Ma Izidor névnap van.
Fiók
Jelszó:
Legnépszerűbb
Végre egy örömhír: a kvótareferendumon a határon túli magyar állampolgárok is részt vehetnek
És ez még jobb: akinek nincs magyarországi lakcíme, levélben adhatja le szavazatát. >
Egy „Széchenyi-idézet” nyomában
„Minden nemzetnek olyan kormánya van, aminőt érdemel. Ha valami oknál fogva ostoba vagy komisz emberek >
Szeles Mónika exkluzív
1986-ban Mónika valahol Dél-Amerikában megnyerte a korosztályos világbajnokságot, s amikor hazajött, akkor készítettem vele ezt >
Európa, a vén kurva
E sorok írójának csak az a történelmi tapasztalat jutott osztályrészéül, hogy hintalovazás közben hallgassa végig az >
The Orbán family’s enrichment with a little government help
„Azt hiszem elképednénk a jelenlegi magyar miniszterelnök korrumpáltságának mélységétől.” Hungarian Spectrum: >
Churchill és Bódis békés szivarozása helyett jaltai konferencia
Tulajdonképpen egy farsangi szivarozáson kellett volna találkoznia a krími félszigeten Churchillnek és Bódisnak 1945 februárjában – >
A gyertyák csonkig égnek
„Az ember lassan öregszik meg: először az élethez és az emberekhez való kedve öregszik.” Márai Sándor >
Egyik gyakornokunk szülinapját ünnepeltük
A bohókás ünnepeltet a kezében tartott tábláról lehet felismerni, amelyik egyben az életkorát is jelzi. Még fiatal, >
A kiválasztott nép ilyennek látja Európát
Spitzertől: >
A fehér kabát
Gabor,I like your white coat.Your pal,Tony Curtis >
A Napló Naplója
Kissé élcelődve azt meséltük, hogy minden a Magyarzó Pistike bálján kezdődött, amikor Árpád a söntésnél találkozott >
Szeretet
Amíg egy férfi új autóját fényezte, a kisfia felvett egy követ, és vonalakat karcolt az autó >
Napi ajánló
Radics Viktória: Sipos Katica
A temetésen valahogy mindig a Dunához való kötődése járt a fejemben, s a holtág partja, ahol apámmal laktak a torkolatnál, ahol szeretett lenni, és azóta is az ott, Bezdánnál (a szülőfalujánál) igen széles Dunához kapcsolom az anyámat, a kanyarhoz, ami után ott van Mohács, szemben pedig a baranyai lankák. És hát a temetésen a folyót láttam.
Levél valakinek
A zombori idősotthonban hunyt el május 31-én, 83 évesen Sipos Katica. Noha korábban erős testalkatú volt, az évek során fokozatosan lefogyott, és kismadárként távozott el. Semmi szervi baja nem volt, szíve, tüdeje rendben – kiment belőle az egyébként nagy vitalitása, és úgy döntött – mondom én –, hogy elköltözik.
A halála előtt egy héttel voltam nála hosszabb ideig. Akkor történt, hogy teljesen elfogyott az ereje, már alig tudott lábra állni (nem is akart, csak ha fölállítottam), és a bögrét alig tudta a szájához emelni. Kiesett a kezéből a piros kávéscsésze, széttörött a teraszon, ahova kivittem őt, és kiömlött belőle az édes kávé, amit megízlelt. Azt hiszem, hogy ez a történés – vagyis törés – belevésődött az egyre különösebben működő agyába. A szeme is tört fényű volt azon a napfényes májusi délutánon.
