2019. július 22. hétfő
Ma Magdolna, Mária, Magda névnap van.
Alapító: Bódis Gábor & Németh Árpád (MCMXC)

Fiók

Felhasználónév:

Jelszó:

Legnépszerűbb

20 logó, amelyen csak mi, magyarok röhögünk

A Fika cafe egy svéd kávézó- és gyorsétteremlánc. A fika szó svédül kávét jelent. >

Tovább

Kínai fogamzásgátló

Trkala gyűjtéséből: Kínai fogamzásgátló tabletta magyar nyelvű tájékoztatója. Az OGYI úgy visszavágta, mint a kertajtót. A fogalmazványt eredeti >

Tovább

Vajdasági magyar-magyar szótár

Remélhetőleg segítségével jobban megértjük egymást. >

Tovább

“Hálát adunk, hogy Erdély Romániához tartozik”

„Ordítani Kárpátia koncerteken és hullarészegen üvölteni, dögölj meg büdös zsidó.” Ille István ( Kanadai Magyar Hírlap): >

Tovább

Rendőrségi jegyzőkönyvekből

Szebenitől. Egyszóval hiteles. >

Tovább

Kézikönyv nőknek 1955-ből

1955-ben kézikönyvet nyomtattak nőknek, amit háztartástannak neveztek. Néhány tanács következik a kézikönyvből: >

Tovább

A legjobb motor a világon

István barátunk (a pocsolya túloldaláról) néhány szerkezet működését hasonlította össze: >

Tovább

A rikkancs ismét jelenti (18.)

Megőrültem. Ezt már kezdem felfogni, de lehet, hogy csak hülyülök. Tizenöt éve nem engedem Sára lányomnak >

Tovább

Végre egy örömhír: a kvótareferendumon a határon túli magyar állampolgárok is részt vehetnek

És ez még jobb: akinek nincs magyarországi lakcíme, levélben adhatja le szavazatát. >

Tovább

A zsemle ára

Ma már semmi szükség sincsen se villanyórára, se gázórára! Miért? Mert ezek a mérőórák eredetileg azt >

Tovább

Beatles (összes)

Valaki nem kis erőfeszítéssel összegyűjtötte a bogarak összes dalát, amit egyik kedves látogatónk küldött csokorba szedve. Íme, >

Tovább

A legszebb női arc

Niki fedezte fel. >

Tovább

Bűnhődés

Részlet

Végel László
Végel László
Bűnhődés

Végel Lászlónak egyre több sikeres könyve jelenik Németországban, itthon is ideje őt felfedezni. A Bűnhődés – Naplóregény című új könyve életműsorozatának első kötete. A közelmúlt történelmi éveit Berlinben töltő délvidéki író az európai lét múltja, jelene és lehetséges jövője fölött évődő értelmiségi intellektuális naplóját osztja itt meg olvasóval. Vitázó hőse egy közép-európai gondolkodó megfontolt megmeritkezése abban a kulturális, civil közegben, amelynek megélése korábban álom volt számára. Abban közelmúltbeli, jelenkori (berlini) életérzéssel itatja át az olvasóját, amely a „két város” – Berlin és Berlin - újraegyesítése után, a délvidéki háborúkat követően és azok ellenére ma is meggyőző, és kreatív sokszínűségével vonzza az ebből (abból) az érzésből korábban elzárt, kizárt közép-kelet-európai és „balkáni” magyart. Sok szép szomorúságélményt nyújtó, ám szeretnivalóan nosztalgikus pokoljárás ez a kivételes naplóregény – írja a litera.hu.

Az alábbi részletet a szerző engedélyével közöljük:

Nach Berlin...

Megérkeztél. Gyalog rovod a berlini utcákat, ismételten körbejárod a nevezetes tereket, kifulladásig hajszolod magad, lábizmaid sajognak: makacsul ellenőrzöd képzeleted. Új ismerő­sei­det faggatod, bújod a napilapokat, régen olvasott, telefir­kált könyvekre gondolsz. Azt az ábrán­dot teszed próbára, a me­lynek Európa a neve. Végre megidéz­heted azokat a szellemi, kul­turális élményeket, melyek szá­modra erkölcsi kötelesség erejé­vel bírtak.

