Alapító: Bódis Gábor & Németh Árpád (MCMXC)

MiNapló Irodalmi Napló Itthon/Otthon KülNapló TegNapló Délvidékum BulvárNapló Tapló

Fiók

Legnépszerűbb

Végre egy örömhír: a kvótareferendumon a határon túli magyar állampolgárok is részt vehetnek

És ez még jobb: akinek nincs magyarországi lakcíme, levélben adhatja le szavazatát. >

Egy „Széchenyi-idézet” nyomában

„Minden nemzetnek olyan kormánya van, aminőt érdemel. Ha valami oknál fogva ostoba vagy komisz emberek >

Szeles Mónika exkluzív

1986-ban Mónika valahol Dél-Amerikában megnyerte a korosztályos világbajnokságot, s amikor hazajött, akkor készítettem vele ezt >

Európa, a vén kurva

E sorok írójának csak az a törté­nelmi tapasztalat jutott osztályrészéül, hogy hintalovazás közben hallgassa végig az >

The Orbán family’s enrichment with a little government help

„Azt hiszem elképednénk a jelenlegi magyar miniszterelnök korrumpáltságának mélységétől.” Hungarian Spectrum: >

Churchill és Bódis békés szivarozása helyett jaltai konferencia

Tulajdonképpen egy farsangi szivarozáson kellett volna találkoznia a krími félszigeten Churchillnek és Bódisnak 1945 februárjában – >

A gyertyák csonkig égnek

„Az ember lassan öregszik meg: először az élethez és az emberekhez való kedve öregszik.” Márai Sándor >

Egyik gyakornokunk szülinapját ünnepeltük

A bohókás ünnepeltet a kezében tartott tábláról lehet felismerni, amelyik egyben az életkorát is jelzi. Még fiatal, >

A kiválasztott nép ilyennek látja Európát

Spitzertől: >

A fehér kabát

Gabor,I like your white coat.Your pal,Tony Curtis >

A Napló Naplója

Kissé élcelődve azt meséltük, hogy minden a Magyarzó Pistike bálján kezdődött, amikor Árpád a söntésnél találkozott >

Szeretet

Amíg egy férfi új autóját fényezte, a kisfia felvett egy követ, és vonalakat karcolt az autó >

Egy könyv címe szerint pedig „A háború a Maksimirben kezdődött el”, azaz 1990. május 13-án, amikor a zágrábi stadionban egymásnak estek a Dinamo Zagreb és a belrádi Crvena Zvezda szurkolói, illetve a Dinamo kapitánya, Zvonimir Boban megrúgott egy rendőrt. Ráadásul május 13-a a jugoszláv titkosszolgálat ünnepnapja volt, tehát ha valakinek kell szimbolikus dátum a rendszerváltáshoz, hát ez volt az. Szerbhorváth György:

Így vagy úgy, három évtizede zajlottak le a kelet-közép-európai rendszerváltások. A fordulat az egykori Jugoszlávia esetében más és több volt, mint a többpártrendszer bevezetése, a szocializmusból a piacgazdaságba való átmenet, jó esetben a jogállam újraépítése, a szabadság kiteljesedése. Mára kiderült, a Jugoszláv Néphadsereg vezérkara már az 1980-as évek közepén elkészítette haditervét arra az esetre, ha a szlovének és a horvátok ki akarnának válni, az 1991 nyarán elindított hadművelet azonban kudarcot vallott.

Mint minden szerző, természetesen én is saját témámat tekintem különlegesnek és áttekintésre érdemesnek. És tényleg, az 1989–1990 során Jugoszláviában történtek már csak azért is páratlanok – a berlini fal leomlása ide vagy oda –, mert az eseménysorozat bevezetése volt az 1945 utáni Európa addig egyedüli háborújának. Azért írom, hogy „addig”, mert nem szabad elfeledni a 90-es évek Albániáját, és ha áttérünk a XXI. századba, az észak-macedóniai és a dél-szerbiai kisháborút, nem beszélve Ukrajnáról.

Ami ma a térben oly zavaros, az időben sem másmilyen. 1945-ben Jugoszláviában nem ért véget a háború – Szerbiában és Boszniában 1946-ban számolták fel a csetnikmozgalmat, Koszovón 1950-ben az albán felkelést, de ez évben fegyveres bosnyák-muzulmán parasztlázadás zajlott a nyugat-bosznai Cazin körzetében is. 1989–90 sem egyértelmű határvonal, mert ugyan ekkor jöttek létre a zömében nacionalista szlovén, horvát, bosnyák, szerb stb. pártok, amelyek nemzeti államaik függetlenségéért küzdöttek, de efféle, a köztársaságok és tartományok nagyobb önállóságáért küzdő elitek már a hatvanas évektől átvették az irányítást a Jugoszláv Kommunista Szövetségen belül. Tito ugyan ezeket 1971–72-ben szétverte, de az 1974-es alkotmány a jugoszláv unitarista, illetve a szerb centralista törekvésekkel szemben éppen a helyi, bár nem radikális erőket emelte a hatalomba. Ezek csődje vezetett a nacionalista erők felemelkedéséhez a nyolcvanas években, s végül a délszláv háborúkhoz.

