2019. augusztus 24. szombat
Ma Bertalan, Aliz, Detre névnap van.
Alapító: Bódis Gábor & Németh Árpád (MCMXC)

Fiók

Felhasználónév:

Jelszó:

Legnépszerűbb

Végre egy örömhír: a kvótareferendumon a határon túli magyar állampolgárok is részt vehetnek

És ez még jobb: akinek nincs magyarországi lakcíme, levélben adhatja le szavazatát. >

Tovább

Szeles Mónika exkluzív

1986-ban Mónika valahol Dél-Amerikában megnyerte a korosztályos világbajnokságot, s amikor hazajött, akkor készítettem vele ezt >

Tovább

The Orbán family’s enrichment with a little government help

„Azt hiszem elképednénk a jelenlegi magyar miniszterelnök korrumpáltságának mélységétől.” Hungarian Spectrum: >

Tovább

Európa, a vén kurva

E sorok írójának csak az a törté­nelmi tapasztalat jutott osztályrészéül, hogy hintalovazás közben hallgassa végig az >

Tovább

Churchill és Bódis békés szivarozása helyett jaltai konferencia

Tulajdonképpen egy farsangi szivarozáson kellett volna találkoznia a krími félszigeten Churchillnek és Bódisnak 1945 februárjában – >

Tovább

A gyertyák csonkig égnek

„Az ember lassan öregszik meg: először az élethez és az emberekhez való kedve öregszik.” Márai Sándor >

Tovább

Egyik gyakornokunk szülinapját ünnepeltük

A bohókás ünnepeltet a kezében tartott tábláról lehet felismerni, amelyik egyben az életkorát is jelzi. Még fiatal, >

Tovább

A kiválasztott nép ilyennek látja Európát

Spitzertől: >

Tovább

A Napló Naplója

Kissé élcelődve azt meséltük, hogy minden a Magyarzó Pistike bálján kezdődött, amikor Árpád a söntésnél találkozott >

Tovább

A fehér kabát

Gabor,I like your white coat.Your pal,Tony Curtis >

Tovább

Kik vagyunk, mit akarunk

Egy rossz hírű könyvnek van hasonló címe. A szerzőpáros ezzel akarta lejáratni az 1956-os magyarországi forradalom >

Tovább

Szeretet

Amíg egy férfi új autóját fényezte, a kisfia felvett egy követ, és vonalakat karcolt az autó >

Tovább

Napi ajánló

Vakság mint radikális költői program

Tolnai lírájának különössége éppen ez az epikus alaphangoltság. Mindig történetet mond, esetenként saját, esetenként mások (sajátjával relációba hozott) történetét, de az éppen elmondott történettel mindig újrakonstruálja önmagát, az elbeszélőt is. Máshonnan, más időpontból, másként látszik ugyanaz. Szajbély Mihály (Élet és Irodalom):

A költészet Tolnai számára életműködés, de nem átesztétizált élet, hanem szarszappan gyémánttömbjeiből épített piramis (Nem ravaszkodás). Nem a rút esztétikája, hanem valami olyasmi, ami rálátást enged a rút és szép meghaladott binaritására. Nem ábrázolja, hanem íráson keresztül érzékeli a létet. Éppen ezért sokat ír, de ez ne ejtsen zavarba senkit. Működésének rizomatikus voltából következik, hogy olvasását bárhol el lehet kezdeni, bárhol abba lehet hagyni, máskor és máshol újrakezdeni. Lehetne persze fanyalogni is. De gondoljunk inkább arra, hogy mekkora szabadság ez, mekkora gyönyör. A régi Jókai-olvasók szabadsága, amikor megérkezett a családi otthonba a 100 kötetes jubileumi kiadás. Azóta azért szerényebbek lettünk, írók és olvasók egyaránt, de jól esik tudni, hogy a Nem könnyű a Tolnai életműsorozat harmadik kötete. Világpor és Gogol halála, Virág utca 3. Jól esik együtt lapozgatni őket, együtt olvasni prózát, korai és kései verset.