Közelről szemléled a világot, amelyet távolból évtizedeken át meghatódva tiszteltél, amelyben ‑ nem kis bűntudattal ‑ naivan reménykedtél. Nehéz felsorolni, mennyi áldozatot hoztál ezért a reményért. Az egypártrendszer gyermeke vagy, hatása alól nem vonhattad ki magad, akkor is meghatározott, amikor vitába keveredtél vele. Pórusaidba ivódott, cinkosává tett, ügyesen tév­utakra terelt, ahonnan elszántan rohamoztad a boldo­gabb jövőnek nevezett illúzi­ókat. Az utópikus útból azon­ban damaszkuszi út lett. Bele­törődtél abba, hogy ez véglegesen meg­határozta az éle­tedet. Semmit sem kezdhetsz immár elölről. Ennek a kudarcnak az élményével érkeztél meg Berlinbe: az önma­gát eltékozló fiú jóvá­tehetetlen bűntudatával.

Eddigi tapasztalataidtól nem szabadulhatsz, a tékoz­lást nem teheted jóvá. Sztoikusan tudomásul veszed, hogy megöreged­tél. Mindig kíváncsi utazó akartál lenni, de Berlinben döbbensz rá, nem vagy kívánatos utas: európai nosztalgiád csupán akkor nyug­tázzák elégedetten, ha a peremvidék naiv rajongójaként távol ma­radsz a középponttól, így teszel eleget euró­pai hivatás­tudatodnak. A peremvidékről érkezel, és ezért szük­ségszerűen be­tolakodó vagy. Túl a férfikor delén először talál­kozol Európa hét­köznapi valóságával, eddig csak a kis nemzetek nyomorúságos civakodásait láttad, most a bőrödön tapasztalod a nagyok előkelő önzését. Az általuk ejtett sebek már‑már látha­tatlanok, de annál mélyebbek és tartósabbak. Éreztetik veled, mégiscsak mostohagye­rek vagy, a barbaricum jóvátehe­tetlenül eltorzított, sajnálatra méltó emberfajtája maradsz. Tanuld a nagy európai nemzetek nyel­vét, sajátítsd el kultúrájukat, ezzel legalább részben jóvá te­szed születési hibáidat. Nekik semmit sem kell tudniuk a barbari­cumról, felesleges minden a világod­dal kapcsolatos ismeret.

Számkivetetten érkeztél, de számkivetett maradsz itt is. Lerobbant, piszkos városrészbe tévedsz, ismerős szavak ütik meg a füled; itt élnek az ázsiai, balkáni, Duna menti vendégmunká­sok, olcsó sörözőkben kóvályognak, haza vágyakoznak, mi­közben attól tartanak, hogy egyszer kitessé­kelik innen őket. Az önkén­tes euró­pai rabszolgák elégedet­tek; az összekuporgatott pénzzel haláluk előtt megvásárol­ják a hazai édent. Ez a rabszolgaság lett az u­tolsó szoci­alista utópia. Beszélik a nyel­ved, de nem feded fel előttük kilétedet, szégyelled magad, hisz felismered, végső fokon te is olyan vagy, mint ők. Lelki rab­szolga. A vá­rosmag felé ve­szed az irányt, a Ku'damm végén ácsorgó utcalá­nyok magya­rul, sze­rbül, lengyelül, csehül társalognak egymás­sal. Rendőrautók su­hannak el mellettük, a lányok az árkádok alá osonnak. Részeg pat­rióták dülöngélnek közöttük, alkudoznak, drágállják a barbár húst, a barbár nők ölelését. A magas tarifa miatt durván lehordják a lányokat, akiket csak a koromfekete berlini ég védelmez. A szalo­nokban a szocializ­mus­ból kiábrán­dult prágai, budapesti, belgrádi, zágrábi, értelmi­ségi elit vezeklő szavakkal ostorozza a baloldali vétkeket, Berlinben a nemzetállami értelmiségiek is, de még az egypártrendszer ba­bérkoszorú­sai is üldö­zött ellenzékieknek tüntetik fel magukat. A sör hab­zik a pohár­ban, a barbárok panasza megvigasztalja a civi­lizál­takat: lám, ők megfontoltak voltak; időnként megveregetik a sorsvesztettek vállát, akik ettől elégedetten indulnak haza, úgy érzik, megkönnyebbültek, mert kimondták az igazságot, teljesí­tették szel­lemi hivatásukat.

