Alapító: Bódis Gábor & Németh Árpád (MCMXC)

MiNapló Irodalmi Napló Itthon/Otthon KülNapló TegNapló Délvidékum BulvárNapló Tapló

Fiók

Legnépszerűbb

Végre egy örömhír: a kvótareferendumon a határon túli magyar állampolgárok is részt vehetnek

És ez még jobb: akinek nincs magyarországi lakcíme, levélben adhatja le szavazatát. >

Egy „Széchenyi-idézet” nyomában

„Minden nemzetnek olyan kormánya van, aminőt érdemel. Ha valami oknál fogva ostoba vagy komisz emberek >

Szeles Mónika exkluzív

1986-ban Mónika valahol Dél-Amerikában megnyerte a korosztályos világbajnokságot, s amikor hazajött, akkor készítettem vele ezt >

Európa, a vén kurva

E sorok írójának csak az a törté­nelmi tapasztalat jutott osztályrészéül, hogy hintalovazás közben hallgassa végig az >

The Orbán family’s enrichment with a little government help

„Azt hiszem elképednénk a jelenlegi magyar miniszterelnök korrumpáltságának mélységétől.” Hungarian Spectrum: >

Churchill és Bódis békés szivarozása helyett jaltai konferencia

Tulajdonképpen egy farsangi szivarozáson kellett volna találkoznia a krími félszigeten Churchillnek és Bódisnak 1945 februárjában – >

A gyertyák csonkig égnek

„Az ember lassan öregszik meg: először az élethez és az emberekhez való kedve öregszik.” Márai Sándor >

Egyik gyakornokunk szülinapját ünnepeltük

A bohókás ünnepeltet a kezében tartott tábláról lehet felismerni, amelyik egyben az életkorát is jelzi. Még fiatal, >

A kiválasztott nép ilyennek látja Európát

Spitzertől: >

A fehér kabát

Gabor,I like your white coat.Your pal,Tony Curtis >

A Napló Naplója

Kissé élcelődve azt meséltük, hogy minden a Magyarzó Pistike bálján kezdődött, amikor Árpád a söntésnél találkozott >

Szeretet

Amíg egy férfi új autóját fényezte, a kisfia felvett egy követ, és vonalakat karcolt az autó >

Előbb hátba szúrták Bajnai Gordont. Aztán hátba szúrták Botka Lászlót. Aztán hátba szúrták Karácsony Gergelyt. Tamás Gáspár Miklós (Index):

Utódlási gondjai között Tiberius „sűrű könnyhullatás közepette átölelte kisebbik unokáját, és a másik vad tekintetének láttára így szólt: »Ezt te fogod megölni, téged meg majd más.«” (Tacitus: Annales, V-VI, 46.)

Korábban megjegyzi a mester, hogy mennyire más a római köztársaság hősi idejéről írni, mint kora alantasságairól. „Hajdanán, a népuralom idején, vagy midőn a senatorok kezében volt a hatalom, ismerni kellett a sokaság természetét, és hogy miként lehet mérséklettel vezetni, s akik a senatus és az optimaták gondolkodását legjobban kitanulták, a helyzethez értők és bölcsek hírében állottak: éppen úgy most, amikor megváltozott a köz állapota, s a római állam olyan, mintha egy ember uralkodnék..., kevesen tudják belátásukkal a tisztes dolgot az aljastól, a hasznost az ártalmastól megkülönböztetni, a többség mások tapasztalataiból okul. Mindez amennyire hasznos, épp oly kevéssé szórakoztató. Mert [a köztársaság dicsősége] leköti és fölélénkíti az olvasók figyelmét: mi szörnyű parancsokat, szüntelen vádaskodásokat, álnok barátságokat, ártatlanok vesztét és a pusztulásnak ugyanazokat az okait soroljuk egymás után; ellenünk hat a dolgok egyformasága és a csömör.” (Annales, IV, 33, Borzsák István fordítása.)

Igen: a dolgok egyformasága és a csömör – ez korunk krónikásának a végzete. Ez nem méltó a historikushoz, amint Tacitus is mondja; és nem méltó az önérzetes honpolgárhoz.

