynek következtében lefejeztek egy francia republikánus, világi és pluralista tanárt) a tolerancia beszüntetését javasolja, azaz visszatérést ahhoz a vallási fanatizmushoz, amelyet annak idején keresztyének gyakoroltak, többek között inkvizícióval, lefejezéssel, máglyahalállal, pogrommal és könyvégetéssel. Álláspontja a melegproblémát és a nőkérdést illetően megegyezik az iráni iszlám államéval. Szerinte a tolerancia a hibás az intoleranciáért, amit még több intoleranciával kell orvosolni.

A rezsim egy másik figyelemre méltó ideológiai képviselője (ha jól emlékszem, doktori vizsgája alkalmával) semmisnek és elvetendőnek nyilvánította az utóbbi 500 év európai fejlődését, tehát nemcsak a fölvilágosodást – ehhez már hozzászoktunk, hiszen maga Orbán üzente nekünk, hogy Kant lejárt, vége, kampec, fájront – vetik el, hanem a reneszánszt is. Nix Rembrandt, nix Mozart, nix dajcs.

A rezsim nem érti az ellenfeleit: egylényegűnek tekinti a kommunistákat, az anarchistákat és a liberálisokat (pedig az elsőnek ma négy, a másodiknak két, a harmadiknak három fő irányzatát ismerjük, és egymással se azonosak, amint az köztudomású), s mintha hinne is ebben, ráadásul ellenfelei között ennek a kilenc áramlatnak együttvéve sincs egynegyednyi tábora, különösen a radikális baloldal rendkívül kicsiny. A fő az, hogy mindezeket valahogy idegennek, külföldinek tekintik – meg a fölvilágosodást, a reneszánszt is; következik nyilván a középkori (katolikus) univerzalizmus – , mindezt jól ismerjük az 1930-as évek második feléből, újdonság egy szál se.

A magyar értelmiség igényei és – többnyire hallgatólagos – követelései az autonómia pontján érintkeznek a baloldaléival, de csak specifikus pontokon (jelesül saját céhes érdekein belül). Az ún. ipari demokrácia, az önigazgatás – akár csupán a társadalombiztosítási önkormányzat nálunk elég hagyományos ügyében se – nem bukkan föl itt, a szociális kérdés az együttérzés, jótékonyság, fölső pártfogás, paternalista népnevelés, jogkövetelés a jogfosztottak bevonása nélkül stb. francia forradalom előtti alakváltozataiban mutatkozik csak.

A kultúra védelme elképesztő mértékben apolitikus. Naponta halljuk a közhelyet, hogy nincs bal- és jobboldali színjátszás, irodalom stb. (már hogyne lenne!), a leggyakrabban emlegetett kifejezés „a szakma”, a pozíció tisztán defenzív.

Ezek a csupasz keretek, ezen túl azonban a magyar értelmiségnek nincs hová visszavonulnia, egzisztenciálisan fenyegető, méltóságát sértő, minőségérzékét irritáló támadásokat nem fogad el, és apolitizmusa ellenére világos, hogy diktatúrának többségében nem lesz híve, legalább a saját terepén (oktatás, kutatás, művészetek) nem tűri az illetéktelen beavatkozást és síkra száll a szabadságért, a szabad alkotásért, gondolkodásért, kutatásért, racionalitásért és szépségért.

Kétségtelenül az értelmiségre korlátozott autonómia kiküzdése – győzelem esetén – privilégiumot hoz létre. Nem demokráciát. De a médiák plurális szabadsága, a kultúra és a tudomány, az oktatás, a kutatás, az alkotás autonómiája szükséges kezessége a szociális (egalitárius) fejlődésnek. Az ellentétek és ellentmondások nyilvános és szabad vitatása nélkül – ehhöz pedig jól fölszerelt, elfogulatlanul igazgatott, önálló, jogállami intézmények (például színházak, egyetemek, kutatóintézetek, múzeumok, filmstúdiók és könyvkiadók) szükségesek – az egész ország a diktatúra és a barbárság felé hanyatlik.

Természetesen a magyar értelmiség lázadó többsége se mentes a kor démoni hatásaitól (meg szinte senki se), ez látható volt a menekültkérdésben észlelhető közönyben (mára már Európában Magyarországon a legnagyobb a bevándorlók, menekültek, „migránsok” elutasítása, a magyarországi baloldali pártok szavazói inkább migránsellenesek, mint a nyugat-európai szélsőjobboldal támogatói), a Black Lives Matter és a fekete fölháborodás iránti csöndes ellenszenvben, a cigánykérdés körüli csöndben, a feminizmus halk elhárításában. Bár mindenkinek fölfordult a gyomra a legújabb, igen civilizálatlan, föltűnően gügye homofób kampánytól. De ne feledkezzünk meg arról se, mi történt Szerencsen és Tiszaújvárosban a 2020. októberi időközi országgyűlési választáson, előtte és utána. A rasszizmusra és a homofóbiára (ld. a hódmezővásárhelyi összellenzéki polgármester fölháborító kijelentéseit) nincs sehol – sajnos – immunitás.

