Alapító: Bódis Gábor & Németh Árpád (MCMXC)

MiNapló Irodalmi Napló Itthon/Otthon KülNapló TegNapló Délvidékum BulvárNapló Tapló

Fiók

Legnépszerűbb

Végre egy örömhír: a kvótareferendumon a határon túli magyar állampolgárok is részt vehetnek

És ez még jobb: akinek nincs magyarországi lakcíme, levélben adhatja le szavazatát. >

Egy „Széchenyi-idézet” nyomában

„Minden nemzetnek olyan kormánya van, aminőt érdemel. Ha valami oknál fogva ostoba vagy komisz emberek >

Szeles Mónika exkluzív

1986-ban Mónika valahol Dél-Amerikában megnyerte a korosztályos világbajnokságot, s amikor hazajött, akkor készítettem vele ezt >

Európa, a vén kurva

E sorok írójának csak az a törté­nelmi tapasztalat jutott osztályrészéül, hogy hintalovazás közben hallgassa végig az >

The Orbán family’s enrichment with a little government help

„Azt hiszem elképednénk a jelenlegi magyar miniszterelnök korrumpáltságának mélységétől.” Hungarian Spectrum: >

Churchill és Bódis békés szivarozása helyett jaltai konferencia

Tulajdonképpen egy farsangi szivarozáson kellett volna találkoznia a krími félszigeten Churchillnek és Bódisnak 1945 februárjában – >

A gyertyák csonkig égnek

„Az ember lassan öregszik meg: először az élethez és az emberekhez való kedve öregszik.” Márai Sándor >

Egyik gyakornokunk szülinapját ünnepeltük

A bohókás ünnepeltet a kezében tartott tábláról lehet felismerni, amelyik egyben az életkorát is jelzi. Még fiatal, >

A kiválasztott nép ilyennek látja Európát

Spitzertől: >

A fehér kabát

Gabor,I like your white coat.Your pal,Tony Curtis >

A Napló Naplója

Kissé élcelődve azt meséltük, hogy minden a Magyarzó Pistike bálján kezdődött, amikor Árpád a söntésnél találkozott >

Szeretet

Amíg egy férfi új autóját fényezte, a kisfia felvett egy követ, és vonalakat karcolt az autó >

„Mi itt, úgy látom, mindenkit a saját világába próbálunk bezárni, és ezáltal magunkat is. Süket fülek országa lettünk, attól tartok, nagy böjtje lesz ennek.” Litera:

Talán írtam néhány olyan verset, amelyet más így nem tudott volna. És úgy érzem, még nem üres a tarisznyám. Lírai tolvajkulcsokat reszelni a szűk baráti körnek. Nem vágyom zajos sikerre, alkalmatlan vagyok rá, kicsivel is beérem. Már. – Bozsik Péternél jártunk nagyviziten, Veszprémben. Az interjú második részét olvashatják.

J. L.: Térjünk vissza személyesebb témákra. A szabadkai Rovarház erős impulzus lehetett… Mennyire volt a kortárs magyar irodalom az életetekben jelen?

Kamaszkoromban kezdtem el a vajdasági magyar irodalommal foglalkozni, amikor tizennyolc éves koromban megírtam az Agónia című versemet. Őszintén? Kurva szar. Azt hiszem, az volt az első. Igaza van Illyésnek, és most olvastam a Bokáig pezsgőbent, a Réz Pál-interjúkötetet, amelyben szintén hivatkozik arra, hogy a fiatalok többet foglalkoznak a halállal, mint az idősek. A Puszták népe – nem tudom, hány éves koromban olvastam, talán tizenhárom-tizennégy – nagy hatással volt rám, mert én még ismertem azt a világot.

J. L.: A Puszták népében foglalt népet.

Igen. Nem értek egyet Réz Pállal, mert abban van egy csomó bírálat. Réz Pál azt mondja, sokkal jobban bírálja Nagy Lajos a parasztságot, és hogy Illyés szépít. Ebben is van persze igazság. De amikor Illyés azt írja, hogy az apja és az anyja miért szakítottak egymással, mert hogy rohasztott fácánt, vagy mit hozott haza, és azt mondta, hogy dögöt márpedig nem eszünk, az legalább olyan, mint amikor a délszláv polgárháború alatt anyámat megkérdeztem, hogy miért nem adja el a tojást – kurva sokat tojtak a tyúkok –, és rám nézett – égszínkék szeme van anyámnak –, és azt mondta: nem vagyok én kofa. Kezdetben csak ún. magyarországi irodalmat olvastam… nagyon sok történelmi regényt, Jókait, Mikszáthot, Móriczot, Rejtőt, Illyést, az ördög tudja már, mit. Ja, és mindenfajta orientáció híján, azon kevesek közé tartoztam, aki a házi olvasmányokat is elolvasta. Az Anna Karenina például megütött.

J. L.: Ki volt rád nagy hatással?

Illyés… és Szilvási Lajos például, bazmeg! Bár nem emlékszem, melyik könyve. Feketicsen udvaroltam az első nagy szerelmemnek, és ott volt egy kör, akik ajánlották. Ők tulajdonképpen szamizdatot is kiadtak. Azt meg tudom mutatni, ha megtalálom, azért nem került a rendőrség kezére, mert egy példányban jelent meg, az impresszumban az állt – ezt megírtam egyébként –, hogy az ára egy konyak vagy valami más. Állítólag egy számot egyszer elkoboztak a rendőrök, de nem tudtak vele mit kezdeni. Kézről kézre járt, és a végén lenyúltam ezeket. Ott publikáltam először, a Tömegmagány című, szintén irgalmatlan rossz versemet, Bacchus álnéven. Szóval ők adtak a kezembe ezt-azt. Pilinszkyt, Hajnóczyra ők hívták föl a figyelmem, pontosabban Pityóka, alias Margit István, aki szintén tanult a Magyar Tanszéken, és pár évvel idősebb nálam. Ő ismertetett meg Petrivel. Járt neki a párizsi Irodalmi Újság, és innen meg ki tudja, honnan, kimásolt Petri-verseket négy példányban, ha jól emlékszem. Ezt nekem már Bitolára küldte, ahol egyéves börtönbüntetésemet töltöttem, mert pöcs van a lábam között, katona voltam vagyis… Sokat segített ezzel, mondhatni megmentette az életemet.

J. L.: Hogyan szűrődtél be ebbe a symposionos világba?

1990-ben kerültem az Új Symposionhoz mint versrovat-szerkesztő, ebben a minősítésemben szerkesztettem egy tematikus számot a haikuról. Akkoriban nagyon érdekelt, hogyan lehet minél tömörebben kifejezni egy egész világot. Egy Török Attila nevű srác nagyon sokat segített ebben, ő fordította angolból az elméleti részt. (Ha jól tudom, tolmácsként dolgozik, elhagyta az irodalom.) Később, a polgárháború kezdetén, Beszédes főszerkesztő átköltözött Hódmezővásárhelyre, így lettem szeptembertől a Symposion főszerkesztője másfél hónapig, illetve még kicsit, mert aztán Szegedről szerkesztettünk, és nem tudtuk, mi legyen. Akkor mondtam le, amikor a Hajnóczy-számot csináltam, azért van benne annyi hiba. Beszédes pedig hazautazott, mert neki még nem volt katonai behívója, és nyomdába adta, én meg a békéscsabai menekülttáborba kerültem, utána mentem Szegedre.. Szincsok György lakásába jelentkeztünk be, a Retek utcába...

