Ma Valéria, Péter névnap van.
Fiók
Jelszó:
Legnépszerűbb
Végre egy örömhír: a kvótareferendumon a határon túli magyar állampolgárok is részt vehetnek
És ez még jobb: akinek nincs magyarországi lakcíme, levélben adhatja le szavazatát. >
Egy „Széchenyi-idézet” nyomában
„Minden nemzetnek olyan kormánya van, aminőt érdemel. Ha valami oknál fogva ostoba vagy komisz emberek >
Szeles Mónika exkluzív
1986-ban Mónika valahol Dél-Amerikában megnyerte a korosztályos világbajnokságot, s amikor hazajött, akkor készítettem vele ezt >
Európa, a vén kurva
E sorok írójának csak az a történelmi tapasztalat jutott osztályrészéül, hogy hintalovazás közben hallgassa végig az >
The Orbán family’s enrichment with a little government help
„Azt hiszem elképednénk a jelenlegi magyar miniszterelnök korrumpáltságának mélységétől.” Hungarian Spectrum: >
Churchill és Bódis békés szivarozása helyett jaltai konferencia
Tulajdonképpen egy farsangi szivarozáson kellett volna találkoznia a krími félszigeten Churchillnek és Bódisnak 1945 februárjában – >
A gyertyák csonkig égnek
„Az ember lassan öregszik meg: először az élethez és az emberekhez való kedve öregszik.” Márai Sándor >
Egyik gyakornokunk szülinapját ünnepeltük
A bohókás ünnepeltet a kezében tartott tábláról lehet felismerni, amelyik egyben az életkorát is jelzi. Még fiatal, >
A kiválasztott nép ilyennek látja Európát
Spitzertől: >
A fehér kabát
Gabor,I like your white coat.Your pal,Tony Curtis >
A Napló Naplója
Kissé élcelődve azt meséltük, hogy minden a Magyarzó Pistike bálján kezdődött, amikor Árpád a söntésnél találkozott >
Szeretet
Amíg egy férfi új autóját fényezte, a kisfia felvett egy követ, és vonalakat karcolt az autó >
Napi ajánló
Vajdasági tükör, avagy tájkép csata közben
„A most 75 éves Végel László értékelése a vajdasági magyar egymásnak feszülésekről és azok okairól.” Bálint-Pataki József (Maszol):
Megszólalt a héten a Népszabadság hétvégi számának Kentaurbeszéd rovatában Újvidékről Végel László és a Vajdasági tükör címmel közreadott elemzésében az előreláthatólag áprilisban sorra kerülő, több szinten is megrendezendő szerbiai választások előtt értékeli a délvidéki magyar világ közpolitikai-közéleti viszonyait, az ottani magyar közösségen belüli, minden korábbinál súlyosabbnak tűnő szembenállást. A jeles író és közvélemény-formáló politikai esszéjének konzekvenciáját ekképp összegzi: „Miközben mindenki az egységre hivatkozik, a megoszlás egyre végbekiáltóbb. Ez nem az egyik vagy másik csoport”egységbontó szenvedélyén” múlik, hanem azon, hogy a politikai elitek és pártok nem találtak választ az új kihívásokra.”
„Gyökértelenségéből erényt kovácsolt: kozmopolita lett. Hontalanként pedig, mikor országa, Jugoszlávia szétesett –lokálpatrióta. Egy-két évvel már 68 előtt megírta a magyar irodalom 68-as regényét. Regényei pedig úgy szólnak a kisebbségi létről, hogy közben még véletlenül sem illeszkednek a megszokott sémák közé.
Volt, hogy a könyvei előbb jelentek meg szerbül, mint magyarul, miközben a szerb nacionalisták már rég azt szeretnék, szerették volna, hogy húzzon el onnan, de hamar. Aztán csak sikerült egy olyan könyvet is írnia, amelyet nem fogadott be a szerb kultúra, az Exterritóriumot, azt egyszerűen elhallgatták, pedig a délszláv háború és a NATO-bombázások kapcsán nemigen képzelhető el ennél egyenesebb mű.