A nyugati világban, az individualizmus bölcsőjében felis­mered, hogy közömbösen, mint az utcán árusított virs­lit, el­fo­gyasztják személyiségedet. Máris úgy tűnik, búcsút kell ven­ned illúzióidtól. Elvesztetted otthonod, a peremvi­déken az igazi Eu­rópára vágytál, elvesztetted Európát, mert az nem ismeri saját peremvidékét. A nagy európai nemzetek szemében Eu­rópa már régen összezsugorodott. Nem lelkesedsz ezért a világ­ért naivan és ár­tatlanul. Majdnem egy életen keresztül vonzó szellemi élményed, elér­hetetlennek tűnő világod volt, de amikor talál­koztál vele, éppen ennek az élménynek a hitele vált kérdésessé. Európában születtél, de Európát csak a képzeletben élted át. Európa első­sorban kultúra volt és nem maga a valóságos élet.

Évtizedeken át a világnézetileg elszigetelt barbaricumban álmodoztál saját Európádról. De sohasem volt bátorságod kitörni a világodból, amelybe beleszülettél, amelyben illúzi­ókat fa­ragtál. Nem a kényszer akadályozott, hanem a félelem, hogy ha elmenekülsz, akkor önmagaddal, múltaddal szakítasz. Nem az erő­szak, hanem az illúziók foglya voltál. Az évek múltak, mind ke­vésbé remélted, hogy egyáltalán látni fogod a kitalált Euró­pádat, ám az ötvene­dik életéved felé közeledve váratlanul szem­besültél vele. Ajándékot kaptál, amikor már semmi örömet nem találtál benne. Késve érkeztél, mert korán születtél.

Üvegburában nevelkedtél, egyetlenegy világot ismertél, azt, amelyet hol gúnyosan, elkeseredetten, hol pedig lelkesen, amit szocia­lis­tának neveznek. A férfikor küszöbére az egypártrendszer uralmának idején léptél, annak a gyermeke voltál. Tudtad, hogy lé­teznek más világok is, de soha sem volt erőd arra, hogy azo­kat válaszd hazá­dul. Ezt tartottad az egyetlen lehetséges vilá­god­nak, amelyet utólag fölényes­kedve ostorozhatsz, elkeseredet­ten megtagadhatsz, önigazo­lást keresve bizonygathatod, valójá­ban sohasem szolgáltad önkéntesen az értelmetlen kommunista kalan­dot. Lelkiisme­reted ezzel nem vezeted félre; belátod, ez a hazugság megalázó lenne, valójában ez a kaland határozta meg az életed, melytől utólag nem szabadulhatsz. Emléke örökké ül­dözni fog, reflexeidben akkor is él, amikor álmodban fel­riadsz. Álmatlanul forgolódsz az ágyban, és tudomásul veszed, immár nehezen lé­legzel, felkelsz az ágyból, sötétben tapogatózol, arra gon­dolsz, az élők sorából eltá­vozott néhány meghitt barátod. Megiszol egy pohár cukros vizet, aztán aggodalmasan az ágyad melletti székre helyezett alma után nyúlsz. Az éjszakai zajokat hallgatod. Van még némi időd. A nap­palok egyre rövideb­bek, az éjszakák mind hoss­zabbak. A sötétben azon tűnődsz, hogy soha semmit sem fejezel be.

Ez az otthoni éjszakai csend kísért, miközben virrasztasz egy olcsó berlini szobában, honvágyaddal küz­desz, azon töp­rengve, hogy a szocialista világban közel­jövőben milyen sokan bohóckodnak majd: fennhéjazva hirde­tik, mindent tisztán láttak, sohasem áldoztak semmilyen erőszaknak, legkevésbé a kommunista démonnak, az újsüttető posztszocialista próféták pilátusi ájta­tossággal buzgón mossák a kezüket. Akik egy életen keresztül írták jel­lemrajzaidat, meghatározták világnézeti alkalmatos­ságodat, máris tapossák azokat a zászlókat, amelyeket alakos­kodva fel­szenteltek, miközben diadalmasan veregetik a vállad, és büszkén ismé­telgetik: minden romba dőlt. De a romok nem ví­gasztalnak, elővigyázatos vagy, a tévedhetetlenek egyik csapata után másik jön, és nem tudni mit rejtegetnek kezükben. Így szo­rongat a honvágy, még akkor is, ha vágyadnak nincs igazi ott­hona.

