Ma Buda, Richárd, Hóvirág névnap van.
Fiók
Jelszó:
Legnépszerűbb
Végre egy örömhír: a kvótareferendumon a határon túli magyar állampolgárok is részt vehetnek
És ez még jobb: akinek nincs magyarországi lakcíme, levélben adhatja le szavazatát. >
Egy „Széchenyi-idézet” nyomában
„Minden nemzetnek olyan kormánya van, aminőt érdemel. Ha valami oknál fogva ostoba vagy komisz emberek >
Szeles Mónika exkluzív
1986-ban Mónika valahol Dél-Amerikában megnyerte a korosztályos világbajnokságot, s amikor hazajött, akkor készítettem vele ezt >
Európa, a vén kurva
E sorok írójának csak az a történelmi tapasztalat jutott osztályrészéül, hogy hintalovazás közben hallgassa végig az >
The Orbán family’s enrichment with a little government help
„Azt hiszem elképednénk a jelenlegi magyar miniszterelnök korrumpáltságának mélységétől.” Hungarian Spectrum: >
Churchill és Bódis békés szivarozása helyett jaltai konferencia
Tulajdonképpen egy farsangi szivarozáson kellett volna találkoznia a krími félszigeten Churchillnek és Bódisnak 1945 februárjában – >
A gyertyák csonkig égnek
„Az ember lassan öregszik meg: először az élethez és az emberekhez való kedve öregszik.” Márai Sándor >
Egyik gyakornokunk szülinapját ünnepeltük
A bohókás ünnepeltet a kezében tartott tábláról lehet felismerni, amelyik egyben az életkorát is jelzi. Még fiatal, >
A kiválasztott nép ilyennek látja Európát
Spitzertől: >
A fehér kabát
Gabor,I like your white coat.Your pal,Tony Curtis >
A Napló Naplója
Kissé élcelődve azt meséltük, hogy minden a Magyarzó Pistike bálján kezdődött, amikor Árpád a söntésnél találkozott >
Szeretet
Amíg egy férfi új autóját fényezte, a kisfia felvett egy követ, és vonalakat karcolt az autó >
A délszláv háborúról – 30 év után (1.)
„Terajtad nem bírunk segíteni, te magyar vagy!”
Az egész utcát agyba-főbe verték. Hogy mi szállt beléjük, ezt én a mai napig nem tudom megmagyarázni. Annyira gyűlölni, hogy egy 80 éves, idős asszonyt összerugdalni és a hajánál fogva húzgálni a konyhában, ezt nem tudom megérteni. Az volt a cél tulajdonképpen, hogy minél több magyart elüldözni, és hogy itt tiszta etnikumú közösség maradjon. Szabó Angéla:
Valahol azt olvastam, hogy valójában a nagy egyházak áldásos működésének köszönhetjük azt, hogy a II. világháború óta aránylag kevés véres öldöklést láttunk magunk körül. A nyugati világ azóta, vagyis már hetvenöt éve, viszonylagos békében él – legalábbis az egyik egyházfő szerint. De most ne bonyolódjunk bele annak szálazgatásába, hogy vérontásból mennyi számít kevésnek, és milyen az a béke, amely csak relatív (béke-e egyáltalán) – helyette inkább foglalkozzunk azzal a háborúval, amely mégiscsak megtörtént, nem is olyan messze tőlünk. Éppen 30 évvel ezelőtt robbant ki, 1991 tavaszán-nyarán. Ezt a barbár vérontást már nem a nagyszüleink elbeszéléséből ismerjük, ez már a mi életünkben történt. Éreztük is az embertelenségét sokféleképpen. A szemünk láttára hullott szét az ország, amelyben addig – valamiféle rendben, langymeleg nyugalomban és viszonylagos biztonságban – éltünk. A háború mindezt úgy fújta el, úgy söpörte el, mint a szél a falevelet.