„...[Ú]jabb költőink számára a költészeten kívül már nincs más kiút.” Bányai János fogalmazott így az Új Symposion első nemzedékének radikális versújításáról szóló, a lap 1972. júniusi számában megjelent tanulmányában. Írását a hajdani jugoszláviai magyar irodalom prominens képviselőinek munkái vették körül, közöttük Tolnai Ottó Költemény című szabadverse: „és repül repül ajtónak ablaknak karamellizálódó legyekkel / a puha és kerek költemény / égitest édességből / mint ahogy a sirius béta égitestek között a szemétdomb”. Negyvenöt évvel később Bojan Bemről szóló, saját munkásságára is visszatekintő esszéjében Tolnai úgy fogalmaz, hogy a „patetikus-ideológus-hazafias-nemzeti költői kategóriák kiürített helyére” a karfiolt (anatómiai gipszagyat) helyezte. A kidobásra ítélt, puha és kerek, édeskés költemény-szemét helyére a gipszagy tisztaságát, keménységét, a karfiol minden irányban dudorodó, terjeszkedő, virágtalan fehér virágát. Meg a nulláslisztet, az azúrt, a rózsaszínt, a flamingót, a deltát, a sziksót. És még sok egyebet, elpihenő-visszatérő motívumait költészetének. Ami őt illeti, számára a költészeten, pontosabban a költészet teherbírásával való kísérletezésen kívül valóban nem adódott más kiút.  Mert a költészet Tolnainál mindig kísérleti költészet, mely nem teremt eszköztárat, hanem önmagában célos, nem lezár, hanem újabb közelítések számára nyit teret, minden szála újra felvehető, minden irányban tovább szőhető, nem patchwork tehát, hanem szerves forma, formátlan terjeszkedés. Csak az idő múlik: 2001 és 2017 között született verseit összegyűjtő kötetében már a „kései kísérleti költészetem” önleírást használja, többször is.

De vajon mi e kései kísérleti költészet tétje, tárgya?

Én úgy látom, a semmis részletek teherbírásának próbálgatása. Tolnai, túl a hetvenen, motoz maga körül, gyűjtöget, tárgyakat, embereket, történeteket, közben visszafelé tekint, és matt fényben csillantja meg bennük, mögöttük, általuk a múltat. Minden semmis részletnek története van, csak észre kell venni, létre kell hozni. Túl a hetvenen is utazik, motoz és gyűjtöget, Bécsben, Dél-Tirolban és Párizsban, provance-i tájakon és Ljubljanában, a Ljubljanicán átnyúló kis híd körül, ahol idriai csipkét vernek. Fogja a vulkánfíbert, a fekete hátizsákot, de – „újabban pestről / nem belgrádból röpülök” (Nietzsche bajusza). Trauma, két tömör sorban. Belgrádból annak idején nem csak külföldre repült, „milyen csodálatos is az / otthon röpködni egyik világvárosból / a másik világvárosba”. Jugoszlávia széthullásának traumája vízjelként ott mutatkozik a kötet minden verse mögött, ám a semmis részletekben a véres széthullást megelőző múlt szépnek mutatkozik, megtagadására nincsen ok. Újvidék, a szerb Athén, amelyből „mi csináltunk new yorkot”, műmárvány terek, katolikus porta „úgy hogy mi szerettük / a szerb athént” (Dubrovnik). A veszteség fájdalma a szeretetben gyökerezik, és a szeretet kényszerít a széthullott virtuális újjáteremtésére, megőrzésére a semmis részletekben, ahogyan ezt a Tolnai által versbe idézett Mirko Kovač is teszi (Kovács).

