Ma Hugó, Agád névnap van.
Fiók
Jelszó:
Legnépszerűbb
Vajdasági magyar-magyar szótár
Remélhetőleg segítségével jobban megértjük egymást. >
Kézikönyv nőknek 1955-ből
1955-ben kézikönyvet nyomtattak nőknek, amit háztartástannak neveztek. Néhány tanács következik a kézikönyvből: >
“Hálát adunk, hogy Erdély Romániához tartozik”
„Ordítani Kárpátia koncerteken és hullarészegen üvölteni, dögölj meg büdös zsidó.” Ille István ( Kanadai Magyar Hírlap): >
Beatles (összes)
Valaki nem kis erőfeszítéssel összegyűjtötte a bogarak összes dalát, amit egyik kedves látogatónk küldött csokorba szedve. Íme, >
Apám tyúkja
A Rádiókabaré felvétele. >
A rikkancs ismét jelenti (18.)
Megőrültem. Ezt már kezdem felfogni, de lehet, hogy csak hülyülök. Tizenöt éve nem engedem Sára lányomnak >
Végre egy örömhír: a kvótareferendumon a határon túli magyar állampolgárok is részt vehetnek
És ez még jobb: akinek nincs magyarországi lakcíme, levélben adhatja le szavazatát. >
Márai Sándor a „jobboldaliságról”
„Ahhoz, hogy Magyarország megint nemzet legyen, megbecsült család a világban, ki kell pusztítani egyfajta ember >
Egy „Széchenyi-idézet” nyomában
„Minden nemzetnek olyan kormánya van, aminőt érdemel. Ha valami oknál fogva ostoba vagy komisz emberek >
Magyar-roma nyelvi rokonság
Gyenge Rózsika úrhölgy fedezte fel azt az adaptációt a videómegosztón, amelyik egyértelműen igazolja a magyar és >
A Radetzky-induló hiteles története
Kínai történészek hitelt érdemlő dokumentumokkal igazolták, hogy Radetzky gróf (teljes nevén Johann Joseph Wenzel Graf Radetzky >
Szeles Mónika exkluzív
1986-ban Mónika valahol Dél-Amerikában megnyerte a korosztályos világbajnokságot, s amikor hazajött, akkor készítettem vele ezt >
Napi ajánló
Lehull a lepel a Nyugat legendás, írógörcsös szerkesztőjéről
A lehengerlő vitatkozókedve miatt Noshát Ernőként emlegetett Osvát Ernő leginkább „lapban” fejezte ki magát. A Nyugat legendásított szerkesztőjének nemrég megjelent terjedelmes levelezésgyűjteménye számos rejtélyre ad magyarázatot. Murányi Gábor:
A róla fogalmazott, telibe találó „nekrológot” Osvát Ernő már a halála előtt tíz évvel elolvashatta. Amikor ugyanis a szerkesztők szerkesztője 1919 januárjában (ideiglenesen) hátat fordított „legédesebb gyermekének”, a folyóirat vezető kritikusa, Schöpflin Aladár ekként búcsúztatta: „Az ő ízlése és ítélete volt a Nyugat lelke, az ő egyénisége volt az egyik legerősebb és legkarakterisztikusabb arcvonás a Nyugat arculatán.” Pedig: „Ő köztünk az egyetlen, aki sohasem írt egyetlen cikket sem a Nyugatba”, ezért hát: „Kritikusi kiválóságát csak az írók ismerik, akikkel érintkezik, mert sajnálatos módon nem írja meg gondolatait, csak élőszó útján közli írótársaival, barátaival.”
A magyar literatúra egyik legtitokzatosabb alakja körüli homályt oszlatja az a múlt év végén megjelent grandiózus kiadvány, amelyben az írás minden formájától irtózó Osvát fennmaradt levelezését adja közre eligazító jegyzetekkel és korszakokra bontott életrajzi tanulmányokkal két irodalomtörténész, Kosztolánczy Tibor és Nemeskéri Erika. A Tessék színt vallani című, a megjelenése pillanatától megkerülhetetlen alapmű főszereplője – korai kutatói, Fráter Zoltán, Kőszeg Ferenc és Márványi Judit irodalmi búvárlásainak köszönhetően – ugyan már az 1980-as évek közepe óta kezdte „megmutatni magát”, az utókor ismerkedése az ismeretlen Osváttal az 1473 tételes levelezéskötet nyomán bizonyosan új lendületet kap.
