Ma Izidor névnap van.
Fiók
Jelszó:
Legnépszerűbb
Végre egy örömhír: a kvótareferendumon a határon túli magyar állampolgárok is részt vehetnek
És ez még jobb: akinek nincs magyarországi lakcíme, levélben adhatja le szavazatát. >
Egy „Széchenyi-idézet” nyomában
„Minden nemzetnek olyan kormánya van, aminőt érdemel. Ha valami oknál fogva ostoba vagy komisz emberek >
Szeles Mónika exkluzív
1986-ban Mónika valahol Dél-Amerikában megnyerte a korosztályos világbajnokságot, s amikor hazajött, akkor készítettem vele ezt >
Európa, a vén kurva
E sorok írójának csak az a történelmi tapasztalat jutott osztályrészéül, hogy hintalovazás közben hallgassa végig az >
The Orbán family’s enrichment with a little government help
„Azt hiszem elképednénk a jelenlegi magyar miniszterelnök korrumpáltságának mélységétől.” Hungarian Spectrum: >
Churchill és Bódis békés szivarozása helyett jaltai konferencia
Tulajdonképpen egy farsangi szivarozáson kellett volna találkoznia a krími félszigeten Churchillnek és Bódisnak 1945 februárjában – >
A gyertyák csonkig égnek
„Az ember lassan öregszik meg: először az élethez és az emberekhez való kedve öregszik.” Márai Sándor >
Egyik gyakornokunk szülinapját ünnepeltük
A bohókás ünnepeltet a kezében tartott tábláról lehet felismerni, amelyik egyben az életkorát is jelzi. Még fiatal, >
A kiválasztott nép ilyennek látja Európát
Spitzertől: >
A fehér kabát
Gabor,I like your white coat.Your pal,Tony Curtis >
A Napló Naplója
Kissé élcelődve azt meséltük, hogy minden a Magyarzó Pistike bálján kezdődött, amikor Árpád a söntésnél találkozott >
Szeretet
Amíg egy férfi új autóját fényezte, a kisfia felvett egy követ, és vonalakat karcolt az autó >
Napi ajánló
Szalonforradalmárok és valódi szabadságharcosok
Bence Erika
A szülők és a nagyszülők nagy része – látszólag – apolitikus, belső emigrációba vonult, külföldre ment ahelyett, hogy itthon követelné magának és családjának a perspektivikus jövőt. Beletörődött, megalkuvó lett. El akarja hinni, vagy el is hiszi már, hogy „a szabadság rabság”. Jobb szófogadónak lenni tűrhető alamizsnáért, mint számkivetett lázadónak. A mai középkorúak többsége helyesli, vagy legalábbis nem emel szót ellene, hogy a tüntető fiatalokat megverik a rohamrendőrök. A szalonok világában új szerveződésekről és mozgalmakról ábrándozók az első alkalommal megfélemlíthetőnek, vagy kivásárolhatónak bizonyultak. Bence Erika:
Nincs sok közvetlen élményem október 5-éről. Persze ez így, a szó szorosabb értelmében véve nem fedi a valóságot. Október 5. ugyanis csak a végkimenetét jelentette egy hosszú, éveken át tartó folyamatnak, ami az ellenállásnak az elégedetlenkedéstől a forradalmi eseményekig történő kifejlődését jelentette.
Azon a bizonyos napon, mint mindazok, akik nem mentek Belgrádba, én is a televízió képernyője előtt ültem. A kép, amikor estefele a parlamentet védő rendőrök leteszik a fegyvert, és átállnak a tüntetők oldalára, az elmúlt húsz év egyik legfelemelőbb pillanataként vésődött az emlékezetembe. Már csak emlék.
Kékharisnyák a forradalomban
Nem voltam ott Belgrádban. Gyereket vártam. Korábban viszont – hozzátartozóim tudta nélkül – részt vettem több újvidéki és zombori megmozduláson. Az az igazság, hogy – bár mélységesen egyetértettem az ellenállók törekvéseivel – ide sem elhatározás vitt, hanem egyszerűen eljött a rezsimellenes elégedetlenségnek az a pillanata, amikor akarva akaratlanul is belesodródott az ember a demonstrációba. Mert már csak arról szóltak, mert nem szólhattak másról mindennapjaink. A világot megváltoztató események sok kis gesztusból, sok egyszemélyes kiállásból jönnek létre.
