Alapító: Bódis Gábor & Németh Árpád (MCMXC)

MiNapló Irodalmi Napló Itthon/Otthon KülNapló TegNapló Délvidékum BulvárNapló Tapló

Fiók

Legnépszerűbb

Végre egy örömhír: a kvótareferendumon a határon túli magyar állampolgárok is részt vehetnek

És ez még jobb: akinek nincs magyarországi lakcíme, levélben adhatja le szavazatát. >

Egy „Széchenyi-idézet” nyomában

„Minden nemzetnek olyan kormánya van, aminőt érdemel. Ha valami oknál fogva ostoba vagy komisz emberek >

Szeles Mónika exkluzív

1986-ban Mónika valahol Dél-Amerikában megnyerte a korosztályos világbajnokságot, s amikor hazajött, akkor készítettem vele ezt >

Európa, a vén kurva

E sorok írójának csak az a törté­nelmi tapasztalat jutott osztályrészéül, hogy hintalovazás közben hallgassa végig az >

The Orbán family’s enrichment with a little government help

„Azt hiszem elképednénk a jelenlegi magyar miniszterelnök korrumpáltságának mélységétől.” Hungarian Spectrum: >

Churchill és Bódis békés szivarozása helyett jaltai konferencia

Tulajdonképpen egy farsangi szivarozáson kellett volna találkoznia a krími félszigeten Churchillnek és Bódisnak 1945 februárjában – >

A gyertyák csonkig égnek

„Az ember lassan öregszik meg: először az élethez és az emberekhez való kedve öregszik.” Márai Sándor >

Egyik gyakornokunk szülinapját ünnepeltük

A bohókás ünnepeltet a kezében tartott tábláról lehet felismerni, amelyik egyben az életkorát is jelzi. Még fiatal, >

A kiválasztott nép ilyennek látja Európát

Spitzertől: >

A fehér kabát

Gabor,I like your white coat.Your pal,Tony Curtis >

A Napló Naplója

Kissé élcelődve azt meséltük, hogy minden a Magyarzó Pistike bálján kezdődött, amikor Árpád a söntésnél találkozott >

Szeretet

Amíg egy férfi új autóját fényezte, a kisfia felvett egy követ, és vonalakat karcolt az autó >

A nők megalázásának egy még magasabb fokára hágott azt javasolván, hogy a nőgyógyász az abortusz elvégzése előtt mutassa meg páciensének az embrióról készült ultrahangfölvételt és hangosítsa ki az embrió szívhangját. Rácz Krisztina:

Idén március 8-án apolitikus akartam lenni. A Facebook-falamra enyhén ironikus gesztusként csak egy vörös szegfűt posztoltam, és eldöntöttem, hogy ha valaki gratulál, kedvesen fogom fogadni. Mivel ismerem magamat valamelyest, azt is megfogadtam, hogy ha csak lehet, nem megyek aznap olyan helyre, ahol megtörténhet, hogy fölköszöntenek a nemzetközi nőnap alkalmából (hasonlóan teszek egyébként locsolkodáskor is). S a nap egészen jól elmúlt, még a politikusok szokásos cukormázas, rózsaszirommal díszített hímsoviniszta jókívánságai sem zökkentettek ki túlságosan nyugalmamból, annyira szokványosak voltak, hogy alig emlékszem már rájuk. Rémlik, hogy a többek között szociális ügyekkel megbízott miniszer minden nőt szegénynek nevezett, és kijelentette, a nőket nem tisztelni kell, hanem szeretni, majd gyorsan bocsánatot is kért. A nőnapot követő hónapban azonban a szokásosnál is több olyan esemény történt, ami rámutatott arra, hogy még ha a homokba is dugjuk a fejünket, a sivatagi vihar utolér bennünket.