Nem érdektelen például, hogy milyen kanyarokkal jutott is el Osvát a nem író szerkesztő epitheton ornansáig. Ehhez is számos adalékot nyújtanak korai és eddig nagyrészt publikálatlan levelei. A jogi tanulmányait Nagyváradon bukdácsolva kezdő ifjú 1893 őszén érkezett Budapestre, ahol az abszolutórium megszerzése után fordított hátat a jurátusságnak, s iratkozott át bölcsészhallgatónak. Diplomát azonban ott sem szerzett. Békeidős szokványtörténet: elcsábította a sajtó, az irodalom, a kávéház világa, s igen hamar lett egyre tekintélyesebb lapok kritikusa. A Budapesti Hírlaptól a korszak költőfejedelme, Kiss József csábította át A Héthez, onnan pedig a korszak kiemelkedő írója, Ambrus Zoltán a frissen alapított lapjához, az Új Magyar Szemléhez. Irodalmi berkekben úgy tekintettek rá, mint a fiatal generáció legtehetségesebb kritikusára.
Miközben a kávéházi eszmecserék során briliánsan és lehengerlően vitatkozó Osvát „dialektikájával elnyeri a Noshát Ernő nevet, írásban már görcsös összpontosítással, idegtépő lassúsággal fogalmaz” – jellemzi helyzetét Kosztolánczy. E belülről feszítő ellentét lenyomatai azok a mentegetődző levelek, amelyeket Osvát küldött Ambrusnak a századfordulón. „Még egyszer bocsánat a menthetetlen késedelemért. Egész éjjel dolgoztam, de mostanáig nem tudtam elkészülni az ígért czikkekkel. Ha tehát lehet, még egy percz türelmet kérek” – írta 1900 januárjában, nem először és nem is utoljára úsztatva el a folyóiratot. Az egy hónappal későbbi lapzártakor Ambrus – kéziratok helyett – megint csak levelet olvashatott:
Három napja ülök az íróasztalomnál, hogy beváltsam ígéretemet és megírjam a kért apróságokat. Csak dadogás és nyögés és szenvedés – egy csomó foszlányokra tépett papíroson: ez az eredmény.
Noha a Maupassant hagyatéka című szösszenet az utolsó utáni pillanatban mégis megszületett, 1900 nyarán Osvát abbahagyta a rendszeres publikálást.
Az írásgörcs bonyolult lélektani és irodalmi összetevőit érzékenyen elemző Kosztolánczy szerint Osvát „a kritikai igen vagy nem kinyilvánítására” változatlanul jogosultnak tartotta magát, az indoklást azonban inkább másra kívánta hagyni. Annál is inkább, mivel időközben már elsajátította a jó szerkesztő két fontos tulajdonságát: „Bízik az ítéleteiben, de nem akarja egyedül teleírni a saját újságját.” Osvát életében a következő esztendők – a Nyugat 1908-as indulásáig – lapalapításokkal, elbukásokkal és új irodalmi gárda összekovácsolásával teltek.
Az első próbálkozás, az Új Figyelő csupán az előfizetési felhívásig jutott (ott tűnt fel Osvát mellett a szerkesztőbizottság meghirdetett névsorában Fenyő Miksa). Váratlan örökségét Osvát 1902-ben a Magyar Géniusz hetilap megvásárlására fordította, s a hadügyi tárca által folyamatosan szubvencionált, hazafias lózungokkal teli orgánumot „figyelemre méltó művészeti szemlévé” formálta át. Az új laptulajdonos és felelős szerkesztő ott fedezte fel magának és remélt olvasóinak Ady Endrét és (későbbi egynyári, ám annál szenvedélyesebb szerelmét) Kaffka Margitot. A mívessé kalapált hetilap azt talán még túlélte volna, hogy korábbi előfizetői sorra elfordultak tőle, de „a diadalmas katonai szellem” hiánya miatt megszűnt az állami szubvenció.
A Magyar Géniusznál összeverbuválódott Osvát-csapat – köztük a halálon túl is barát Elek Artúr művészettörténész és műkritikus – az 1905-ben indult Figyelőt már „biztos alapokra” helyezte: a belső munkatársak havi 20 koronával járultak hozzá a költségekhez. A csoda inkább az volt, hogy az orgánum egyáltalán megért 11 számot. Az áthidalhatatlan anyagi nehézségeket tetézte, hogy e Nyugat-előfutár – Fráter Zoltán értékelése szerint – akkor kívánt az új irodalom lapja lenni, amikor egészében véve az még nem született meg.
A Figyelő búcsúszáma után bő két esztendővel viszont hódító útjára indult az irodalmat és a társadalmat viharosan felforgató legendás folyóirat, amelynek születésénél sokan bábáskodtak ugyan, a főszerkesztő Ignotus mellett például az Ady-hívő mecénás, Hatvany Lajos, ám a lap spiritus rectora, tisztelve-rettegett szellemi zsarnoka – a rövid megszakítástól eltekintve – Osvát Ernő lett, és maradt egészen a haláláig. Makacsságával még az 1920-tól társszerkesztővé előlépett, s az öntörvényűségben vele vetélkedő Babits Mihály sem bírt.
A lapcsinálásban két évtized alatt maradandót alkotó Osvát 1929. október 28-án, 53 évesen szíven lőtte magát, alig néhány perccel az után, hogy egyetlen leánya, Ágnes, akit tüdőbajával éveken át otthon ápolt, meghalt. Ezzel az „önlövéssel” teljesedett be az Osvát família tragédiája, merthogy két évvel korábban – korántsem függetlenül a nőügyekben is szenvedélyes férfitól – Osvát felesége méreggel végzett magával.