Liberális kozmopolitaként otthon maradt, még a bombázások alatt is, miközben a szülőföld szeretetét bőszen hirdetők, magyarok és szerbek egyaránt, sokan átjöttek akkor Szegedre, Budapestre, túlélni és sírva vigadni. Ő meg Pesten a magyar politikát, Belgrádban a szerb politikát szokta kritizálni, szemtől szembe.
Csibésznek mondható mosolya mögött a józan kedély megtestesítője lett, félénk jövevényként, tétova gondolatokból kiindulva – nagy formátumú dilemmákat fogalmazott meg, esszében és regényben egyaránt. A Neoplanta színházi előadása után együtt tapsolnak a magyar és a szerb fiatalok. Ez is milyen jó már!”
Ma egy hete, február 10-én a Petőfi Irodalmi Múzeumnak helyet adó budapesti Károlyi-palotában, ahol pályatársai, barátai és tisztelői köszöntötték Végel László vajdasági magyar írót, a 75. születésnap és az irodalmi munkásság kezdetének 50. évfordulója alkalmából hangzottak el ezek a mondatok. Azt követően, hogy a múzeum főigazgatója, E. Csorba Csilla „a magyar és a szerb irodalom jeles képviselőjét, egyben a „talanság íróját”, az illúzió- és hitevesztettség, a reménynélküliség”, a talajtalanság és jövőtlenség szerzőjét, a többfelé kötődés, de sehová sem tartozás érzésének igazi megosztóját” méltatta, Károlyi Csaba, az Élet és Irodalom főszerkesztő-helyettese mondta el azt a laudációt, melyből fentebb idéztünk.
A Kossuth-díjas írót köszöntve, akit a maszol olvasói jól ismerhetnek, hiszen nyugtalanító töprengéseivel, mindig továbbgondolásra késztető irodalmi ihletésű politikai esszéivel e rovatban már korábban is találkozhattak itt, itt és itt, Károlyi Csaba azt is elmondta: „Végel László a plebejus ember egyenességével mutatja meg a legbonyolultabb dolgokat, evidenciaként mondja ki azt, amin más oly sokszor és hosszan rágódik.”
A teljes terjedelmében a litera.hu portálon olvasható életmű elismerésből idekívánkozik még egy részlet, melyben a nagyrabecsülést a pályatárs ekképp indokolta:
„Az apák azt szokták mondani a fiúknak, meg az anyák is: ne félj, míg engem látsz. Hát, akkor most nem félek. Hanem inkább örülök annak, hogy itt vagyok. Mindig jó, ha látom Végel Lászlót, mert a szeme csillogása erőt ad nekem. De már az is jó, ha csak arra gondolok, hogy ül otthon, Újvidéken, és ír (már ha a sok előadás és a sok szereplés, Zágrábtól Szarajevóig megengedi ezt neki). Sokakra gondolok így. Például a 76 éves Tolnai Ottóra, aki Palicson mondja kitartóan a magáét. A 73 éves Nádas Péterre, aki Gombosszegen írja a memoárját. A 66 éves Esterházy Péterre, aki a Római-parton dolgozik élete eddigi legkeményebb témáján. A 72 éves Oravecz Imrére, aki arra gondol, mit fognak csinálni a szajlai házával, ha már ő nem lesz. A 65 éves Rakovszky Zsuzsára, aki Sopronban épp szerepek mögé bújik. A 67 éves Grendel Lajosra, aki Pozsony mellől próbál figyelni minket. A 64 éves Markó Bélára, aki Marosvásárhely mellett talán épp egy szonettet ír, mondjuk egy olasz reneszánsz festményről.
