Ma Mónika, Flórián névnap van.
Fiók
Jelszó:
Legnépszerűbb
Végre egy örömhír: a kvótareferendumon a határon túli magyar állampolgárok is részt vehetnek
És ez még jobb: akinek nincs magyarországi lakcíme, levélben adhatja le szavazatát. >
Egy „Széchenyi-idézet” nyomában
„Minden nemzetnek olyan kormánya van, aminőt érdemel. Ha valami oknál fogva ostoba vagy komisz emberek >
Szeles Mónika exkluzív
1986-ban Mónika valahol Dél-Amerikában megnyerte a korosztályos világbajnokságot, s amikor hazajött, akkor készítettem vele ezt >
Európa, a vén kurva
E sorok írójának csak az a történelmi tapasztalat jutott osztályrészéül, hogy hintalovazás közben hallgassa végig az >
The Orbán family’s enrichment with a little government help
„Azt hiszem elképednénk a jelenlegi magyar miniszterelnök korrumpáltságának mélységétől.” Hungarian Spectrum: >
Churchill és Bódis békés szivarozása helyett jaltai konferencia
Tulajdonképpen egy farsangi szivarozáson kellett volna találkoznia a krími félszigeten Churchillnek és Bódisnak 1945 februárjában – >
A gyertyák csonkig égnek
„Az ember lassan öregszik meg: először az élethez és az emberekhez való kedve öregszik.” Márai Sándor >
Egyik gyakornokunk szülinapját ünnepeltük
A bohókás ünnepeltet a kezében tartott tábláról lehet felismerni, amelyik egyben az életkorát is jelzi. Még fiatal, >
A kiválasztott nép ilyennek látja Európát
Spitzertől: >
A fehér kabát
Gabor,I like your white coat.Your pal,Tony Curtis >
A Napló Naplója
Kissé élcelődve azt meséltük, hogy minden a Magyarzó Pistike bálján kezdődött, amikor Árpád a söntésnél találkozott >
Szeretet
Amíg egy férfi új autóját fényezte, a kisfia felvett egy követ, és vonalakat karcolt az autó >
Napi ajánló
Nem esett Ady-kötet a fejemre
Nagyvizitben Bozsik Péternél
„Igen, igen, azt mondta, hogy Sziveri nem jelentős költő, ezen fölkaptam a vizet, majdnem ráborítottam az asztalt egy kocsmában (ha jól emlékszem, Zsávolya Zoltán ott volt, csak nézett, mint a moziban), és azt találtam neki mondani, hogy nem ért maga a költészethez. Persze, ittunk is.” Litera:
Későn érő típus vagyok egyébként is, hetedikes-nyolcadikos koromban még műanyag katonákkal játszottam, miközben már a barátaim udvaroltak a csajoknak. Az ún. jugoszlavizmust beolvasztási kísérletként éltem meg. Én nem jugoszláv vagyok, hanem magyar vagyok... – Bozsik Péternél jártunk nagyviziten, Veszprémben. Az interjú első részét olvashatják.
J. L.: Egészségedre, Bozsikom! Még senkihez nem utaztunk le, csak úgy mondom. Vagyis Csobánkára, már ha az vidék. De Bozsik, Nagy Gabi minket ide úgy bocsátott, úgy látott el instrukciókkal, mintha egy komplett osztálykirándulásra mennénk. Megnézte, hogy milyen idő van Veszprémben, hánykor szállunk le a vonatról, hova menjünk. Úgyhogy becsüld meg magad!
Megbecsülve érzem magam. Mert megérdemlem, nem?
J. L.: A következő Tolnai Ottóval lesz. Hozzá mennénk majd nyáron. Valami tanyán időzik most. Azzal kecsegtet minket, hogy ott vannak látnivalók, egy komplett filmet mondott el nekünk. Amúgy Magyarkanizsán sem voltam még. De Csantavéren sem.
N. G.: Az mihez van közel, Péter?
Szabadkához. Nagyközség volt, aztán jött a németországi kivándorlás, és bár abból nagyon sokan visszatértek (kivéve nagybátyámat, aki vagy öngyilkos lett, vagy agyonverték, vagy baleset érte), már nem hinném, hogy 5000-6000-nél több lakosa lenne.
J. L.: A nagybátyád halála azóta sem tiszta?
Nem. A jegyzőkönyv szerint baleset történt.
N. G.: Elképesztő ez a lakás. Minden pontján! Nem engedtél még be ide fotóst?
Itt készült a Matuska fikciós dokumentumfilm egy része. És az Ex Symposionról is készült egy dokfilm, de elfelejtettem a címét. (Megj.: a neten sem találtam meg.) És a 90-es években, míg hírértékkel bírtunk, készítettek több interjút itt a lakásban, hol velem, hol az Ex vendégeivel.
J. L.: Amikor ideköltöztetek, ez tök üres volt, minden rajtatok múlott?
Nagyon lelakott lakás volt. Fal, ajtók, ablak. Semmi pénz, semmi helyismeretünk. Aztán Zongor Gábor, aki akkor megyei elnökként tevékenykedett és Patka László költő segítségével valahogy rávették a várost, hogy tegyék lakhatóvá. A megye finanszírozta a fölújítást.
N. G.: 91-ben járunk...
91-ben jöttem át, 91 októberében, ide 92 tavaszán jöttünk. Albérletben laktunk egy ideig, és amikor az önkormányzat fölújíttatta, akkor költöztünk ide.
