Ma Buda, Richárd, Hóvirág névnap van.
Fiók
Jelszó:
Legnépszerűbb
Végre egy örömhír: a kvótareferendumon a határon túli magyar állampolgárok is részt vehetnek
És ez még jobb: akinek nincs magyarországi lakcíme, levélben adhatja le szavazatát. >
Egy „Széchenyi-idézet” nyomában
„Minden nemzetnek olyan kormánya van, aminőt érdemel. Ha valami oknál fogva ostoba vagy komisz emberek >
Szeles Mónika exkluzív
1986-ban Mónika valahol Dél-Amerikában megnyerte a korosztályos világbajnokságot, s amikor hazajött, akkor készítettem vele ezt >
Európa, a vén kurva
E sorok írójának csak az a történelmi tapasztalat jutott osztályrészéül, hogy hintalovazás közben hallgassa végig az >
The Orbán family’s enrichment with a little government help
„Azt hiszem elképednénk a jelenlegi magyar miniszterelnök korrumpáltságának mélységétől.” Hungarian Spectrum: >
Churchill és Bódis békés szivarozása helyett jaltai konferencia
Tulajdonképpen egy farsangi szivarozáson kellett volna találkoznia a krími félszigeten Churchillnek és Bódisnak 1945 februárjában – >
A gyertyák csonkig égnek
„Az ember lassan öregszik meg: először az élethez és az emberekhez való kedve öregszik.” Márai Sándor >
Egyik gyakornokunk szülinapját ünnepeltük
A bohókás ünnepeltet a kezében tartott tábláról lehet felismerni, amelyik egyben az életkorát is jelzi. Még fiatal, >
A kiválasztott nép ilyennek látja Európát
Spitzertől: >
A fehér kabát
Gabor,I like your white coat.Your pal,Tony Curtis >
A Napló Naplója
Kissé élcelődve azt meséltük, hogy minden a Magyarzó Pistike bálján kezdődött, amikor Árpád a söntésnél találkozott >
Szeretet
Amíg egy férfi új autóját fényezte, a kisfia felvett egy követ, és vonalakat karcolt az autó >
Napi ajánló
„Rettentő szerencsés embernek érzem magam”
Interjú Boros György képzőművésszel, tanárral
A fő „bűnös” ebben Iványos Sándor volt, aki felfedezte bennem a langyos vizet, hogy humorosan fejezzem ki magam. Ő volt az, aki a gimnáziumban fülön csípett, és később is az ő sugallatára iratkoztam a belgrádi főiskolára, és lett belőlem rajztanár. Basity Gréta (Családi Kör):
Festékes asztalok, rajzok, szobrok között beszélgettünk Boros György képzőművésszel a Népkörben. A meseszerűen berendezett műhely Kosztolányi versét idézi: színes tintákkal a vén toronyban – igazi megvalósult álom. Boros György tanár úr száz és száz diákot tanított a színek és a formák megértésére, a saját belső világuk megjelenítésére, valamint más pedagógusoknak is segített abban, hogy a gyermekekben élő művészet ne pusztán sablonokká silányítva, hanem igazi alkotói erejében mutatkozhasson meg az iskolai rajztömbökön, később akár a festővásznakon. A tanár úr nemrégiben súlyos műtéten esett át, meghatóan vall arról is, hogyan álltak mellé művésztársai, és szinte mindenki, akit valaha megérintett eddigi tanári és művészi pályája során.
Mennyit kellett arra várni, hogy saját kuckója legyen a képzőművészeknek itt, a Népkörben?
A Népkörben a gyerekekkel való munkát 1997-ben kezdtem, ekkor kértek fel, hogy vállaljam a műhely vezetését, amely kezdetekben a Széchenyi iskola tanulóiból állt, majd egyre tovább bővült, ma pedig már minden korosztály megfordul itt, az Erzsébet-teremben, ahová öt éve költöztünk be, és amely csak a miénk.
Nemcsak rajztermi, de igazi műtermi hangulat van ebben a ragyogó tetőtérben.