Nem újdonság, sőt: klasszikus kultúránk alaptétele, hogy

a zsarnokság megrontja az erkölcsöket, és megfordítva: a közerkölcsök megromlása zsarnokságot idéz elő, és lerombolja az önmegtartóztatáson, a mértékletességen, a méltányosságon és az egyenlőségen alapuló erényes rendet, a köztársaságot;

ezt még az ókori auktorokkal ismerős Rousseau (úgyszólván kortársunk) is így gondolta. A vagyon, az élvezetek és a hatalom hajszolása szétveri a közösséget.

Milyen is a valódi baloldal?

Jól sejtik a valódi baloldal – nem a baloldalnak nevezett eklektikus „ellenzék” – ellenfelei és gyanúsítói, hogy a köztársasági baloldal voltaképpen puritán: például ma elvárná tőlünk a fogyasztásunk mérséklését a klímakatasztrófa megelőzése érdekében, elvárná a leggazdagabbaktól, hogy többet adózzanak a szegények javára, elvárná az eddig hatalmaskodó férfiaktól, hogy egyenlő felekként bánjanak a mostanáig alárendelt helyzetű nőkkel a nemi kapcsolatokban (amihez az kellene, hogy megváltozzunk, ami kényelmetlen és fáradságos), elvárná, hogy nagylelkűen bánjunk az idegenekkel, és áldozatot hozzunk olyan emberek javára, akiket nem ismerünk – röviden: hogy lemondjunk előnyökről, és vállaljunk hátrányokat az erény (azaz az egyetemes egyenlőség tana) kedvéért. A köztársasági erény nem kedvez az olyan sugallatok követésének, mint a „laisser faire, laissez passer”, se az „anything goes”, magyarán: ellenzi az önzést, különösen az érdem nélküli kiváltságot és a puszta szerencsének köszönhető sikert, továbbá az engedékenységet az önös viselkedéssel szemben.

Némi joggal tartanak arisztokratikus konzervatívok attól, hogy az egyenlőségi (köztársasági, más néven „demokratikus”) rend konformizusra nevel, és gyanakszik a kiemelkedő egyéniségekre és a nehezen szabályozható nagy tehetségre. (Ezt se Tocqueville találta ki, hanem a görögök vették észre.) A kiemelkedő embereket az a vélelem illette, hogy uralomra törnek és megvetik polgártársaikat. A hagyományos (művelt és gazdag) eliteket mindig valamiféle „szentségtöréssel” szokták vádolni a demokráciákban: a leghíresebb a megcsonkított hermák ügye volt Athénban (a legjobban talán Plutarkhosz írja le Alkibiadész-életrajzában, 18-22), amelyet összekötöttek az eleusziszi misztériumok állítólagos meggyalázásával – lenyűgöző história, amelyet máig vitatnak, akár a szerkezetileg hasonló Dreyfus-ügyet, a Reichstag égését, s ahogyan vitatni fogják még évtizedekig azt, hogy csakugyan Soros György szervezte-e a közel-keleti, közép-ázsiai és afrikai muszlim menekültek európai beáramlását (mindegyik vád ezekben az ügyekben átlátszó koholmány, de mélyen érinti a közösség érzelmeit, ezért soha nem lesz tisztázható tény- és ésszerűen; ismerek embert, aki hasonló indítékból ma is hisz a Buharin és Trockij elleni „koncepciós” vádakban, pedig megrögzött antikommunista).

Ez esetben azonban az egalitárius demokraták (máskor meg a vallásos puritánok) a fényűző, kicsapongó, föltűnősködő és eredetieskedő, érzékenykedő és kényeskedő hősöket és zseniket, Akhilleuszokat és Alkibiadészokat a bűn üldözéséből élő irigy följelentőkkel, karrieristákkal, dilettánsokkal és kémekkel helyettesítik: ennek a fölismerésével se kellett Carlyle-ra, Taine-re és Büchnerre várni, tudta ezt már Arisztophanész és Platón, de alapjában már Homérosz is.

Akárhogy is, de a köztársaságot (amely egy kicsit mindig „erényterror”, hiába) a túlhatalom tönkreteszi, különösen ha ez egoizmussal, gőggel és anyagi előnyszerzéssel párosul,

de akkor is, ha a köztársaságot (demokráciát, amely ráadásul homonoia görögül, azaz nemcsak egyenlőség, hanem egyet gondolás) puritán-erényes (egalitárius) renddé szervezik át (Marat, Robespierre, Mao, Ho, Kim).