A saját apartmanjából, amit az ő ízlése szerint rendeztünk be számára (csipkék, nippek, díszpárnák és gobelinek) átvitték egy kopár, beton-tégla betegszobába. Etettem, itattam. Egy este, amikor a folyosó felől az ajtónak nekiütközve bevert az égve hagyott lámpa fénye a betegszobába, életében először és utoljára hallucinálni kezdett. Azt mondta, hogy menjünk innen, mert ránk dől a ház. Nem ijedten mondta, hanem csak csodálkozva, a határozott, mély hangján. Ránk fog dőlni, látom-e a repedéseket, mert lószarral tapasztották, és a lószar kiszáradt, már válnak el a falak a mennyezettől, és már bogarak mászkálnak a plafonon. Itt is, ott is rések jelennek meg, nézzem csak. Vagy sok eső esett, és azért fog összedőlni a ház, amit lószarral tapasztottak, hullámzik a fal, mutatta a madárkezével, amit csak egy kicsit tudott megemelni. És látom-e, hogy a plafonba van szúrva egy nagy, fehér kés? És látom-e a fehér gyereket, akit ketten meg akarnak ölni, már folyik a vére? A zsidókat is föltették, szegényeket, nem tehettek róla, a lovaskocsira, és vitték őket, nekik is ott kellett hagyni mindenüket, semmit se vihettek magukkal, csak egy batyut. Látom-e a kukacokat a mennyezeten, ahogy vonulnak? Ez egy elátkozott kastély. Két óra múlva – addig ezt hajtogatta különféle variációkban – almák kezdtek pattogni, és megjelent egy kutya meg egy kacsafej is. Az almák pattogását földerülve csodálta, és elmondta az Ádám-Éva történetet, azzal a hozzátoldással, hogy az Isten vérzéssel büntette meg Évát, amit hosszas könyörgésre menstruálássá enyhített. Csillogni kezdett a szoba, és azt mondta, hogy ez egy mesekastély! Egy csodaország, hogyhogy ő ezt eddig nem tudta? A rések fényekké változtak. Ez az „élő közvetítés” is eltartott vagy két óra hosszát, a rémképek töredékei néha, egyre halkabban tértek vissza. Az utolsó mondata, mielőtt elszenderedett volna a sok beszéd okozta fáradtságtól, az volt, hogy megetettem-e a pici gyereket? Adtam-e neki tejecskét? Mondtam, hogy igen.
Ez a halála előtt egy héttel történt. Utána még egyszer meglátogattuk őt a lányommal, és akkor tört össze a kávéscsésze. Vittem neki egy kis piros rózsafüzért, amit a tihanyi apátságban vásároltam egyszer rég, és azt mondta, hogy ezt majd adjuk a kezébe a koporsóban. Ekkor történt meg az is, hogy egyszer-kétszer én cseréltem rajta pelenkát. Nem tudott már kimenni nagyvécére sem. Ez nagyon bántotta a szemérmét, és valahol az egész lénye azt mondta, hogy így nem! Amikor elrévedt, mondogatta, hogy eljött a vég. Látszott az arcán, hogy menni készül, vagy hogy már látja az út végét, amiről, ki tudja, talán már régóta gondolkodott. A révület néhányszor bizonyossággá változott az arcán, és abban volt energia is.
Ez szerdán volt, és pénteken reggel jött a halálhír, én épp Pesten voltam már.
Az idősotthonban van egy ápoló, egy mackós testalkatú szerb férfi, akit anyukám a legjobban kedvelt. Az ő keze között halt meg, miután a férfi tisztába tette. Az utolsó (?) kérdése az volt, hogy ma nem kell menni dolgozni? És lassan leállt a szívverése, levegő után kapkodott, és elhagyta a lélek. Az ápoló elmondta, hogy keresztet rajzolt a homlokára, és elmondott egy miatyánkot. Ez pont azokban a percekben történhetett, amikor én mondtam el egy miatyánkot magyarul, Pesten.
Miután egyedül hagytuk a betegszobában, hajnalonta még lemászott az ágyról, és, mesélte, térden-hason csúszva tologatni próbálta a bútorokat, amelyek eltakarták előle a kilátást a zöldbe; rakodott. Megmutatta a hegeket a lábán.
A szülőházunkat két hónapja el kellett adni. Mielőtt meghalt volna, ezt még elmondta az ápolónak szerbül, hogy eladtuk a házat.
Az utolsó kép róla a szememben, ahogy a Fanny lányom a hónaljánál fölemeli, hogy járjon, s ő úgy hajtja a mellére a fejét, ahogy a gyerek hajtotta rá az ő vállára, amikor kicsi volt. Egy lépést sem bírt tenni.
Hol a Lajos? Egész nap nem láttam, ezt mondta még. Lajos az apám volt, és pont tíz éve halott.
A négyórás hallucináció életének legcsodálatosabb verse volt (mert rímfaragó volt az édesanyám), és úgy éreztem, hogy miközben mondta-mondta, fölszabadult. Szabad volt négy órán át, és a „második felvonásban” már nem is szorongott egy csöppet sem. Ezért én, habár megszeppentem, örültem ennek a kivételes eseménynek – mert másnapra visszatért a józan esze. Aztán már többet nem beszélt ilyen sokat egyfolytában.