Legutóbb az antiszemitizmussal különös párhuzamot mutató jelenségre figyelhettünk föl a liberális középosztály köreiben: a „határon túli” magyarokkal, az utódállami nemzeti kisebbségekkel szembeni majdnem rasszista ellenszenvre. Miután az orbáni állam ideológiai szakszolgálata számos külmagyart tartalmaz – Orbán János Dénes, Szakács Árpád, Demeter Szilárd, Varga Zs. András, a homofób csepeli polgármester (Borbély Lénárdnak hívják, azt hiszem), s most mindenekelőtt: Vidnyánszky Attila – , hamarost láttuk, hogy ezeknek a kisebbségi magyaroknak a „szocializációja” (az „így van szocializálva” a mai Magyarországon ugyanazt jelenti, mint amit „a faji eredet” jelentett a korai, majd a kései Horthy-korszakban) prediszponálja őket az orbáni apparátusban való részvételre. (Ámbár az Orbán-kormány volt titkosszolgálati minisztere is „szekus”-nak [!] nevezi a volt miskolci polgármestert, mindössze azért, mert eredetileg nagyváradi magyar.)

Amint a reprezentatív represszív banalitások virtuóza, a jeles magyarországi író is előadja, ezek a külbozgorok a „balkáni” mentalitást importálják, ahonnan származnak – a ballib kommentelők egyszerűen „dagadt ukránnak” nevezik a budapesti Nemzeti Színház fő- és vezérigazgatóját – , tudjuk, az ortodox népek elmaradottak, bizánciasak, fanarióták vagy pánszlávok; minden muszka jobbágymentalitású stb., stb., és a körükben „szocializálódott” etnobozgor értelmiségiek az elvárhatóan antiliberális tralla-trallalát fogják produkálni, hiszen mind soviniszták, ami persze végső soron érthető, elvégre a románok (szerbek stb.) tették őket ilyenné. 2015-ben mondotta már róluk e híres írónk, hogy „ez egy másfajta mentalitáshoz [!] szokott magyar népesség [!]”, amely lehúzza „a fejlett, városias magyarságot”.

Nem csoda, hogy a zsidók a kommunista és szociáldemokrata mozgalmakban…, és így tovább, no meg mind a zsidók, mind a rommagyarok kétértelműen magyarok és antimagyarok egyszerre. Ez utóbbiak nem érthetik Magyarországot, mert „nem éltek itt”, a nyelvi finomságokat se, mert végső soron ezek… oláhok, na.

A magyar-antimagyar ambivalencia pedig jó kis etnicista szenvedélyt gyújt.

Folytathatnám az efféléknek a listáját, de minek.

Mindez színezi a politikai attitűdöket. A Trianon-retorikával szembeni ellenállás nem internacionalista-kozmopolita, hanem az egykori nemzetiségeink (románok, szerbek) elleni utálat államnacionalista kiterjesztése a Trianon alkalmával határainkon kívülre került magyarokra; a „magyarellenes” románok elleni antipátia immár magában foglalja a románnak tekintett külmagyarokat is (ez illogikus, ami sose árt), ám a világnézet mégse államnacionalista, mert etnicista stílusban a „magyar” fogalomba nem értik bele a romákat, de megint növekvő mértékben az amúgy eltűnőben lévő magyarországi zsidóságot se.

Ez aztán összevegyül „a vidékkel” szembeni több évezredes városi megvetéssel is.

Szóval tudnunk kell, hogy szemben avval, amit más-más okból ugyan, de egyképpen állít a hatalmas állami-jobboldali és az aprócska ellenzéki sajtó – hogy tudniillik az Orbánnal szembeni ellenállás baloldali, „progresszív”, antifasiszta-antirasszista – , a lázadás eléggé konzervatívan apolitikus, viszont masszív és immár engesztelhetetlen, rosszkedvű, bosszúvágyó, tele szociokulturális lenézéssel, dühvel, az ellenfél iránti érdeklődés teljes hiányával.