J. L.: Mesélnél kicsit részletesebben a Magyarországra költözésről? Mennyire volt evidens, hogy átjössz?

Én semmiképpen nem akartam átköltözni, mert életem egyik álma teljesült: főszerkesztő lettem. Már a versrovat szerkesztésekor is úgy volt, hogy egy-egy tematikus számot én fogok csinálni, és már jóval előbb elkezdtem a Hajnóczyt szerkeszteni, meg volt két szám talonban, amit menet közben csináltam. Aztán 1990-ben volt ez a bizonyos Marković-kormány, amit a nemzeti tagállamok szétzúztak. Az egy stabilizációs folyamat akart volna lenni.

J. L.: Föderációvá akarták tenni az egészet?

Az állam föderatív alapokon állt addig is, ők próbálták egyben tartani az országot, amit a szerbek, horvátok akkor már egyáltalán nem akartak, a szlovénok pedig már kivonulóban. A többi meg nem nagyon számított. (Egyébként a szlovénok szerettek volna konföderációt. Közös pénz, közös külügy, és ne kelljen pénzt befizetni központi büdzsébe a szegényebb köztársaságok megsegítésére: Crna Gorának, Macedóniának, Boszniának, amelyet azok eltékozoltak.) Befektetéseket akartak és hasznot, amely befektetések 10-20 év után rászálltak volna az említett köztársaságokra. Racionalizálni óhajtották a tékozló államot. Hat hónapos katonai szolgálatot követeltek, azt is úgy, hogy fiatalokat ne vigyék át az ország másik felébe, hanem mindenki a saját köztársaságában töltse ki idejét. 1991 nyarán meg kitört a balhé, amikor éppen Tatán tartózkodtam, az Írótáborban…

J. L.: Hülye kérdés, de te azt érezted, hogy ott felrobban a babfőzelék?

Nagyon lehetett érezni, csak az volt a kérdés, hogy mikor. Az én, hogy is mondjam, váteszi énem, a váteszi énem nyelve 1988. október elején jelezte, a joghurtforradalom alatt, amikor megszüntették Vajdaság autonómiáját. Akkor írtam egy verset Szonett Kedves Szabadság elvtárshoz, ami Slobodan Milošević nevének szabad magyarítása. Adynak emlékének ajánlottam. Nem jó vers, de mindent előrevetít, ami később történt, a (halál)táborokat, a tömegmészárlásokat. Ám senki nem akarta elhinni. Én sem, a nyelv hitte el, a vers, vagy a neuronok különös és idegesítő kavargása, ami ebben a kicsi szövegben manifesztálódott. Vannak olyan barátaim, akik azt mondták a tíznapos háború alatt, hogy egy hónap múlva vége lesz az egésznek, ők eljönnek Magyarországra egy biciklitúrára. Bicajoztak egy hónapot, de csak nem lett vége. A szlovéniai tíznapos háború alatt, mint mondtam, Tatán voltam, ahonnan nem tudtam hazatelefonálni. Bettes Pista barátom javasolta, hogy menjünk át Pozsonyba, hátha onnan lehet. Átmentem, és Pozsonyból valóban fel tudtam hívni a feleségemet, hogy kaptam-e katonai behívót. Mondta, hogy nem, így hazamentem. Az előző nyáron költöztünk Horgosról Adára, és a sógorom meg a feleségem valami lerakatot akartak építeni Adán, valamilyen műszaki cikket forgalmazó üzletláncnak. Mondtam nekik, ne hülyéskedjetek, itt van a háború a nyakunkon, ennek semmi értelme. Főleg Milošević hatalomra kerülése után lehetett érezni az előszelét. Nem mellesleg: az első háborúra utaló verset Koncz István írta, A Tisza partján a címe, az Ellen-máglya (1987) című kötetben olvasható.

J. L.: Milyen mikrostruktúrákban érezted, hogy szétesik az ország?

Kissé elszigetelten éltem. Egyrészt Sziverin kívül nem igazán kommunikáltam senkivel. Dolgoztam a Fidelinkában, néha elugrottam Sziveriékhez, ott dumálgattam vele meg Erzsivel, és aztán mentem Horgosra, meg a barátaimmal tartottam valamennyire a kapcsolatot. És ez Adán sem volt másként. Ott Bálint István festővel és részben Szügyi Zolival találkoztam rendszeresen. Az volt az érdekes, hogy amikor kitört a háború, és már vagy versrovat- vagy főszerkesztő voltam, és próbáltam embereket toborozni, hogy írjanak a lapba, mindig a feleségek vették föl a kagylót, mert a férjeik már vagy megkapták a behívót, és bujkáltak, vagy Magyarországra mentek. És ugyebár mindenki rettegett, hogy lehallgatják a telefonokat, így nem mondtak semmit. Ezt a semmit olyan hangsúllyal mondták, hogy tudni lehetett, vagy az egyik, vagy a másik. Sokszor utaztam Újvidékre, próbáltam kapcsolatba kerülni Jovan Zivlakkal, aki most is írószövetségi főmufti; még a 80-as évekből ismertem. Nyíltan vállalta, hogy nacionalista. Francia műveltségű, nagyon okos ember egyébként, sokat köszönhet neki a vajdasági irodalom. Nemcsak a szerb, mert például Sziveri rehabilitációjából is keményen kivette a részét. Egyszer várakoztatott az előszobában, ami nem volt szokása, és véletlenül kihallgattam egy beszélgetést. Azon röhögtek egy írótársával, hogy jól elagyabugyálták a horvátokat, akkor úgy gondoltam, hogy emberek halálán azért nem röhögünk, szó nélkül elosontam. Éreztem, hogy nincs mese, teljesen magamra vagyok utalva; a Vajdasági Magyarok Demokratikus Közössége azt hangoztatta, hogy semmiféle ellenállást ne tanúsítson a vajdasági magyarság, ők majd megpróbálják megvédeni azokat, akik megtagadják a katonai szolgálatot, biztosítanak nekik pl. ügyvédet; de ki meri ezt vállalni? (Azért néhányan merték, minden tiszteletem az övék.) A feleségem végül a nagyobbik fiammal menekülttáborba ment, mert a rokonai nem fogadták be. Képzett informatikusként nem tudott állást találni, mert nem fogadták be, így nem lehetett állandó lakcíme, ami a munkavállalás feltétele. Tanácstalanságában bejelentkezett a békéscsabai menekülttáborba. Azért fogadták be, mert azt mondta, nemsokára megyek én is. Nem akartam menni, viszont kellett, hogy vigyek őszi ruhát októberben, azt mondtam, megyek vissza, mert nyomdába kell adni a Hajnóczy-számot, ő pedig az orrom alá nyomott egy friss Magyar Szót, amelyben a Kadijević hadseregtábornok kijelentette, hogy akik megtagadják a katonai szolgálatot, azok a legsúlyosabb büntetésre számíthatnak - akkor még volt halálbüntetés. Nem lehetett tudni, hogy ezt komolyan veszik-e majd, vagy sem. Kiderült, hogy nem vették komolyan, de pár hónap börtön járt a „hadgyakorlat” (így nevezték a hivatalosan) megtagadásáért. Végül úgy döntöttem, menedékjogot kérek, és ott maradtam a békéscsabai menekülttáborban. Közben neki meghalt az édesapja, visszament, a családi menekültstátuszt elveszítette, és ha politikai menedékjogot kérsz és kapsz, akkor nem mehetsz vissza. De nem a katonai behívó miatt kaptam meg. Tulajdonképpen a kihallgató tisztem segített. Az a menekülttábor kurva szar hely volt