J. L.: Hogy kerültél Veszprémbe? Hogy jött az ötlet vagy a lehetőség?
Úgy, hogy először Szegedre emigráltam. Az volt az első állomás, sokat jártam oda, egyrészt amikor csempész voltam…
J. L.: Mit csempésztél?
Pulóvereket.
J. L.: Az biznisz volt? A pulóver? Komolyan?
Igen. Nagyon olcsón lehetett venni Móron. Előtte a Fidelinka Társult Munka Alapszervezetben dolgoztam, TMASZ a rövidítése (neveik csupa nagybetűvel!). Tulajdonképpen a trösztök formájára alakultak ki, de azt nem lehetett mondani az iskolában. Hasonlít, de ez más, merthogy nem kapitalista.
J. L.: De rég hallottam ezt a szót!
Volt a Társult Munka Alapszervezet, az Összetett Társult Munkaszervezet, nálunk a Társult Munkaszervezethez tartozott a tésztagyár, a malom és a siló. Ott egy idő után felmondtam, mert tarthatatlanná vált a helyzetem.
J. L.: Mit csináltál?
Megtiltották, hogy könyvet olvassak.
J. L.: És mit kellett volna csinálni?
Jóformán semmit, egy siló vagy egy malom az zárt rendszer. Akkor van munka, mármint komolyabb, amikor elkezdődik a szezon. Amikor a kukoricát, a szóját, a búzát vagy az árpát hozzák. Pincemesterként melóztam, ami azt jelentette, hogy szívták el a különféle masinák a port a gabonából, a port és a pelyvát, ez a legalsó szinten zsákokba vonzotta a gravitáció, a zsákokat össze kellett kötözni…
J. L.: Neked?
Nekem. Félre kellett tolni, aztán elszállították számomra ismeretlen helyre. Az egy kibaszott szar munka, maszk nélkül lehetetlen csinálni. Egy ember láttam ott, aki nem használt maszkot, egy nyugdíj előtt álló, idős bácsi, nevét, sajnos, elfelejtettem. Baszogattak azért is, hogy túl sok maszkot használok. Ja, és akkor kell még melózni, ha elromlik valami masina, elevátor, rédler (láncos szállító), akkor kifolyik az anyag és vissza kell azt lapátolni. Meg akkor is, jut eszembe, amikor egy-egy siló alját meg kell tisztítani a penésztől megkövesedett matériától. Tán ez a legrosszabb. Leeresztenek egy egyszemélyes kézilifttel, nem emlékszem a készülék nevére. Mintha egy 20-30 méteres kútba engednének le, drótkötéllel. Ráadásul ugyanolyan gázok szabadulhatnak föl, mint a borospincékben. Mesélték, régebben, mintegy beavatásként, valahol félúton, ami a legfélelmetesebb, megforgatták a delikvenst. Én csak annyit mondtam, mikor először mentem le, ha velem ezt megcsinálják, akkor az elsőnek kiveszem az egyik szemét, amikor visszahúznak, pontosabban visszatekernek.
J. L.: Majd kitérünk Hajnóczyra is, mert látom, hogy az életforma hasonló. De hányban vagyunk?
Ha összeszámolom, lehet, hogy több mindent csináltam, mint ő. Nézzük: végeztem paraszti munkát (állatetetés, almozás, trágyahordás, kukoricamorzsolás, egyelés stb.), dolgoztam kőművesek mellett, féllábú bádogossal, Paci bácsinak hívták, jött a molnárság, kérdőíveztem, készítettünk hangoskönyvet a Vajdasági Vakok Szövetségének, tehát mi néhányan, magyar tanszékesek választottuk ki a könyveket, és olvastuk föl hangszalagra… No fűtő az nem voltam, az most vagyok, mint látható a cserépkályhából… No de, 87-ben vagyunk. 87-től 89-ig dolgoztam ott, majd két évet. Apámmal megállapodtunk, hogy négy évet finanszíroz az egyetemen, de én nem fejeztem be időben. És akkor hazaköltöztem. De nem bírtam sokáig otthon. Ráadásul szerelmes voltam. Nagyon gyorsan Magyarkanizsára költöztem későbbi feleségemhez, aki akkor már ott tanított informatikát, és onnan kezdtem el járni ebbe a Fidelinka nevezetű TMASZ-ba, tmaszni…
J. L.: Ami hol volt?
Szabadkán. Mondom, nem kellett túlságosan nehéz fizikai munkát végezni. Kurva nagy por, főleg a szezon idején, olykor vályogot köptél, meg idegesítő 20-25 kan egybezárva, mondjuk reggeli vagy ebédidőben, túl sok tesztoszteron. Olykor a katonaságra emlékeztetett. Ám az éjszakai műszakban nem zavart senki. És mivel mindenki újságot olvasott, gondoltam, hogy lehet könyvet is. Miért ne? És elkezdtek baszogatni. Tehát tulajdonképpen az derült ki, hogy én afféle értelmiségi vagyok, és akkor rám startoltak. Pedig ott volt például két punkzenész, bunyevác gyerekek, elég híresek voltak, főleg Zágrábban, egy időben. Nade iz inkubatora (Remények az inkubátorból) volt a nevük. Sam protiv svih – Egyedül mindenki ellen. Őket kevésbé cseszegették, nem tudom, miért. Talán azért, mert én megtagadtam a silók takarítását, mondván egy technikusnak nem ez a dolga… Ezt zokon vették.