A szépség a romok kontrasztjában mutatkozik, a romok azonban nem csupán egy ország, hanem egy személyes élet romjai. Szerb Athén helyett most Palics, imaginárius központ, ahol egy ideig szerkeszthette a Palics és Környéke című lapot, mely különszámot szentelt a nád és a nádvágás rejtelmeinek. Újrateremtett és veszélyeztetett bensőségesség, paradox elefántcsonttorony a homokot óriás homokóraként pergető homokvár-otthon falai között (Léket vágni jó). Köz és magán Tolnai esetében nem szétválasztható, már csak azért sem, mert nála minden bensővé asszimiláltan mutatkozik, személyes elégiaként. A leégett, elszenesedett mozi több versben visszatérő motívuma, melyben rendületlenül kalimpál a némafilmek zongoristája, Tolnai egyik (rejtett) alteregója, „a kis öreg tapőr” (Tapőr). Rizómafotel a Vértó nádlabirintusában, „a végén ginsberg mesélte / pound is / valami bambuszfotelben gubbasztott” (Vége). Az apa leégett szatócsboltja, amelyből csak egy fényes rőf maradt, metaforikus országégés (A pesti partvis). Tolnai jól tudja, hogy kísérleti költészete immár kései fázisába lépett. A kormos mozivászon és a rőf ragyogása. Semmis részletek, amelyekre a lassulás tesz érzékennyé, ráérős, részletező, asszociatív és indázó megfigyelés.

Nem könnyű mentálisan elviselni és művészileg kezelni mindezt, a Nem könnyű című hosszúvers azonban megint csak semmis részleteken keresztül beszél. Az orrszarvú, amint emelik Fellini hajójára, Pina Bausch sápadt profilja, öreg súlyemelők, „kiknek már egy pohár vizet sem volt / szabad felemelni”, nyolc vagon trágya, fekete bánáti föld, az elhunyt festő barát. És a hajó megy, fedélzetaljában tengerből mentett délszláv migránsokkal, halad az elmúlás felé. A Monarchiának mindjárt vége. Két sor az Esterházy Péternek ajánlott versből: „ha beteg leszel / gondolj arra hogy szeretlek” (Hudolin). Jurij Hudolin fiatal szlovén költő, könnyen nyomára lehet jutni a világhálón, az idézett sorokat ő Tolnainak címezte, Tolnai mondta tovább. Az ihlet bensőséges közege. Az internetre kötött számítógép előtt adódik a kötet kiterjesztett olvasata, rá lehet keresni az utalásokra, kibontakoztatható Tolnai költészetének intertextuális és intermediális holdudvara. Bertolucci filmje például, Az utolsó tangó Párizsban, amelyet Dubrovnikban vetítettek először Jugoszláviában (Először). Tisja Klaković horvát festőnő képei, akinek nevét Tolnai útmutatása nyomán hangosan is kiejtettem: „Kérem, most az egyszer ne olvassátok s-nek az sz betűt, hiszen e tengerfestő leány nevében ott a Tisza is...” (Behemperedtél-e a rózsába). És előkerestem Peter Brook filmjét (Találkozások rendkívüli emberekkel), annak Tolnai verssorait ihlető jelenetét: „gurgyejev 25 méteres / létrát készített magának / s ha jött a homokvihar / tevékkel állíttatta fel / üldögélt fenn / a homokvihar felett / rálátása volt a homokviharra” (Dubrovnik). Ha úgy tetszik, semmis részlet a filmben, itt nem könnyű emberi és alkotói program.