Az akkori Jugoszláviában élő magyarok tudták, hogy nekik semmi közük nincs a délszláv népek marakodásához, egymás közti fegyveres leszámolásához, de belesodorták, belekényszerítették őket is az öldöklésbe: a férfiakra katonaruhát, zöld kényszerzubbonyt húztak, a többségük számára szokatlan „szerszámot”, fegyvert nyomtak a kezükbe, kivitték őket Vajdaságból és az ismeretlen horvát, boszniai, koszovói harctereken kellett parancsra, vezényszóra „védeniük a hazát”. Sokan közülük csak akkor tették fel maguknak azt a kérdést, hogy: „Mit keresek én itt?”, amikor már késő volt, amikor már nem lehetett visszafordulni, amikor megértették, hogy a vajdasági magyarokat kijátszották a baranyai magyarok ellen.
A drávaszögiek és a kelet-szlavóniaiak háborús hónapjairól, a 6–7 éven át tartó szenvedéséről még 3 évtized elmúltával is keveset tudunk. Néhány család most felidézi a megszállás idején történteket, elmondják, mi mindent éltek át a szülőföldjükön, a saját falujukban – Kórógyon, Szentlászlón, Nagybodolyán, Sepsén, Várdarócon, Kopácson, Vörösmarton.
Horvátországban 1991. május 19-én döntöttek népszavazással az önálló horvát állam létrehozásáról, és egy hónappal később már dörögtek a fegyverek. Az egymással addig békességben élő szerbek–horvátok találtak okot, ürügyet a békétlenségre, a leszámolásra, és az összetűzésekből a magyarokat sem felejtették ki. A Jugoszláv Néphadsereg csak később, július 3-án vonult be a lánctalpasaival Baranyába.
A baranyai bevonulás után
A háború kitörésének évében tartott népszámláláskor a Drávaszögben 19.310 horvát, 12.857 szerb és 9.920 magyar nemzetiségű polgár élt. A szerb megszállást követően mintegy 17.000 horvát, 6.000 magyar és 5.000 más nemzetiségű (albán, jugoszláv, német, szlovén) menekült el a térségből.
A délszláv népek háborújába belekeveredő horvátországi és vajdasági magyarokról egy 4 részes, igencsak szívbemarkoló filmet készített a magyarországi Kapu című kulturális és közéleti folyóirat főszerkesztője, Brády Zoltán és a munkatársa, Tóth Péter Pál. A Magyar Történelmi Film Alapítvány támogatásával létrejött alkotás címe: Magyarok a balkáni háborúban 1991–1997.
A Kopácson élő Karakas Gedeon nyilatkozatával kezdődik a film első része:
– Amikor Tito marsall meghalt, én már akkor gondoltam, hogy az úgy lesz, mint amikor egy apának van hat fia, és amikor az apa meghal, akkor mind a hat széjjel fog menni. Mikor ezt egy nagy kommunistának mondtam, akkor majdnem bezáratott. Azt mondta, olyan erős a kommunizmus, hogy az széjjel nem mehet.
A sepsei Rabbi Ferenc a következőket mondta: – A mi falunkban egy szerb volt csak, meg annyi is maradt. Három nemzetiségű Hercegszőlős, szerbek, horvátok, magyarok egyformán lakták, és onnan is jött legjobban a veszély a mi falunkra. Azok a (nem)régi barátok egy nap Sepsére puskával, cifra ruhában bejöttek, és többé nem ismertek mint barátot, nem is úgy szólítottak. A munkahelyéről a népet a hajánál fogva húzták ki a gyárból, csak azért, mert nem szerb volt. Azok a kollégák, akikkel egy műhelyben dolgoztam, azt mondták: „Feri, terajtad nem bírunk segíteni, te magyar vagy!”
A várdaróci Markos Sándor így emlékezik: – Mind azt hangoztatták, hogy Baranya egy nyugodt oázis, itt nem lesz semmi probléma. Pedig Kninben akkor már problémák voltak és lezárták a tengerre vezető utakat. Egy szép napon éppen Monostoron voltam a vállalatom igazgatóságán (segéd-állatorvos vagyok ebben a körzetben), és ahogy jöttem, látom, hogy harckocsik, teherautók vonulnak be a monostori kaszárnyába. (…) Az egész utcát agyba-főbe verték. Hogy mi szállt beléjük, ezt én a mai napig nem tudom megmagyarázni. Annyira gyűlölni, hogy egy 80 éves, idős asszonyt összerugdalni és a hajánál fogva húzgálni a konyhában, ezt nem tudom megérteni. Az volt a cél tulajdonképpen, hogy minél több magyart elüldözni, és hogy itt tiszta etnikumú közösség maradjon. Persze, mert a magyarok – Kopács, Várdaróc, Laskó – ezek gazdag falvak, tele a házak bútorral, háztartási gépekkel, színes televíziókkal, videómagnókkal, ezeket elűzték ilyen viselkedéssel, és akkor ment a lopás. Kipakolták a házakat, történetesen az én házamat is, négy-ötszobás lakás, a szó szoros értelmében annyi sem maradt, hogy egy egér elbújjon. Mindent, mindent, még az ajtókat is kiszedték, a villanykapcsolókat.