J. L.: Tehát kiléptél, és akkor?
Igen, kiléptem, és akkor munkanélküli lettem. Akkor már Horgoson laktunk. A szomszéd asszony, aki rendszeresen járt hozzánk, férjével pl. együtt főztük a pálinkát, fölajánlotta, hogy bevesz engem a pulóvercsempész bizniszbe. Ami azt jelentette, hogy az autójukkal elmentünk Mórra, vettünk egy csomó pulóvert, ami egy óriás hátizsákba belefért, én ezeket még kipányváztam könyvekkel, és volt, hogy nem is mentem velük haza, hanem ott maradtam Szegeden, a barátaimnál. És akkor ott este elmentünk inni, és másnap hátizsákban, busszal hazavittem a könyveket és a pulóvereket. Egyetlenegyszer buktam le egy kerámiaszifonnal, amit elvámoltak tőlem. Jegyzőkönyv, minden, amit akarsz. Mai napig nem értem, hogy egy kerámiaszifont 1989-ben miért nem lehetett kivinni Magyarországról. Az nagyon vicces volt, miattam állt a busz vagy egy órát.
J. L.: És akkor könyveket meg pulóvereket árultál?
Nem, a könyveket magamnak vettem, és azért vittem őket, hogy ne tűnjön fel a sok pulóver. Meg azért, mert az ottani könyvtárak elég rosszul voltak ellátva friss könyvekkel. A magánkönyvtár tűnt megoldásnak, nekem nem esett Ady-kötet a fejemre kisgyerekként…
J. L.: Jugoszláviában akkor hiánygazdaság volt?
Nem. Magyarországon olcsón lehetett pulóvert venni, és jó felárral eladni. Általában megrendelésre, de néha kimentünk a kanizsai piacra, és ott árultunk.
J. L.: Említetted a megállapodást apáddal, hogy befejezed az egyetemet egy időre, és ez nem történt meg. Miért? Újvidéken jártál egyetemre, ugye?
Igen, Újvidéken, a Magyar Tanszékre. Nem tudom, hány vizsgám volt hátra, öt vagy hat, talán több. Vagy négy? Már nem emlékszem. És összevesztem Gerold Lászlóval Sziveri miatt, azt hiszem, Debrecenben, egy írótáborban.
J. L.: Sziveri kapcsán?
Igen, igen, azt mondta, hogy Sziveri nem jelentős költő, ezen fölkaptam a vizet, majdnem ráborítottam az asztalt egy kocsmában (ha jól emlékszem, Zsávolya Zoltán ott volt, csak nézett, mint a moziban), és azt találtam neki mondani, hogy nem ért maga a költészethez. Persze, ittunk is.
J. L.: Ott elkapott?
Nem, a kollokviumot letettem. Nagyon nagyvonalú volt, azt is meg kell mondanom. Nem olvastam el az összes XIX. századi drámát, nem is értettem, miért kell tanulni ilyen népszínműveket, és tudni, hogy kik a szereplők, mikor, mit, hogyan cselekednek, ezeket rettenetesen untam, és azonnal elfelejtettem. Volt egy hatalmas listám, amelyen kipipáltam, hogy mit olvastam el és mit nem. Kérdezte, hogy „Péter, olvasta?” Mondtam, hogy igen, olvastam, de én nem tudom megjegyezni ezeket a szereplőket. Mutattam neki a listát, hogy miket olvastam el. Megnézte, látta, hogy több mint ötven százaléka ki van pipálva, és mondta, hogy rendben van. De négyszemeszteres volt a XIX. század, én meg úgy gondoltam, hogy nem égetem magam azzal, hogy nem tanulom meg rendesen. Amúgy is néhány vizsgára, kicsit tanultam, kicsit nem, pl. Borinál a délszláv-magyar irodalmi kapcsolatok, és az eléggé szégyenteljesre sikeredett. Szóval húztam, halasztottam, utána még letettem a pedagógiavizsgákat, mert abszolvensként már lehetett tanítani, ki tudja mire lesz ez jó, gondoltam, de közben kitört a háború, és hagytam a fenébe az egészet.
J. L.: Oda még el kell jutnunk. Azért a csantavéri világra kíváncsi lennék, arra a gyerekkorra, és ami, úgy neszelem, de majd elmondod, nem volt triviális, nem volt feltétlen kézenfekvő, hogy te egyetemre menj.
Az nem volt kérdéses, hogy egyetemre menjek, ha akarok, inkább az, hogy hova. Apám a Magyar Tanszéket ellenezte valamiért.
J. L.: Mik voltak a hatások? Ez a kulturális textúra érdekel, ami közvetlen körbevett. Majd megerősítesz, vagy cáfolsz, de kellett egy erős szándék, hogy kilépj, nem? Ott erősen meghatározott minták álltak rendelkezésedre, hogy erre mész vagy arra. Az egyetem nem biztos, hogy ott volt.