A költészet Tolnai számára életműködés, de nem átesztétizált élet, hanem szarszappan gyémánttömbjeiből épített piramis (Nem ravaszkodás). Nem a rút esztétikája, hanem valami olyasmi, ami rálátást enged a rút és szép meghaladott binaritására. Nem ábrázolja, hanem íráson keresztül érzékeli a létet. Éppen ezért sokat ír, de ez ne ejtsen zavarba senkit. Működésének rizomatikus voltából következik, hogy olvasását bárhol el lehet kezdeni, bárhol abba lehet hagyni, máskor és máshol újrakezdeni. Lehetne persze fanyalogni is. De gondoljunk inkább arra, hogy mekkora szabadság ez, mekkora gyönyör. A régi Jókai-olvasók szabadsága, amikor megérkezett a családi otthonba a 100 kötetes jubileumi kiadás. Azóta azért szerényebbek lettünk, írók és olvasók egyaránt, de jólesik tudni, hogy a Nem könnyű a Tolnai életműsorozat harmadik kötete. Világpor és Gogol halála, Virág utca 3. Jólesik együtt lapozgatni őket, együtt olvasni prózát, korai és kései verset. Érzékelés és írás Tolnainál nem különválasztható tevékenység, nem is kötődik műfajokhoz: ő mindig lírikus, mert ahogyan árvacsáth verseiben magáévá asszimilált elődje, Csáth Géza fogalmazott Szomory Dezsőről szóló, finom esszéjében: az igazi művészek mindig lírikusok. Tolnai olyan fotóművész, aki nem indul fotósétára, hanem fényképezőgép nélkül is keretez, úgy határolja a hétköznapit, hogy az megemelkedik, mélységet kap, és jelentést. Ezek az ekphrasisok aztán hol erre, hol arra terjeszkedve egyetlen nagy elbeszéléssé állnak össze, melynek nincsen elbeszélhető története, de vannak történetei.

Tolnai lírájának különössége éppen ez az epikus alaphangoltság. Mindig történetet mond, esetenként saját, esetenként mások (sajátjával relációba hozott) történetét, de az éppen elmondott történettel mindig újrakonstruálja önmagát, az elbeszélőt is. Máshonnan, más időpontból, másként látszik ugyanaz. Ezért mondja el az egyszer már elmondottat esetenként másként, ezért teremt annyi alteregót (T. Olivér, Regény Misu, Amadeó, Jonathán, stb.), ezért kezd magyarázkodni, amikor Regény Misu, belemerülve a Lábatlanok, avagy a kereszt megtalálása című vers olvasásába, felteszi a kérdést: „Mire is gondoltál, bökött a képernyőre, itt mire?! Mi a szart is váltottatok ti volt meg tulajdonképpen? [...] Arra talán, kezdtem kényszeredetten, hogy utánuk, T. Olivérék után, mivel én [...] nem vagyok azonos azzal a térdeplő (más versekben zokogó etc.) hitvány hívővel, infaustusszal, T. Olivérrel [...]”. Mindent önmagához képest lát, mond, ír – de önmaga nem azonosítható egyetlen önmagával, így azzal az elbeszélővel sem, aki Regény Misuval polemizál. Más helyzetekben másként lát, másként látja önmagát. A verseket esetenként közbeszólások mintázzák, az éppen készülő önkonstrukció kívülijéből érkező, mégis saját kérdések: „nem könnyű ismételtem / mit mond / azt hogy nem könnyű / mi nem könnyű / úgy általában nem könnyű neki” (Az a tatai is avagy a szövegkócológép levédése). Erre épített Parti Nagy Lajos, amikor jó néhány évvel ezelőtt hangjátékká formálta a Wilhelm-dalokat.