Végel László számomra tán azért a legkülönlegesebb köztük, mert úgymond első látásra szinte semmi nem szokványos, semmi nem normális benne, vele kapcsolatban. Könyvei gyakran előbb jelentek meg szerbül, mint magyarul, regényei pedig úgy szólnak a kisebbségi létről, hogy elkerülik a megszokott sémákat… Végel László a plebejus ember egyenességével mutatja meg a legbonyolultabb dolgokat, evidenciaként mondja ki azt, amin más oly sokszor és hosszan rágódik.
Végel Lászlóval a születésnap-köszöntő irodalmi esten Parti Nagy Lajos beszélgetett, aki a vajdasági szerzőt a legradikálisabb magyar írónak nevezte. Parti Nagy egyik kérdésére az ünnepelt felidézte: sokan és sokfele liberális kozmopolitaként könyvelték el, mert úgy ítélték meg, nem foglalkozik eleget a kisebbségi léttel és a nemzeti gyökerekkel. Elmondta, hogy számára Szenttamás volt az alapélmény, az a Dél-bácskai falu, ahol Gion Nándorral ugyanazon a napon, 1941. február elsején születtek mindketten, s mint kifejtette: egyszerű falusi emberek között nőtt fel, ahol a nemzeti kérdések helyett mindenki a nagyvilágról, Amerikáról, a második világháborúban a különböző frontokon szerzett tapasztalatairól mesélt. „Ezért nevezem magam inkább plebejus kozmopolitának, így adózok a falusi utcám emlékének” – fűzte hozzá.
Amikor az elmúlt hét magyar sajtójában tallózva rábukkantunk a Népszabadság szombati számának Kentaurbeszéd rovatában a Vajdasági tükör címmel megjelent Végel publicisztikára, mellyel a legnépszerűbb magyarországi napilap, bár ki nem mondottan ugyan, de nyilván tisztelegni kívánt házi szerzője kettős jubileuma okán, számunkra egy pillanatig sem volt kétséges, hogy egyik legformátumosabb kortársunk mostani, fontos nemzetpolitikai kérdéseket felvető írását választjuk ismertetetésre. Viszont azt is rögtön tudtuk, cikkének bemutatása előtt egy ki nem hagyható teendőnk is van, aminek örömmel és a szerző iránt érzett megkülönböztetett tisztelettel tudunk csak eleget tenni.
Köszöntsük ezért őt „ad multos annost!” kívánva a jeles évfordulók okán arról a Kolozsvárról, melyről oly okosan beszélt minap a Klubrádióban Váradi Júliának, amikor kifejtette véleményét a magyar főváros mindmáig létező „trianoni komplexusáról”. Ebben, az itt meghallgatható, élményszámba menő születésnapi interjúban az író, Gyáni Gábor történész egy eszmefuttatását továbbgondolva, arról szólt, hogy bő száz esztendeje Budapest kényszerből és kárára „modernizációs gettó” lett és maradt, mert leszakadt a gyorsan polgárosuló Kassától, Újvidéktől és az akkoriban szintén erős polgári öntudattal rendelkező kincses városunktól.
A szép- és közírói életművéért nemcsak Kossuth-, hanem Pulitzer- és Hazám-díjjal, továbbá számos más magyarországi és szerbiai elismeréssel is kitüntetett Végel László elkötelezetten hűséges vajdasági író, aki a magyar és délszláv kultúrát is magáénak vallja, mert „egyikhez a nyelv köti, másikhoz pedig a valóság” most közreadott politikai esszéjében az előreláthatólag tavasszal sorra kerülő, több szinten is megrendezendő szerbiai választások előtt értékeli Szerbia, a „meglepetések országa” mai politikai viszonyait és ebben az általános kontextusban jeleníti meg a legnagyobb délvidéki magyar párt, Vajdasági Magyar Szövetség (VMSZ) „gúzsba kötött táncát”. (Bár a választások pontos dátuma még nem ismert, valószínűsíthető, hogy azokra április végén kerül sor, annak érdekében, hogy összehangolni lehessen a köztársasági szintű rendkívüli, vajdasági és önkormányzati szinten pedig rendes választásokat.)