A zombori plébánia falát díszítő ismert műemlék, a napóra számlapja alatt Egy ezekből végórád! címmel performance-ot tartott a helyi ellenzékiek legerősebb csoportosulása. A közvélemény mellette állt, s nem esett kétségbe a kisgyermekes családanya sem, amikor előállították. Kitartónak bizonyult. Az ilyen magatartások nyomán ért célt az ellenzéki akarat. Ez is csak emlék.
Ma ennél sokkal kisebb kellemetlenségek miatt is meghátrálnak az emberek. Sokszor ugyanazok, akik ellenállók voltak. Ma az az általános vélekedés, hogy hallgatni kell, a munkahely, a gyerek ösztöndíja, a kisöccsének a jó jegye, a támogatások miatt. Régen a haladó gondolkodású fiatalok elutasították az ilyesfajta privilégiumokat, amiket a szüleik így értek el számukra. Egyébként megvetés övezte őket. Szégyen volt a lakájmagatartás. Nem akart senki sem önként szolga lenni. Még a leghitványabb ember sem vallotta be nyíltan, hogy hízelkedő, hogy hajlandó kutyába lemenni, beállni a sorba, befogni a száját. Még a despotikus hajlamú nemzeti vezér is kissé kényelmetlennek érezte volna a nyílt jobbágycsókot a kézfején.
Ahogy Újvidéken kiléptem a vasútállomás főbejáratán, azonnal a tüntető tömegben találtam magam. Fiatalok, többnyire egyetemi hallgatók és középiskolás diákok járták a várost. (Akkorra már leállt az oktatás. Kicsit csodálkoztunk is, hogy főnökeink arra intettek bennünket, okvetlen „meg kell tartani az óráinkat”. Egymás között kérdezgettük csak, hogy „de, mégis, kinek?”) Állapotomra való tekintettel felszálltam egy városi buszra, de mégsem értem oda kellő időben a munkahelyemre, mert a busz lépésben sem volt képes haladni: elállták az útját a tüntető diákok. Ezen a buszon történt az a jelenet, amely – azt hiszem – minden akkori változásnak, s minden mai lelki posványnak a magyarázatául szolgálhat, emiatt érdemes itt újratárgyalni. A sugárúton araszolgattunk, amikor egy idős asszony odaszólt a sofőrnek: „Hajts közéjük!” A sofőr értetlenül nézett vissza rá, látszott rajta, hogy megdöbbentette, miszerint az illető azt feltételezi róla, hogy ő ezt megtenné. Nem volt zsúfoltság a buszon, de utaztunk rajta mégis elég sokan ahhoz, hogy feltűnő legyen a beálló csend. A néma iszonyat volt. Sokakban akkor tudatosodott, hogy vannak emberek, akik képesek az uralkodó ideológia nevében eltaposni másokat! Akkor is, ha a mi gyerekeinkről van szó.
Vészterhes korszak volt. Politikai gyilkosságok történtek. Háborúk voltak mögöttünk, amit igyekeztünk elfelejteni, ezért az egyszerű (nem militáns szemléletű) emberek között mégiscsak létezett valamiféle minimális szolidaritás, amin nemigen lépett túl senki sem. Nem kívántuk a másik fizikai megsemmisülését. Ha a politikai ellenfelek voltunk, akkor sem. Mi több, a lázadás, az eltérés, a másság, a korlátok és a tekintély elutasítása éppen, hogy nem megvetést, hanem elismerést váltott ki, főleg a fiatalok körében. Vagyis mindig a lázadókkal szolidarizáltunk, nem a szabálykövetőkkel. Hittünk az akkori fiatalok igazságérzetében. A sofőr kinyitotta az ajtókat, és megkérte az asszonyt, hogy a saját érdekében szálljon le a buszról. Nem tudom, az utasok kirobbanni látszó felháborodásától tartott-e, vagy pedig a saját indulatai rémisztették-e meg jobban.
Később, meglepetésünkre, főnöki utasítást kaptunk, hogy a hallgatókat „el kell engedni” a demonstrációra (addigra már elmentek engedély nélkül is), s mi is támogassuk őket részvételünkkel! Így kerültem még meg nem született gyermekemmel együtt a „forradalomba”. A fiatalok csodálatosak voltak. A főnökök, akik náluknál is feljebbről jövő utasítás nélkül sohasem egyeztek volna bele ebbe, szemmel láthatólag kényelmetlenül érezték magukat. Másként szocializálódtak. A poltronokat és nem a lázadókat szerették. Ott, a tüntető tömegben, róluk beszélgettünk: hogy milyen nevetségesek, s a retorikájuk idejétmúlt. Ma az ő poltronjaik, s azoknak a poltronjai vannak hatalmon. A diskurzus, amit folytatnak, rémisztően ismerős és múlt idejű.