A Nem könnyű című kötet csupa XXI. században született verset tartalmaz, de nem időrendbe, hanem kötetkompozíciót alkotó ciklusokba rendezi őket, új, a kompozíció kedvéért írt versek beiktatásával. Szép filológiai feladat lesz egyszer mindezt keletkezésének folyamatában felmutatni, és akkor majd feltárulhatnak a kötetkompozíció mélységei is. Most csak a kötetnyitó vers (Csíp-csíp csóka) fontosságára szeretném felhívni a figyelmet. A vak varjúcska perspektívája mint szenzualista program, mert aki nem lát, annak nem vakul el a látása, megtapasztalhatja a semmi csillanását, melyben a teljesség mutatkozik. E vers költői program és elöljáró beszéd volta nem kiáltó, nem erőszakos, csak a könyv lapozgatása közben, visszatekintve felismerhető. A vakok látását nem determinálja a tekintet iránya, nem vakítja a fény. A tenger sötét mélye, ahol csak hangok hallatszanak, a vak makói masszőr világtalan világa, „érzem ahogyan visz le saját közegébe / ahol immár egyek vagyunk / amforák maradványai a fenék éjszakájában / ragyogunk karcsú vitorlások / két ide-oda himbálódzó pihetoll.” (Ragyogunk) Tolnai számos alteregója között ott találjuk Vak Víg Tibikét; hogy miért víg és miért alteregó a vak, innen látszik. Mert a tenger felszínének vakító kékjében, azúrjában csak az ő számára jelenik meg az úr. Éjszakai kutászkodás a PIM-ben, költőelődöktől maradt relikviák kitapogatása a polcokon, Füst Milán papucsa, Ady bézs vagy drapp kamáslija. Kis öreg vakondszemű kútásók módján küldeni föl „az aranysárga földet / ami végül rájuk dőlt / agyonnyomta őket” (PIM. Füst papucsa avagy a magyar vers libre monumentális emlékműve). A vak martonosi kosárfonó állandóan visszatérő motívuma, szamárháton bukdácsol át a sziken, „a hátára kötött HOHNER harmonikával” (Ez még nem zene). A fal fehérjétől vakuló pingálóasszonyok jajgatása, a vakond gyémántszeme, melyben tükröződik a világ (Azóta visz a fehér szamár). Hettinga, a vak fíz költő, aki „a hármashatár kolostorának / ökörvérrel festett freskóiért” lelkesedik (Dél-Tirolban), míg a pápát elvakítja szép új szemüvege. (® avagy a pápa pápaszeme)

A vakság mint radikális költői program, a semmisre nyitja rá a szemet, mely a kötetben számos jelzős szerkezetben tér újra és újra vissza: semmis megjegyzések, semmis kutatások, semmis libatopp, semmis ráspoly, semmis piros pihetoll, semmis igazolványfotó, semmis tárgy, semmis darabkája valaminek, semmis valami, semmis kis közösség, semmis fekete férc... A semmis akkor válik érzékelhetővé, ha a tekintet úgy tapogatódzik, mint a sötétben matató kéz. És mert a semmis részletek nem vakítják el a tekintetet, mögöttük kibontakozhat, indázhat és burjánozhat az egyébként láthatatlan. A burjánzás megmutatja a semmis jelentőségét, pontosabban azt, hogy minden jelentős lehet, ha jelentést adunk neki. Tolnai többször reflektál arra, hogy amit tesz, az voltaképpen konstrukció. A jelentés a konstrukció folyamatában bontakozik ki, mely egyszerre érzékelés és az érzékelt érzékelhetővé tétele: „ki kell várni megmutassa / mármint a vers hogy megmutassa / mit is jelent / időt kell hagyni a versnek / szépen megmutassa” (A hupikék komp). Olyan konstrukcióról van szó azonban, amely nem fikcióra, hanem az ellesett részletek (hétköznapiságukból kiemelt tárgyak, alakok és az ő történeteik) új relációba helyezésére épül. Tolnai a történettudósokhoz hasonlatosan dolgozik, akik nem találnak ki semmit, de forrásaik új relációkba helyezésével mégis mindig új történeteket alkotnak a múltról. Domonkos István majdani monográfusa bizton filológiai tényként kezelheti az Ömer Erdem című versben megidézett történetet: „norwid REVOLVER című poémája / kértem domonkos barátom fordítsa le / avagy mondtam ugratva őt / írjon egy olyan súlyú poémát / és domonkos barátom a szó / szoros értelmében írt / egy olyan súlyú / ha nem súlyosabb poé­mát / megküldte a KORMÁNYELTÖRÉSBEN-t / és a symposion következő számában már közöltem is / a norwid REVOLVER-e részére fenntartott helyen”. Történeteinek hitelességére olyannyira kényes, hogy amikor fia figyelmezteti: Az izzó gyalázka című versének hőse nem Hódmezővásárhelyen, hanem Kiskunhalason élt, tévedésére hosszú post scriptumban reflektál, mintegy prózában továbbírja a verset, mígnem rájön: „lám, már Halast próbálom írni, elképzelem: Adorjáni Ottó ismerte Berki Violát, a Korniss-tanítvány, magyar Paradzsanovot; eljárt nézegetni képeit, ült szótlanul előttük, ha szólt, mesélt, a kecskékről szólt, nagy, végtelenbe terülő kecskenyájáról mesélt...” A valós hátterében már elindulhat a képzelet, hogy a gondolat hullámzása által feltárja, felmutassa a lényeget. Annyi mondatban, ahány költeményt tartalmaz a kötet. Mert mindegyik vers egyetlen mondat, nagybetűvel kezdve, aztán tovafut csupa kisbetűkkel, központozás nélkül, míg csak utolsó sorát le nem zárja egy pont, az abbahagyás formális jele, mely paradox módon továbbír, folytathatóságra utal.