Mielőtt közreadnánk Végel olvasatát az „igazi gondokról” nem tudjuk nem felidézni, hogy a vajdasági kis magyar világ közismert közszereplőit is magukba foglaló nyolcvankettők kizárását ekképp prezentálta az MTI: „A nyolcvankét fős kizárás alapjaiban nem rengeti meg a legnagyobb délvidéki pártot, amelynek valamivel több mint 11 ezer tagja van, okozhat azonban politikai átrendeződést azokban az önkormányzatokban, ahol az MM-be átlépő korábbi VMSZ-vezetés volt. Ilyen település például a magyar határhoz közeli Szabadka.”
Mi a magunk részéről a lehetséges következményeket lényegesen aggasztóbbnak látjuk, mint azt a távirati iroda tömör tudósítása sejtetni engedi. Nagyon szeretnénk, ha pesszimizmusunkra rácáfolna az élet, és tapasztalni lehetne majd azt, hogy „a nyolcvankét fős kizárás alapjaiban nem rengeti meg a legnagyobb délvidéki pártot”, de úgy látjuk, hogy a baj nagyobb, mint azt érzékeltetni kívánják Budapesten.
Ráadásul, s talán nem is véletlenül, e hír hallatán, még két olyan emlékképünk is felidéződik most a legújabbkori magyar politikatörténetből, amikor egy-egy párt néhányat a fajsúlyos hangadók közül kizárt és ettől a lépéstől megtisztulni, illetve megerősödni akart. Miután a rebellisek kizárása megtörtént, a sorok zárása helyett az erjedés következett be, majd jött az, aminek törvényszerűen ilyenkor be kellett következnie…
Az egyiket hadd adjuk úgy közre tanulságképpen úgy, ahogyan tette ezt a Népszabadság 1988. április 9-én, elbújtatva hírt az akkori pártlap negyedik oldalára:
„Az MSZMP Központi Ellenőrző Bizottság pártfegyelmi eljárást folytatott Bíró Zoltán, az Országos Széchenyi Könyvtár főmunkatársa, dr. Bihari Mihály, az ELTE Állam- és Jogtudományi Karának tanára, Király Zoltán, az MTV szegedi körzeti stúdiójának szerkesztő-riportere és dr. Lengyel László, a Pénzügykutató Rt. tudományos főmunkatársa ügyében. A KEB megállapította, hogy nevezett párttagok több alapvető kérdésben a párt politikájától eltérő nézeteket képviselnek, s ezeket különböző párton kívüli fórumon huzamosabb idő óta hangoztatják, terjesztik. A párt szervezeti szabályzatát önkényesen értelmezik, nem fogadják el a párt belső rendjére vonatkozó elveket, megsértik a pártfegyelmet, ártanak a pártegységnek. A KEB tevékenységük és magatartásuk miatt Bíró Zoltánt, Bihari Mihályt, Király Zoltánt és Lengyel Lászlót kizárta a párttagok sorából."
A másik felötlő emlékképünk a rendszerváltoztató Magyar Demokrata Fórum (MDF) történetéhez kapcsolódik, melyből 1990 és 1994 között, majd később is több hullámban jó néhány képviselőt kizártak, akik közül sokan függetlenként vagy új párt alapítóikként folytatták karrierjüket, mások pedig a Fideszbe belépve találták meg számításaikat. Valójában itt is a markáns különvéleményeket hangozatóinak kizárásával kezdődött meg az MDF teljes eljelentéktelenedésének rétestésztaként elhúzódó folyamata.
E szubjektív, de talán nem fölösleges kitérő után ismerkedjünk meg Végel friss vajdasági látleletével:
„Az igazi gondok csak ezután kezdődtek. Közvetlenül a választások előtt az eddig egységesnek tűnő VMSZ-en belül drámai pártszakadásra került sor: a VMSZ-tagok egy része Magyar Mozgalom néven civil szervezetet alakított, majd elkezdődött a párton belüli nagy tisztogatás, amelynek a végét nehéz előre látni.