Azt nem lehet állítani, hogy a végső drámai fordulat váratlan volt. A baráti kör 1929 tavasza, Ágnes állapotának rosszabbodása óta odavetett megjegyzésekből és „búcsúajándékozásokból” is érzékelhette az önfelszámolási szándékot, amelyet élete utolsó napján Osvát levél-végrendeletben is megfogalmazott. Az Elek Artúrnak írt „összevissza halmozott kérései” mind arra irányultak, hogy néhány kivételtől eltekintve kéziratainak, leveleinek, személyes dokumentumainak nyoma se maradjon, égesse el őket.
Az irodalomtörténet nagy szerencséjére a címzett és a hagyaték rendezésébe bevont Reichard Piroska költő – 1916-tól az Osvát család bizalmasa – csak részlegesen teljesítette a végakaratot. Merthogy, érvelt Elek:
Felfogásom szerint a levél, a mit az ember megír, nem csak azé, a kinek írta, hanem az írójáé, sőt – ritka esetben – a közé is.
Amit a lelkiismeretes barátok megmentettek az utókornak, azt később alaposan megrostálta a történelem – derül ki az Osvát-hagyaték további sorsát nyomról nyomra feltáró Nemeskéri zárótanulmányából. 1943-ban meghalt Reichard, a következő évben pedig a zsidótörvények miatt Elek lett öngyilkos. S bár ők még a világégés közepette is igyekeztek körültekintően gondoskodni a becses iratokról, azok szétszóródása, hányattatása, majd összegyűjtése és tudományos feldolgozása még évtizedekig tartott. Az eltűnni vágyó Osvát testamentuma például csak az ezredforduló óta ismert. Ez a búcsúlevél már csak azért is kuriózum, mert a néhány soros, tényszerű vagy aforizmatömörségű Osvát-levelekkel ellentétben hosszabb, „színt valló” és megrázó vallomás, amelynek szinte valamennyi megállapításával perelhet az utókor. Legfőképp persze azzal, hogy „Nem értem kár: kár, hogy voltam”.
(HVG)
Kommentek
Ehhez a cikkhez még nem fűztek megjegyzést.
Komment írásához be kell jelentkeznie.
Legfrissebb
Vance grönlandi vendégszereplése erkölcsi szempontból téves, stratégiailag pedig katasztrofális
Timothy Snyder a Guardianben azt gondolja, hogy Vance kurta grönlandi vendégszereplése nem csupán erkölcsi szempontból volt >
Lázadnak a szerb és török fiatalok, a Nyugat sunyi módon hallgat
Paul Lendvai szerint ugyan a tömegek más és más okból fordultak szembe Ergogannal, illetve Vučić-tyal, de >
Pásztor Bálint valljon színt!
A Zöld Baloldal felszólítja a Vajdasági Magyar Szövetséget, hogy mondják el, számukra mi az a "vörös >
Netanjahu Budapesten
Szinte az egész világsajtó beszámol arról, hogy a Nemzetközi Büntető Bíróság letartóztatási parancsa ellenére a héten >
Az már fasizmus, ami most van Amerikában
Így értékeli a Die Zeitban a Yale Egyetem filozófusa, Jason Stanley, aki éppen ezért két professzor >
A VMSZ ÉS A MAGYAR ÉRDEKVÉDELEM AGÓNIÁJA
Csak akkor fogja azonban a közösség megtalálni a kiutat a jelenlegi állapotokból, ha megszabadul a pásztorvilág >
Viszlát Ottó! Találkozunk!
1990. március: az Újvidéki Színház klubjában, a törzshelyünkön tervezgettük a Naplót. Ottó is közöttünk volt. Nekem >
A hazafiság elve és gyakorlata
Aztán jött Magyar Péter. Ő ugyan senkit nem csábít el más pártoktól, sőt épp az ellenkezőjét >
A Signalgate bagatellizálása rosszabb mint maga a botrány
Hogy a Fehér Ház próbálja bagatellizálni a Signalgate-et, az rosszabb, mint az alapbotrány maga, hogy ti. >
Művészete a túlélés csodás vajdasági enciklopédiája
Akkoriban Jugoszláviában tavaszias szellők fújdogáltiak, de a főszerkesztőnek azért politikailag megbízhatónak kellett lenni. Erre felálltam és >
Miért hirdeti Orbán a szerb nacionalizmust?
A magyar miniszterelnök igyekszik országát közép- és dél-európai regionális hatalomnak beállítani. Emellett az etno-nacionalista nézetek sem >
12 pontban az orosz–ukrán háborúról
„Még egy ilyen győzelem, és végképp elveszünk” – mondta állítólag az épeiroszi Pürrhosz király több mint >