Az ÉS könyve májusban – Tolnai Ottó: Nem könnyű. Versek 2001–2017. Jelenkor Kiadó, Budapest, 2017, 379 oldal, 3499 Ft

 

 

 

2017. június 1.
Küldje tovább ezt a cikket.

Kommentek

Ehhez a cikkhez még nem fűztek megjegyzést.

Komment írásához be kell jelentkeznie.

Legfrissebb

Az igazság Csernobilban van

A film óriási!  Mert nemcsak a múltról szól. Vagyis a múltról, ami visszatért. Megint lehet hazudni >

Tovább

A szélsőjobb balkáni tervei

A lehallgatott beszélgetéseket sorozatban közlő olasz lap forrása egyébként egy szlovén szélsőjobbos újságíró, Laris Gaiser. Ő >

Tovább

Zsidókat jobbra át

Csak szeretnénk nyugodtan elmondani, hogy a neokohn.hu az, ami és nem egyéb, a jelenlegi magyarországi kormányrendszer >

Tovább

Lesz-e (ismét) magyar nyelvű SZER?

Amiről ugyancsak nem szoktak beszélni: hogyan működik a Trump elnök kormányzása alatt újraindított román és bolgár >

Tovább

A VMJE nyári egyeteméről

Végső ideje lenne közösségi szinten elgondolkozni a jogászképzésről, mivel a jogászok – véemeszees irányítással – „szépen >

Tovább

Građanski sloj je siroče ovog društva

Trava strada i onda kada se slonovi međusobno bore, ali i onda kada se vole. I >

Tovább

Az MNT mikor illetékes, és mikor nem?

Nem az a probléma, hogy Birkózóakadémia létesül, hanem, hogy az MNT nem az illetékességi körével összhangban, >

Tovább

Álmomban sem gondoltam volna...

De mit mondjon az elszegényedett kisember, akinek a gyerekei azokban az években külföldre menekültek, ő pedig >

Tovább

De mily lángot is gyújthassunk, amit el nem oltana ez a szél?

Az Új Symposion munkatársai, szerkesztői az utóbbi időben sokat nyilatkoztak, főleg saját érdemeikről, még a kocsmázások >

Tovább

Nincs szó

Amikor „kurvaanyázok”, nem is rájuk gondolok! Hanem mindazokra, akik úgy vélik, hogy kizárólagos, kirekesztő eszmék, faji >

Tovább

Nem ismerem a magyar vidéket...

Az elvándorló magyar értelmiségiek nagy része jobban kötődik a Vajdasághoz, többek között a szerb kultúrához is, >

Tovább

Egy csókoltatás népies diplomáciája

Persze a fővadász és főnöke még biztonságban van, jól bélelt bundákban és terepjárókkal járnak ők vadászni, >

Tovább