Sokan mondták már, még Bodrogi Béla főtitkár úr is feljött ide, hogy Gyurka, mekkora rendetlenség van itt nálatok. Ilyenkor mindig azt válaszolom, hogy ezt a termet nem patikának szánták. Az otthoni műtermem még ennél is kisebb, no, ott van igazán művészi rendetlenség. Ha csupán egy technológiával dolgoznánk, akkor ahhoz az eszközöket könnyebben elhelyeznénk, tudnánk, hol vannak a festékdobozok, a paletták, de ha az ember grafikával foglalkozik, akvarellt készít, rajzol, fest stb., akkor ott lehetetlen látszatra rendet tartani. A legfontosabb, hogy tudjam, mit hol hagytam, és mit merre kell keresnem.
Az iskolára hogy emlékszik vissza?
Egy történet jut eszembe: akkoriban volt ez a munkástanács, ahol mindenki beleszólhatott a másik fizetésébe. Én egyszer megemlítettem, hogy ha már osztályozzuk a legjobb tanügyi munkást, miért kell annak mindig az igazgatónak lennie. Mivel az igazgatói fizetést úgy határozták meg, hogy a legmagasabb három tanári fizetés átlagát vették a változóknál. Mikor ezt szóvá mertem tenni a gyűlésen, a következő órámon ott is volt az igazgató, hogy árgus szemekkel valami hibát találjon a munkámban. A rajztanítást azért elég jól csinálhattam, mert ebbe nem tudott belekötni, ekkor odament a lefolyóhoz, és megkérdezte, hogy az hogy lett ilyen piszkos. Az én válaszom meg azt volt, hogy erről a takarítókat kellene faggatni. Akárhogy is ügyelünk a tisztaságra, a rajzteremben előfordul, hogy lecsöppen a festék, és összefesti a padokat, lefolyókat.
Aligha van szebb és kedvesebb látvány az iskolában az összefestékezett asztaloknál, ez a bizonyítéka annak, hogy itt alkotás folyik. Melyiket szereti jobban, az alkotást vagy a tanítást?
A napokban láttam egy interjút az Újvidéki Televízióban. Nem nevezném meg a kollégát, nem is ez a fontos, az egyik magyar nyelven is oktató iskola képzőművészet-tanára nyilatkozta, hogy ő elsősorban művésznek tartja magát, a gyerekekkel való munka nem annyira kreatív, mint az alkotás. Én pont az ellenkezőjét vallom: ha valaki jó tanár, az lehet jó művész is, és fordítva. Ha valaki tehetséges képzőművész, akkor jó alkotásokat hozhat létre, ha pedig még ezenfelül ért a tanításhoz is, akkor lehet belőle jó tanár. Szerintem a gyerekekkel való munka ugyanolyan alkotás, mint a vásznon való. Sokakban az a tévhit alakult ki, hogy ha a gyerekek díjat kapnak, akkor őket kell csak kiemelni, de hiába tehetséges a tanuló, ha nincs a háta mögött egy tanár, aki eligazítja, tanácsokkal látja el, és utat mutat neki.
Zárójelesen mesélem el, hogy amikor a Családi Kör lektora, Kulhanek Edina megtudta, hogy Önnel fogok interjút készíteni, elújságolta, hogy ő is kapott egyszer egy Boros-festményt, mégpedig magyartanárként, amire azért is büszke, mert a tanítványával elért közös sikerre emlékezteti.
Nagyon jólesik ezt hallani. Én szinte az egész életemet egyetlen iskolában töltöttem el, a Jovan Mikićben. Itt dolgoztam 41 évig. Megbecsültem ezt az intézményt, hiszen nemcsak kenyérkeresetet adott, de karrierlehetőséget is, és még nagyon sok mindent. Éppen ezért a nyugdíjba vonulásomkor azt találtam mondani, hogy minden évben adok egy Boros-festményt a legtehetségesebb kis képzőművésznek. Nemrégiben jelentkezett is egy nagymama, hogy képzeljem, az ő Szilárdja az én festményemet kapta az iskolában. Mondom, biztos ő volt abban a generációban a legügyesebb rajzoló.
Én úgy látom, hogy manapság nincs meg ez a fajta elköteleződés a tanárok részéről a pedagógia mellett. Mi annak az oka, hogy a tanárok nem tudnak azonosulni vagy éppen nem hajlandók azonosulni a tanári szereppel?