Elutasítod ezt az újmódi alakoskodást. Nem kérsz látványos és olcsó felmentést. A romok között sem vagy boldog, le­vegő után kapkodsz, fuldokolsz. Immár a férfikor végén minden­hová ma­gaddal cipeled a korán beköszöntött önemésztő öregséged, ettől a melankolikus felismeréstől a berlini utcákon még inkább kitaga­dottnak érzed magad. Itt azt várják tőled, hogy múltad miatt még nagyobb lelkiisme­ret-furdalás gyötörjön, nem titkol­ják előtted, gyógyítha­tatlan betegségben szenvedsz, de legyél hálás azoknak, akik átmeneti időre fájdalomcsillapítót kínálnak fel, hálából sohase gondolj arra, hogy a betegségbe éppen ők taszítot­tak. Ne tedd szóvá, hogy mindannyian részt vettek abban a történelmi ját­szmában, amelynek az egyedüli vesztese te vol­tál. Két késsel vág­ták a jaltai sebet, az egyik nyugati kézben villogott. A hosszú, évszázadok villongásaiban, a világháborúkban, a történelmi rulettjátékban a civilizált Európa sorra csatákat nyert saját álomkóros peremvidéke ellen.

Ezekből a vereségekből semmit sem tanultál. Az egypárt­rendszer titokzatos labirintusában megerősödött benned a félig‑meddig bűnösnek kikiáltott Nyugat utáni nosz­tal­gia; sokszor azt gondoltad, az a világ valótlanul távoli, kívül van a te kelepcéden. Bűntudattal gondoltál rá, de nem lettél szö­kevény, azzal hitegetted magad, te nem élhetsz ide­genben, ezért inkább megadóan és elszántan felemelted önkéntes terhedet, ön­szántadból gör­nyedtél meg előtte; utólag ne keress hamis igazo­lást, erkölcsileg ne szépítsd a múltad; a megmagya­rázhatatlan tévedéseket; a zegzugos sötét tévutakat önkéntesen vállal­tad, nem kényszerből, hanem reménykedésből cselekedtél. Utólag nem ment fel a vitathatatlan tény, hogy ha szembe­szegül­tél volna az árral, akkor kényszeríttetek, volna, hogy vele ússz. Túlélő vagy, de ez nem lehet igazolásod. Nagylelkű volt irántad a kényszer, mielőtt teljesen elnémított: atyáskodva szánalomra méltó egérutat bizto­sított, játszott veled, mint a macska az egérrel. Te pedig hite­getted magad, hősiesen ellen­állsz, ám minden egyes játszma végén belát­tad, csak játékszer voltál.

Sajog a tested. Sóvárogsz az ismeretek után. Ber­linben végre meggyőződhetsz arról, mennyit hazudtak neked, mennyit hazudtál magadnak, az ismeretek hamisak és feleslegesek voltak. Nem vagy képes lelkesedni, örülni. Megérkeztél, hogy lásd, meg­fe­lel‑e a valóság annak a kép­nek, amelyet túlélőként eszményí­tet­tél; elképzeltél magad­nak egy világot, amelyet Nyugatnak nevez­nek. Amelyről már gyermekkorodban úgy beszéltek, mint az ellen­ségedről, miközben te titokban, nem csekély bűntudattal cinkosa lettél. Szorgalmasan felmondtad a kötelező leckét, de mindig másra gondoltál. Most a szemed előtt tárul fel minden. Behunyod a szemed, hogy jobban megfigyeld. Bizonyára jobban tájékozódnál, ha nem venne körül a tárgyi világ. A valóság aka­dályoz, hogy ellen­őrizd saját ábránd­jaidat. Nem vagy egyenrangú azzal a világgal, amellyel hosszú várakozás után találkoztál. Az ő nyoma kitörölhe­tetlenül benned van, a te nyomodnak viszont híre sincs. Azok a tájak, ahonnan érkeztél, úgy élnek itt, mint fantom­‑világok. A gondjaid ragályos betegségek. Veszélyes bacilushordozó vagy, akit időnként fertőtleníteni kell.