N. G.: Sokan voltatok?

Nem volt akkora tömeg. Folyamatosan érkeztek, de én nem amiatt jöttem el, hanem azért, mert a kocsmában teljesen véletlenül lelepleztem a helyi maffiát. Az egyik elmondta, hogy neki semmi köze ehhez, köztörvényes, börtönbe került volna, és kiderült, hogy ennek a csoportnak privilégiumai vannak. Mögöttük mentem vissza a sarki lebujból, nekik a portás nem szólt semmit, engem meg lebaszott, hogy miért három perccel később jövök. Valószínűleg ők szállították el a lopott árut. Amikor még nem laktam a menekülttáborban, a feleségem saját két szemével látta, hogy érkezett Svájcból egy hatalmas új ruhaszállítmány, dzsekik és farmerek, amit a menekültek ünnepélyes keretek között pakoltak ki, az adományozó beszédet tartott, majd másnap az egész pakk ismeretlen helyre szállíttatott. Egyesek egy szál ingben menekültek át, és a maradék rongyok között turkáltak. A turkesztán igen kezdetleges állapotában leledzett akkoriban, a muzulmánok meg tényleg nagyon kényesek a használt ruhára és a tisztaságra. Később, mint rosszul fizetett emberjogi zsoldos a Magyar Helsinki Bizottság megfigyelőjeként sokszor láttam, hogy csak mosnak, mosnak. Egy szó, mint száz, jobbnak láttam elhagyni a menekülttábort, annál is inkább, mert a szobánkból egy falfirkára láttam: Olyan itt minden, / mint egy menekülttábor, / csak az marad itt, / aki nem elég bátor! Ugye, egy kifordított Európa Kiadó. Másnap, enyhén másnaposan jelentkeztem az igazgatónál, és elmondtam, telefonáltam a barátomnak, Szincsok Gyurinak, aki adott befogadó nyilatkozatot, így aztán kiköltöztünk albérletbe. Nagyon sokan segítettek. De azért a különféle megjegyzések hiányára sem lehet panaszom: „Maguk itt ingyen utazgatnak, a kismagyarok meg csak fizessenek!” – mondta pl. egy idősebb nő a jegypénztárnál, amikor egyirányú, ingyenes jeggyel elhagytam Békéscsabát. De volt olyan is, hogy „mondja meg a szerbeknek, hogy adjanak a macskának enni, akkor nem szökik meg” (amikor még tartottunk macskát), meg „mondják meg a szerbeknek, hogy otthon takarítsanak”, amikor itt, ahol lakom, a Rupert-ház vízelvezető árkát kitakarítottuk, önköltségen.

J. L.: Az Exet hogyan gründoltad?

Először írtam a Sorosnak egy kurva szar pályázatot. Akkor még nem voltam gyakorlott pályázatíró, most is rühellem, de valamennyire belejöttem. Szerettünk volna Szegeden kialakítani egy bázist. Az Új Symposion maradjon otthon, mi meg Szegeden Symposion-mellékletet szerkesztenénk, Sympo-irkák címen. És ezekben ez irkákban bemutatnánk a Vajdaságban írt szlovák, magyar, ruszin, román, szerb, horvát és nem utolsósorban a magyar irodalmat. Annál is inkább, mert ilyen antológiaszerű tematikus számokat amúgy is szerkesztettünk Beszédes Pistával. Támogatást viszont nem kaptunk, az Új Symposion helyzete is egyre bizonytalanabbnak tűnt, összevissza jelentek meg, később, ha jól emlékszem, 1994-ben, utódom, Papp Tibor ki is vitte a Forum Könyvkiadóból, és kiadója Symposion Polgárok Egyesülete lett, maga a folyóirat pedig Symposion néven jelenik meg (az Új Symposion név a Forum Kiadóházé), amikor összegyűlik rá a pénz. Nagyon izgalmas képi világot produkálnak mostanában, köszönhetően Sirbik Attila főszerkesztőnek.

De visszatérek az Exre. Hogy mi Veszprémbe kerültünk, az Géczi Jánosnak köszönhető, aki mind a megyénél, mind a városnál fölvetette, hogy fogadjanak be minket. Erre a város is, és a megye is hajlandóságot mutatott. Lakásokat is ígértek, de végül is, különféle okok miatt, ez az egy jött be, azzal, hogy vállaltuk, itt lesz a szerkesztőség is. Először azon gondolkodtunk, áthozzuk a lapot a régi nevén, de kiderült, ez jogi procedúrákkal járhat, így, ha jól emlékszem, Balázs Attila javaslatára lett Ex Symposion a nevünk. Ez összevonása az 1990-ben Fenyvesi Ottó és Losoncz Alpár szerkesztette Ex Évkönyvnek. Tolnainak nagyon nem tetszett, mert ő az Exitet jobbnak találta, de azt a nevet már lefoglalták. Elkészíttettem a lap alapító okiratát, de ehhez kiadó is kellett. Halovány dunsztom sem volt, mit kell cselekednem. Azt a tanácsot kaptam, legyek vállalkozó, kivettem a vállalkozói engedélyt, de azt nem mondta senki, hogy nekem ezután adót kell fizetni, ha működik, ha nem. Az vicces történet, amikor valaki mondta – a Vöröskereszt segítségével akartunk eljuttatni egy könyvrakományt a horgosi könyvtárba –, hogy ha nekem vállalkozásom van, tudom-e, hogy adót kell fizetni. Gyorsan berohantam, megszüntettem a vállalkozást, és azonnal jött az APEH-tól egy levél arról, mennyivel tartozom. Elkezdtem velük levelezni, hogy ez így nem megy, nem tudtam semmiről, majd utána lett egy kis pénz, így végül befizettem. Mire hazaértem, várt egy levél, hogy eltekintenek attól a tizenvalahányezer forinttól, ami nekünk kurva nagy pénznek számított akkoriban; másnap pedig kaptam egy másik levelet, hogy az előzőt tekintsem tárgytalannak. Ilyen nem egyszer történt már meg velem. Aztán végül az alapítványi forma mellett döntöttünk. 1992 őszén kaptunk a József Attila Alapítványtól egy nagyobb összeget, így meg tudtuk jelentetni a háború pornográfiájáról szóló számunkat, amely kisebbfajta botrányt okozott a városban is. Az antikvárium kirakatát nézve egy asszony hisztériás rohamot kapott, és kiabálva rohant be, hogy ezeket azonnal vegyék ki a kirakatból. Balassa Péter gusztustalannak tartotta, főleg Somlósi Lajos fotóit, Csalog Zsolt azt mondta, minek ez, az már nem az igazi, az a régi stb.