A mi esetünk az előbbi természetesen.

Lassan egész nemzedék nő föl ebben a féldiktatúrában, amelynek a legfőbb erkölcsrontó aspektusai

az informalitás, a jognak mint manipulációnak, propagandának és politikai fenyegetésnek a fölhasználása, a közintézmények autonómiájának megtörése és (csoportos) magáncélra való fölhasználása,

embereknek a rendszerbe való bevonása megvesztegetéssel, államigazgatási funkciókkal (mint zsákmánnyal és a hűség jutalmával), törvényesített, de önkényes-igazságtalan javadalmakkal és kivételezetteknek ingyen juttatott jószágokkal,

különféle társadalmi csoportok lekenyerezése, elbizonytalanítása, függő helyzetbe hozása, embergyűlölő ideológiákkal való mérgezése,

a demokratikus nyilvánosság fölszámolása, hamis pluralisztikus látszatokkal,

a nemzeti kultúra és tudomány, az épített, írott és gondolati kulturális örökség szétverése és a megmaradt csonk primitív meghamisítása,

mindennek elárasztása a kommersz, gagyi tömegkultúrával (beleértve a csaló látványsportot), amely a szó szoros értelmében elveszi honfitársaink eszét.

Aggasztó jelenségek

Ennek a züllött rendszernek – amely eredményesen biztosítja a középosztálynak és a munkásság fölső rétegének a mérsékelt jólétet; a közmunkával „kielégített” mélyszegény underclass csöndben van; az utcai petty crime vonatkozásában rendet tart az állam; a választók több mint fele pedig a megosztott, szétszórt ellenzékkel szemben békében is szilárdan, nyugalmasan kormányon tartja a hihetetlen vagyont és százezernyi klienst szerzett Orbán-csoportot – a morális és intellektuális hatása igen nagy mértékben kiterjed a politikai ellenzékre, amely kénytelen volt ebben a szisztémában elhelyezni magát, ha valamilyen csekély mértékben túl akarta élni a nehéz éveket. Az Orbán-rezsim a viszolygó, megvető hallgatás hullamerevségébe kényszerítette (olykori kivételekkel) az értelmiséget (eltekintve persze az értelmiségi önérdek védelmétől, ami önmagában keveset ér; de ismétlem, vannak fölöttébb érdemdús kivételek, bár mind ritkábban).

Nehéz meghatározni azt a pillanatot, amikor az eddig is aggasztó jelenségek – az ellenzéki pártok huzakodása az anyagi vagy szimbolikus koncért – teljes dekadenciává álltak össze (tartózkodnám az olyan hangzatos terminusoktól, mint az „árulás”). Mostanáig is voltak „politikának” álcázott, pusztán üzleti vállalkozások (elég föltűnően az MSZP budapesti kerületi szervezeteinek némelyikében), amelyek befolyásolták ellenzéki pártok (és érdekképviseletek) politikai „vonalvezetését” (vagyis az Orbán embereivel való elvtelen kiegyezést, pénzért), ha nem is mindig botrányos mértékben. De ez olyasmi, amit párton belüli reformerek viszonylag könnyen ki tudnak küszöbölni, ha akarják, s erre is volt példa.

Amit viszont nem lehet kiküszöbölni, az az Orbán-rendszer (s hozzá hasonlók a kelet-európai és közép-ázsiai „létező szocializmus” – Kelet-Németország atipikus kivételével – mindegyik utódállamában létrejött korrupt, antidemokratikus-antiliberális-antiszociális rendszerek; Kína külön, bár szintén sajnálatos eset, amelyről itt nem eshetik szó) általános mentalitásához való szinte teljes alkalmazkodás. A domináns liberális politikaértelmezés mindezt az 1989 előtti, letűnt tervező-újraelosztó rendszerre próbálja rákenni (jó példa erre az „államosítás” szó használata akkor, amikor állami tulajdont szerveznek ki különféle érdekcsoportoknak, mint most tudományos, oktatási és kulturális intézményeket, amelyek eddig is állami tulajdonban voltak!); ez az értelmezés, különösen zsurnalisztikus változata merő ostobaság.