Orbán csekély számú értelmiségi híve – most, hogy az orvosokkal végképp elrontotta a dolgát a magyar miniszterelnök – némi joggal panaszkodik rá, hogy kiközösítik. Ez így van. Az orbáni kormányzat és mélyállam (mindkettőt Orbán Viktor tartja a kezében) melletti nyilvános állásfoglalás kompromittálja a lojális értelmiségieket; a rendszer vezetője mellett a kultúrában és a tudományban – csekély számú kivétellel – csak a legvastagabb bőrű karrieristák állnak.

Az SZFE lázadó diákjai megtestesítik mindazt, amiben a magyar értelmiség – hibái és bűnei és mulasztásai ellenére mégis – jobbik fele egységes és összetartó.

Mindenekelőtt a színinövendékek bátorsága, esztétikai tehetsége, ízlése, kitartása, stratégiai érzéke, következetessége, jámbor furfangja kiváltotta mindannyiunk csodálatát. Erre pedig már régóta szomjazik Orbán – tág értelemben vett – ellenzéke. Én is.

Eltérően a rabszolgatörvény elleni, félrecsúszott-eltérített tiltakozástól, a színiakadémisták (igen bölcsen) nem engedték oda színpadukra a hivatásos, „pártpolitikai” ellenzék bőszítő dilettánsait, ami a minőségre érzékeny fiatalságot émelyítette volna. Mindenki régóta vár nemcsak a sikerre, hanem arra is, hogy kulturális gondok nélkül azonosulhasson erkölcsileg és esztétikailag rokonszenves – ráadásul hatalom nélküli! – közösséggel, amely a fiatalság-ártatlanság romantikus nosztalgiáját is fölébreszti és kielégíti. Egyszerűen mindenki szeretne már valami szebbet és jobbat. S ezt ebben az áttetsző és nyilvánvaló formában megkapta egy körülrajongott művészeti ág el nem nyűtt, nagylelkű, önföláldozó, szép, jól beszélő, nem hamisan éneklő, szerény, de önérzetes ifjaitól. S mindezt a járvány és a válság sötét napjaiban.

Nem tudja Orbán, mivel játszik, amikor a sajtójával azt mondatja, hogy itt a nyugatos, kozmopolita, judeobolsevista-judeoliberális világösszeesküvés manipulációja mozgatja ezeket a kedves keveseket. Mert itt több van, mint egyetértés. Ezeket a színinövendékeket szeretik.

Szeretik őket „multiplikátorok”, azaz viszonylag még mindig elég hatásos, ún. ismert értelmiségiek meg a közösségi médiákon hiperaktív városi fiatalság, főleg a diákság. Ha ezt a jobboldal így folytatja, teljesen kimegy a divatból. A homofóbia még Lengyelországban is sikertelen, pedig ott többsége van, és ott van kormánypárti értelmiség. De ott is érzi mindenki, hogy az efféle milyen iszonyatosan csúnya és ízléstelen. Beleértve a hetente többször misére járó konzervatívokat is, akik nálunk alig léteznek.

Orbán Viktornak – habár nem született konzervatívnak, és amikor átment a maga Vona Gábor-i, „néppártos” megtérésén az 1990-es évek közepe táján, fokozatosan, liberális visszaesésekkel, akkor világnézetileg is átalakult – van ideológiai programja, amely nem doktrinális (ha tetszik, elméleti vagy társadalomtudományi) okokból vall kudarcot, hanem a magyar középosztály és értelmiség ízlésén és hagyományain bukik meg. Ez az értelmiség – hogy irodalomtörténeti metaforát használjak – talán nem nagy híve Adynak, de Babitsot, Kosztolányit nem hagyja, ők pedig Ady nélkül nem kaphatók, ez package deal, Arany se kapható Petőfi nélkül. A magyar értelmiség a szó nyugat-európai értelmében nem baloldali, de Churchill, Roosevelt és de Gaulle pártján áll, nem a Harmadik Birodalomén. Nagy része nem kedveli a zsidókat, de a nyilasokat még annyira se.

Ezt se érti az orbánista propagandagépezet, amely olyasmiket állít, mint a lumpen szélsőjobb, de középosztályi stílusban, ez a kombináció pedig keveseknek kell. Érzik ezt, és próbálkoznak amolyan focihuligán hangnemmel, ám pont tévén, amely ma már az idősebb nemzedék médiuma, amely nem bírja ezt a tónust, nem is nagyon érti.

És amikor a kormányzsoldban álló cikkírók burkoltan, a kommentelők-posztolók-trollok pedig nyíltan lezsidózzák a legnépszerűbb magyar művészeket és a körülrajongott, bájos, okos, vonzó, jó humorú és merész színiakadémistákat, akkor mindenkit elriasztanak maguktól, akit nem nélkülözhetnek, ha hosszú távú befolyásra vágynak.

