Hanyatlásunk kora

Európa nem a megoldás, hanem a probléma. Mi történjék az Európa ellen lázadókkal? Hagyni őket, menjenek? Vagy le kell verni őket? A felbőszült népekkel? Le kell váltani őket? Mi legyen a demokráciát elhagyókkal? Tekintélyi rendszerrel kell móresre tanítani tekintélyi rendszereket? Hová legyenek a gazdasági fegyelmezetlenek? Ki velük az árokszélre? És ki neveli a nevelőket? A leváltott népek? Dél- és Kelet-Európa lázongói, tekintélyuralmi szisztémái Amerikától és Északnyugat-Európától leckéket vesznek: diktatúrát a diktatúrával szemben, bojkottot a nem-fizetés ellen. Megtanuljuk, hol lakik az Úristen.

A nyugati világ megkülönbözteti magát. Görögország tegnap még a nyugati világ része volt, ma már nem az.

Ha az euróra és az újabb megszorító csomagra szavaz, az a baj, ha a kilépésre és a drachmára, az. Az 1989-91-ben rendszerváltáson átment kelet-európaiak is éppen most esnek át a válogatáson: te jobbra, te balra, te be, te ki! Amerika biztonsági okokból, Északnyugat-Európa nyers anyagi okokból dönt a válogatás mellett. Az Egyesült Államokat az orosz veszély és a közel-keleti válság készteti az európai biztonság vaskézzel történő kiépítésére. Északnyugat-Európát a Nagy Recesszióba, a 2008 óta tartó válságba való belefáradás.

 Mind Amerika, mind a Németország vezette Északnyugat-Európa számba vette, hogy az események nem a megoldás felé tartanak, hogy kicsúsztak az ellenőrzés alól, és alkalmi válságkezelésekkel inkább rontanak, mint javítanak.

Hosszú játszmákra – long-term games – kell felkészülniük Keleten, az orosz fronton, és Délen, a mediterrán frontokon. Ha helyre akarják állítani az egyensúlyi helyzetet, és helyre akarják állítani, akkor tartós intézményi megoldásokat kell kiépíteniük és fenntartaniuk. Az orosz-ukrán „furcsa háború" Amerika és Oroszország hosszú játszmájává vált. Amerika az ukrán hadsereg Debalcevénél elszenvedett vereségéből megértette, hogy a katonai győzelem lehetetlen, így nemcsak a Krímről, de a két keleti tartományról is le kell mondani.

Oroszország felfogta, hogy nemhogy Ukrajna egészét, de „Novorossziját" se szerezheti meg. Ukrajnát elkezdte elveszíteni 1991-ben, majd folytatta 2004-ben, és tartósan elvesztette 2014-ben. Ettől kezdve a gazdasági és energetikai, politikai és kommunikációs állóháború vette kezdetét. (Nem hidegháború, mert Amerika, a nyugati világ számára Oroszország nem világméretű ellenfél.) A frontvonal a Baltikumtól Törökországig húzódik. Az amerikai cél Oroszország cordon sanitaire-rel, vagyis ellenséges államokkal történő körbefogása, amelyek lehetetlenné teszik az orosz befolyást Európa centrumára. Oroszország pedig mindent megtesz, hogy kitörjön a gyűrűből, ugyanezeket az országokat maga mellé állítsa, és Európát belsőleg megossza.

Előállt az 1921-1939 közötti szovjet-orosz helyzet: Oroszország helyi hatalomként be van zárva. Ha fenntartja a permanens háborút, akkor csak arra van esélye, hogy együtt omlik össze Ukrajnával. Ha visszavonul és a Putyin-Kudrin, elnök-miniszterelnök páros új rapallói szerződést köt, mint Lenin a németekkel, akkor kitörhet a bekerítésből. Ukrajnában teljes erővel folyik a politikai elit és tér homogenizációja. A kiválasztott oligarcha, Porosenko központosítja az elnöki hatalmat az elnöki párton, a titkosszolgálatokon és a hadseregen keresztül, a többi oligarchával és régiós tartományurakkal szemben. A Putyin-modellt valósítja meg ukrán változatban, amerikai segítséggel.