Hamis fikció irányítja az ellenzéket

Ennek a mentalitásnak az erős kényszere szociális értelemben nem érthetetlen – minden diktatúrában gyöngék a megtűrt ellenzéki erők, hiszen emiatt diktatúrák a diktatúrák – , az „uralkodó eszmék” igazi elvetéséhez akkora radikalizmus lenne szükséges, amekkorát a jelenlegi korszellem egyszerűen nem enged meg. Ezért az ellenzék a képviseleti kormányzat és az alkotmányos jogállam megszűnésére panaszkodik, miközben a gyakorlatában úgy viselkedik, mintha ez még fönnállna: retorikáját ez a maga egészében hamis fikció irányítja. Mintha például „választásokról” lehetne beszélni úgy, hogy az országlakosok többsége nem juthat hozzá a releváns információkhoz. (Ennek az oka nemcsak a médiák háromnegyedének a kisajátítása a kormányzó szélsőjobboldal által: az igazságkeresés és a valóságismeret rangjának csökkenése – társaslélektani és morális okokból – szintén hozzájárul.)

A magyarországi politikai ellenzék – gépiesen-passzívan visszatükrözve az Orbán-rezsim logikáját – minden egyéb szempontot mellőzve a hatalommaximálás egyetlen elvét követi az extrém hatalomnélküliség állapotában.

Miközben programíró stábok a légüres térben lejátsszák a nyugat-európai pártspektrum politikai eszméinek és stílusának a halovány utánzatait (elaborátumaikat senki nem olvassa, főleg a pártok vezetői nem, akik számára készülnek), a pártszervezetek – követve az egykori „Fidesz” példáját – sorra megszűnnek, kiüresednek, anélkül, hogy ezt a médiák észlelnék. (Orbán az utolsó mozgalmi kezdeményezést, a „polgári köröket” megszüntette, veszedelmesen népi és közéleti, olykor szélsőséges jellegük miatt: az egykori Fidesznek mint pártmozgalomnak a de facto eltűnése a politikailag elbutult Magyarországon senkinek se nagyon tűnt föl; a pártot az apparátusokra metszették vissza, főleg a bizarrul elnevezett „önkormányzatokra”. A „Fidesznek” semmilyen belső élete nincs; nincsenek irányzatai; előre megdizájnolt kampánygyűlések és rituális „események” helyettesítik a párt politikáját. Ez pusztán bürokratikus hatalmi gépezet ma már. A politikai részvételt az elvadultan szélsőjobboldali portálok és tévéműsorok passzív fogyasztása pótolja.)

Tartalmatlan küzdelmekben aratott sikerek

Ezt a struktúrát miniatűr formában leutánozzák a kis ellenzéki pártocskák, amelyek kizárólag az egymás elleni, világnézeti és politikai értelemben tartalmatlan küzdelemben arathatnak sikereket, s ezt a mechanikusan ismétlődő műsort nagy gaudiummal fogadja a hatalom, amelynek az ellenzék a paródiája, meg a szervilis jobboldali közönség, amely számára a gyöngeség a jó szórakozás forrása az ismert szadisztikus modorban.

A hatalmi megszállottság a hatalomgyakorlásra és a hatalmi visszaélésekre egyaránt képtelen állapotban: ez egyszerre viszolyogtató, szánalomra méltó és komikus. Hogy mindennek társadalomszerkezeti okai vannak, nem ad a politikai játékosoknak semminő erkölcsi fölmentést.

A zsarnoksággal szemben az egyébként világszerte pusztuló „polgári” játékot játszani – választásokkal és szimbolikus gesztusokkal, szónoklatokkal és interjúkkal – inadekvát és reménytelen, de még ezt a tragikomikus szerepet is lehetne tisztességgel alakítani. Jelképesen meg lehetne mutatni, hogy az egyébként világszerte haldokló parlamentarizmus, helyi adminisztráció, érdekvédelem stb. mire volt, mire lehetett volna jó. Már ha valaki ebben hisz. A régimódi liberális-demokratikus hitet titokban – ez jó nyilvános titok – a Nyugat beavatkozásába vetett többnyire kimondatlan, kétségbeesetten reménykedő (hiábavaló) hit váltotta föl. Már ez is ellentmond a nyilvánosan meghirdetett, „alkotmányhű” elveknek, hiszen ez rejtetten forradalmi gondolat: a „haladó nyugati világ” majd kívülről megdönti a „bitorlót”. (Nem fogja. Már csak azért se, mert nem létezik.)