A győztesek kicsinek tartják Európát, a vesztesek nagy­nak. Mindketten így keresik helyüket benne. De minél jobban meg­isme­red Európád, annál inkább megtanulod, milyen megalázó vesz­tes­nek lenni. Tudomásul veszed, már akkor megalázkodtál, amikor teljesült a vágyad, s átlépted a mágikus országhatárt: lehor­gasz­tott fejjel várakoztál a határőr előtt, hogy lepecsé­telje az út­leveled; ez a kiszol­gáltatott mozdulat jelenik meg a sze­med e­lőtt, miközben tapintatosan vizsgálod újdonsült ismerő­seid arcvo­násait, szeretnél betekinteni a világukba, mindent tudni akarsz róluk. Beszélgetsz velük, faggatod őket, kíváncsi vagy, tudomásul vették‑e történelmi árulásaikat, azokat az év­százado­kat, amelyek­ben önző módon feláldoztak, csakhogy saját bőrüket mentsék. Erről nem vesznek tudomást, nem szokták meg, hogy a törvénytelen gyere­kek vádolják őket. A balekok hallgas­sanak. Semmi megindulást sem fedezel fel bennük, a beszélgetés folya­mán belátod, nehezen ér­titek meg egymást. Sajnálkoznak sorso­don, az újságokból mindenről tájékozódtak, a képeslapokban ol­vastak szenvedéseidről, érdeklő­déssel böngészték a dissziden­sek interjúit, akárcsak a sportrova­tokat, tudat alatt ők is attól tartottak, betör közéjük a bolse­vik vírus. Megveregetik a vál­lad, elisme­rik, jó határőr vol­tál, testeddel védted őket, végre elült a vihar, csökkent a ve­szély, pihenj meg, mondják, majd lapoznak egyet az újságban: újra a sporteredmények a leg­fontosabbak. Bűnrészességükről tudni sem akarnak. Nem kíván­csiak, mi sajog a határőr bőre alatt, kissé furcsállják óvatos, kétértelmű mondataidat, sajnálkoznak a csődbe jutott kelet‑kö­zép‑európain, de azért tapintatosan távol tartanak maguktól: tapintatosan kerülnek, mintha ragályos betegségben szen­vednél. Néha megdicsérnek, át­menetileg kigyógyultál a pestisből, de véglegesen soha sem le­szel egészséges. A koldusbot egyébként is utálatos jelkép. Ma­radj továbbra is önkéntes kísérleti alany a történelem bonckése alatt. Azonnal felismered, folytathatod monológjaidat, akkor sem értenének meg, ha komolyan figyelnének rád. Megjegyeztek néhány botrányos politikai ügyet, ó, ők mindent tudnak a kom­munista diktatúráról, jelentik ki tudálékosan, és ezzel leve­szik napi­rendről a rejtélyes kafkai pert. Nem éreznek több köteles­séget irántad, de éreztetik veled, hogy adósuk vagy. Nach Ber­lin... Sóhajtasz fel rezignáltan. Szegény pária vagy, a meghason­lott peremvidéki. Onnan jössz, ahol találkozik Balkán és Pannó­nia, az hitelt érdemlő Európá­nak csak te, a félig és min­dig gyanús európai tartozol felelősséggel. Neked örök életedben bizonyítanod kell. Ők, a született európaiak, jó szándékkal van­nak irántad. Érdek­lő­désük felületes, már régen elkönyvelték, hogy örökre Európa fattyúja leszel, de még ezt az állapotot is ki kell érdemelned.