J. L.: A virtigli szerkesztői és a lezser szerzői voltod hogyan férnek meg egymással? Sosem erőltetted a könyveidet.

1989 előtt nem nagyon jelenhetett meg kötetem, abban az évben jelent meg az első. Előbb kaptam Sinkó-díjat, ami ott a József Attila-díjnak felelt meg, mielőtt megjelent volna a kötetem, ami ritka. Egy antológiában szerepeltem, a Teleírt világban. Majd 1989-ben megjelent az a kötet, a Visszakézből című, amelyből a Maffiadalokon kívül én már nem hiszem, hogy valamit is vállalnék. Ráadásul a szerkesztők gyöngyei nem figyelmeztettek arra, hogy Csörsz Istvánnak van egy ilyen című könyve. A punkokról szól.

Magyarországon pedig nem tudtam írni, mert én a társadalmi problémákra érzékeny költő vagyok vagy voltam, mondhatni „elvették a kedvenc játékomat”, és itt ez egyik pillanatról a másikra kiment a divatból (majd később visszajött, de ez most mindegy). 1999-ben jelent meg a második kötetem, a Vérpuding. Régi és új versekkel. Voltaképpen három kötet anyagából válogattam ki az akkor legjobbnak gondoltakat. A megyei kulturális alapítvány vagy mi a szösz gusztustalannak ítélte a címet, ezért nem támogatta. Azt nem tudták, hogy ez egy finn recept.

J. L.: Hogy érezted magad itt ez alatt a tíz év alatt?

Egyrészt lefoglalt a család, másrészt a Symposion körüli tanulás folyamata, az elszámolás egyre bonyolultabbá válásától kezdve a pályázatírásig. Kétszer nem kaptunk pénzt az ún. szoclib kormányzatok alatt, de valahogy összegründoltunk egy-egy számra valót. Általában két számot adtunk ki, akkor még lehetett összevont számokat szerkeszteni, jó vastagokat, félévkönyvszerűeket.

J. L.: Hogyan jött a tematikus számok ötlete?

Úgy, hogy Pesten találkoztunk valamelyik kocsmában, és kitaláltunk egy-egy témát. Ha kevésszer tudsz megjelenni, akkor ez a legjobb a figyelem fölkeltésére. Soha nem volt szerkesztőségünk, az első számokat innen, az Óváros téri telefonfülkéből szerkesztettem. Néha ráfagyott a kezem a telefonkagylóra. De hát fiatal voltam és bohó, ki nem szarta le. Aztán protekcióval szereztem telefont. Százezer forintba került, de ezt nem mondták. Gondoltam, hogy azt a polgármesteri hivatal nagyvonalúan elintézi... De nem. Már nem is emlékszem, miből tudtuk kifizetni.

J. L.: Előfordult-e vita, illetve van-e olyan lapszám, amely egy bizonyos névhez köthető?

A Talaj-vesztésre emlékszem, az Tolnaihoz fűződik. A Danilo Kišből ő könyvet akart csinálni, meg is járt néhány kiadót, de basztak válaszolni. Azt hiszem, két kiadónak küldtem el, és akkor váratlanul kaptunk az önkormányzattól pénzt. Mondtam Tolnainak, hogy csináljuk meg mi. Ottó kimondottan egy szláv Danilo Kiš-számot akart. Ezt is sokan zokon vették. Azt mondta, Petrin kívül senki magyarországi. Mi és a délszlávok. Tolnai radikális szerkesztő, csak neki sok idő kell. Felgyorsult ez a kurva világ, évi négy lapszámot kell megcsinálni, és mire ő kigondolja, eltelik egy év. Különben igaza van, szépen, lassan lenne érdemes. Ezért maradt ki pl. Koncz-számból. Muszáj volt tartanunk a határidőt. Azt nagyon sajnáltam. A Nietzsche-szám miatt Géczi kilépett. Nagy Attila Kristóf hisztériás rohamot kapott Nietzsche katonaruhás fényképétől a címlapon. Sorolhatnám.

J. L.: Térjünk vissza a könyvekre!

Tíz évig nem tudtam írni, viszont fordítottam nagyon sok verset. Stevan Tontić kitűnő verseskötete minden nyelven megjelent, magyar folyóiratokban meg alig tudtam elsütni. A Lettre-ben és az Exben jelent meg néhány, aztán elküldtem a Hizsnyai szerkesztette Kalligramba, ő leközölte.

Európa kudarcának tartom, hogy Szarajevót nem tudta megvédeni az agressziótól: gyakorlatilag koncentrációs tábort csináltak a városból a Jugoszláv Néphadsereg által otthagyott fegyverekkel harcoló, Mladić által vezetett szerb szabadcsapatok, mondhatni csetnikek. Ez meg is látszik, mert Bosznia muzulmán lakosságának egy része radikalizálódott. Az egyik legszabadabb város volt Szarajevó. Akkor úgy gondoltam, hogy azokat a költőket kell megismertetnem. Ezt a két költőt a Csantavéri Orlandóba be is építettem. Stevan Tontić sokáig Szarajevóban élt, a háború után vissza is tért, Josip Osti emigrált Szlovéniába.

N. G.: Miért fontosak neked? Miért ők?

Azért ők fontosak, mert ők egyrészt már akkor is jegyzett, komoly költők voltak, amikor még állt Jugoszlávia, másfelől azért, ahogy éltek: az egyik bent élt egy kiéheztetésre ítélt városban, aztán később nagy nehezen sikerült kimenekülnie Belgrádba, majd Belgrádból Budapestre, majd Budapesten kirabolták az autóját, amivel jött, úgy ment Berlinbe, hogy elvitték a referenciamunkáit is. Megdöbbentőek azok a versek szerintem. A Jelenkorral volt egy szerződésem, de azt mondták, ne számítsak arra, hogy meg fognak jelenni. Ugyanakkor kötetben megjelentek angolul, németül, lengyelül, csehül, szlovákul is talán, de magyarul nem. Osti pedig egy nagyon száraz, tényszerű, már-már újságírói stílusban, kívülről írta Szarajevót, ahol élete javát töltötte. Ez a kettősség vonzott. Két nagyon különböző, hiteles hang. Egyikük mindennapi életveszélyben, a másik emigrációban, életveszélyen kívül, de aggodalomban. Talán ezért az újságírói, már-már rideg stílus.

J. L.: Amikor az ember fordít, mennyire a saját megsokszorozott önarcképét keresi? Tehát alaktanilag mennyire a saját lehetőségeit vagy ki nem használható lehetőségeit keresi?

Nekem ez olyan szempontból jól jött, hogy képtelen voltam épp verset írni. Akkor kezdtem el a prózát is. Egyébként az első komolyabb prózám az ÉS Westel-novellapályázatán kapott harmadik díjat. Az volt az első, nem tudom, hányban. De nem értem a kérdést...

J. L.: Nem írtál akkoriban. Ebből következőleg gondolható-e úgy a helyzet, hogy olyan szerzőt kerestél – most akkor pongyolábban fogalmazok –, aki tulajdonképpen helyetted ír?