Mondom, az nem volt kérdés, hogy mehetek egyetemre, csak hogy épp a magyar tanszékre…
J. L.: De miért jutott eszedbe?
Szabadkához kötődik. Egyrészt, hogy a gyerekkorra vonatkozó kérdésedre válaszoljak: boldog, mondhatni mesés gyerekkorom volt, kivéve kisebb-nagyobb kitérőket. Engem például minden nyáron és télen, a szünetekben egy-egy hónapra kicsaptak tanyára. És ez a tanyavilág tulajdonképpen Csantavérhez képest – ami egy nagyközség, most is az terjedelmét tekintve, csak a lakosság száma csökkent – teljesen szabad világ volt. Télen filkóztunk, azaz kártyáztunk a keresztapámmal, a Túrú szomszéddal és az unokatestvéremmel, aki egy idő után csatlakozott hozzám, bár én egyedül is nagyon jól elvoltam ott – ez tíz-tizenkét éves korunk tájékán történt. Nagy kártyacsatákat vívtunk telente, a két fiatal és a két öreg. Nyaranta meg a szabadság szigeteként éltem meg. Egyrészt az unokatestvéremnek volt egy úgynevezett Nagy Magyar légpuskája, ami azért volt furcsa, mert a jugoszláv szabványú golyókat először egy ilyen kötőtűszerű erős acéllándzsával kellett átnyomnod a csövön, aztán a szádba vettél 10-15 golyót, és mentél vadászni. Tulajdonképpen bérgyilkosokként tevékenykedtünk, mert a környező tanyákon kiirtottuk az összes verebet és gerlét. Hívtak bennünket, hogy kurva sok a madár, eleszik az eleséget a házimadaraktól, hogy így mondjam, ki kell irtani őket, mi meg jártunk tanyáról tanyára.
J. L.: Ezért volt valami honorárium?
Nem. Maga az élvezet. Tudod, partizánmitológián nőttünk föl, ebből kifolyólag nem okozott különösebb problémát, hogy kiirtsuk a madárvilágot. A gyerekek kíméletlenek. Ma már, értelemszerűen, nem csinálnám. De a kutyáknak és a macskáknak földobtuk az életszínvonalát. Egy hosszú madzagon húztuk a bácskai porban a tanyára a zsákmányt.
J. L.: Szüleid mivel foglalkoztak?
Anyám háztartásbeli volt, apám tulajdonképpen munkás, zsákos, aztán áttették a disznókhoz, kanászként ment nyugdíjba. Apám azt szerette volna – mivel én malomipari technikumot végeztem –, hogy folytassam, és legyek technológus. De engem ez aztán végképp nem érdekelt. Én azért mentem molnárnak, mert az is egy egyezség volt, hogy valami szakmát tanuljak. Nálunk úgy volt az iskolarendszer, hogy volt nyolc általános, és két év úgynevezett általános középiskola, ahol négy napot jártunk iskolába, és egy szakmai nap, amikor elvittek minket mindenféle gyárakba, hogy nézzük meg, ki, milyen szakmát választ majd. Harmadik-negyedikben volt Szabadkán fordítói, illetve kulturológiai szak. A gimnáziumot a tőlem két vagy három évvel idősebbeknél szüntették meg. Ez valami átszervezés volt, ami egy évvel később Romániában is megtörtént. Hogy ne képezzünk elitet. Ismerős, nem?
J. L.: Ismerős, de nem tudtam, hogy ennek ilyen szép előképei vannak.
Mert én egyébként simán gimnáziumba mentem volna, és lett volna négy évem, hogy kigondoljam, egyáltalán mit akarok csinálni.
J. L.: Ott bentlakásos életed volt?
Nem, utaztam mindennap sajnos, apám nem mert elengedni. Át akartam iratkozni Kanizsára, mert összevesztem egy bosnyák tanárral, aki azt mondta, hogy kötelességem megtanulni szerbül. Részben igaza volt, csak miért nem tanul meg ő magyarul, hogyha Szabadkára jön? És mivel én még nem tudtam akkor elég jól szerbül, ebből kifolyólag kettesnél jobb jegyet nem kaphattam. Hiába értettem mindent, mondhattam magyarul, de kettesnél nem lettem jobb. És a végén, amikor már megszólaltam szerbül, kaptam hármast, azt hiszem, talán négyest is, mindegy. Én Szabadkán, az úgynevezett Majomplaccon, ami a poszthippik, vagy ahogy ti mondanátok, a csövesek gyülekezőhelyén, tanultam meg voltaképpen szerbül. Így a nyelvismeret hiánya a katonaságnál már nem okozott akkora problémát, mint azoknak, akik nem tanultak meg egyáltalán.
J. L.: Akkor most ott vagyunk, hogy egy bizonyos irányba mész, ehhez képest…
Szabadkán megismerkedtem Takács Tibor Fakival, aki egy időben Lajkó Félixszel is zenélt, még a kezdeteknél, és vele kezdtünk negyedikben irodalmi dolgokba. Akkor kaptunk egy fiatal tanárnőt, mert előtte borzalmas tanárom volt, Kasza Bálint nevezetű ostoba barom, nyugodjék békében! (Nála olvastam a pad alatt Tolnai Rovarházát. Nehéz, de meghatározó élmény volt. Balog Emerencia adta a kezembe, aki, ha jól tudom, most a Népszabadság korrektora. Itt jegyzem meg, hogy Ágoston Mihály tanár úr, aki a szótan és mondattan tanár volt az újvidéki egyetemen, sok embernek adott állást, amíg ez fontos volt. Elképesztően tudta beleverni a fogékonyabbakba a mondattant. Én is sokat köszönhetek neki.)