Nem sokkal március 8-a után megjelent egy, a kolléganőimmel együtt végzett kutatás eredményeit összefoglaló kötet, amely a Belgrádi Egyetemen tanító és kutató, karrierjük elején járó nők helyzetével foglalkozik. Számomra három fontos tanulsága van a kutatásnak:

– annak ellenére, hogy – főleg a társadalomtudományokban és a humán területeken – a fiatal oktató- és kutatónők fölülreprezentáltak férfi kollégáikhoz képest, döntéshozói pozíciókban (projektvezető, dékán stb.) szinte egyáltalán nincsenek jelen;

– habár a szexuális zaklatás törvényileg szankcionálandó, mégis gyakran előfordul; a nyílt vagy burkolt szexizmus férfi fölötteseik és munkatársaik részéről pedig olyannyira része az egyetemen dolgozó nők mindennapjainak, hogy gyakran nem is nevezik zaklatásnak;

– noha azt hihetnénk, hogy egy privilegizált, átlagon fölüli keresettel és nagyobb öntudattal rendelkező csoportról van szó, Szerbiában a tudományos dolgozónők elsősorban dolgozók, másodsorban nők, és csak harmadsorban tudománnyal foglalkozó személyek: az amfiteátrumokból, kutatóintézetekből, laboratóriumokból, íróasztalaik mellől hazatérve ezek a nők rohannak a gyerekekért az óvodába, főznek, mosnak, takarítanak, házi feladatot ellenőriznek, gyakran akkor is szinte kizárólag ők végzik ezt a „láthatatlan munkát”, ha az élettársuk hasonló pozícióban, hasonló fizetésért, hasonló időbeosztásban dolgozik.

Aztán megjelent a Művelődési és Tájékoztatási Minisztérium által kiírt pályázat eredménye a legjobbnak ítélt, születést serkentő népesedéspolitikai kampányszlogenekkel.

Ha valaki feminista és Szerbiában él, az ingerküszöbe már elég magasan van, és különösebben nem rázza meg, hogy vannak olyan honatyák és -anyák, akik szerint komolyan egy szlogentől megihletve fognak az ország lakosai gyerekcsinálásba fogni. Az sem vág már mellbe egy edzett szerbiai feministát, hogy a szülés hangsúlyozásával a nyertes kínrímek kizárólag a nőkre hárítják a gyermekgondozást, és tulajdonképpen az egész népesedéspolitikát. Arra viszont már nehéz csupán legyinteni, hogy még a szlogen ellen fölszólaló kevés médiatermékekben vagy nyilvános vita során sem merült föl, hogy

a kampány nem azért elfogadhatatlan, mert nem veszi figyelembe, hogy egyes pároknak egészségügyi, gazdasági vagy egyéb okokból nincs (még) gyermekük, hanem azért, mert semmilyen jogalapja nincs az államnak beleszólni abba, hogy valakinek egyáltalán legyen-e gyereke, akárhol, akárhány, akármikor.

Ahhoz, hogy egy miniszterelnök asszony vagy egy munkanélküli nő hány gyereket szül, ha szül, az államnak annyi köze van, hogy minden állampolgár minden gyermekét – nemtől, nemzeti, faji, vallási hovatartozástól, egészségi állapottól függetlenül – köteles támogatni.

SZÜLÉSSERKENTÉS TRAUMATIZÁLT NŐK MEGALÁZÁSÁVAL

Nem kellett sokat várni a nagy dérrel-dúrral beharangozott Szülés(sic!)serkentő stratégiára, amely alapján minden újszülött után a család anyagi segítségben részesül, konkrétan a második gyermek után havi 10.000 dinárban teljes két évig. Ez az összeg – amely az állítólagos szerbiai havi nettó átlagkereset ötöde – a Kereskedelmi, Turisztikai és Távközlési Minisztérium által megállapított, kétgyermekes családra vonatkozó minimális fogyasztói kosár tizedét tudná fedezni. A legszerényebb becslések szerint is a havi támogatásnak legalább felét kiteszik csak a pelenka és a csecsemőgondozáshoz legszükségesebb higiéniai termékek, ami pedig a gyakran aranyáron kínált babakocsit, kiságyat, etetőszéket, öltözéket, lábbelit stb. illeti, a stratégia eszmei szerzői biztos úgy számoltak, hogy ezeket a második gyermek mind megörökli az elsőtől – már ha az elsőnél tellett rá. Ha eddig nem is tellett, júniustól az egyszeri 100.000 dináros segélyből biztosan fog.