Hát igen, tulajdonképpen mondhatni ezt. Ezek a költők nagyon közel állnak az én egyik kedvencemhez, Kavafiszhoz. Mintegy ebbe a hagyományba illeszkednek bele. Gondoltam arra is, hogy szerbről újrafordítom Kavafiszt, csak a Kavafisz-versekkel KAF már megelőzött. Kavafisznál nem annyira fontos a nyelv. Egy roncsolt görög nyelven írt, mitológiai témákat aktualizált, és végső soron a saját homoszexualitásának a problémái izgatták. Ugyanakkor ott van A barbárokra várva, amit azt hiszem, angolból fordítottak a Somlyóék is (Somlyó és Vas talán), nem újgörögből. Van most egy új fordítása, az is megvan valahol, azt hiszem, újgörögből. Szóval A barbárokra várva című versre Osti hivatkozik is, az édesanyja fordította bosnyákra vagy mire. (Akkor, gondolom, még az ún. szerbhorvátra.)

J. L.: A Kalligramban jelent meg.

A Kalligram adta ki, igen. Osti és Tontic versvilága nagyon hasonlít Kavafiszéhoz. Vas István ezt anekdotikusnak nevezte, ma már azt hiszem, azt szokás mondani, hogy „van narratív magjuk”. És igen, olyan hiteles költőket kerestem, akik maguk ott voltak vagy vannak tűzközelben, és próbálják a versvilágukon megérteni, hogy mi történt és miért. Rajtam ez segített, ha úgy tetszik. Ki gondolta volna még akár 1990-ben is, hogy az, ami a II. világháborúban történt, Európában újra megismétlődhet. Tehát az, hogy bármikor, bárkivel, bármi megtörténhet, hogy Hajnóczyt is behozzam.

N. G.: Ladányi azt írja rólad itt a Gourmandiai partraszállás utószavában, hogy „Sokatmondó... a hallgatásaival is, Bozsik költői döntéseinek számos alkalommal jól megfogalmazott, körülhatárolt, definiált megszólalási helyzetekben a hallgatás bizonyult. Az üres helyek máskor nem a döntést, hanem a megszólalás képtelenségét, a lemondó hallgatást jelölik.” Erre, vagyis a megszólalás képtelenségére és a lemondó hallgatásra lennék kíváncsi. Hogy áll ez össze benned? Az a sűrű életanyag, ami mögötted van, hogy áll ezzel összefüggésben?

Egyszerűen nem éreztem hitelesnek, amit addig csináltam, mondom, a Maffiadalok kivételével. Tehát egyszerűen más világba csöppentem, és azt akartam valahogy megírni, ami ott történt, de ehhez kellettek a hallgatások, hogy megértsem, hogyan, miképp zajlottak az események. Akkor kezdtem el prózát írni. Abban valahogy jobban ment. De kötetben ezt akkor nem láttam.

N. G.: Ebből ered, hogy sok versedet ajánlod valakinek?

Ezek kapcsolódási pontok. Ha olvasok valami olyasmit, ami megüt és elgondolkodtat, és ha nem hagy nyugodni, akkor azt megpróbálom továbbgondolni. Ha sikerül, akkor úgy gondolom, hogy az a tisztességes, hogy neki is ajánlom azt a prózát vagy verset, amit írtam.

J. L.: Az, amit a Gabi mondott, az elhallgatások, a megszólalások ritkása az emigrációnak mindig problémája. Noha magyar övezetből anyaországi környezetbe költöztél, nem olyan emigrációról beszélünk, mint amilyen Tarkovszkijé, aki elment Olaszországba, de ezzel együtt mégiscsak egy kulturális zónaváltás történt, mert annak az anyanyelvi sűrűségnek, ami az ott születetteket szükségképpen ilyen-olyan fokon meghatározza, ha nem is leváltása, de elég radikális módosítása ez. Ez a tapasztalat megjelent-e benned, vagy gondoltál-e arra, mennyire volt ez összefüggésben a szókereséssel, a megszólalás lehetőségével, azzal a tíz évvel, amikor csak fordítottál? Ráadásul az alatt a tíz év alatt pont olyan szerzőket fordítottál, akik oda kötnek, tehát tulajdonképpen megmaradt a köldökzsinór. Mennyire volt ilyen szempontból nehezebb?

Azért az egy más köztársaság, nem feltétlenül oda kötött.

J. L.: Kulturális értelemben…

Kulturális értelemben valamennyire igen. Napi kapcsolatokat nem ápoltam a délszláv irodalommal. Egyedül Ottó Horváthtal sikerült. A generációmon belül igazából nem, ez valahogy nem sikerült… Csak könyvek által. Különben is hozzám esztétikailag és magatartásmintájában Danilo Kiš nemzedéke áll legközelebb. Különösen Mirko Kovač és Filip David, akiket személyesen ismerek, illetve egyiküket csak ismertem, mert Kovač meghalt. Esztétikailag a dokumentumok (sőt a szemét!) szerepe és beemelése az irodalomba, a másik, különösen Kišnél, a húzás poétikája. Azon túl, hogy Kiš nem tett különbséget vers és próza között, hanem a tágabb értelemben vett költészetet tartotta szem előtt. Ezért lírai, tömör a prózája. Kišről mesélték, hogy ül egy hokedli előtt, szívja egymás után a cigarettákat, előtte hatalmas kézirathalom, és nem csinál mást, csak húz, húz. A másik az ethosz. Hogy nem nézel se jobbra, se balra, hanem, minden kétségbeesésed, kétséged ellenére, mégy azon a keskeny pallón, amelyet kijelöltél magadnak, vagy, hogy nagy szavakat használjak, amit kijelölt számodra a sorsod. És ha néha magukhoz rántanak, akkor is kitéped magad, visszamászol, és mész tovább. Ja, és még valamit tanultam tőlük: az irodalom nem ideológiák szócsöve.

J. L.: De nem feltétlenül az irodalomra gondolok, nem feltétlenül a reflexív részére, hanem a közvetlen környezetre. Ha le tudom magamban játszani, nekem, aki Budán nőttem fel, ha utána mondjuk Salgótarjánban kell léteznem, valószínűleg nehéz volna.

Veszprém ilyen szempontból nem volt jó befogadó közeg, egyfelől. Létezett itt egy Új Horizont nevű, meglehetősen furcsa szerkesztéspolitikát követő lap. Aki keresztülment egyszer a megyén, vagy ha írt valamit a Balatonról, azt közölték. Ez számomra nagyon furcsa, szűklátókörű szerkesztési mód, de nekem az itteni szocializációmban a JAK-tábor segített. Nem tudom, mi lett volna, ha ebben nem veszek részt. Lehet, hogy fűzfasípot faragok, és tökön szúrom magam. Vagy akácfa kardomba dőlök. Tudod, az Alföldön túl sok az akác, abból faragok egy fakardot, és beledőlök. Teljesen más volt a légkör Tatán, mint ebben a népi-urbánus, provinciális szarban, és ez az évi egy hét, meg a többi találkozás évente háromszor-négyszer, vagy néha többször (rendszeresen jártam föl Pestre), erőt adott. De én mindig kis helyeken éltem. Leszámítva a négy év Újvidéket. Csantavér, Magyarkanizsa, Horgos, Ada, végül Veszprém. Olyan helyeken, amelyeket egy nap alatt körbe lehet lovagolni, szoktam volt mondani.