De nem csak ez. A csevapkommunizmus ugyan a fél világban áhítatot váltott ki, de az erőszakos iparosítás és a hetvenes évek külföldi hitelei nyomán érzékelhető életszínvonal-növekedést tévesen kötik össze a jugoszláv politikai rendszer és gazdaság immanens fejlődésével. Valójában egy roncsderbi volt ez, aminek az 1973-as olajválság végképp betette a kaput. A misztifikált „jugó szabadságot” illetően sokan elfeledik, hogy a nyolcvanas években többen ültek politikai okokból a börtönökben, mint a kevésbé vidám barakkokban (leszámítva Romániát és Albániát, de ha a bolgár hatalom töröküldözését is figyelembe vesszük, rájöhetünk, hogy semmit sem érdemes összehasonlítani). Koszovón pedig 1968-ban és 1981-ben is tankokkal zavarták haza a tüntetőket.

Marad az alulnézet, és erre a sport (társadalom)története kiváló példa. Köztudomású, hogy a jugoszláv gazdaság végül a kapitalizmus és a szocializmus sajátos hibridjévé vált, ahol senki sem tudta, ki iszik, és ki fizet. Így, teszem azt, olyan átláthatatlan bankrendszer jött létre, ahol a helyi kiskirályok, mint a cazini bosnyák Fikret Abdić – akit később háborús bűnökért is elítéltek – a hetvenes évektől olyan, főképp mezőgazdasági cégrendszert, kombinátot hoztak létre, hogy még Mészáros Lőrinc se léphetne a nyomukba. Abdić fedezetlenül vette fel a jugoszláv bankoktól a kölcsönöket, ötvenezer embert foglalkoztató, Agrokomerc nevű birodalma viszont úgy ment csődbe a nyolcvanas évek közepén, hogy az ortodox bosnyák kommunista elitet is elsodorta, hisz ők is mögötte álltak.

Abdić ugyan akkor is börtönbe vonult, de valójában nem tett mást, mint kihasználta a jugoszláv rendszerváltást – ami valahol 1951-ben kezdődött el. A tervgazdaság helyébe ekkor lépett a szocialista önigazgatás, aminek szintén csodájára jártak. Valahonnan Leninből, illetve a munkástanácsok rendszeréből indult ki 1948 után, amikor Tito nemet mondott Sztálinnak, de valójában a szubszidiaritás e változatának kiötlője szlovén harcostársa, Edvard Kardelj volt. A pártállamnak negyed évszázadába telt, hogy az önigazgatást kiterjessze az elképzelt munkás-paraszt világon túl (ahol persze sosem valósult meg): az 1974-es alkotmány, majd az 1976-ban meghozott törvény „a társult munkáról” a jogköröket „a termelés és a szolgáltatások” minden körére átvitte. Így jöttek létre „az önigazgatású érdekközösségek” az egészségügyben, a kultúrában és az oktatásban is, ami azt jelentette (volna), hogy például az egy iskolában dolgozók közösen hozzák meg a döntéseket – de nem ám arról, hogy mit és hogyan tanítsanak. Vagy véget nem érő vitákat folytathattak az írók az alkotók közgyűlésén az aktuális művészeti tendenciákról, míg el nem fogyott a konyak. Valójában persze minden a pártban dőlt el, és aki az esti cigifüst homályában nem szavazta meg a helyes döntést a semmiről, megnézhette magát. A diktatúra egyre sötétebb lett, a népnyelv ásványvízivó versenyeknek nevezte el az önigazgatású értekezleteket, ahol „társult a munka”, vagyis mindenki beleszólhatott mindenbe, kivéve, ha jót akar magának.

A gazdaságban az önigazgatás már az ötvenes években elkezdett csírázni. A válságokat követő reformokat azonban a reformok válsága követte, emiatt a hatvanas években a rendszer végképp nyitott a Nyugat felé, s nem csak a westernfilmek behozatalával – a jugoszláv gazdaság szereplői profitorientálttá válhattak. A kassza ugyan közös volt, de minden köztársaság azon igyekezett, hogy minél többet tarthasson meg és ruházzon be, illetve a nemzetközi hitelekből minél többet hívhasson le. Kíméletlen harc indult azért, melyik gyár – például egy nyugati autógyár leányvállalata – hol épüljön fel, vagy merre vezessen az autópálya, ami mellé ipartelepeket építhetnek. Nemcsak a nemzeti elitek helyi kommunistái, de például a Vajdaságban a szerb elitek is egymásnak estek: ekkor terjedt el a mondás, hogy „elmentek a németek, megjöttek a szerémségiek”. A nagyjából a régi Szerém vármegyének megfelelő terület ugyanis élen járt a partizánharcok során, ezért az ottani résztvevők úgy vélték, ők fújják a passzátszelet – de ez sem Belgrádnak, sem Újvidéknek nem tetszett túlzottan.