Az „új kisantant" két kulcsországa Románia és Lengyelország,

Kelet-Európa két katonai „nagyhatalma". A királyi Románia és Piłsudski, illetve az ezredesek Lengyelországa a legkevésbé sem volt demokrácia, viszont alkalmasak voltak katonai ütközőállamoknak. Az elmúlt év őszén, Johannis elnökké választásával megkezdődött Románia átalakítása. Az államelnök, Basescu korábbi hatalmi pillérjére és az amerikai erőre építkezve, a korrupció-ellenes ügyészségen (DNA) és a titkosszolgálatokon keresztül elindította a korrupt és megosztott politikai osztály felszámolását. A román társadalom, amely 1989 utáni 25 évben nem érzi vágyai teljesülését, őszinte örömmel ünnepli a tekintélyelvű fordulatot.

A porosz Lengyelország és az orosz Lengyelország, a nagyvárosok és a kisvárosok/falvak, a gazdagodó felső tized és a szegényedő alsó harmad közötti növekvő egyenlőtlenséget nehezen viselő lengyel választók, akik az elfáradt és korrupt jobbközép kormányt nehezen viselik, egy Amerika-barát, német- és orosz-ellenes új Lengyelország felépítésében reménykednek. Ez hozza vissza a Kaczynski-pártot és egy tekintélyi rendszert.

A mind a mediterrán, mind a keleti fronton zavart keltő, orosz-barát, Erdogan-féle tekintélyelvű török államot az utolsó választásokon sikerült megroppantani, kormányzásképtelenné tenni és semlegesíteni. A török hosszú játszmasorozat most döntetlenre áll, de az utóbbi játszmák az ellenzék növekvő erejét és dinamikáját mutatják. A világ- és az európai politikában csekély jelentőségű, tekintélyelvű Magyarország orbáni rendszere ugyancsak megroppant 2014 őszén. Az egyközpontú és vezérelvű hatalom egy időben veszítette el erős oligarcháit és médiáját, választói és vezetői kohéziós erejét. Folyamatos az összeütközés a központi hatalom különböző szereplői és intézményei, a központi és a helyi hatalom között. De nem alakult ki politikai, gazdasági és szellemi ellensúly, aminek következtében a rendcsináló nagyhatalmak a megroggyant autokrácia és a lehetséges káosz között az autokráciát, a döntés helyett a nem-döntés döntését választják.

Ha Amerika távol marad, ki véd meg bennünket az oroszoktól és önmagunktól, saját barbárságunktól?

De Amerika csak tekintélyelvű módon tudja megfegyelmezni ezt a vidéket, mert választásainkból és az elmúlt huszonöt év tapasztalataiból levonta a következtetést: se elitjeink, se tömegeink nem demokraták. És mi, Nyugat-, Európa- és demokrácia-barát kisebbség még csak cáfolni se tudjuk őket: mi se látunk sehol demokratikus eliteket, és egyáltalán nem vagyunk biztosak abban, hogy szabad választásokon társadalmaink ne ilyen vagy olyan diktatúrát választanának. Visszajutunk a régi dilemmához: itt nem diktatúra és demokrácia, hanem durva és barbár diktatúra, illetve kifinomult és felvilágosult diktatúra között választhatsz! Köszönöm szépen.

Kezdjük hát elölről a kört, akár 1981-82-ben: egy liberalizmussal leöntött diktatúrában éltünk, amelyet kegyetlen diktatúrák vettek körül. Ezt a kádári, liberális autokráciát akartuk gazdaságilag, politikailag és szellemileg megreformálni. Egy diktatúrához szokott népet igyekeztünk az önállóság és a szabadság felé vezetni. A történelmi véletlen meghozta a rendszerváltást. Teremthettünk nyugati típusú, demokratikusabb, jogállami intézményeket.

A nép megtapasztalhatta a szabadság, az egyenlőség és testvériség valamennyi előnyét és hátrányát:

vannak szabadok és szabadabbak, egyenlők és egyenlőbbek, mostoha- és vértestvérek.

Ez a nemzet, amely a vérnélküli rendszerváltásban és a folyamatos átalakulásban a legjobb oldalát mutatta, hosszú idő után először tanult meg önállóan dönteni és döntéseiért felelősséget vállalni. A közel húszesztendős vállalkozás az ezredfordulón elbukott, és eljött hanyatlásunk kora: ismét egy korrupt és akarnok politikai osztály dönt fölöttünk és helyettünk. Sikerült föléleszteni a nemzet sötét, önző, sértett oldalát. Ebben a hanyatlásban nem maradt más számunkra, mint hogy hűek maradjunk azokhoz az értékekhez, amelyeket az akkori Magyarország és az akkori, minket befogadó Európa megtestesített, és megtegyünk mindent, hogy a jövő Magyarországa és Európája ismét hű legyen hozzájuk.

(A teljes cikk a Népszabadság szombati mellékletében olvasható.)