J. L.: Most mondtál valamit, ami a beszélgetés szempontjából érdekes pont lehet: bekerültél egy kultúrába, ami kétosztatú. Ez mennyire volt neked kényelmetlen? Imponálóan megőrizted az önállóságodat, nem darált be téged ez a malom, de mennyire érezted magad benne kényelmetlenül? A szerkesztés leginkább egy olyan munka, ahol adott esetben gyakorlati kérdésként merül fel, a különböző táborokból kit kér fel a lap, ki lesz benne és a többi...

Ez soha nem volt szempont. Nem kérdeztük meg senkitől, milyen pártkönyv lapul a zsebében, lapul-e egyáltalán?

J. L.: A szerzők szempontjából sem akadtál bele ilyen konfliktusokba ezek szerint?

Nem emlékszem… Egyetlenegy dologra emlékszem, ez is az utóbbi években fordult elő, hogy Jászberényi Sándor azért nem adott az egyik számba írást, mert Krusovszky a szerkesztője, vagyis a Hunok a trópusokon című Exben, ami egy bujtatott Ferdinandy-szám, ő nem közölt. Ha így nézem, sehol sem lenne szabad közölni, mert mindenhol lehet egy szerkesztő, aki neked nem tetszik, vagy egy általad nem kedvelt szerző, aki mellé kerülsz.

J. L.: Jó, de ez nem az a típusú ellentét, amiről beszéltünk. Ilyen szempontból az Ex Symposion egy integer intézmény volt mindig, egy kibékített régiója a magyar kultúrának. Érdekes, hogy ezt meg tudtad csinálni, nem is megőrizni, hiszen itt csináltad meg.

Mit tudom én! De annak örülök, ha így látod.

J. L.: Akkor ezzel te nem foglalkoztál?

Eleve más volt a szerkesztéspolitikánk. Fölkérésre dolgoztattunk, dolgoztatunk, hogy meddig, az kérdéses. Ami egyre kínosabb és nehezebb, mert most már mindenki tizenhat felé dolgozik. De akkor még, a 90-es években, 2000-es évek elején több idő volt, úgy 2005-2006-ig. Ha valaki rákattant egy témára, kinyomoztuk, egyik szöveg szülte a másikat. Amikor például a Pletyka-számot kitaláltam, valaki jelezte, hogy hoppá, ott van Szvetelszky Zsuzsa, aki ezzel foglalkozik, így generálta magát a tartalom. Az meg, hogy ki kire szavazott, engem végképp nem érdekel. Azért nem baj, hogyha nem náci...

J. L.: Az egy járulékos nehézség. De ha beleakadtunk, folytassuk és lépjünk. Ahogy elmondtad, amikor átjöttél, tíz éven keresztül szerkesztéssel és fordítással foglalkoztál. Mi volt az a váltópont, amikor megint saját magad lettél költői és/vagy írói mivoltodban?

Elkezdtem írni a gyerekkorom, a családom történetét. Érdekes egyébként, mert félelmetesen egybeesett a Halászóember közléseivel. Amikor megjelent kötetben, nem is olvastam el, csak egy-két verset folyóiratokban. Elkezdtem írni, és megbonyolítottam kicsit. Ha belegondolok, négy könyv montázsa, két levélregény és a családtörténet megspékelve a háborúval, és még van egy, amit a Mészáros Sanyi beavatástörténetnek nevezett, szeretkezéstörténet, illetve annak a kudarca férfi és női szempontból elmesélve. Ezt azért én már írtam, csak nem nagyon publikáltam, mert nem tudtam, milyen lesz, hogyan kavarodok ki belőle. Azt sem tudtam, jó-e. Egyszer elkértem a feleségem leveleit. Akkor jött az email-korszak, és neki van egy stílusa ebben, egy kicsit megbuheráltam, mint ahogyan Margit István hozzám írt leveleit is. Kellettek a múltam és közelmúltam kontrasztjai. Ladányi barátom mondta erről a kötetről, hogy számára az a legmegdöbbentőbb, micsoda információs szegénységben éltünk. Mármint otthon.

J. L.: Ez a Csantavéri Orlando, ugye?

Igen. 2000-ben vagy mikor jelent meg, de nyilván előbb készült. És párhuzamosan elkezdtem írni a Matuskát is, csak félretettem.

J. L.: Az mitől lett a Matuska?

Matuska azért lett, mert csantavéri.

J. L.: Ennyire egyszerű?

Igen is, meg nem is. Az előbb már említett Margit István nevezetű barátom, aki az Orlandóban szintén szerepel Szegény Kis Pityóka néven, így írta alá mindig a leveleit, amiket nekem írt, amikor katona voltam. Bián lakott, és a Biatorbágyi Krónikában megjelent néhány cikk Matuskáról, és Matuskának volt néhány érdekes novellája is. Akkor elkezdtem ezt kutatni, rendes könyvtárazással, fénymásolással, amit akarsz. Tízezer oldal csak a magyar anyag, a némethez hozzá sem nyúltam… nem is tudok németül, de ott is van legalább ennyi. A bírósági jegyzőkönyvek bővített kivonatát, néhány tanúvallomást meg a védőbeszédet, az ügyészi, az ügyészség által támogatott úgynevezett orvosi jelentést begyűjtöttem, és elkezdtem… Egyrészt begépeltem magát az alapsztorit, aztán azt gondoltam, ebből nem lesz semmi. Pihentettem. És akkor egyszer bevillant, hogyan lehet megcsinálni. Csak úgy mellékesen mondom: vonathoz hasonlít a szerkezete, amelyet egy hóbortos pályamester szimmetrikusan állított össze. (Zárójelben: ha valaki most végigolvasná csak a kortársak dokumentumokkal vagy azokkal is dolgozó irodalmát, akkor rájönne, hogy a XX. század földolgozása, irodalmilag, megtörtént. Az attentátor ebben egyfajta előzmény – regényideje az I. világháborútól a II. végéig tart – ahhoz a szörnyűséghez, ami a II. világháborúban és utána megtörtént, és ami megismétlődött, ha „kicsiben” is, a délszláv polgárháborúban. Zoltán Gábor, Závada Pál, Esterházy, Nádas, Forgách András, Grendel, Tolnai, Gion könyveire gondolok, a teljes névsor igénye nélkül, csak ami így hirtelen eszembe jutott. A történészek is elvégezték ezt a munkát. Ám úgy néz ki, a hamis mítoszok erősebbek, és ezek nem mennek át a köztudatba, úgymond. Sajnálatos. Az emlékezés, mint ahogyan a komolyabb művek olvasása is, munka, ezt, úgy néz ki, a társdalom többsége igyekszik megspórolni, nem csak Magyarországon. Mi itt, úgy látom, mindenkit a saját világába próbálunk bezárni, és ezáltal magunkat is. Süket fülek országa lettünk, attól tartok, nagy böjtje lesz ennek.)

J. L.: Az ötlött fel bennem, anélkül, hogy elkerülném a kérdést, hogy mit fogsz a következőkben csinálni, hogy olyan sűrű matéria van itt az egész életbe beleírva, csinálva, illetve, ha nem is elszenvedve, de rád mérve, hogy ahhoz mondjuk epikailag nem akarsz-e úgy hozzányúlni, hogy az erős önéletrajzi tartalmakból, és abból a vidékből, katonaságtól kezdve a gyerekkorig ezekről a kulturális és közvetlen, külső és belső tájakról legyen valamilyen próza?