J. L.: És maradjon meg az emléke!
Az a csávó… na, mindegy. Akkor már lehetett mozogni, csináltunk egy zenés Ginsberg-estet, amire vissza tudok emlékezni, meg különféle alliterációs vetélkedőket. A tanárnő meg hagyott bennünket. Ginsberg amúgy is nagy hatást gyakorolt ránk. Ezt a hatást Medve A. Zoltán jelezte is a Csantavéri Orlandóról írt kritikájában, pedig én magam azt hittem, hogy ez a múlté. A későbbiekben ui. kevésbé kedveltem a beatnemzedék íróit. A (költői) szabadságot, vagy magát a kimondást, többre tartották a formánál, és ez zavarni kezdett. De úgy látszik, a kezdeti hatások nem múlnak el teljesen nyomtalanul, és ez jó is így. Talán csak Carver maradt meg, de őt később ismertem meg.
J. L.: Honnan jöttek a hatások? Hogyan jutott be a látóteredbe?
Mindig szerettem olvasni, összevissza mindent. Amikor ötödikes vagy hatodikos koromban harmadik lettem egy novellapályázaton, kaptam egy könyvutalványt, és ez abban az időben jelentett úgy húsz könyvet. Ezzel elkezdődött a könyvgyűjtés. Amikor jöttek az iskolába a könyvárusok, apámmal közösen kiválogattunk ezt-azt, amit ő részben már ismert valahonnan. Apám is nagyon szeretett olvasni egyébként, az mindig csata volt, amikor én voltam könyvtártag, kihoztam csomó könyvet, és összevesztünk rajtuk, hogy melyikünk mit olvas előbb. Nagyon későn lett tévénk egyébként, mit tudom én, hány éves voltam, talán tizenhárom.
J. L.: Tényleg?
Aha! Apám nem akart tévét, lehet, hogy jobb is lett volna, ha akkor sem veszünk, mert aztán rákattant, egy idő után nyilván a szeme is romlott, és idegesítette, hogy nem lát jól, egyre kevesebbet olvasott. Ma meg már alig.
J. L.: És amikor Szabadkán jártál, az mikor volt? 1963-ban születtél, tehát a 70-es évek…
Nem, 80-82. Utána mentem katonának.
J. L.: Milyen volt akkor az a város? Milyenek voltak a benyomásaid? Tehát ha három fényképet kérek tőled, vagy három levelezőlapot, mit emelnél ki?
A Majomplaccot, amely a Városháza előtti tér, Faki barátom lakásrészét, ahol sokszor aludtam, a prolinegyed szélén. Laták István írt arról a világról, egy helyi, mondjuk így, munkásköltő, és hát mit mondjak még… az egyik törzshelyem a Lav nevű kocsma, ami nem szerelmet, hanem oroszlánt jelent szerbül, ott gyülekeztünk lukasórákban, és ott ismerkedtem meg egy csomó zenésszel, képzőművésszel meg életművésszel.
J. L.: A kisebbségi lét milyen tapasztalatot jelentett Jugoszláviában? A kulturális mezőny, ami innen kétségkívül úgy látszott, jóval határtalanabb, mint a többi szocialista országban. Ebből a tinédzserkorból vagy kamaszkorból kiindulva kérdezem, mert akkor ezek még megfontolatlan tapasztalatok, tehát erős érintések, amelyekre aztán később az ember vissza tud gondolni, hovatovább értelmezni is tudja.
Akkor elmondom, hogy a nagyszüleim parasztok voltak, a kisebbségi lét összes rettegésével és zsigeri tapasztalatával. Az mentette meg részben őket, hogy Tito nem erőltette túlságosan a kollektivizálást. Tehát a nagybirtokokat elvette, de tizenhét holdat engedélyezett, nem is csak családonként. Az anyai nagyszüleimnek valamennyivel több holdjuk volt, mint az apainak, és átírattak valamennyit a gyerekekre is. Tőlük nem vettek el túl sok földet. Valamennyit igen, de azt később visszaigényelhették, talán már a nyolcvanas évek végén, de erre nem mernék megesküdni. Tulajdonképpen a titói hatalom kiegyezett a parasztokkal, 1948-től 1953 tartott a padlássöprés, a beszolgáltatás időszaka, aztán Sztálin halála után elkezdődött az enyhülés. Onnantól kezdve már nem kellett az apámnak, mint mesélte, éheznie, mert ilyen is volt, nagyon minimális fejadagokra kényszerültek. Én ebbe szocializálódtam. Itt-ott hallottam egy-egy ilyen kritikai megjegyzést a mostohanagyapámtól… mert apám vérszerinti apja meghalt 1943-ban, ahogy belegondolok, elég gyanús körülmények között, mert állítólag agyvérzést kapott. De 1943-ban nem agyvérzést kapni… hm…, nem egy divatos betegség ez akkoriban, legalábbis harminchárom évesen semmiképpen sem. Aztán lehet, hogy ez csak a családi legendárium része, ezt mondták a gyerekeknek, nem tudom. Na mindegy, egyszer majd kitalálom, csak az a baj, hogy nem tudok már senkit megkérdezni. Tehát olykor a nagyapám tett megjegyzést, néhány spriccer után, disznótorok vagy névnapok alkalmával, hogy a vejem az komenista, az mindent jobban tud, de ezen felül nem nagyon lehetett politikáról szót hallani, és az Öregről, ahogy Titót nevezték…
J. L.: Mint ahogy itt Kádárt is…
Igen. Az Öregről néha egy ilyen fél-ironikus megjegyzést, hogy az Öreg már megint megy valahova, vagy valami ilyesmi. A nagyapám 1974-ben meghalt, amikor én tizenegy éves voltam. És nekem tizedikes koromig gyakorlatilag néhány zentai, adai, kanizsai meg ilyen-olyan kiruccanáson kívül igazából nem nagyon volt utazásélményem. Ez az utazásmánia mindig motoszkált bennem, akár Kanizsára elmenni, ami mégis nagyobb meg városiasabb. A Szabadka-élmény is onnan van, hogy tízéves lehettem vagy tizenegy, amikor először egy hetet eltöltöttem Szabadkán, egyedül mehettem moziba, és nem tévedtem el. Azért az egy más dimenzió egy falusinak. Amikor egy tanyasi beköltözik Csantavérre, az neki akkora sokk, mint hogyha most nekem, mondjuk, hirtelen New Yorkban kéne élnem. Tehát jártam moziba, néztem karatés filmeket, és ott egy unokanagybátyámnak, aki trafikosként dolgozott, segítettem a trafikban. Később lecsukták, mert kiderült, hogy lóversenyezett, és elsikkasztott egy csomó pénzt. Utána ez a lehetőség megszűnt. Ez volt az első komolyabb Szabadka-élményem. Mindig szerettem volna Szabadkán lakni, de soha nem jött össze.