Berlin falai között elismered: európai fattyú vagy. Nem érdemelsz többet. Történelmi skizofréniában szenved­sz, szá­modra Európa gúzsba kötött emlékezetének elnémulása vészterhes jel. Szerinted az emlékezet éltető eleme nem az élet, hanem a kultú­ra. S Európába elnémul, ha a kultúra, ha a periféria ellen el­követett bűneiről kellene vallania. Küzdesz az emlékezet éb­ren­létéért, naponta mented az élet­től a kultúrát. Abban bízol, hogy megőrzöl valamit, az élet ideológusai közben kárörvendően vádol­nak, mert ködös álta­lánosságokba menekülsz. Cenzoraid sza­vai vis­­szhangoznak benned. Valóságod legyen érzékletes, disz­kréten osz­tályhar­cos szellemű, aztán ‑ mikor elkoptak ezek a szavak ‑ köte­leztek, hogy gondtalanul játssz a szavakkal, a nyomorúságos világban karcsú mondatokat körmölj, miközben a komisszárok a sza­lonokban szivaroztak és a szépséget dicsérték. Aztán ezek a mon­datok is elkoptak, a peremvidéki hatalmak alatt megrendült a föld, mire azt követelték, hogy dicsérd a nemze­tet, melynek ők a megmentői és felszentelt vezérei. Bárhová pillantottál, mindenütt hamis prófétákra bukkantál, az emberek éheztek és más világ után vágyakoztak, a prófé­ták viszont sza­porodtak, mint a gombák. Ez volt a történe­lem. Nem egy‑egy gon­dolat volt hamis benne, hanem az egész élet, a teljes valóság. Ami konkrét és megtapasztalható ‑ az félrevezető és hazug. Tömegek esküdtek rá, testvér a test­vért, ez egyik nemzet a másikat pu­sztította, üldözte, gyűlölte, örök időkre kiátkozta. A véres Duna menti, bal­káni misztérium legna­gyobb szemfényvesztése éppen a valóság volt. És még most is a valóságot kérik számon tőled a hazugság fényesen kitüntetett szo­lgái. Nem gondol senki arra, hogy a te valóságod túl van a látha­tón és érzékelhe­tőn, a kollektívan élvezhető valóság ópiumán. Kelet‑Közép‑­Európában a legnagyobb hazugság éppen a valóság, már nem hiszel benne, nem vagy kíváncsi rá; abba kapaszkodnál, ami felette van ennek, és megmagyarázhatatlan erőként irányít, amelyet szorongásból mi­n­dentől elvonatkoztatott, tiszta gondolatnak neve­zel. De tudod, hogy sokkal többről van szó. Csak ez a szorongás hozhatja meg számodra az utolsó kegyel­met, a feloldozást.

2012. június 13.
Küldje tovább ezt a cikket.

Kommentek

Ehhez a cikkhez még nem fűztek megjegyzést.

Komment írásához be kell jelentkeznie.

Legfrissebb

Nem a smirgli

Oda jutottunk, hogy a kisember annyira kiábrándult már a biztonságáért felelős szervből, valamint az őt – >

Tovább

WP: A NATO-nak ideje megválni Törökországtól

A Nyugatnak meg kell határoznia: a NATO sima biztonsági szerveződés, vagy pedig a tagoknak egyben igazodniuk >

Tovább

A szabadkai Houdini

Szemmel látható, hogy Bogdan Laban a szabadkai hatalmi elit (és a szélesebb értelemben vett hatalomgyakorlók) számára >

Tovább

A kísérlet

Ungváry „kísérletét” én ugyan az első perctől kissé maszatosnak éreztem, de a valódi okai nem érdekelnek, >

Tovább

Temetőt győztek

A temetőbeli közjáték a működő nemzeti illiberál színrevitele, valami másra van szükségünk, jövő-tervekre, hiszen a múltat >

Tovább

Vége

A rezsim nem a barantázó pántürk ősdilettánsokat hozza helyzetbe, és nem is az Akadémia ingatlanvagyona érdekli, >

Tovább

Wass Albert: Harmonia caelestis

Aztán visszajött a hegyről az édesapám, fölvette a priccsnadrágját, elment Csonka-Magyarhonba és nem láttuk többet soha. >

Tovább

Mélységesen sajnálnám, ha a Vajdaságban kihalna a magyar mondat

Vagy tíz évvel ezelőtt naplómban írtam erről, akkor is jöttek a verőlegények, mert ez tabutréma volt. >

Tovább

A nemzetközi sajtó von der Leyen esélyeiről

Elvileg 374 voks elegendő a megválasztáshoz, de ha nem szed össze legalább 400 szavazatot, akkor igencsak >

Tovább

SZÓSZEDET

Itt, a szövegeket szövők és lélegzők tengerszemében olyan távolinak tűnnek a kultúra ítészei és szabászai, a >

Tovább

Az európai szélsőjobb B terve

A mindennapokban az obstrukció érvényesül majd, a keletiek bizonyították, hogy képesek vétózni, de ők is vesztettek: >

Tovább

A „kereszténydemokrata” csavar

Orbán mostanában nem illiberális, hanem keresztény demokráciaként jellemzi rendszerét. A fő üzenet továbbra is a migránsok >

Tovább