A konfliktus eszmei alapjai bizonytalanok. Pásztor István, a VMSZ aktuális elnöke azzal vádolta meg kritikusait, hogy verik a „ballib" tamtamot. Részrehajló kijelentésével nyilvánvalóan a budapesti politikai páholy támogatását akarta biztosítani, miközben az MM dokumentumai arról tanúskodnak, hogy ez a szervezet is a jobbközépen keresi a helyét.
A vajdasági magyar helyzetet bonyolította, hogy a jobboldalon zajló konfliktussal párhuzamosan a fiatalok egy csoportja (nem tartoznak a Magyar Mozgalomhoz) szintén kifogásolta a VMSZ politikáját, mondván, hogy a párt bürokratizálódott, eltávolodott a közösségtől.”
Ezt a csoportot sem jellemzi a határozott világnézeti attitűd, hanem a fiatal kisebbségi nemzedék hiányérzetét fogalmazza meg. Nem a pártállamban szocializálódó, úgy is mondhatnám, múlt nélküli nemzedékről van szó. Ebben különbözik a „jugoszféra" fiatal nemzedékétől: a legfiatalabb horvát, bosnyák, szerb értelmiségiek, írók és művészek valamilyen formában kötődnek a soha sem létezett nacionalista „aranykorhoz" vagy 1968-hoz, vagyis azokhoz a modern értékekhez, amelyeket a hatvanas évektől kezdve fogalmaztak meg a baloldali ellenzékiek. A vajdasági múlt nélküli nemzedékeknek (egyelőre) nincs ilyen viszonyítási alapjuk, ami azt sugallja, hogy a kisebbségben minden politikai fordulat után újrakezdődik a történelem. A Második Nyilvánosság néven aktivizálódott fiatalok amolyan előőrsnek számítanak, hiszen egyelőre nincs fórumuk, ezért főleg a közösségi oldalakon fejtik ki véleményüket. A nyilvános fórumokkal rendelkező fiatal művészek és írók magukra hagyták a fiatal civil lázadókat.
Ellentétek léteznek, a különbségek nem kiforrott értékrendek alapján fogalmazódtak meg. Ezért az a látszat alakult ki, hogy a vajdasági konfliktusok csupán személyes leszámolást vagy puszta hatalmi harcot rejtenek. Nyilvánvaló azonban, hogy a jelenlegi viszályok gyökere mélyebb, és a vajdasági magyar közösség állapotában ismerhető fel.”
Mint láttuk, szerzőnk precíz elemzőként értékeli a történteket és nem esik abba a hibába, hogy – mint teszik sokan – csak a személyes ambícióknak vagy a hatalmi törekvéseknek tudja be a mostani, minden korábbi szembenállásnál súlyosabb következményekkel fenyegető vajdasági magyar-magyar egymásnak feszülést. A konfliktusok forrását keresve Végel bő két évtized délvidéki magyar társadalom- és politikatörténetét vázolja fel, melyben, mint látni fogjuk, korántsem csak az ottani magyar politikai szerepvállalók felelősségét firtatja. És mélységesen igaza van.