Tekintettel arra, hogy a legtöbb párnak ma Szerbiában egy vagy két gyermeke van, mégiscsak különös, hogy, úgy tűnik, a nagy örömködésben senkinek sem jutott ideje elgondolkodni azon, hogy a második gyermek után járó két évnyi támogatás után mi lesz a gyerekkel és a családdal. Az viszont igaz, hogy a harmadik és a negyedik gyermek születése után az állam tíz évig havi 12.500, illetve 18.000 dinárral támogatja majd a családokat, a tíz éves gyermek pedig már majdnem középiskolás, csak öt évet kell várni, és már el is mehet a duális oktatás keretében majdnem minimálbérért dolgozni, azaz tanulni.

Egyébként ugyanaz a Vučić köztársasági elnök, korábbi miniszerelnök a bejelentője ennek a stratégiának, aki másfél éve még azt hangoztatta, hogy az anyák azért nem akarnak dolgozni (kíváncsi lennék egyébként a munkanélküliséget tudatosan vállaló szerbiai anyák számára), mert inkább az anyasági segélyből akarnak élni, és aki a nők megalázásának egy még magasabb fokára hágott azt javasolván, hogy a nőgyógyász az abortusz elvégzése előtt mutassa meg páciensének az embrióról készült ultrahangfölvételt és hangosítsa ki az embrió szívhangját.

Szerbiában a nagyszámú terhességmegszakítás ellen tehát nem a gyermekneveléshez szükséges anyagi és szociális föltételek megteremtésével vagy a még gyakran tabunak számító biztonságos fogamzásgátlási módszerekről való fölvilágosítással veszik fel a küzdelmet, hanem az abortusz mellett döntő, eleve traumatizált és sérülékeny terhes nők érzelmi zsarolásával.

A SZEXUÁLIS ZAKLATÓK NEM IDEGEN CUKROSBÁCSIK

A nyílt vagy burkolt nőgyűlölet azonban nemcsak országunk kormányában dívik. A belgrádi helyi választások estéjén a Ne davimo Beograd mozgalom stábjában a tagok és szimpatizánsok követték az eredményeket. A lista az úgynevezett urbánus Belgrád főként fiatal és főként értelmiségi közszereplőit tömöríti, a nemek közötti egyenlőségért való kiállás a mozgalom programjában is szerepel, a lista vezetője pedig maga is nő. Az est folyamán Nenad Racković Džoni belgrádi művész a NDM BGD közleménye szerint szexuálisan zaklatott egy az eseményen szintén résztvevő nőt. A sértett nem kívánt följelentést tenni, a mozgalom viszont fontosnak tartotta felhívni a figyelmet a történtekre. A Facebook-bejegyzés kommentelői közül nem kevesen ezt lincselésre való fölbujtásként értelmezték, kétségbe vonták a szexuális zaklatásnak a tényét és/vagy irrelevánsnak ítélték azt, mert az áldozat nem tett rendőrségi följelentést. Az ilyen jellegű reagálások mellett olyanok is voltak, amelyekben nők „kiteregették”, hogy ők is áldozatai voltak Racković zaklatásának. Megtörtént tehát a „szerbiai #metoo”. Elméleti síkon érdekes jelenség. Gyakorlati síkon azonban elkeserítő, hogy

a polgárok jelentős része továbbra is úgy hiszi, hogy a szexuális zaklatás olyan, mint minden más bűntény: a megfelelő bizonyítékok benyújtása (amelyek lehetőleg minél részletesebbek legyenek) és mindkét fél objektív ki/meghallgatása után egy független személy, illetve intézmény eldönti, történt-e bűncselekmény, vagy sem. Mint az a #metoo mozgalomban nyilvánvalóvá vált azonban, kevés másik bűnténynél van olyan erősen jelen a hatalom kérdése, mint a szexuális zaklatásnál, ahol az elkövető úgy érzi, fölötte áll a zaklatottnak.