J. L.: Azt jól értem, hogy a csantavéri életed nagyjából osztatlan etnikailag?
Igen. A faluban életek szerbek (pontosabban a két szélén, Višnjevacon és Dušanovóban), és akkor is voltak konfliktusok, de ezt egyrészt a sajtó nem verte nagydobra (amúgy is tilos volt a nemzeti, nemzetiségi kérdést feszegetni), másrészt meg elintéztük egymás között. Összeverekedtünk, utána kibékültünk. És általában ők jobban tudtak magyarul, mint mi szerbül.
J. L.: Egészében véve azt lehet mondani, hogy békén hagyta a hatalom ezeket az etnikai egységeket?
Csantavért, mivel kívül esett a világtól, békén hagyta, de azért folyamatosan voltak betelepítések. Az első betelepítés a sváb falvakba történt, a svábok egyik központjába, Verbászra meg Lovćenacra… Tehát a svábokat vagy kitelepítették, vagy táborokban kinyírták, hagyták őket éhen halni. Azok tudtak megmenekülni, akik nem vallották magukat svábnak, vagy vegyes házasságból származtak. És utána Topolyát is elkezdték, ez pont az egyetemista időszakomra esett, nagyon sokat jártam Topolyára, az volt a másik városélményem, mert két nagynéném lakott ott, és el-eltöltöttem egy-egy hetet hol az egyik nagynénémnél, hol a másiknál. Ismerem elég jól Topolyát is. Egyetemista koromban sokszor jártam stoppal haza, és azt tapasztaltam, amit gyerekkoromban nem, hogyha megszólítottál valakit, az ne tudna magyarul.
J. L.: Azért kérdezgetem ezt így, innen-onnan, mert az a kérdés forog bennem, hogy Jugoszlávia nomen est omen kulturális, etnikai sokfélesége mennyire volt ebből a szempontból kiegyensúlyozott. Csak arra utalok, hogy amikor Tolnai erről beszél, akkor ő is végeredményben egy nagy mítoszról beszél, mind a mai napig azt mondja, hogy jugoszláv. Ugyanakkor mondjuk, ha egy másik megközelítést hívok segítségül, Szerbhorváth Gyuri könyvét, a Vajdasági lakomát, abban ő nagyon erőteljesen hangsúlyoz olyan kritikai tónusokat, amelyek mégiscsak megbillentik ezt a mítoszt. Neked hogy van ez az életedben, a gondolataid között? Mennyire paradox?
Valahogy úgy van, hogy az a Szabadka, ahol a haverjaimmal, a Majomplaccon szocializálódtam, az egy más Szabadka, mint amiről Lovas Ildi írt. Ő ezt a Szabadkát egyáltalán nem ismerte. Ezek mind elvetélt képzőművészek voltak, vagy drogosok lettek, vagy alkoholisták, és gyakorlatilag majdnem mindenki meghalt. Fakit szoktam kérdezgetni, amikor megyek haza, hogy ki halt meg. Öngyilkosok lettek, egy barátunk leugrott a hatodik emeletről, egy másikat elvitte a heroin vagy a tabletta. Ez utóbbiról, Clod volt a beceneve, boncnok azt mondta Faki barátomnak, hogy nyolcvanéves öregemberré roncsolta a szervezetét 26-27 éves korára, tehát elég intenzív életet élt. Ezek egy része, főleg a bunyevácok, tudtak magyarul. A Majomplaccon ez nem volt téma, a nagypolitika meg nem érdekelt minket akkoriban. Én a nacionalizmussal a katonaságnál találkoztam először. Volt egy bosnyák tanító, aki elkezdett velünk üvöltözni, hogy miért beszélünk magyarul az ő jelenlétében. Meg amikor Újvidékre kerültem, éreztem, hogy azért az az egyenjogúság, ami az alkotmányban garantálva van, olyan, mint Orwellnél, hogy a disznók egyenlőbbek, mint a lovak. És akkor megváltozott az a metafora is, hogy Vajdaság Jugoszlávia éléskamrája. Igen, onnan sok mindent el lehet vinni. Későn érő típus vagyok egyébként is, hetedikes-nyolcadikos koromban még műanyag katonákkal játszottam, miközben már a barátaim udvaroltak a csajoknak. Az ún. jugoszlavizmust beolvasztási kísérletként éltem meg. Én nem jugoszláv vagyok, hanem magyar vagyok, Jugoszlávia lakója, jugoszláv állampolgár. Ezt egyébként a horvát kommunisták mondták először Titónak, amikor a horvát tavasz volt 1968-69-ben. Tito leült velük tárgyalni, akkor mondták, hogy miért nem jugoszlávok ők, azt mondták, hogy ők kommunisták, de előbb horvátok, és aztán jugoszlávok. Börtönbe nem csukták őket, de állást nem nagyon kaphattak a szakmájukban. Vagy külföldre mentek, vagy hivatást váltottak. Tehát találkoztam a nacionalizmus kezdeteivel, ha úgy tetszik. Mondok egy példát: ha vegyes társaságba keveredtünk, akkor az egyfajta elvárás volt, hogy egymás között is szerbül beszéljünk. Hogy ők is értsék, miről beszélgetünk. Ezt én rühelltem. Hallod, hogy a másik milyen rosszul beszél, és biztos te is… Persze, nyilván frusztráció.