Mini-Orbánok tipornak

Miközben ilyen radikális és esztelen bizakodásoknak van foganatjuk az ellenzék körében, maga az ellenzéki pártpolitika az autoimmun betegségek alakját ölti: a szervezet saját sejtjeire mint ellenséges betolakodókra reagál. Mini-Orbánok tiporják szét – az eltérő nagyságrendje miatt láthatatlan, fölfoghatatlan – ellenség helyett a szövetségeseket, orbáni kíméletlenséggel (amelynek áldozatul esett az MDF, a MIÉP, az MDNP, a régi KDNP, a FKgP, a Jobbik és ezerféle konzervatív egyesület, számos egyházi vezetés stb.). Emlékezzünk rá, hogy a valaha egyik legígéretesebb magyarországi politikai kezdeményezésnek, az LMP-nek mi lett a sorsa: a Párbeszéd-csoport (Karácsony, Scheiring, Jávor, Szabó Timea) kiválása, Schiffer András kiszorítása, majd Szél és Hadházy kiszorítása, Ungár Péter fölbukkanása és a legutóbbi megsemmisítő vereség.

A széthúzás, hűtlenség, illojalitás, árulás, orgyilkos hátba döfés, paranoia és téboly a magyarországi ellenzék minden szektorára jellemző.

Mindeközben az üres hatalmi diskurzus – az üres ellenzéki összefogás vagy az üres ellenzéki egység hangoztatása formájában – a szó szoros értelmében az őrületbe kergette az ellenzéki „közönség” nagyobbik és a még szabad sajtó kisebbik részét.

Rondaság

Ehelyett a legvisszataszítóbb viaskodás folyik tét nélkül, apró célokért. A legnevetségesebb formák között. Miután Gyurcsány Ferenc és Dobrev Klára elképesztő pártja az ellenzékiek közül a legtöbb mandátumot (négyet) szerezte meg az európai választásokon (a „Fidesz” így is növelte képviselői számát, tizenháromra), mintegy győzelmet (!) hirdetett, majd formális és nyilvános ígérete ellenére ellenjelöltet indított a saját addigi budapesti főpolgármester-jelöltje ellen, elkövetve a legaljasabb szószegést, amelyet – különösen ebben a helyzetben – el lehetett követni. (A Momentum hasonló gesztusa nem kevésbé problematikus, bár látszatra oké.) A három főpolgármester-jelölt nem érdemek nélküli ember, evvel azonban nyilvánvalóan tönkretették őket. De miért mentek bele ők is ebbe a rondaságba?

Nem taglalom a részleteket.

Az ellenzéki pártok, a maguk elvont, Orbánéval párhuzamos hatalommániájával, erkölcsi és anyagi korrupciójukkal, a híveik iránti együttérzés teljes hiányával – elvárják tőlük a legmerevebb, legszolgaibb engedelmességet ezer taktikai manőver megaláztatásán keresztül – egyszerűen érdemtelennek mutatkoznak a becsületesebb, méltányosabb, szabadabb viszonyokat óhajtó ellenzéki választók bizalmára.

Hiszen ezek a választók – legalábbis eleinte – 2010 sokkja után elutasították a hitszegő Orbán kegyetlen, züllött, ártalmas és nemzetközileg is kártékony rendszerét, a vezetés mélységes erkölcstelenségét és sötét (egyben hazug, őszintétlen) ideológiáját, s ugyanezt kapják vissza a „saját” pártjaiktól, ráadásul amatőr, tehetségtelen változatban.

Ez a közönség ma már ott tart, hogy különösebb berzenkedés nélkül elfogadja Gyurcsány pimaszul, kihívóan nyílt hazugságait s a többiek sumákolását.

Van különbség Orbán és az ellenzék között?

