Alapító: Bódis Gábor & Németh Árpád (MCMXC)

MiNapló Irodalmi Napló Itthon/Otthon KülNapló TegNapló Délvidékum BulvárNapló Tapló

Fiók

Legnépszerűbb

Végre egy örömhír: a kvótareferendumon a határon túli magyar állampolgárok is részt vehetnek

És ez még jobb: akinek nincs magyarországi lakcíme, levélben adhatja le szavazatát. >

Egy „Széchenyi-idézet” nyomában

„Minden nemzetnek olyan kormánya van, aminőt érdemel. Ha valami oknál fogva ostoba vagy komisz emberek >

Szeles Mónika exkluzív

1986-ban Mónika valahol Dél-Amerikában megnyerte a korosztályos világbajnokságot, s amikor hazajött, akkor készítettem vele ezt >

Európa, a vén kurva

E sorok írójának csak az a törté­nelmi tapasztalat jutott osztályrészéül, hogy hintalovazás közben hallgassa végig az >

The Orbán family’s enrichment with a little government help

„Azt hiszem elképednénk a jelenlegi magyar miniszterelnök korrumpáltságának mélységétől.” Hungarian Spectrum: >

Churchill és Bódis békés szivarozása helyett jaltai konferencia

Tulajdonképpen egy farsangi szivarozáson kellett volna találkoznia a krími félszigeten Churchillnek és Bódisnak 1945 februárjában – >

A gyertyák csonkig égnek

„Az ember lassan öregszik meg: először az élethez és az emberekhez való kedve öregszik.” Márai Sándor >

Egyik gyakornokunk szülinapját ünnepeltük

A bohókás ünnepeltet a kezében tartott tábláról lehet felismerni, amelyik egyben az életkorát is jelzi. Még fiatal, >

A kiválasztott nép ilyennek látja Európát

Spitzertől: >

A fehér kabát

Gabor,I like your white coat.Your pal,Tony Curtis >

A Napló Naplója

Kissé élcelődve azt meséltük, hogy minden a Magyarzó Pistike bálján kezdődött, amikor Árpád a söntésnél találkozott >

Szeretet

Amíg egy férfi új autóját fényezte, a kisfia felvett egy követ, és vonalakat karcolt az autó >

Úgy láttam, hogy komor viharfelhők gyülekeznek Magyarország felett, amelyek kiterjednek a környező magyar kisebbségre is. Okvetlenül kellene egy kisebb füzetet kitevő esszét írni a nemzeti érzésről és tudatról, mondogattam Péternek. Tisztázni a kérdést magunkkal és segíteni másoknak. Ha még lehet. Ha még szabad. Ha már nem késő. Arról elmélkedtem, hogy „vidéki fiú” létemre a faluvégről írnék, ahonnan elindultam és valamilyen „urbonépi” formában újvidéki lettem. Reméltem, hogy ebben segítségemre lesz kisebbségi mivoltom, amely megtanított arra, hogy a nemzeti mivolt, nem a rozsdás kardokkal való hadonászás, nem is a nagy szavak csörömpölése, hanem a szenzibilitás kérdése; lelki ügy, amivel naponta szembesülünk. Esterházy némi szkepszissel reflektált minderre. Próbáljam meg, mondta, ha esetleg sikerül, akkor küldjem el neki a kéziratot, megtörténhet, hogy válaszol. Évekig próbálkoztam, hiába, nem sikerült megírnom az esszét, újra elbíztam magam. Számtalanszor újra kezdtem ugyanannak a gondolatnak a kiejtését, sikertelenül, mert úgy éreztem, hogy erről is arról is, mindkét oldalról ráncigálnak. Mindkét oldalon sértődés – talán jogos. Most már mindegy. Végel László:

2023. július 11., kedd

Pesten vettem észre, hogy a múlt század elején épült klinikák és a kaszárnyák építészeti stílusa között mennyi a hasonlóság. Nincs teraszuk, nem értem miért. Nincsenek olyan tágas teraszai, mint az újonnan épített kamonci klinikának, amelyre gyakran gondolok vissza.  Az egyik ilyen tágas teraszon anno 1986 szeptemberében hosszan beszélgettem Podolszki Józseffel. Beteglátogatásra mentem és nagy és bátor terveket szövögető életerősnek tűnő tervkovácsolóval találkoztam. Akkoriban már Zadarba költözött, onnan jobban látta a mi kis vajdasági világunkat. Lelkes volt és rendkívül kritikus hangnemben beszélt, cseppet sem hasonlított egy beteg emberre. Pár nap múlva haláláról vettem a hírt. Ugyanezt a tervkovácsolást tapasztaltam Bori Imrével való kamonci találkozásomon. Anikóval jártunk odafenn, amikor Csikós József igazgató elárulta, hogy Bori Imrét a klinikán gyógyítják. Meglátogattam és rögtön a HID-ról mesélt, miközben a legújabb számot szorongatta a kezében. Az ablaka – úgy láttam-, teraszra nyílt. A legnagyobb meglepetésemre kikísért a lépcsőkig. Nem húzta a lábát, fiatalosan lépkedett.  Cseppet sem hasonlított egy halálos betegre, aki egy veszélytelennek ígérkező műtét közben távozott az élők sorából. Életében vitatkoztam is vele, halála után azonban keserűen veszem tudomásul, hogy milyen „tisztelettel” rombolják azt a teret, amit vajdasági magyar szellemi térnek nevezek. Még most is látom az alakját a lépcső lejárata előtt.  Nem igy láttam Aleksandar Tišmát, aki a halála előtti napokban a lakásába várt rám. Felesége a bejárati ajtó előtt elpanaszolta, hogy erre az alkalomra külön fel kellett öltöztetni, fehér ingben, öltönyben, nem az ágyban, hanem egy fotelben ülve fogadott. Nem miattam tette ezt, hanem mert haláláig úriember maradt.  Fél óra múlva távozni készültem, mire ő leintett, hagyjam el ezeket a kispolgári szokásokat, maradjak nyugodtan. Betegen is korholt. Ötkor érkeztem, hétkor a februári kemény téli estében távoztam. Pár nap múlva halálhírét vettem. Akkor értettem meg, hogy miért marasztalt. Búcsúzott tőlem. Az újságírók néhányszor faggattak, hogy miről is beszélgettünk, de nem nyilatkoztam, hiszen úgy véltem, amit ő a nyilvánosságnak szánt azt megírta terjedelmes naplókötetében, amelyben leplezetlenül írt magáról és környezetéről. Kíméletlen alapossággal készült fel a halálra, tehát megírhatta mindazt, amit közölni szándékozott. A többi maradjon titok. Sajnos, az ő világát is tisztelettel rombolják ebben a városban.  Esterházy Péterrel való halála előtti találkozások  időpontjával már nem küszködök. Utolsó előtti találkozásunkról (2015. szeptember 20., vasárnap) éppen ő irt a Hasnyálmirigynaplóban. Rövid ideig maradtam, mert úgy gondoltam tekintettel kell lennem rá, és nem szabad elrabolni kevéske idejét. A naplóban néhány szóban jellemzett is, és újra felmerült egy régi adósságom, amire utalt egy előző írásában: a nemzeti kérdésről szóló esszé. Csak úgy mellékesen 2015 szeptember 20-án délelőtt az esszéről faggatott. Még mindig nem írtam meg, amit ő fejcsóválva fogadott. Történt ugyanis, hogy még 2006 őszén vagy tíz napot együtt töltöttünk egy berlini lakásban. Együtt néztük a német adók híradóit a budapesti erőszakos tüntetésekről. Úgy láttam, hogy komor viharfelhők gyülekeznek Magyarország felett, amelyek kiterjednek a környező magyar kisebbségre is. Okvetlenül kellene egy kisebb füzetet kitevő esszét írni a nemzeti érzésről és tudatról, mondogattam Péternek. Tisztázni a kérdést magunkkal és segíteni másoknak. Ha még lehet. Ha még szabad. Ha már nem késő. Arról elmélkedtem, hogy „vidéki fiú” létemre a faluvégről írnék, ahonnan elindultam és valamilyen „urbonépi” formában újvidéki lettem. Reméltem, hogy ebben segítségemre lesz kisebbségi mivoltom, amely megtanított arra, hogy a nemzeti mivolt, nem a rozsdás kardokkal való hadonászás, nem is a nagy szavak csörömpölése, hanem a szenzibilitás kérdése; lelki ügy, amivel naponta szembesülünk. Esterházy némi szkepszissel reflektált minderre. Próbáljam meg, mondta, ha esetleg sikerül, akkor küldjem el neki a kéziratot, megtörténhet, hogy válaszol. Évekig próbálkoztam, hiába, nem sikerült megírnom az esszét, újra elbíztam magam. Számtalanszor újra kezdtem ugyanannak a gondolatnak a kiejtését, sikertelenül, mert úgy éreztem, hogy erről is arról is, mindkét oldalról ráncigálnak. Mindkét oldalon sértődés – talán jogos. Most már mindegy.  Az abbahagyott fragmentumok beépültek a naplójegyzetekbe vagy a prózába, legutóbb a Neoplanta avagy az Ígéret Földje című regényembe, majd a Temetetlen múltunkba. A fragmentumokkal még ma is vívódok, tudom, hogy nem írhatom meg, úgy ahogy szándékoztam, mert akkor idéznem kellene Péter szavait is, az pedig nem lenne rendjén való. Megírt mindent, amit akart, nem szabad semmit hozzáadni. Maradjon ez is a személyes titkom, akárcsak a Tišmával folytatott utolsó beszélgetés. A 65. születésnapjára, tehát még az életében a Kalligramban megjelent naplójegyzetem talán sejteti, hogy mi járt az eszemben. Ezeket a mondatokat írtam le: „Az említett sajátos magyar hajszálgyökér-jelenséget ismertem fel Esterházy más műveiben is, így például a Termelési regényben, a Harmonia caelestisben, a Javított kiadásban, vagy az Estiben. Hajszálgyökereket emlegetek, azért mert Esterházyt nem a magyar társadalom „története”, nem a jelen krónikája érdekli, hanem a láthatatlan hálószerű idegrendszere. Talán ezért tartottam a közhiedelemmel ellentétben Esterházy Pétert par excellence nemzeti írónak, persze tudatában vagyok, hogy ezt a szerepet sosem kereste. Nem is kell keresni, nem is szabad, főleg akkor, ha túl sokan jelöltetik magukat. A nemzeteszme úgyis megtalálja a saját emberét.” Aztán még egyszer találkoztunk a PÍM-ben. 2016. február 12., péntek. Eljött a születésnapi ünnepségemre és felszólalt. Ez volt a búcsú. Megírtam-e az esszét, kérdezte. Nem, válaszoltam. Halála után én is búcsúztam tőle: „Ő volt az, aki Európát magyarra tanította”. Természetesen a műveivel. Mindeközben a magyar világ súlyos terhével és kegyetlen ellenmondásaival vívódott, s ma sem vagyok biztos abban, hogy műveinkben vállalni merjük ezt a terhet. Túl nehéz!  Ezért csak játszadozunk a kedves, megható és baráti  alkalmi emlékekkel.