A szerb ápoló, kivételes gesztus, a temetés után meghívott bennünket egy kávéra. Ő hívő, mondta, és megmutatta a két tetovált alkarját, az egyiken pravoszláv kereszt volt, a másikon meg a bencés kereszt a betűjelekkel. Ez a kettő nála tökéletesen összefér, mondta. Elbeszélte anyánk utolsó perceit, és most már bánom, hogy nem kérdeztem rá további részletekre. Például a halálhörgésre. (Ez a szó nem jutott eszembe szerbül.) És hogy öt vagy tíz percig tartott-e az utolsó forduló. Nem tudom, miért lenne oly fontos ezt tudnom; azért, mert így azt gondolom, hogy harmonikus halála volt, és lekerekedett az élete, majdnem hogy önként, bátran távozott, eltökélten ment el, bár ezen a képzetemen az utolsó gyötrelemről való tudás sem változtatna talán. Még sohasem használtam a „harmonikus halál” szintagmát, talán idétlen.
A keze olyan gyönge és könnyű lett, mint egy madárszárny, melyről lehullottak a tollak, a hosszú, csontos ujjak már semmi nyomot nem hagytak a paplanon, és ha simogattam a kezét, az nem bírt fogni. Ezért is ragadtam meg a kezénél, mert ez egy olyan kéz volt, amely nem bírt többé fogni. Ahogy a talpa sem tapadt már a talajhoz.
A temetésen valahogy mindig a Dunához való kötődése járt a fejemben, s a holtág partja, ahol apámmal laktak a torkolatnál, ahol szeretett lenni, és azóta is az ott, Bezdánnál (a szülőfalujánál) igen széles Dunához kapcsolom az anyámat, a kanyarhoz, ami után ott van Mohács, szemben pedig a baranyai lankák. És hát a temetésen a folyót láttam.
(Litera)
Következő cikk: A Szervusz Klub vezére
Kommentek
Ehhez a cikkhez még nem fűztek megjegyzést.
Komment írásához be kell jelentkeznie.
Legfrissebb
SÓHIVATAL LETT A MAGYAR NEMZETI TANÁCS!
Szinte szánalmas nézni az MNT-ülések TV-közvetítését, amelyek alatt a tanácstagok mukkanni se mernek! Az üléseken az >
A reálszocializmus és a szélsőjobb titkos kapcsolata
Aztán a berlini választásokra terelődik a szó. A választásokon a Linke nevű párt győzött. Berlin, akárcsak >
Pásztor Bálint valljon színt!
A Zöld Baloldal felszólítja a Vajdasági Magyar Szövetséget, hogy mondják el, számukra mi az a "vörös >
A VMSZ ÉS A MAGYAR ÉRDEKVÉDELEM AGÓNIÁJA
Csak akkor fogja azonban a közösség megtalálni a kiutat a jelenlegi állapotokból, ha megszabadul a pásztorvilág >
Viszlát Ottó! Találkozunk!
1990. március: az Újvidéki Színház klubjában, a törzshelyünkön tervezgettük a Naplót. Ottó is közöttünk volt. Nekem >
Művészete a túlélés csodás vajdasági enciklopédiája
Akkoriban Jugoszláviában tavaszias szellők fújdogáltiak, de a főszerkesztőnek azért politikailag megbízhatónak kellett lenni. Erre felálltam és >
Nyilas Mihály bálozik
Szégyenletes, hogy most, amikor az ország „csaknem négyszáz bírója és ügyésze” tiltakozik a szakmát sújtó hatalmi >
KORMÁNYVÁLTÁS SZERBIÁBAN
Az országot most egy olyan személy tartja „sakkban” (sokkban?), akit – Gordana Čomić, előbb a Demokrata >
Szolidaritás és katarzis?
A magyarázat lehetséges kulcsszava tehát a szolidaritás, annak itt s másutt nemigen látott formái, amelyek sosem >
Ha létezne egy igazi államférfi
Míg az előző 30-50 körüli nemzedék nagy része – sokan közülük rossz lelkiismerettel - pragmatikusan alkalmazkodott >
Hősök emlékét ünneplik a gyávák
Gyáva népnek nincs hazája, a 177 évvel ezelőtti hősökre mutogató VMSZ-magyarkák a 48-as szabadságharc megszégyenítésének iskolapéldái. Mit >
A jelenlegi politikai elitnek le kell mondani az önzésről
A jelenleg uralkodó politikai elit nagy része három évtizede politikai üvegbúra alatt él, azzal a szent >