Az önmagát „két haza között hontalannak”, még sommásabban „hontalan lokálpatriótának” definiáló Végel (jusson eszünkbe az általunk már egy korábbi írásunkban hivatkozott krédója: „Nyelvem hazája nem a hétköznapom hazája, a hétköznapom hazája viszont nem a nyelvem hazája”) a megnyugtató jövőkép hiánya miatti vajdasági magyar kivándorlást már-már megállíthatatlanak tartja. A tartósnak ígérkező népmozgást megakadályozni, de akárcsak fékezni – szerzőnk véleménye szerint – a délvidéki magyar politikacsinálók képtelennek bizonyultak. Mi több, a lehető legrosszabbul reagáltak e kihívásra – fogalmazza meg szigorú értékítéletét publicisztikájának zárásaként az újvidéki töprengő:
„A jelenlegi exodus tartósnak ígérkezik, ami azt is jelenti, hogy vészesen csökken a kisebbségi pártra leadott szavazatok száma. Mindez zavart idéz elő a politikai elitben. A kisebbség lélekszámának gyorsuló fogyása traumatizálja a politikai elitet. Valamiben nekik is változniuk kellene, azonban fogalmuk sincs, miben. Az anyaországi pártretorika ebben nem tud segíteni, a magyarországi viszonyokat nem lehet átültetni a kisebbség világába. A kisebbségi párt által szigorúan ellenőrzött nyilvános terekben nincs dialógus, párbeszéd és kritika, ennek következtében nem is lehet kutatni az új lehetőségeket, a megváltozott körülményeknek megfelelő új formákat. Szerbia változott, vele együtt a kisebbségi közösség is, ám a kisebbségi párt nem tudott megújulni, ennélfogva a közösség atomizálódik, fragmentálódik, a kisebbségi polgárok pedig kivándorolnak vagy kivonulnak a közéletből.
A pártszakadás ennek a válsághelyzetnek a paradigmája. Miközben mindenki az egységre hivatkozik, a megoszlás egyre égbekiáltóbb. Ez nem az egyik vagy a másik csoport „egységbontó szenvedélyén" múlik, hanem azon, hogy a politikai elitek és pártok nem találtak választ az új kihívásokra.”
Kommentek
Ehhez a cikkhez még nem fűztek megjegyzést.
Komment írásához be kell jelentkeznie.
Legfrissebb
Üzenet Szerbiából
Teofil Pančić írja a mai Danasban, hogy Orwell regénye, az 1984 ma Szerbiában nem utópikus regénynek >
Két horvát Trump
Ha a választási térképeket egymásra helyeznénk, a színpalettától vibrálna a szemünk. S ez így mind szép >
Legitim parlamenti képviselet nélkül
Kovács, Bájity és Juhász is ékes példája annak, hogy Szerbia a korlátlan lehetőségek országa. Elég csak >
Együtt
Zolikám, királyság van, duruzsolás van a bogrács körül, úgy élünk mint az igaziak, mint ahogy a >
(ÁMOK)FUTÓ A „KITAPOSOTT ÚTON”
Pásztor Bálint a Szerb Haladó Párttal, a Szerb Fogadalomtevők Pártjával és a Szerb Radikális Párttal szövetkezésben >
Fake news és post-truth!
Szerinem ez a két szintagma korunk legveszélyesebb kórja. Sokan ebből arra következtetnek, hogy semmi mellett sem >
A fegyverek dörögnek, mi pedig bulizunk
Igaz, a remény csak azokat hagyhatja cserben, akiknek voltak reményeik, illúzióik vagy utópiáik. Az értelmiségi filiszter távol >
A demagóg lojalitás jutalma
Az EP-képviselői jelölése alkalmából Vicsek a Magyar Szó nevű véemeszes napilapnak elmondta, hogy az Európai Parlamentben >
VMSZ-POFONOK A VAJDASÁGI MAGYAROKNAK
Az utóbbi időben többen is rámutattak, köztük jómagam is, hogy a magyar közösség jelenlegi válságán – >
Torontáltordára kéne menni
Az alkalmi nyelvészkedés után a hölgy visszatért az eredeti kérdéséhez: hogy fog eljutni Torontáltordára személygépkocsi nélkül. >
Folytatódik a kis bácskai sárdobálás
Azok, akik hűségesen kiszolgálták Lovas Ildikót, vagy akiket ő helyezett fontos tisztségbe, most majd rá hárítják >
RENDSZERÖSSZEOMLÁS: AZ ÚJVIDÉKI BÖLCSÉSZKAR AUTONÓMIÁJÁNAK BOTRÁNYOS TIPRÁSA
A bölcsészkar blokádja olyan példátlan, mesterségesen generált, megengedhetetlen botrány, amely még véletlenül sem csupán dr. Dinko >