Úgyszintén kevés másik bűnténynél hárul a bizonyítás olyan nagy mértékben a sértettre, és kevés más bűnténynél hajlamos a nyilvánosság olyan mértékben megkérdőjelezni magának a tettnek a tényét (ritkán gondoljuk, hogy valaki hazudik, hogy kirabolták, megverték vagy becsapták), mint a szexuális zaklatások ügyében. Gyakran a tény „laikus” megítélésében szerepet játszik az is, mint ahogy a „Džoni-esetből” is kitűnt, hogy hisszük-e, hogy a sértettnek a „kelleténél többet” mutató ruházata tényező volt a zaklatásban (a rendőrségi protokoll szerint például azt is el kell mondania a sértettnek, hogy hogyan volt fölöltözve – egy ilyen protokoll elolvasása után sejthető, miért nem kíván sok szexuális erőszak és zaklatás áldozata a rendőrségre menni). Ilyen esetekben az is gyakran fölmerül és fölmerült, hogy az eset meg sem történt, a sértett csak a föltételezett elkövető reputációját akarta rontani ezzel, miközben bűnügyi statisztikák szerint szexuális zaklatással hamisan vádolni valakit ugyanannyira gyakori, illetve ritka, mint más bűnténnyel hamisan vádolni. Az igazságszolgáltatásban vakon bízók mellett a hozzászólók másik tábora a zaklatást és a zaklatót egyénileg és „saját kezűleg” szeretné elintézni; sok férfi hozzászóló reakciója az volt, hogy jól el kellene látni a baját Džoninak – azonban épp a Džoni által zaklatottak számoltak be arról, hogy amikor nyilvános helyen, nagyobb társaságban történt ez velük, barátaik csak legyintettek: Džoni már csak ilyen.

Kiábrándító, hogy a macsó kultúrán ironizáló viccportálnak nevezhető Tarzanija volt az egyetlen médium, amely mélyebb következtetéseket vont le az esetből. Konkrétan azt, hogy a szexuális zaklatás köreinkben gyakran normális férfi-magatartásnak van elkönyvelve, és hogy a zaklatók gyakran nem gonosz öreg cukrosbácsik, hanem társaink, barátaink, családtagjaink, munkatársaink, ismerőseink – mi magunk.

NEM ELÉG „BESEGÍTENI” – EL KELL OSZTANI A „LÁTHATATLAN MUNKÁT”

Talán a „kelleténél több” nő emelte föl a hangját, még ha csak virtuálisan is, a „Džoni-eset” és az azt megelőző esetek kapcsán. Férfi barátaimmal beszélgetve többször is szóba került, hogy miért nem elegendőek a „puha” módszerek a változáshoz. Az ilyenkor leggyakrabban fölhozott (ellen)érvek és kérdések, hogy miért nem elég jó az, ha egy férfi segít a házimunkában, miért komorodnak el az egyébként jó humorú feministák is, amikor hímsoviniszta vicceket hallanak, komolyan írásbeli beleegyezésért kell-e folyamodni minden szexuális együttlét előtt, miért lázadozunk, ha a férfiak lovagiasak velünk, és miért akarunk forradalmat rózsák helyett? Ilyenkor gyakran érzek csalódottságot:

 

hányszor kell még leckéztetés helyett (amiről megtanultuk már, hogy nem jó stratégia, mert csak a „kékharisnya” címke jár érte) néha könnyekkel küszködve elmesélni személyes élményeinket, hogy megértsék gyakran közeli barátaink is, hogy nem, nem elég, ha besegít valaki a házimunkába, azt szeretném, ha a partnerem ugyanannyit végezne belőle, hiszen valószínűleg egyikünk sem élvezi, mindketten szeretnénk túllenni rajta és értelmesebb dolgokkal foglalkozni?

Elkomorodok szexista viccek hallatán, mert az jut eszembe, hogy rólam vajon milyen vicceket mesélnek férfiismerőseim, és hogyan nevetnek rajtuk a haverjaik. Nem, nem kell nekem benyújtani írásbeli kérvényt szex előtt, de jogom van minden pillanatban nemet mondani. Nem várom el, hogy ajtót nyissanak előttem, be tudok menni rajta egyedül is, ettől komolyabb problémákat is megoldottam már az életben férfiak segítsége nélkül. A rózsák pedig a kertben jobban mutatnak, az utcára forradalom kell, radikális változás.