A fotókat a kórógyi születésű Posza Rudolf fénymásolta. A háború idején Belgrádban élt és a Narodna Armijának, a Jugoszláv Néphadsereg egyik lapjának volt a haditudósítója
Az eszéki Mikuska József a következőket mondta: – Mindannyian hittük, hogy ha más nem lesz, akkor lesz egy jugoszláv hadsereg, amely átveszi a hatalmat. Mindenki abban hitt, hogy majd a jugoszláv hadsereg valamit csinál, és aztán a helyzet kezdett elferdülni.
A kopácsi Tóth Sándorné: Egy nap napon csak bejöttek a faluba egy dzsippel meg egy tankkal és fölhúzták a szerb zászlót. Azt is mondták, hogy megtisztítják a falut az usztasáktól, magyaroktól, horvátoktól. Szerb állam lesz ezután.
Gondoltuk, hogy jók. Velünk éltek, szomszédok voltunk, hittünk nekik. És egyszerre az a rossz kijött belőlük, nem is gondoltad, hogy lehet olyan rosszság az emberben, amit ők csináltak.
(...)
Kommentek
Ehhez a cikkhez még nem fűztek megjegyzést.
Komment írásához be kell jelentkeznie.
Legfrissebb
SÓHIVATAL LETT A MAGYAR NEMZETI TANÁCS!
Szinte szánalmas nézni az MNT-ülések TV-közvetítését, amelyek alatt a tanácstagok mukkanni se mernek! Az üléseken az >
A reálszocializmus és a szélsőjobb titkos kapcsolata
Aztán a berlini választásokra terelődik a szó. A választásokon a Linke nevű párt győzött. Berlin, akárcsak >
Pásztor Bálint valljon színt!
A Zöld Baloldal felszólítja a Vajdasági Magyar Szövetséget, hogy mondják el, számukra mi az a "vörös >
A VMSZ ÉS A MAGYAR ÉRDEKVÉDELEM AGÓNIÁJA
Csak akkor fogja azonban a közösség megtalálni a kiutat a jelenlegi állapotokból, ha megszabadul a pásztorvilág >
Viszlát Ottó! Találkozunk!
1990. március: az Újvidéki Színház klubjában, a törzshelyünkön tervezgettük a Naplót. Ottó is közöttünk volt. Nekem >
Művészete a túlélés csodás vajdasági enciklopédiája
Akkoriban Jugoszláviában tavaszias szellők fújdogáltiak, de a főszerkesztőnek azért politikailag megbízhatónak kellett lenni. Erre felálltam és >
Nyilas Mihály bálozik
Szégyenletes, hogy most, amikor az ország „csaknem négyszáz bírója és ügyésze” tiltakozik a szakmát sújtó hatalmi >
KORMÁNYVÁLTÁS SZERBIÁBAN
Az országot most egy olyan személy tartja „sakkban” (sokkban?), akit – Gordana Čomić, előbb a Demokrata >
Szolidaritás és katarzis?
A magyarázat lehetséges kulcsszava tehát a szolidaritás, annak itt s másutt nemigen látott formái, amelyek sosem >
Ha létezne egy igazi államférfi
Míg az előző 30-50 körüli nemzedék nagy része – sokan közülük rossz lelkiismerettel - pragmatikusan alkalmazkodott >
Hősök emlékét ünneplik a gyávák
Gyáva népnek nincs hazája, a 177 évvel ezelőtti hősökre mutogató VMSZ-magyarkák a 48-as szabadságharc megszégyenítésének iskolapéldái. Mit >
A jelenlegi politikai elitnek le kell mondani az önzésről
A jelenleg uralkodó politikai elit nagy része három évtizede politikai üvegbúra alatt él, azzal a szent >