Ha Orbán Viktor csakugyan akkora politikai tehetség lenne, mint amekkorának beállítja az ellenzéki sajtó, akkor elengedné az SZFE-ügyet (you can t win them all), visszaadná az egyetemet a diákoknak és a régi, orbáni szemszögből nézve amolyan „liberális” szenátusnak, és kárpótolná szegény Vidnyánszkyt meg a históriában eddig szerepet vállalt (ami egyben azt is jelenti: leszerepelt) szövetségeseit, akiknek az árulását majd csak elfelejti előbb-utóbb „a szakma”, ahogy szokta.

Minél tovább tart ez a legtöbbünk számára lelkesítő konfrontáció, annál egyértelműbbé válik, hogy az, amit az Orbán-rezsim állít, akar, tesz, az valahogy csúnya és buta. Nem tudom, hallja-e valaki „a túloldalon”, mit jelent, ha ellenzékiek meg független értelmiségiek rituálisan ismételve, minden áldott alkalommal elmondják, hogy Vidnyánszky nagyon tehetséges.

Azt jelenti, hogy annak ellenére, hogy tehetséges, mégis Orbánék oldalán áll, ami abszurdum.

Ez halálosabb tőrdöfés, mint Orbán akár legtalálóbb bírálata. Hogy százezrek tartják képtelenségnek, hogy tehetséges és értelmes ember ezt a rezsimet támogathassa.

Ha pedig a rezsim mégis elfojtja ezt a méreteiben aprócska, politikailag gyönge, ám szeretetre méltó, szép, okos és kedves ellenállást, akkor ugyan nem történik talán semmi látványos – bár akár nagyobb diáklázadást is behúzhat – , de az biztos, hogy milliók fordulnak el tőle lélekben, vállat vonva, unottan, az „ezek már megint” érzésével szívükben. Ezt nem bírja ki semmilyen rendszer, akkor se, ha egy darabig még több mindenre hatalmazza föl saját magát papíron, mint eddig.

Most még vissza lehet vonulni és menteni a menthetőt.

Hátrább azokkal az agarakkal, Orbán Viktor.

(Mérce)

 

Kommentek

Ehhez a cikkhez még nem fűztek megjegyzést.

Komment írásához be kell jelentkeznie.

Legfrissebb

Vučić szava felülírja a törvényt?!

Mindeközben a Magyar Nemzeti Tanács (MNT) és a Vajdasági „Magyar” Szövetség (VMSZ), amelyek állandóan azt hangoztatják, >

VMDK: „A történelmi sebek felszínes kezelése és az érdemi tettek hiánya”

A szervezők célja nem is az 1944/45-ben történt eseményeknek a legújabb kutatások függvényében való újraértékelése, hanem >

Szili Katalin eltörölné azt, ami nincs!

A szerb és a magyar nemzet megbékélésének történelmi folyamata korántsem tekinthető befejezettnek. A Boris Tadić és >

Megérdemelt díj

Varjú Márta jóvátehetetlen kárt okozott a közösségnek, alkotmánysértő módon megfosztotta a vajdasági magyarságot a széleskörű, sokoldalú >

Sajtótájékoztató után - harcolni és túlélni

Magyar Péter olyan nyomás alatt áll, amibe mindenki más már beleőrült, belerokkant volna. Ő egyelőre bírja, >

Határeset

Ami megszokhatatlan, az inkább a határ nehéz átjárhatósága. A hatósága. A hatóság hatósága. Az egyenruha oldalán >

A SZHP/VMSZ hatalom 100 napja

A szabadkai és a zentai „számadás” arra utal, hogy a VMSZ és a SZHP – a >

Csantavéren galoppol a bűnözés!

Mindez – csodával határos módon – a falu vezetőségét nem irritálja. Az ő szemüket ez nem >

A KULTÚRDIKTATÚRA FOLYTATÓDIK!

A nyilvánosság A VMSZ elnökétől megtudta a Létünk pályázat eredményét, mielőtt a felhívást kiírták volna. Pásztor >

Egyoldalú politikai oktatás

Minden akadémián, így a diplomáciain is tanuláskor elsősorban a tudományosságon, a tények megismerésén és nem az >

Miféle nyitás?!

Pásztor Bálint és az apja nemhogy az értelmiség felé voltak képtelenek nyitni, hanem egyáltalán a magyar >

A politikai felelősség elkerülésének kísérlete

II. Pásztor állítása, miszerint a sorkatonaság bevezetése ügyében Vučićtyal „közösen találnak mindkét fél számára elfogadható megoldást”, >

1990-2009 © Napló. | Impresszum | Tartalomjegyzék | Médiaajánlat | Szerzői jogok | Kapcsolat |