Mármint nagyregényre gondolsz?

J. L.: Igen.

Utálom a nagyregényeket!

J. L.: Akkor kisregény? Miért utálod?

Nem tudom, ez is a mondjuk Danilo Kiš-féle hatás. A sűrű, tömör prózát kedvelem. Mi az, hogy tájleírás? A mai korban? Megnézed képen. Állandóan bombáznak képekkel. Nekem a kedvenc regényem Nádastól az Egy családregény vége. Az tömör. Azt sem nagyon bírom, ha a szereplők mind egy hangon beszélnek és gondolkodnak. Ami azért nem jelenti azt, hogy nem olvastam ún. nagyregényeket, vagy vaskos könyveket, Bartist, Darvasit, Nádast például, de szívemhez a fent említett próza áll közelebb. Valahogy mindig kilóg a lóláb a vaskos könyveknél, mindig azt érzem, túl sok. Még az általam igen nagyra becsült Nabokov Ada című regénye is. Én meg, úgy látszik, hogy erre a 120-250 ezer leütésre vagyok kalibrálva. És egyfajta mozaikos szerkezetre. Azért remélem, hogy ezekből is kijön az, amit említettél. Egy „külső és belső tájakból” írt próza. Különben meg hagulatember vagyok, lehet, 5-10 év múlva csak vaskos regényeket fogok olvasni.

J. L.: És akkor az orosz regényekkel mit kezdesz?

Nem nagyon bírom olvasni, képzeld el! Gondoltam, hogy itt az idő, elolvasom a Karamazovokat, és félretettem. De az Ördögök például tetszett.

J. L.: Ami mondjuk ugyanolyan vastag.

Hát igen. Összevissza beszélek. Akkor azt mondom, a kivétel próbára teszi a szabályt. Ráadásul az Ördögöket szakmai szempontból olvastam újra. Akkoriban a terroristákhoz nem találtam pszichológiai anyagot, pedig írtam egy csomó pszichológusnak, akiket a neten találtam, basztak se válaszolni arra a kérdésemre, hogy milyen egy terrorista lélektana. És akkor javasolta valaki, hogy olvassam el az Ördögöket a Matuskához. Igaz, aztán végül megtaláltam a védőbeszédben azt, amit kerestem.

N. G.: Bűnügyi pszichológus, ilyesmi nem volt a neten?

Nem találtam. De most már nem érdekel, örülök, hogy túl vagyok rajta.

N. G.: Mi az, hogy örülsz, hogy túl vagy rajta? Hatással volt rád, túl mélyre másztál?

Nagyon sokat foglalkoztam vele. Hogy mélyre másztam-e? Hát igen, valamennyire megértettem, hogy valaki tehetetlenségében miért fordul ehhez az eszközhöz. És magam is morfondíroztam még otthonlétem alatt – a tehetetlenség nagy úr –, hogy vagy magadat nyírod ki, vagy ha már magadat kinyírod, akkor egyúttal kinyírsz másokat is. Voltak tippjeim. Vagy másokat kinyírsz, és utána megpróbálsz még elslisszolni, mint ahogy Matuska tette. Mikor összeomlik a világod, akkor arra jössz rá, hogy az, amiben előtte éltél, nem is volt olyan szar, de mégis szar volt, ha az következett belőle, ami. Nagyon bonyolult történet ez. Milošević igen ügyesen meglovagolta a megvásárolható nacionalista-soviniszta elit érzéseit és a hasonló érzelmű szolgalelkű csőcseléket. Matuskánál meg engem a merénylet mítosszá alakulásának a pillanata érdekelt tulajdonképpen. Mert gyakorlatilag abban a pillanatban mítosszá vált, amikor megtörtént. Gondold el, Európa minden tájáról, sőt az USA-ból is érkeztek tudósítók a bírósági tárgyalásra, ahova jegyet kellett váltani, mint egy színházi előadásra. Mondjuk a ripacs Matuska megérte a pénzét…

N. G.: És mit fejtettél meg?

 

Hát, úgy néz ki, sikerült megfejtenem valamit. Például azt, hogy valószínűleg Újvidéken halt meg. De annak már nem jártam utána, úgy gondoltam, az legyen annak a történésznek dolga, aki majd egyszer kutatja ezt a világot. Tomán Lászlótól, aki olvasott valahol a regényemből egy részletet, kaptam egy elég határozott levelet, amelyben az ezzel kapcsolatos emlékeit írta meg. Ez a levél lett a regény vége. Nem mindig tudom befejezni a könyveimet, ilyenkor a véletlen fejezi be, ezt például ez a levél. Ám ha valamivel nagyon elmélyülten foglalkozol, akkor megtalálnak a dolgok.

N. G.: De a mítosz születésének a pillanata megvan?

Nehéz megfogni, de azt gondolom, valamennyire sikerült. Abban a pillanatban, ahogy a merénylet megtörtént, egyrészt iszonyú nagy sokk volt, másrészt mindenféle találgatások kaptak szárnyra. Először az osztrákok ítélték el néhány évre egy merénylet, illetve egy merényletkísérlet miatt. Az egyiknél alig volt kár, a másiknál valamennyi, aztán véghezvitte a jüteborgi merényletet, ahol már komolyabb anyagi kárt okozott, és sokan meg is sérültek. Az osztrákok fogták el, ők ítélkezhettek fölötte elsőként. És csak azzal a föltétellel adták ki Magyarországnak – mert Ausztriában már akkor sem volt halálbüntetés –, ha nem ítélik halálra. De hagyjuk ezt, végül is benne van a könyvben. Amit én csináltam, az nem más, minthogy az ügyészség által kreált, különféle tanúvallomásokon és vallomáson alapuló igen részletes (ön)életrjazot áttettem egyes szám második személybe, mert azt gondoltam, így pörgősebb lesz. Ez Önmegszólító biográfia címen fut. Úgy tűnik, mintha nagyon is reális lenne, sőt naturalista. Ám tele van csúsztatással, hamis adatokkal, főleg azért, hogy Matuskát egyedüli tettesként állítsák be. Az Álommerény, amely viszont elemelt prózai rész, ezt próbálja ellensúlyozni, és jobban közelít ahhoz, mi és hogyan történ(hetet)t. A Melyben… kezdetű fejezeteknek pedig a hitelesség a funkciójuk, ezek kissé „megmancsolt” dokumentumok, ahogy a regény igényei megkívánták. És amikor már-már elkészültem vele, akkor jött Tomán Lászlónak, a Forum Könyvkiadó egykori szerkesztőjének a levele, amelyben leírja, hogy ő mit hallott az édesapjától. Történetesen azt, hogy egy barátja, akit letartóztatott az új, bolsevik típusú hatalom (mindegy is most, hogy miért), nos, hogy ő az előzetesben 1945 elején találkozott Matuskával, és hogy egyszer csak elterjedt a hír, hogy Matuska fölakasztotta magát…

J. L.: És most miben sántikálsz?

Írtam közben három kisregényt: Vándorszakács, Weissbrunni levelek és Képzett beteg a címük. Lazán, de kötődnek egymáshoz. A három kisregény megjárt vagy nyolc kiadót, talán idén ősszel meg is jelenik. Tehát vagy nagyon eltaláltam valamit, vagy az egész nem ér egy kalap szart sem. Bízom az előbbiben. Folyóiratokban nagy részét publikáltam, de a kiadóknál valahogy elakadt… A Harry Pottert is több helyről visszadobták, ugye... De írtam három drámát is, pontosabban négyet, de az első felejthető. Svetislav Basara egy elbeszéléséből (De bello civili) Bolgárháború, a Matuskából A Biatorbágyi rém és a Jelentés a Kór Házából, Műhiba címen.