Az önigazgatás jó ötletnek bizonyult, csak a benzin volt hozzá drága. A pártállam végül saját magát zabálta fel, és miután Tito 1974-től inkább nemzetközi hírnevével foglalkozott, majd 1980‑ban meghalt, eljött az „aki kapja, marja” időszaka. A szlovénok eleve fejlettebbek voltak, a horvátoknál felívelt az idegenforgalom, a Vajdaság az éléskamra szerepét játszotta volna. A szűkebb Szerbia a siránkozásba menekült, majd a „ha nem tudunk dolgozni, majd tudunk harcolni” ideológiájába, az albánok pedig folyton lázongtak a politikai függetlenségükért, a szlovénok és horvátok viszont az albánok miatt lázadtak, mert profitjuk egy jó része a fejletlen vidékek felzárkózatására ment el.

Az egész rendszer ellentmondásossága nemcsak a kultúrában, a művészetekben vagy épp a szociológia tudományában mutatkozott meg (mit és minek kell festeni, írni, kutatni, ha a rendszer eleve jó), hanem a fociban. A termelésben, azaz a gyárakban, szövetkezetekben megtermelt profitról már a valóságban is dönthettek: szétosszák-e maguk közt esetleg, vagy befektessék – a munkások pedig megszavazták, amit a pártban előtte és utána kiötöltek, és ez helyi szinten is működhetett. A párttitkár viszont gyakran a helyi erős vállalat első embere lett vagy volt és fordítva, illetve együtt kártyázott a gyárigazgató, a tsz-elnök és a párt embere. A gondolkodj globálisan, cselekedj lokálisan elv megvalósítóivá váltak: így az én falumból a kikelt kiscsirkéket Iránba exportálták. A közeli városkában, Topolyán a most épülő fociakadémia mellett jött létre a tam-tam negyed, a helyi elit negyede, aminek a nevét a népnyelv a loptam-csaltamból rövidítette le. Az efféle városrészek lakói voltak a valódi rendszerváltók, akiket – ha áldozati bárány kellett – „technomenedzserizmus” vádjával ítélték el, akár börtönre is.

Tehát a foci. Ha már az íróknak is önigazgatókká kellett válniuk, noha az elég magányos szakma, nem maradhatott ki a körből a sport sem. A horvát történész, Davor Kovačić egy Professzionális futballisták a társult munkában című tanulmányban írja le a történetet, hogy már az ötvenes években – a korabeli viszonyokhoz képest – elképesztő pénzek mozogtak egy-egy játékos átigazolásakor. A hatvanas-hetvenes években pedig már csillagászati összegekről volt szó, s ez a közvéleményt sem hagyta hidegen, nem különben a hatalmon lévőket, hiszen a szocialista erkölccsel mindez összeegyeztethetetlen volt. Szintén csak elvben, mert ugyan a csapatok helyiek voltak – de a cechet nemcsak a város, az önkormányzat állta, hanem egy-egy vállalat. Így az akkor második ligás topolyai csapat az AIK nevet viselte (az Agroindustrijski Kombinat ma is létezik, többek között tollat dolgoz fel, szerintem a virslibe is).

Az első kérdés a jegybevétel volt, hiszen a hatalmas stadionok megteltek Belgrádtól Szarajevón át Zágrábig. Ez már a színházak esetében is probléma volt: ez haszon vagy sem? Ha a társadalom tartja el a színházat, jár-e valami jutalék az előadóknak? Ha valakinek jól megy, mással kell megosztania, vagy befektetheti? A foci ráadásul falusi szinten is professzionálódott. Ha a játékosokat nem is, az edzőt teljes állásban foglalkoztatták – a játékosok pedig sportállást kaptak a helyi szövetkezetben vagy a községházán, ahol kialudhatták magukat, majd délután mehettek a tréningre. Ha jött az eredmény, ez persze senkit sem érdekelt. A nemzetközi piacra csak húszas éveik vége felé távozhattak a játékosok, de az országon belül is nagy volt a mozgás. Létrejöttek a fekete alapok, amikről mindenki tudott, bár senki sem tudta, honnan hová folyik el a pénz. Maguk a játékosok sem, emiatt például 1978-ban a Professzionális Játékosok Tanácsa nyúlt az önigazgatás fegyveréhez. Klasszikus értelemben, mivel határozott időre szerződtek le egy klubhoz, nem úgy volt beleszólásuk a profit eloszlásába, mint elvben az ott állandó munkaviszonyban lévő masszőrnek, fűnyírónak vagy takarítónőnek. Igen ám, de valójában ők termelik a profitot – mondották –, az ő „társult munkájuk” a lényeg, az ő átigazolásukból kaszál az „érdekközösség”, azaz a vállalat. Ezért követeltek maguknak a „társadalmi lakástól” kezdve a jutalmakon át a karrier után két évig járó fix jövedelemig mindenfélét. Hovatovább az általában butának tartott focisták azt is kikalkuláltak, hogy nekik tíz évük van megkeresni azt, amit a melósnak negyven év alatt, hiszen nekik ennyi a „szavatossági idejük”.