Ki hibázott? Természetesen, mi. Mind társadalmi, mind intézményi színtereken változásokat szerettünk volna elérni, mégis belekapaszkodtunk a rögvest adódó, újabb hataloméhes karrieristák, az új diskurzust lebegtetők ígéreteibe, s nem számoltunk azzal, hogy ezek – miként mondani szokás – „ugyanazok”. Akiket a régiek szocializáltak, azok nem tudnak új nyelvre váltani. Rosszabbak lettek. (Nem mintha a korábbiak bűne ezáltal bocsánatot nyert volna!)
Az utóbbi időszakban egyetemisták többször is tüntettek nagyvárosainkban. Cserbenhagytuk őket. A szülők és a nagyszülők nagy része – látszólag – apolitikus, belső emigrációba vonult, külföldre ment ahelyett, hogy itthon követelné magának és családjának a perspektivikus jövőt. Beletörődött, megalkuvó lett. El akarja hinni, vagy el is hiszi már, hogy „a szabadság rabság”. Jobb szófogadónak lenni tűrhető alamizsnáért, mint számkivetett lázadónak. A mai középkorúak többsége helyesli, vagy legalábbis nem emel szót ellene, hogy a tüntető fiatalokat megverik a rohamrendőrök. A szalonok világában új szerveződésekről és mozgalmakról ábrándozók az első alkalommal megfélemlíthetőnek, vagy kivásárolhatónak bizonyultak.
Belorussziában most forradalom zajlik, valami hasonló, mint nálunk húsz évvel ezelőtt. Nem tudni, mi lesz a végkimenete. Akár el is fojthatják, és a diktátor megtarthatja a hatalmát. Látszólag. Mert már megbukott. Abban a pillanatban, amikor akadt egy politikus, aki a felkínált menekülő út helyett széttépte az útlevelét, és a börtönt választotta. Egyre többen lesznek majd.
(Családi Kör, 2020. október 1.)
Kommentek
Ehhez a cikkhez még nem fűztek megjegyzést.
Komment írásához be kell jelentkeznie.
Legfrissebb
SÓHIVATAL LETT A MAGYAR NEMZETI TANÁCS!
Szinte szánalmas nézni az MNT-ülések TV-közvetítését, amelyek alatt a tanácstagok mukkanni se mernek! Az üléseken az >
A reálszocializmus és a szélsőjobb titkos kapcsolata
Aztán a berlini választásokra terelődik a szó. A választásokon a Linke nevű párt győzött. Berlin, akárcsak >
Pásztor Bálint valljon színt!
A Zöld Baloldal felszólítja a Vajdasági Magyar Szövetséget, hogy mondják el, számukra mi az a "vörös >
A VMSZ ÉS A MAGYAR ÉRDEKVÉDELEM AGÓNIÁJA
Csak akkor fogja azonban a közösség megtalálni a kiutat a jelenlegi állapotokból, ha megszabadul a pásztorvilág >
Viszlát Ottó! Találkozunk!
1990. március: az Újvidéki Színház klubjában, a törzshelyünkön tervezgettük a Naplót. Ottó is közöttünk volt. Nekem >
Művészete a túlélés csodás vajdasági enciklopédiája
Akkoriban Jugoszláviában tavaszias szellők fújdogáltiak, de a főszerkesztőnek azért politikailag megbízhatónak kellett lenni. Erre felálltam és >
Nyilas Mihály bálozik
Szégyenletes, hogy most, amikor az ország „csaknem négyszáz bírója és ügyésze” tiltakozik a szakmát sújtó hatalmi >
KORMÁNYVÁLTÁS SZERBIÁBAN
Az országot most egy olyan személy tartja „sakkban” (sokkban?), akit – Gordana Čomić, előbb a Demokrata >
Szolidaritás és katarzis?
A magyarázat lehetséges kulcsszava tehát a szolidaritás, annak itt s másutt nemigen látott formái, amelyek sosem >
Ha létezne egy igazi államférfi
Míg az előző 30-50 körüli nemzedék nagy része – sokan közülük rossz lelkiismerettel - pragmatikusan alkalmazkodott >
Hősök emlékét ünneplik a gyávák
Gyáva népnek nincs hazája, a 177 évvel ezelőtti hősökre mutogató VMSZ-magyarkák a 48-as szabadságharc megszégyenítésének iskolapéldái. Mit >
A jelenlegi politikai elitnek le kell mondani az önzésről
A jelenleg uralkodó politikai elit nagy része három évtizede politikai üvegbúra alatt él, azzal a szent >