Miben különb hát az ellenzék Orbán százszor elátkozott, vakbuzgó, kritikátlan, minden tényre süket – megtévesztett és manipulált – táboránál? Nem ér semmit az utcán tiltakozni Orbán önkényes és elnyomó politikája ellen, ha az ellenzék kicsiben, a saját körében elfogadja ugyanazt a hatalomtechnikát és ugyanazt az erkölcsöt. (Nem beszélve az etnicizmus, a nacionalizmus és az idegengyűlölet szégyenletes „ellenzéki” variánsairól.)

Azt írta nekem egy távoli ismerősöm (bocsánat a szexizmusért), hogy „a fél ország szerelmes Cseh Katkába és Donáth Annába”. Lehet. (Elvégre Karácsony Gergő is sokaknak tetszik.) Ez az attitűd azért lehetséges, mert a két remek fiatal nő eddig nem nagyon mondott semmi konkrétumot, és semmilyen tekintetben nem borzolja gondolatokkal az ellenzéki közönség előítéleteit. De a tény tény marad: a pártjuk úgyszintén hátba döfte az eddigi jelöltet. Ezen nem segít, hogy a Momentum láthatólag gyanútlan ellenjelöltje minden jel szerint rendes, értelmes átlagember, aki az orientál-liberál tájszólást beszéli a Facebookon. Ezek a dolgok már nem számítanak. Csak a semminek a szinonimái.

Ha már a hétköznapi tisztesség minimumában se lehet bízni, akkor vége a dalnak.

Nagyméretű és drámai erőszak, hazugság kormányon, kisméretű és komikus erőszak, hazugság ellenzékben.

Közöny

A politikai ellenzéket immár tágabban fölfogva, magát az ellenzéki közvéleményt – amelynek az alakításából (a XVIII. század óta először) értelmiségünk 2016 után látványosan kivonta magát, a riadt konzervatív válságtanácskozások csak rávilágítanak erre a hiányra – se lehet teljesen fölmenteni a felelősség alól. Nem azt értem ezen, hogy a közvélemény mint olyan spontánul alakítson ki politikai eszméket (ez lehetetlen). Pusztán arról van szó, hogy – a „demokrácia” szó közkeletű jelentését félreértve vagy nem ismerve – magát „demokratikusnak” tartó, ún. balliberális gyülekezet észrevétlenül még a civilizációnk alapjai miatt aggódó, elemi defenzívát is félretette, és (hasonlatosan Orbán Viktor híveihez) még az állagőrző munkát is az alig létező, amúgy meg inkompetens ellenzéki főnökségre bízná. A megmaradt, egyre nehezebb föltételek között dolgozó, csekély számú szabad médiák szűnni nem akaró leleplező buzgalma a süket csöndbe hullik, honfitársaink a bizonytalan körvonalú, tompa elégedetlenségen túl nem érdeklődnek saját társadalmuk és államuk iránt.

A Lukács Archívum, a CEU, az MTA, az 56-os Intézet, a Politikatörténeti Intézet, a Corvinus Egyetem, a Petőfi Irodalmi Múzeum „ügye” (mindegyikben a törvénysértés, a szerződésszegés, a visszaélés és a színtiszta romboló szándék a középponti elem) közismert. Különféle erejű tiltakozások voltak és vannak, többnyire szépek, olykor képtelenek.

Létezik-e még magyar állam?

De ha ezeket az ügyeket együtt nézzük a valamiért kevésbé ismert két másikkal (legalább ennyire fontosak, talán még fontosabbak) – a magyarországi műemlékvédelem teljes megszüntetésével (!) és a nemzeti bibliotéka, az Országos Széchényi Könyvtár helyrehozhatatlan, végleges tönkretételével, és a két történet visszhangtalanságával –, akkor meg kell kérdeznünk magunktól, hogy létezik-e még egyáltalán a magyar nemzet és a magyar állam azon túl, hogy van esetleges népsokaság és a közrendet úgy-ahogy fönntartó intézményes erőszak. S ha ehhöz még hozzátódítjuk a független bíróságok elleni kormányzati támadást (ugyancsak visszhang nélkül), akkor kérdéseink elmélyülnek.