Férfiismerőseimmel beszélgetve – és azokra gondolok, akik hozzám hasonlóan érzik, szükség van változásra a nemek közötti egyenlőség terén – gyakran azt is érzem, hogy ők azt érzik, „mi” vagyunk „velük” szemben. Mintha ez egy verseny lenne, hogy ki végez több házimunkát, ki keres kevesebbet, kikből lesz kevesebb egy-egy szakmában, kiket zaklatnak jobban. Pedig itt nem erről van szó. Hanem arról (is), hogy bizonyos viselkedésmódokat, élményeket, tapasztalatokat általános érvényűeknek tekintünk, pedig ezek csupán a társadalom által a fehér, heteroszexuális, középosztálybeli, egészséges férfiak számára kijelölt pozíciók – ha viszont ezzel a mércével mérünk mindenkit, akkor szinte minden nő és sok férfi eleve kudarcra van ítélve. Pedig így teszünk néha még akkor is, amikor olyan viselkedésmódokról, élményekről, tapasztalatoktól van szó, amelyek a nőket (inkább) érintik. Ékes példája ennek az említett népesedéspolitika, amely elemzésénél gyakran még az egyéb kérdésekben meglehetősen fölvilágosult férfiak sem veszik észre a dominancia nem is annyira rejtett formáit: egy a témával foglalkozó kerekasztal-beszélgetésen például három résztvevőből három férfi fölszólaló ténye fölvet egy-két dilemmát. Nem az a baj ezzel, hogy a férfiak nem tudják, milyen érzés szülni, hiszen sok nőnek sincs erről közvetlen tapasztalata, hanem az, hogy a fölszólaló három fehér értelmiségi, az államnyelvet anyanyelveként beszélő férfi annyira általánosan elfogadottnak tekintette saját és kollégái pozícióját, hogy egyikükben sem merült föl, hogy esetleg van olyan, aki több tudással és közvetlenebb tapasztalattal rendelkezik a témáról, és netán más nemű.

Utolsó példámért visszaugrom az időben. Februárban részt vettem egy a szerbiai feminizmussal foglalkozó tudományos konferencián (szándékosan nem írok „feminista konferenciát”, hiszen a feminizmust, mint minden más elméleti, tapasztalati és módszertani keretet, vizsgálni kell, elemezni, bírálni, foglalkozni vele, nem készpénznek venni, mert különben „ellustul”, közhelyes lesz). Sajnos a hasonló jellegű összejöveteleken a férfiak, főleg a heteroszexuálisak, meglehetősen kevesen vannak jelen. Vannak nők, akiket ez nem zavar – úgy érzik, ez valamiféle „női tér”, ahol biztonságban vannak, megértik egymást, nem kell az érveiknek már az alaptételeit is megmagyarázniuk. A résztvevő férfiak gyakran hangsúlyozzák kívülálló szerepüket, kimondva vagy kimutatva azt, hogy úgy érzik, jelenlétük nem kívánatos. Ezen a sajnálatos helyzeten csöppet sem segít, hogy az említett konferencián például egy férfi azzal tett mély benyomást a közönségre, hogy amikor az abortuszt említette valamely előadó, szót nem kérve és egyáltalán nem tudományos hangnemben a hátsó sorból bekiabálta véleményét. Másikuk a prostitúció legalizálása mellett szólalt föl – a kávészünetben. Azzal érvelt, hogy „csak annak, aki szeretné, és csak diszkréten”, hozzátéve, hogy a férfiak is szeretnék űzni ezt a mesterséget, csak sajnos nincs rá akkora kereslet. Három napnyi előadássorozat arról, hogy mi a patriarchátus (számomra: egy olyan rendszer, amely a (fehér, heteroszexuális, középosztálybeli) férfiak tapasztalatait állítja az általános emberi tapasztalat mércéjének, ezáltal elnyomva az ettől eltérő tapasztalatokat), mik a megjelenési formái (néhány: nők szexuális zaklatása, főként nők által végzett „láthatatlan munka”, a nők szülőgéppé való degradálása vagy éppen hedonista élősködőknek való titulálása, a női tapasztalatok semmibevétele, de a homoszexuálisok és transzneműek diszkriminációja is) és mi a feminizmus (számomra: a patriarchális rendszer elleni közös harca nőknek és férfiaknak a nemek közötti egyenlőségért, amely egy igazságosabb rendszert eredményezne mindkét nem számára), nekik ennyit nyújtott. Arról már nem is álmodhatok, hogy belátták volna, fehér, heteroszexuális, középosztálybeli férfiként is jobban járnának egy nem patriarchális elveken alapuló rendszerben: nemcsak hogy nem tekintenének rájuk potenciális veszélyforrásként, akiket egy az átlagosnál nyitottabb dekoltázs vagy rövidebb szoknya olyan mértékben kizökkenthet emberi mivoltukból, hogy erőszakos ösztönlénnyé változnak, hanem az is elfogadott lenne, ha nem mindenáron és minden helyzetben kellene az agresszív és védelmező férfiszerepet fölvenniük, ha gyerekeiket fölnőni is látnák, és részt vehetnének nevelésükben, nemcsak a(z anyagi) föltételek megteremtése lenne a feladatuk, illetve egy esetleges válás esetén volt partnerükkel azonos jogaik lennének a gyermek láthatásában, nevelésében.