Ez utóbbi novellaverziója a Literán jelent meg. A Biatorbágyi rémet egy rádiójáték-pályázatra írtam, ez le is ment, de sajnos, nem az én átiratomban, a Műhibából, amelyet az Újvidék Színház drámaíróversenyére írtam, azt egyszeri alkalommal be is mutatták. Ilyen ennek a versenynek a természete. Három írót hívnak meg, egy nap alatt kell megírnod, másnap a három rendező kihúz egy-egy nevet, és egy nap alatt megcsinálják, estére bemutató. Nagyon pörgős, nagyon jó, elképesztő színészi és rendezői teljesítmény. Az én drámámon (is) a közönség borzadva vinnyogott a röhögéstől. Nagyon nagy tapasztalat.

J. L.: Rögtön egy trilógiával szakítanád meg a csendet?

Jó lenne megszabadulni tőle, mert vannak más terveim. Minimum három regény, amelyekben jobban el szeretnék merülni. Lehet, hogy a szerkesztést is abba kéne hagynom. Nem is a szerkesztést, bár azt is unom kicsit. Nincsenek már ötleteim, kedvem sem nagyon. A sokszor hozzá nem értő bürokráciával való végtelen, fölösleges és üres hadakozás vette el végképp a kedvem. Ez sok idő és energia. Most összeül a vének tanácsa, és eldöntjük, hogy akarjuk-e tovább csinálni az Exet. Én afelé hajlok, hogy ne… Nekem, most legalábbis úgy érzem, nincs sem kedvem, sem erőm. Ugyanakkor a költészetet végső soron imának tartom. Az ima egy formájának. Amely az ember által kitalált (és végül megölt) isten általi űrt hivatott betölteni. Ez a boldog kevesek kiváltsága. Minden könyvet kétszázan olvasnak el, ahogy azt, ha jól emlékszem, Thomas Bernhard mondta (nyilván értő olvasóra gondolt). A többi marketing.

J. L.: Ha kaptatok volna jelentősebb támogatást, akkor is ezt mondanád?

Nem tudom. De azt érzem, futok ki az idő(m)ből, és meg kéne írnom azt és úgy, amit, ahogy én tudok, tudom. Már többször hoztam vissza az Exet a padlóról (szerkesztőim támogatásával, persze, anélkül nem megy), de ez igen megerőltető, anyagi haszna pedig nem mérhető. Abban bízni, hogy másként lesz, reménytelen ostobaság mostanában.

N. G.: Azért százig el kéne még menni, nem? Ha jól számolom, közeledik.

Utálom a kerek számokat! Inkább legyen prím. Vagy amit a sors ad. Most éppen kitaláltam még egy számot, meglehet, támogatót is. (Nem árulom még el, babonából.) Abban bízom, hogy talán sikerült néhány olyan (nyugodtan mondhatom: bátor) számot szerkesztenünk, amit rajtunk kívül senki nem csinált meg. Erre jók a tematikus számok. Erre legalább emlékeznek. A boldog kevesek. Ugyanezt gondolom magamról is. Talán írtam néhány olyan verset, amelyet más így nem tudott volna. És úgy érzem, még nem üres a tarisznyám. Lírai tolvajkulcsokat reszelni a szűk baráti körnek. Nem vágyom zajos sikerre, alkalmatlan vagyok rá, kicsivel is beérem. Már.

N. G.: Engem erősen foglalkoztat, hogy az az ember, aki egy olyan helyzetből jön, ahol átélt diktatúrát, háborút, hogyan viszi tovább ezt a tapasztalatot. Eltetted az agyadban egy külön dobozba, vagy kialakított egy érzékenységet, másképp kattansz rá jelenségekre, felismered, amit magad körül látsz. Hogyan ülepedett le mostanra?

A közbeszéd, és mondjuk &iacut

Kommentek

Ehhez a cikkhez még nem fűztek megjegyzést.

Komment írásához be kell jelentkeznie.

Legfrissebb

Bíztak Közép-Európában

Nagyon foglalkoztat, hogy miként vélekednének ma róla. Feltételezem, hogy ma is ragaszkodnának hozzá, hiszen itt előbb >

Szijjártó és Várhelyi a haladók és a VMSZ szolgálatában

A külügyminiszter legújabb, felületesnek, de pökhendinek is nevezhető, tárgyismeretet nélkülöző nyilatkozata ismételten megmutatta, hogy a Fideszes >

Posztfasizmus

Nem terrorizál, hanem csábít. Ritkán tilt, annál gyakrabban kisajátít. Nem elégszik meg a puszta pártpolitikával, hanem >

A VMSZ FRIGYE A RADIKÁLISOKBÓL LETT HALADÓKKAL

A Pásztor Bálint VMSZ-elnök magánlapjának is mondható Magyar Szó ugyancsak a május 9-ei számának címoldalán kapott >

A médiaszabadság Szerbiában 2002 óta a legalacsonyabb szintre esett

A Slavko Ćuruvija újságíró meggyilkolásával vádolt személyek felmentése a jogi körülmények jelentős rosszabbodását jelenti. Ezt nem >

Szerbiai választások: csodára várva

A lelkek kufárjai a bulvárosodó médiumok lettek. Növekszik a háborús veszély, tehát szükség lesz valamilyen megmentőre. >

Pásztor után Juhász – eben guba, kutyán suba!

Zobenicát (természetesen) a SNS szavazógépezete ugyancsak szavazattöbbséggel megválasztotta az egyik alelnöknek. Nos, ez a Zobenica fogja >

Teljes a zűrzavar

Van, aki az ellenzék leváltásáról beszél, mások pedig azt bizonygatják, hogy kezdődik a Fidesz lassú eróziója, >

BIBIRCSÓKOS KAPCSOLATOK

A VMSZ és a fantompártok szemfényvesztő kirukkolása Szánalmas, hogy a Junior előcitálta(tta) Csorba Bélát, a VMDP hajdanán >

Egy új Jaltáról van szó

Ezért nem az orosz hadsereg harcol meg, hanem a jelenleg uralkodó orosz szellem és eszmerendszer. A >

HAZUG (ÖN)DÍJAZÁS

Semmilyen díjjal, sem kitüntetéssel nem lehet változtatni a tényen, miszerint a Magyar Szó Varjú Márta vezetésével >

Csak Budapestre figyelünk, másra már nem

A hatalom által megfogalmazott új emlékezetpolitika ki akarja törölni 68-at, annál is inkább mivel Belgrádban is >

1990-2009 © Napló. | Impresszum | Tartalomjegyzék | Médiaajánlat | Szerzői jogok | Kapcsolat |