S ekkor látjuk az európai választásokon, nálunk is újjászületett, harmadosztályú tucatliberalizmus értékét, amelynek ebben a vészterhes pillanatban se látszik szerves viszonya a történeti civilizációnkhoz azon kívül, hogy az ük- és dédszüleink által megépített városban (amelyhez az égvilágon semmit nem adtunk hozzá) kerékpár- és gyalogosbarát zónákat alakítanának ki pár közlekedési jelzőtábla kihelyezésével. Ez fog majd versenyezni Brunelleschi és Bramante teljesítményével.

Jogon kívül gyilkolnak

Egyik oldalon a magyar műveltséget hevesen gyűlölő szélsőjobboldali államhatalom – amely nem államosít, hanem a jogállamból a szabályokkal nem nyűgözött „mély államba” tereli át a kulturális, tudományos és oktatási intézményeket, hogy meggyilkolja őket a jogon kívüli szférában – , a másik oldalon pedig a bizonytalan, közönyös, se múltat, se jövőt nem ismerő ellenzéki közvélemény, amelynek a kultúrája „szabadidős tevékenység”, sorozatfüggés, nyaralás, utazgatás, szabadságfogalma kimerül a lazább, megengedőbb nemi erkölcsben, „európaisága” pedig a rizottó, a polenta, a szusi, a ramen, a vindalú és a „kézműves sörök” fölfedezésében. (Jó, belefér a bécsi Monet-kiállítás.) Ehhez még hozzájön egy-egy különösen ostoba, amúgy lényegtelen „fideszes” nyilatkozat kedélyes szidalmazása mint világnézeti-elméleti munka.

A pusztulás némán megy végbe, a korábbi robbanástól rég megsiketült közönség alig észlel valamit, pedig tudja ködösen, hogy óriási a baj.

Ennek az egyik – bár távolról se az egyetlen – oka az az illúzió, hogy van ellenzék, hogy vannak választások. A politikai ellenzék kis pártjai akaratlanul a békés diktatúra infrastruktúrájának a részévé váltak – bár dühödten szidalmazzák Orbán Viktort – , épp azáltal, hogy ugyanazt a logikát és erkölcsöt követik, amelyet az ellenfél vezetett be.

Inkább nyerjen Tarlós!

Hát inkább ne legyen ellenzék! Nyerjen Tarlós, nyerjen Orbán, nyerjenek a Kocsis Máték – nagy dolog az eleve lefutott versenyben nyerni!... –, de anélkül, hogy a szabadság, az egyenlőség, a kultúra pártján álló honpolgárok bűnrészessé váljanak ebben az egész szörnyűségben.

Gyurcsány valaha igazat mondott: őszintén bevallotta, hogy hazudott, és ez a kijelentés igaz volt. Mindenki tudta, hogy hazudik, de ebből nem volt baj. Csak abból lett baj, hogy igazat mondott a hazugságairól. Most azt füllenti, hogy igazat mond. Ez sokkal rosszabb, de ebből nincs botrány.

Minek az egypártrendszert többpártrendszernek hazudni? Minek az ellenállást pitiáner – ráadásul kilátástalan – hatalmi pozícióvadászattal bemocskolni? Minek kompromittálni azt, ami valamikor a szabadabb jövő csírájává válhatnék? Azt, ami az elutasítás és az utópia összekapcsolásával legalább a szabadság álmát élesztheti föl. Minek belekeverni a közönyt és a kapitulációt, a bizniszt és a törtetést, amikor ezt a társadalmat amúgy is a morális szétesés és az önkéntes szolgaság kísértete fenyegeti?

HAGYJUK ABBA. ILYEN KÖRÜLMÉNYEK KÖZÖTT – NEM SZABAD VÁLASZTÁSON – SZAVAZGATNI ÉRTELMETLEN.

A dolog végül is egyszerű.

Az örök békéhez fűzött egyik széljegyzetében (L Bl F 15) írja Immanuel Kant:

„A republikanizmus... a nép joga, hogy ha úgy találja, nem törvényesen jártak el vele, a minisztertől avagy magisztrátustól [a kormánytól vagy a bíróságtól] az engedelmességet megtagadja mindaddig, ameddig az ellenkezőjéről meg nem győzik.” (Mesterházi Miklós fordítása.)