Mindez azonban az egész rendszer ellentmondásosságára is rámutatott. Az egy ember – egy szavazat elve nem működhet egy profitorientált és teljesítményen alapuló üzemben, mint a focicsapat. A spliti Hajduk vezetői ellenérdekeltként azzal érveltek, hogy ott küldöttrendszer van, a „munkaközösség” döntéshozó testületében a játékosoknak 51 százalék jár, a többieknek a maradék, tehát többségük van. Bizottságok tömege jött létre, nem beszélve a kommunista pártszervezetekről.

A sok ülésezés azonban oda vezetett, hogy 1976 után a jugoszláv foci hanyatlani kezdett, akárcsak egész Jugoszlávia. Egy könyv címe szerint pedig „A háború a Maksimirben kezdődött el”, azaz 1990. május 13-án, amikor a zágrábi stadionban egymásnak estek a Dinamo Zagreb és a belrádi Crvena Zvezda szurkolói, illetve a Dinamo kapitánya, Zvonimir Boban megrúgott egy rendőrt. Ráadásul május 13-a a jugoszláv titkosszolgálat ünnepnapja volt, tehát ha valakinek kell szimbolikus dátum a rendszerváltáshoz, hát ez volt az.

 

Kommentek

Ehhez a cikkhez még nem fűztek megjegyzést.

Komment írásához be kell jelentkeznie.

Legfrissebb

VMDK: „A történelmi sebek felszínes kezelése és az érdemi tettek hiánya”

A szervezők célja nem is az 1944/45-ben történt eseményeknek a legújabb kutatások függvényében való újraértékelése, hanem >

Szili Katalin eltörölné azt, ami nincs!

A szerb és a magyar nemzet megbékélésének történelmi folyamata korántsem tekinthető befejezettnek. A Boris Tadić és >

Megérdemelt díj

Varjú Márta jóvátehetetlen kárt okozott a közösségnek, alkotmánysértő módon megfosztotta a vajdasági magyarságot a széleskörű, sokoldalú >

Sajtótájékoztató után - harcolni és túlélni

Magyar Péter olyan nyomás alatt áll, amibe mindenki más már beleőrült, belerokkant volna. Ő egyelőre bírja, >

Határeset

Ami megszokhatatlan, az inkább a határ nehéz átjárhatósága. A hatósága. A hatóság hatósága. Az egyenruha oldalán >

A SZHP/VMSZ hatalom 100 napja

A szabadkai és a zentai „számadás” arra utal, hogy a VMSZ és a SZHP – a >

Csantavéren galoppol a bűnözés!

Mindez – csodával határos módon – a falu vezetőségét nem irritálja. Az ő szemüket ez nem >

A KULTÚRDIKTATÚRA FOLYTATÓDIK!

A nyilvánosság A VMSZ elnökétől megtudta a Létünk pályázat eredményét, mielőtt a felhívást kiírták volna. Pásztor >

Egyoldalú politikai oktatás

Minden akadémián, így a diplomáciain is tanuláskor elsősorban a tudományosságon, a tények megismerésén és nem az >

Miféle nyitás?!

Pásztor Bálint és az apja nemhogy az értelmiség felé voltak képtelenek nyitni, hanem egyáltalán a magyar >

A politikai felelősség elkerülésének kísérlete

II. Pásztor állítása, miszerint a sorkatonaság bevezetése ügyében Vučićtyal „közösen találnak mindkét fél számára elfogadható megoldást”, >

„A mostani körülmények rosszabbak, mint egy évvel ezelőtt”!

“A mai körülmények rosszabbak, mint egy évvel ezelőtt, de az elégedetlen és a határozott polgárok száma >

1990-2009 © Napló. | Impresszum | Tartalomjegyzék | Médiaajánlat | Szerzői jogok | Kapcsolat |