A feladat valóban nehéz. Generációnk tragédiája, hogy nem igazán áll rendelkezésünkre követendő minta:

szüleink korosztálya még sokkal inkább elfogadta a hagyományos patriarchális viselkedési módokat. Mi már érezzük, hogy nem stimmelnek, de még sokszor nem tudjuk, hogyan változtathatnánk rajtuk.

A férfiaknak még mindig sokszor könnyebb nem tudomást venni a rendszer akadozásáról, hiszen a fogaskerekek legtöbbször nekik forognak, az ő előnyeikre működik a mechanizmus. De ha valódi egyenlőséget akarunk, nem elégedhetünk meg a törvénybe foglalt egyenjogúsággal, nem érhetjük be női kvóták megszabásával, nem tehetünk csak annyit, hogy tudomásul vesszük, a rendszer igazságtalan. Erőfeszítést kell tennünk, nőknek és férfiaknak egyaránt, együtt kell átállítanunk a mechanizmust.

(Autonómia / Fotó: Szerda Zsófi)

 

Kommentek

Ehhez a cikkhez még nem fűztek megjegyzést.

Komment írásához be kell jelentkeznie.

Legfrissebb

Pásztor Bálint „egyeztetett” a sajtóval!?

A sok tárgyalás, „segítés” azt jelzi, hogy a VRTV is felsorakozik – méghozzá önként! – a >

A küszöb előtt várakoznak

Az „ártatlan nemzedék” egyelőre figyel és tanul. Van ideje. Készülnek a múlt elleni lázadásra? Vagy beletörődésre? >

A RENDSZER A VÉGÉT JÁRJA!

Szerbiában az intézmények már huzamosabb ideje nem működnek. Az ország egyre jobban sodródik a rendkívüli állapot >

A nemzeti identitásról…

Siránkozhatunk miatta, de gyümölcsözőbb lenne a korszellemre reflektáló életképesebb komplexebb identitás megformálása, amely nem rombolná a >

EZ A RENDSZER ELHASZNÁLÓDOTT!

Már minden értelmes ember érzi, tudja, hogy ez a rendszer elhasználódott. Az elégedetlenség egyre nagyobb méreteket >

Az Akadémia győzött!

Az akadémikusok nagy része elégedett volt, kisebbik része bölcsen hallgatott, s nagyon kevesen utasították el. Radomir >

A kormányhű celebek országa

A kilencvenes években az ellenzéki táborban az értelmiségiek vállalták a vezető szerepet, de a nacionalista táborban >

„Mikor korlátozható a szabadság?”

A VMTT közösségi oldalán az utolsó bejegyzés négy évvel ezelőtti, a Magyar Tudomány Napja a Délvidéken >

„Előrelépés a kisebbségi jogérvényesítés útján”?

A cikkből nem tudjuk meg, hogy melyek azok a jogok, amelyeket „részlegesen” az MNT-re ruháztak, de >

Erkölcs(telenség)

Juhász Bálint, rövid elnöksége alatt már szembesülhetett a ténnyel, hogy a politika nem is olyan veszélytelen, >

Erkölcs(telenség)

A vajdasági magyar közösség szemében bizony bizarr volt az is, hogy a pártelnök posztban gyászolja Dragan >

Erkölcs(telenség)

A Vajdasági „Magyar” Szövetség vezetői számos, politikailag és erkölcsileg téves döntést hoztak, a magyar közösséget „képviselve” >

1990-2009 © Napló. | Impresszum | Tartalomjegyzék | Médiaajánlat | Szerzői jogok | Kapcsolat |