 

Kommentek

Ehhez a cikkhez még nem fűztek megjegyzést.

Komment írásához be kell jelentkeznie.

Legfrissebb

SÓHIVATAL LETT A MAGYAR NEMZETI TANÁCS!

Szinte szánalmas nézni az MNT-ülések TV-közvetítését, amelyek alatt a tanácstagok mukkanni se mernek! Az üléseken az >

A reálszocializmus és a szélsőjobb titkos kapcsolata

Aztán a berlini választásokra terelődik a szó. A választásokon a Linke nevű párt győzött. Berlin, akárcsak >

Pásztor Bálint valljon színt!

A Zöld Baloldal felszólítja a Vajdasági Magyar Szövetséget, hogy mondják el, számukra mi az a "vörös >

A VMSZ ÉS A MAGYAR ÉRDEKVÉDELEM AGÓNIÁJA

Csak akkor fogja azonban a közösség megtalálni a kiutat a jelenlegi állapotokból, ha megszabadul a pásztorvilág >

Viszlát Ottó! Találkozunk!

1990. március: az Újvidéki Színház klubjában, a törzshelyünkön tervezgettük a Naplót. Ottó is közöttünk volt. Nekem >

Művészete a túlélés csodás vajdasági enciklopédiája

Akkoriban Jugoszláviában tavaszias szellők fújdogáltiak, de a főszerkesztőnek azért politikailag megbízhatónak kellett lenni.  Erre felálltam és >

Nyilas Mihály bálozik

Szégyenletes, hogy most, amikor az ország „csaknem négyszáz bírója és ügyésze” tiltakozik a szakmát sújtó hatalmi >

KORMÁNYVÁLTÁS SZERBIÁBAN

Az országot most egy olyan személy tartja „sakkban” (sokkban?), akit – Gordana Čomić, előbb a Demokrata >

Szolidaritás és katarzis?

A magyarázat lehetséges kulcsszava tehát a szolidaritás, annak itt s másutt nemigen látott formái, amelyek sosem >

Ha létezne egy igazi államférfi

Míg az előző 30-50 körüli nemzedék nagy része – sokan közülük rossz lelkiismerettel - pragmatikusan alkalmazkodott >

Hősök emlékét ünneplik a gyávák

Gyáva népnek nincs hazája, a 177 évvel ezelőtti hősökre mutogató VMSZ-magyarkák a 48-as szabadságharc megszégyenítésének iskolapéldái. Mit >

A jelenlegi politikai elitnek le kell mondani az önzésről

A jelenleg uralkodó politikai elit nagy része három évtizede politikai üvegbúra alatt él, azzal a szent >

1990-2009 © Napló. | Impresszum | Tartalomjegyzék | Médiaajánlat | Szerzői jogok | Kapcsolat |