J. L.: Ha azt a részét nézzük ennek a kulturális mezőnynek…
Későn kerültünk bele, bocs. Amikor mi laphoz jutottunk, akkor elkezdtük keresni ezeket a kapcsolatokat, ez mellesleg egybeesik félelmetes módon Milošević hatalomra kerülésével, tehát amikor Symposion régi gárdáját – a Sziveri-féle szerkesztőségre gondolok, amelyet, ugye, 1983-ban vertek szét – 1988 tájékán rehabilitálták, akkor már egyértelmű volt a Vajdaság bekebelezésére valós törekvés. Tehát a szerb vezetés mindig el akarta valahogy a Vajdaság autonómiáját venni, ami aztán sikerült is nekik. Az történt, hogy bizonyos kérdésekben országos, azaz szövetségi szinten a tartományoknak volt vétójoguk, és mindig Szerbia ellen szavaztak bizonyos kérdésekben, hogy ez a hegemónia ne érvényesüljön. Ugyanúgy az albánok, bár az albánok voltak a főellenség, mert egyrészt etnikailag sokkal homogénebbek voltak, másrészt sokkal többen voltak.
J. L.: Az ember nem összehasonlításokban éli az életét, de…
Dehogynem!
J. L.: Én is azt gondolom. Csak arra akarok utalni, hogy Magyarországról Jugoszlávia, vagy a Vajdaságból Magyarország másképpen látszik. Erős irodalmi példákkal is lehet illusztrálni, megerősíteni, de jó néhány magyar szerző, erőteljes nevek, abban a helyzetben voltak, hogy Magyarországon nem tudtak publikálni szövegeket, amiket aztán a Symposionban publikálták. Az Eörsitől kezdve a Petrin keresztül... Ez mennyire volt érzékelhető, hogy ebből a szempontból Jugoszlávia, amiben te élsz, szabadabb ország. Amikor idejöttél Magyarországra, mit láttál itt, és amikor visszamentél, mit tapasztaltál? Volt-e ilyen szembesülés?
Nem. Pont, amikor a Sziveri-szerkesztőséget szétverték, én katona voltam. Erzsi, a felesége másodunokatestvérem, és amikor szabadságot kaptam, meglátogattam őket, épp Csantavéren laktak, azt mondta, hogy amennyi számot még ki tudnak nyomni, annyit kinyomnak, de hát nekik végük. Akkor én már kacérkodtam az írással, azt hiszem, az utolsó számban a rossz versek pályázatán volt az első publikációm, ami egy ironikus Petőfi-imitáció próbált lenni. Petőfit gyerekkoromban nagyon szerettem, kisgyerekkoromban, aztán meg valahogy nem, de ez más kérdés. Főleg a forradalmi költészetét, érdekes módon. Mivel később születtünk, akkor már omladozott a jugoszlávság. Előtte talán még nem, de azért érezhető volt, hogy valami nem stimmel. Nem szívesen hencegek ezzel, de én például nem sirattam meg Titót. Halandó ember, egyszer úgyis mindenki megpusztul, érted. Ráadásul akkor én már, azt hiszem, elolvastam Végelnek a Valóban mi lesz velünk-jét, amely az eszme és a gyakorlat ellentétéről szól… (Domonkos István és Tolnai Ottó közös verses kötetének az utószava.)
J. L.: Jó, ott tartunk, hogy azt mondod, Tito halála erős cezúra, de már előtte elkezdett erjedni a dolog.
Igen, 1969 miatt, az 1971-es úgynevezett szerb burzsoá forradalom miatt, a 70-es években a nacionalista írók, mint mondjuk Csurka, akkor már kiléptek a pártból, és a Tudományos Akadémián keresztül bomlasztották úgymond ezt a jugoszláv internacionalizmust és önigazgatású szocializmust. Ami egyébként nagyon jól hangzott, meg mindenki bevette, de én, aki az önigazgatású szocializmus munkásosztályának oszlopos tagja voltam, azért láttam, hogy ez belülről hogy működik. Ugyanúgy a sógor, koma, jóbarátos alapon, tehát nem feltétlenül tehetségen alapultak a dolgok, és elég sok kompromisszumot kellett kötnie annak, aki ebbe a rendszerbe be akart kerülni. Cenzúra, öncenzúra, hogy csak a számunkra legfontosabbat mondjam.