Ezzel kapcsolatban az a véleményem, hogy az, aki a középiskola után tudatosan választotta a pedagógiai pályát, oda felvételizett, oda készült, az biztosan azért tette, mert vagy ezt a szakmát vagy a gyerekeket szerette. Viszont sokan vannak, akik csak úgy odavetődtek a pályára, esetleg megpróbálkoztak más szakokkal, más karrierrel, ami kudarcba fulladt, végül beiratkoztak az akadémia tanári szakára, de olyan rajztanár is lett belőlük, diplomával rendelkeztek ugyan, de nem volt meg bennük a kreativitás, a lendület. Ez szörnyű dolog.
Az is nagyon fontos, hogy a tanulóktól ne az akadémián megtanultakat kérjük számon. Mi rengeteg kiállításra mentünk, soha nem írattam tudásfelmérőket rajzórán, nem feleltettem. A mai tanárok viszont már énekből és rajzból is teszteket íratnak. Szerintem a képességeknek megfelelően meg kell szerettetni és értetni a művészeteket, nem pedig teszteket gyártani vagy a perspektívát számon kérni a gyerekektől. Sajnos sok olyan tanügyi munkás van a pályán, akik „véletlenül” kerültek a gyerekek közé, ezért érzik nyűgnek a tanítást. Például Bogumil Karlavaris kiváló képzőművészeti előadó volt, kiváló tanár és remek művész. A kettő nem üti egymást, de a tanítás felelősséggel jár.
Én rettentő szerencsés embernek érzem magam, pozitívan állok a dolgokhoz. Délelőttönként az iskolában dolgoztam, ami roppant kreatív munka, délután pedig otthon a műtermemben, ami szintén egy kreatív munka, csak másképpen. Nagy szerencse, ha az embernek sikerült összeegyeztetni a munkahelyét és a foglalkozását.
Minek köszönheti ezt a szerencsét, mikor döntött úgy, hogy képzőművészettel szeretne foglalkozni?
A fő „bűnös” ebben Iványos Sándor volt, aki felfedezte bennem a langyos vizet, hogy humorosan fejezzem ki magam. Ő volt az, aki a gimnáziumban fülön csípett, és később is az ő sugallatára iratkoztam a belgrádi főiskolára, és lett belőlem rajztanár. Nagyon különös ember volt, nem tartotta azt a szigorú tanár-diák viszonyt közöttünk, hanem meghívott bennünket a palicsi otthonába, és együtt festettünk vele. A gimnáziumban nem volt helyiség, ahol megtarthatta volna a rajzórát, ezért azt mondta nekünk, hogy „Gyertek!”, mi pedig mentünk is utána, mint a kisborjúk, és bevezetett bennünket a tanári szobába. Én először nem is tudtam, hogy üljek le, hogy egyáltalán diák ide beteheti a lábát. Kitette elénk a modellt, és rajzoltunk.
Később, amikor már a nyolcosztályos iskolában tanítottam, a tanulók úgy jártak ki-be a tanáriba, hogy szinte tudomást sem vettek az ott ülő tanárokról. Ezen pedig már nem lehetett változtatni, mert a szülők is igen érzékenyek manapság a gyermekeik jogaira, de kopogni, köszönni már sajnos ritkán tanítják meg őket.
Később egy személyes és adminisztrációs hiba folytán „büntetésből” átkerültem a Jovan Mikić iskolába, amelyet abban az időben kezdtek kiépíteni, fejleszteni. Iványos akkor már a tanügyi tanácsos volt, és látva engem, a fiatal, ambiciózus, pályakezdő pedagógust, az az ötlete támadt, hogy ebben az iskolában alakít ki egy rajzközpontot, ahol a falusi tanítókat, tanárokat és a fiatalokat képezhetjük. Ez volt az első jól felszerelt rajzterem Szabadkán, ebben is szerencsés voltam. Itt jöttem rá arra, hogy fogalmam sincs a rajztanítás módszertanáról, hiszen az egyetemen egyetlen órát kellett megtartanom, a módszertan gyermekcipőben járt, szinte elölről kellett mindent kezdenem. Évekig tanulmányoztam a módszertant, írógéppel készítettem az óravázlatokat jóval azelőtt, hogy ezt kötelezővé tették volna. Megfigyeltem azt, hogy ugyanaz az óra, ugyanazzal a bevezetővel, munkafeladattal, magyarázattal más-más eredményt hoz a különböző osztályokban. Rájöttem arra, hogy akár egyetlen szó is téves útra viheti a tanórát, az életkori sajátosságokat figyelembe kell venni a feladatok meghatározásakor, nem szabad túlméretezni a rajzóra anyagát stb. Így kezdtem el nemcsak gyerekeket, de felnőtteket, később időseket is tanítani. Rengetegen jártak hozzám, és én a képzőművészet minden csínját-bínját igyekeztem megmutatni a tanítványaimnak. A különféle kombinált technikák használatát például nemcsak kikísérleteztem, de tovább is adtam a szemináriumon, és ma is sok iskolában tanítják a diófapác, tinta, filctoll különféle kombinációit.