Ezt teszi a zsarnokság

Ez a meggyőzés csak úgy történhetik, hogy valóság a fölvilágosodás, tehát létezik a cenzúra és babona által nem korlátozott kritikai nyilvánosság (ennek előföltétele a tudomány és művészet szabadsága, a libertas philosophandi, ahogyan hajdanában nevezték). Ameddig az erényes köztársasági rendnek ez az alapföltétele nem teljesül, addig az engedelmesség szabad honpolgár számára merőben lehetetlen (mivel a kormányzat meggyőző ereje csak a szabad nyilvánosságban érvényesülhet). Az engedetlenség veszedelmeinek mérlegelése a politikán kívüli állapotban az egyéni lelkiismeretre bízott dilemma.

A „politika” szó mai magyar köznyelvi jelentése ahhoz a hatalmi-üzleti mesterkedéshez áll közel, ami a republikánus közélet egyenes ellentéte. Ebben az állapotban honpolgár nincs, csak a személyes élvezeti, biztonsági és uralmi érdekeire redukált „empirikus” egyén. Ezt teszi a zsarnokság – még ez a vértelen zsarnokság is – a köztársaság egykori honpolgáraival. Az állapot nem a néhai honpolgárok hibája, de kikecmeregni belőle csak úgy lehet, ha nem titkoljuk magunk előtt, hogy ebbe az állapotba kerültünk.

Az első lépés ebben az irányban: eltakarítani az útból ezt a szétzüllött, viszolyogtató, haszontalan ellenzéket – undorodom tőle csakugyan – , és tiszta szemmel, józan ésszel meglátni a zsarnokságnak azt a sivatagát, azt a nemzeti pusztulást, amelyben élünk.

 

Kommentek

Ehhez a cikkhez még nem fűztek megjegyzést.

Komment írásához be kell jelentkeznie.

Legfrissebb

VITA NINCS, MINDEN VIRÁGZIK

A menesztésre érett, VMSZ-es MNT érdemi hozzászólás, vita nélkül működik. A testület egy pitiáner, VMSZ-es szavazógép, >

A változás

Szélsebesen terjedt a hír és egymás után több belgrádi és vidéki kar csatlakozott a színművészekhez. Verik >

SZEMBEN A MAGYAR KÖZÖSSÉG ÉRDEKEIVEL

Az adófizetők pénzéből eltartott Magyar Szó december 1-je és 25-e között 20 alkalommal jelent meg. Pásztor >

Az egyetemistáknak ismét igaza van

Nem szabadulok a gondolattól, hogy napjaink egyetemistáinak sokkal nagyobb akadályokkal kell megküzdeniük, mint nekünk. 68-ban az >

Sinkó dilemmái manapság is aktuálisak

A szélsőjobb erősödik, az európai politika egyre inkább jobboldali irányt vesz, ami nem jelentene veszélyt, ha >

„VÉRES A KEZETEK”!

Szerbiában az egyetemi hallgatók már öt egyetem 62 karát vették blokád alá. A támogatottságuk a lakosság >

A komplex nemzeti identitás „kísérleti egerei”

Könnyű azoknak, akik úgy védekeznek a másság ellen, hogy bezárkóznak az egyidentitású kuckóba. Azoknak a kozmopolitáknak >

Pásztor Bálint „egyeztetett” a sajtóval!?

A sok tárgyalás, „segítés” azt jelzi, hogy a VRTV is felsorakozik – méghozzá önként! – a >

A küszöb előtt várakoznak

Az „ártatlan nemzedék” egyelőre figyel és tanul. Van ideje. Készülnek a múlt elleni lázadásra? Vagy beletörődésre? >

A RENDSZER A VÉGÉT JÁRJA!

Szerbiában az intézmények már huzamosabb ideje nem működnek. Az ország egyre jobban sodródik a rendkívüli állapot >

A nemzeti identitásról…

Siránkozhatunk miatta, de gyümölcsözőbb lenne a korszellemre reflektáló életképesebb komplexebb identitás megformálása, amely nem rombolná a >

EZ A RENDSZER ELHASZNÁLÓDOTT!

Már minden értelmes ember érzi, tudja, hogy ez a rendszer elhasználódott. Az elégedetlenség egyre nagyobb méreteket >

1990-2009 © Napló. | Impresszum | Tartalomjegyzék | Médiaajánlat | Szerzői jogok | Kapcsolat |