J. L.: Azért diktatúráról beszélünk, ezt ne felejtsük el.
Igen. Annyi különbséggel, hogy volt útleveled, bármikor elmehettél, ha nem tetszett, és bármikor vissza is jöhettél. És volt egy kiszámíthatósága egyébként az életnek, még a 80-as években is. Akik a 60-as években elmentek külföldre, és ledolgoztak tíz-tizenöt-húsz évet, visszajöttek, építettek egy házat, kaptak valamennyi nyugdíjat, amiből vígan elvoltak, vettek földet, és elkezdtek gazdálkodni, nyitottak valami műhelyt, vagy az ördög tudja, mit csináltak… Ez a stabilitás kezdett megbomlani, és Tito halálával fölgyorsult.
J. L.: Elképzelhető, hogy ez a Symposion elleni hadjárat vagy a felszámolására való törekvések ugyanúgy elérték az eredményüket, ahogyan az Magyarországon a Mozgó Világgal történt?
Nem vagyok ennek a szakértője, de igen, elképzelhető. Tulajdonképpen lehetett bírálni a rendszert. Két dolog volt tabu. Az egyik Tito, Tito személye szent és sérthetetlen, a másik a nacionalizmus. Nem lehetett nyíltan beszélni a partizánok vérengzéséről. Erről én egyébként kivételesen tudtam, mert a Ladányi barátom nagyapjának az életét egy olyan partizán mentette meg, akivel együtt katonáskodott, még a királyi Jugoszláviában. Mondta neki, hogy menjen el pár napra, vagy tűnjön el; tehát én erről hallottam, írtam is egy nagyon rossz verset erről. Nagyon metaforikus, az Üzenetben jelent meg, mikor jóval később újra elolvastam, már én sem értettem, „mit akart a költő mondani”.
J. L.: Ezek voltak a tilalomfák.
Gojko Đogót börtönbüntetésre ítélték, mert Tito-ellenes verseket írt. Aki ezeket a tabukat feszetgette, azokkal keményen elbánt a rendszer. Tito azt a politikát találta ki, hogy ne szövetségi szinten menjen a lefejezés, hanem mindenki a saját nációján belül intézze. Állítólag Major Nándor – aki főmufti volt a Vajdaságban, a Vajdasági Szocialista Autonóm Tartomány vezetője – döntött úgy, hogy egy csomó intézmény megszűnjön, például a Szarvas Gábor Nyelvművelő Napokat. Sziveriék közölték Tolnai Ottónak azt a versét, amelyben Gojko Đogót barátjának szólítja, ezért kellett 1983-ban – ne felejtsd el, hogy Tito halála után három évvel vagyunk – kinyírni. Aztán lett egy apolitikusabb Symposion 1988-ig, utána meg megint másféle.
Kommentek
Ehhez a cikkhez még nem fűztek megjegyzést.
Komment írásához be kell jelentkeznie.
Legfrissebb
Csak Budapestre figyelünk, másra már nem
A hatalom által megfogalmazott új emlékezetpolitika ki akarja törölni 68-at, annál is inkább mivel Belgrádban is >
Harcosok klubja
Sokan kérdezték korábban, miért fontos nekem e téma. Amikor kitört az ukrajnai háború két éve, ugyanannyian >
Süllyedő „zászlóshajó”
Az MNT – az eredeti elképzelésekkel ellentétben – a magyarországi adófizetők pénzéből költekező, káderkinevező, elbürokratizálódott, közigazgatási >
A néhai
Elsétáltam az egyik standtól a másikig, és egy rövid időben a néhai Jugoszláviában éreztem magam. A >
Üzenet Szerbiából
Teofil Pančić írja a mai Danasban, hogy Orwell regénye, az 1984 ma Szerbiában nem utópikus regénynek >
Két horvát Trump
Ha a választási térképeket egymásra helyeznénk, a színpalettától vibrálna a szemünk. S ez így mind szép >
Legitim parlamenti képviselet nélkül
Kovács, Bájity és Juhász is ékes példája annak, hogy Szerbia a korlátlan lehetőségek országa. Elég csak >
Együtt
Zolikám, királyság van, duruzsolás van a bogrács körül, úgy élünk mint az igaziak, mint ahogy a >
(ÁMOK)FUTÓ A „KITAPOSOTT ÚTON”
Pásztor Bálint a Szerb Haladó Párttal, a Szerb Fogadalomtevők Pártjával és a Szerb Radikális Párttal szövetkezésben >
Fake news és post-truth!
Szerinem ez a két szintagma korunk legveszélyesebb kórja. Sokan ebből arra következtetnek, hogy semmi mellett sem >
A fegyverek dörögnek, mi pedig bulizunk
Igaz, a remény csak azokat hagyhatja cserben, akiknek voltak reményeik, illúzióik vagy utópiáik. Az értelmiségi filiszter távol >
A demagóg lojalitás jutalma
Az EP-képviselői jelölése alkalmából Vicsek a Magyar Szó nevű véemeszes napilapnak elmondta, hogy az Európai Parlamentben >