Gyerekkorunkban mindnyájan szívesen rajzolunk, festünk. Hol romlik ez el?
Azt látom, hogy a gyerekeket a legjobb szándékkal ugyan, de rákényszerítik arra, hogy sablonokban gondolkodjanak, sablonszerűen alkossanak. Ha a pedagógus nincs tisztában a módszertannal, akkor ugyanezt a sematikus rajzolást fogja erőltetni az óvodában és az iskolában is. A gyerek pedig már csak a kész modellt reprodukálja, nem csoda, hogy elveszíti a kedvét az egésztől, hiszen a reprodukció inkább jár kudarcélménnyel, mint az alkotás élményével. De azoknak a gyerekeknek, akik egy kicsit is megfogadják a tanácsaimat, már sikerélményük is van.
Az írás a Családi Kör 2017. július 20-i számában jelent meg. Vásárolja, olvassa és fizessen elő a Családi Körre!
Következő cikk: A II. Vajdasági Műfordítótábor példa arra, hogy a Pásztor-holdudvar is tud értelmes dolgot csinálni
Kommentek
Ehhez a cikkhez még nem fűztek megjegyzést.
Komment írásához be kell jelentkeznie.
Legfrissebb
SÓHIVATAL LETT A MAGYAR NEMZETI TANÁCS!
Szinte szánalmas nézni az MNT-ülések TV-közvetítését, amelyek alatt a tanácstagok mukkanni se mernek! Az üléseken az >
A reálszocializmus és a szélsőjobb titkos kapcsolata
Aztán a berlini választásokra terelődik a szó. A választásokon a Linke nevű párt győzött. Berlin, akárcsak >
Pásztor Bálint valljon színt!
A Zöld Baloldal felszólítja a Vajdasági Magyar Szövetséget, hogy mondják el, számukra mi az a "vörös >
A VMSZ ÉS A MAGYAR ÉRDEKVÉDELEM AGÓNIÁJA
Csak akkor fogja azonban a közösség megtalálni a kiutat a jelenlegi állapotokból, ha megszabadul a pásztorvilág >
Viszlát Ottó! Találkozunk!
1990. március: az Újvidéki Színház klubjában, a törzshelyünkön tervezgettük a Naplót. Ottó is közöttünk volt. Nekem >
Művészete a túlélés csodás vajdasági enciklopédiája
Akkoriban Jugoszláviában tavaszias szellők fújdogáltiak, de a főszerkesztőnek azért politikailag megbízhatónak kellett lenni. Erre felálltam és >
Nyilas Mihály bálozik
Szégyenletes, hogy most, amikor az ország „csaknem négyszáz bírója és ügyésze” tiltakozik a szakmát sújtó hatalmi >
KORMÁNYVÁLTÁS SZERBIÁBAN
Az országot most egy olyan személy tartja „sakkban” (sokkban?), akit – Gordana Čomić, előbb a Demokrata >
Szolidaritás és katarzis?
A magyarázat lehetséges kulcsszava tehát a szolidaritás, annak itt s másutt nemigen látott formái, amelyek sosem >
Ha létezne egy igazi államférfi
Míg az előző 30-50 körüli nemzedék nagy része – sokan közülük rossz lelkiismerettel - pragmatikusan alkalmazkodott >
Hősök emlékét ünneplik a gyávák
Gyáva népnek nincs hazája, a 177 évvel ezelőtti hősökre mutogató VMSZ-magyarkák a 48-as szabadságharc megszégyenítésének iskolapéldái. Mit >
A jelenlegi politikai elitnek le kell mondani az önzésről
A jelenleg uralkodó politikai elit nagy része három évtizede politikai üvegbúra alatt él, azzal a szent >